Második világháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Második világháború
WW2Montage.PNG
Bal fentről: brit katonák védelmi állása El-Alamein közelében (1942) * A nankingi mészárlás során japán katonák élve temetnek el kínai civileket (1938) * Szovjet katonák ellentámadása Moszkva alatt (1941) * A japán Sokaku repülőgép-anyahajó fedélzetéről repülőgépet indítanak a Pearl Harbor elleni támadás alatt (1941) * Szovjet katonák kitűzik a vörös zászlót a berlini Unter den Linden sugárúton álló házra (1945) * A német U-848 tengeralattjárót alacsonyan szálló repülőgépek támadják (1943)
Dátum 1939. szeptember 1.1945. szeptember 2.
Helyszín Európa, Csendes-óceán, Dél- és Kelet-Ázsia, Közel-Kelet, Földközi-térség és Afrika
Eredmény A tengelyhatalmak totális veresége, szövetséges győzelem. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapítása, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szuperhatalommá válása.
Harcoló felek
Tengelyhatalmak:
Japán Japán
Németország 1933 Németország
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország
… és mások
Szövetségesek:
US flag 48 stars.svg Egyesült Államok
Egyesült Királyság Egyesült Királyság
Franciaország Franciaország
Flag of the Republic of China.svg Kína
Lengyelország Lengyelország
Szovjetunió Szovjetunió
… és mások
Parancsnokok
Japán Hirohito
Németország 1933 Adolf Hitler
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Benito Mussolini
US flag 48 stars.svg Franklin D. Roosevelt
Egyesült Királyság Winston Churchill
Franciaország Charles de Gaulle
Flag of the Republic of China.svg Csang Kaj-sek
Lengyelország Edward Rydz-Śmigły
Szovjetunió Joszif Sztálin
Veszteségek
Elesett katonák:
több mint 8 millió
Civil halottak:
több mint 4 millió
Összes halott:
több mint 12 millió (1937-45)
Elesett katonák:
több mint 16 millió
Civil halottak:
több mint 45 millió
Összes halott:
több mint 61 millió (1937-45)

A második világháború az emberiség történetének legnagyobb[1] és legtöbb halálos áldozattal járó[2] fegyveres konfliktusa volt. A legelterjedtebb álláspont szerint kitörése az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadás tekinthető. A háború kezdetét egyesek már 1937-től számítják,[3] amikor kitört a második kínai–japán háború. Ennek a két Távol-keleti országnak a konfliktusa még nem terjedt ki a világ több pontjára, helyi jellegűnek értelmezhető, azonban a világháború szoros előzményének tekinthető. A háború vége pedig Európában 1945. május 8-án Németország feltétel nélküli megadásával, míg Ázsiában 1945. szeptember 2-án Japán kapitulációjával fejeződött be.

A világháborúban a szövetségesek és a tengelyhatalmak álltak egymással szemben. Kezdetben a tengelyhatalmak győzedelmeskedtek a csatákban, majd 1942-ben mind a keleti, mind a csendes-óceáni, mind az afrikai fronton a szövetségesek törtek előre, és végül a tengelyhatalmak teljes vereséget szenvedtek.

Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel 70 nemzet vett részt, és ezekben több mint 62 millió civil és katona halt meg. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az I. világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; saint-germaini békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet.

A világháborút végigkísérték mindkét fél részéről a civil lakosság elleni erőszakos cselekmények. A katonák sokszor terrorizálták a helyi lakosságot a megszállt területeken, például a japánok Kínában és Mandzsúriában, a németek az elfoglalt szovjet területeken és a szovjetek Kelet-Európában. A nyugati szövetségesek terrorbombázásokat hajtottak végre Németország és Japán ellen, melyek sokszor rengeteg halálos áldozattal jártak, mint Drezda, Hamburg és Tokió esetében. A világháború végén két atombombát dobtak Japánra, melyek több tízezer ember halálát okozták. A világháború során a legnagyobb népirtást a nácik követték el, és több millió zsidó lett a holokauszt áldozata. A világégés után a nürnbergi perben ítélték el a háborús bűnösnek ítélt német vezetőket.

A világháborút lezáró párizsi békét 1947-ben kötötték meg. Európa térképét átrajzolták, a Szovjetunió jelentős területeket szerzett. Lengyelország határait nyugatabbra tolták, és német területekkel kárpótolták. A háború után megromlott a két korábbi szövetséges, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya, és egy új konfliktus, a hidegháború korszaka kezdődött.

Tartalomjegyzék

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború után a pacifizmusnak rengeteg támogatója akadt,[4][5] ugyanakkor több, a vesztes oldalon álló, valamint a világgazdasági válságban jelentősen meggyengült országban irredenta és revíziós irányzatokat képviselő pártok kerültek hatalomba, élükön a diktátorokkal. Ők kedvük szerint befolyásolhatták népüket, ellenőrzésük alá vonták a médiát, és elhitették országuk lakóival, hogy ők talpra állítják a meggyengült országukat.

Az első diktátor a 20. század történetében az olasz származású Benito Mussolini volt. Noha Olaszország a győztes oldalon állt az első világháborúban, de más győztesekhez képest csak keveset nyert, sőt, az 1920-as években jelentősen megbénították a folyamatos sztrájkok. Mussolini 1922-ben került hatalomra, a fasiszta párt elnökeként. Megígérte, hogy helyreállítja a rendet Olaszországban, és országát az „új Római Birodalommá” akarta tenni.[6] A média befolyásolásával, és az ellenzék elfojtásával azt a látszatot keltette, hogy Olaszország fellendülőben van. Pedig korántsem volt így. A diktátor kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok még csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban,[7] így háborús fenyegetéssel is megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez, és 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin-Róma tengely kialakulását.

Az első világháborút lezáró, versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárultak ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933-ban hatalomra jutott Németországban.[8] Németország is romokban hevert a háború után: óriási infláció sújtotta az országot, és a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Adolf Hitler, a korábbi katona, a nemzetiszocialista párt élén került hatalomra 1933-ban, és rögtön elkezdte a Harmadik Birodalom fölépítését.[9] 1934-ben Hindenburg elnök halálával Hitleré lett a köztársasági elnöki cím is, aki nemsokára összevonta azt a kancellári szerepkörrel, ezzel ő lett a „Führer” (Vezér), és hamarosan totális diktatúrát épített ki.[8] Külpolitikájának deklarált célja volt a németek lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés. Így 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Ruhr-vidékre.[8]

1924-ben, Lenin halála után a grúz Joszif Sztálin vette át a hatalmat a Szovjetunióban. Mivel az ország iparilag és gazdaságilag fejletlen volt, Sztálin jelentős ipari nemzetté fejlesztette országát, de mindezt a falusi parasztság terhére.[10] Akkoriban vált a Szovjetunió jelentős gazdasági nagyhatalommá. A sztálini diktatúra 1941-től a szövetségesek oldalán állt, azonban néhány dologban hasonlított a Hitler nemzetiszocialista Harmadik Birodalmára: Sztálin is bebörtönöztette és kivégeztette valós vagy vélt ellenségeit, köztük a Vörös Hadsereg számos tisztjét és ugyanúgy koncentrációs és munkatáborok hálózatát (Gulag) tartotta fenn.[11]

Közvetlen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Molotov-Ribbentrop-paktum által meghatározott érdekszférák

Spanyolországban 1931-ben kikiáltották a köztársaságot. Öt évvel később sikertelen puccsot hajtottak végre Manuel Azaña elnök ellen José Sanjurjo tábornok vezetésével. A csak részben sikeres puccskísérlet után kitört a spanyol polgárháború. A lázadó nacionalisták puccskísérletét több konzervatív csoport is támogatta, mint például az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja (CEDA), de támogatták a monarchisták, a karlisták és a fasiszta Falange is.[12] A köztársaságiak fegyvereket és önkénteseket kaptak a Szovjetuniótól, Mexikótól, a nemzetközi marxista mozgalomtól és a Nemzetközi Brigádoktól. A nacionalistákat támogatták a karlista és alfonzista monarchisták, a konzervatívok, a fasiszta falangisták és a legkonzervatívabb liberálisok, Németország, Olaszország.[13] 1939-ben Francisco Franco vezetésével a nacionalisták nyerték meg. Egyes források szerint ez volt a második világháború főpróbája.[13]

Benito Mussolini fel szerette volna éleszteni a Római Birodalom nagyságát és tekintélyét. Ennek egyik következménye volt, hogy 1935-ben megtámadta Etiópiát, és ezzel kitört az abesszíniai háború, amely 1 évig tartott.[14]

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva, Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát (Anschluss),[3][15] majd a Szudéta-válság kirobbantása után a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia önálló állam lett.[8] 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt.[3][8]

Japán térhódítása Délkelet-Ázsiában

Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére (lengyel-brit közös védelmi egyezmény és a francia-lengyel katonai szövetség).[3]

Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka ún. „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között.[16] A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina északi területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.[3][17]

Az Egyesült Államokban az 1930-as években egy sor semlegességi törvényt fogadtak el.[18] A Roosevelt vezette kormány azonban már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry).[19]

A Távol-Keleten a Japán Birodalom folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak létre, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták.[20] 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban. 1938-ban a Haszan-tónál, 1939-ben a Halhin-gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval, ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak.[21][22]

A háború Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Keleti front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lengyelország megtámadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Animált térkép a háború folyamatáról Európában

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen ürügy egy átlátszó provokáció, a Gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását.[23] Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a német légierő (Luftwaffe) bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát.[24] Ezzel az eseménnyel kitört a második világháború.

Az Egyesült Királyság és Franciaország már korábban megállapodtak, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehszlovákia sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, ezért az Egyesült Királyság és Franciaország is hadat üzent Németországnak, de kisebb összetűzéseken kívül nem történtek háborús cselekmények, ezért hívják ezt furcsa háborúnak (drôle de guerre) .[25]

A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított területeket.[26][27] Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött, és hadserege megsemmisült. A német-szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált,[27][28] Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek felosztották egymás között. Ezzel megszűnt a keleti front.

Átmeneti időszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1940 júniusában, a Franciaország elleni hadművelet utolsó napján, a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat,[29] majd a román régiót, Besszarábiát. Eközben a német-szovjet diplomáciai kapcsolatok és a gazdasági együttműködés[30][31] fokozatosan leállt,[32][33] és a két állam elkezdte a háborús előkészületeket.[34]

A Szovjetunió megtámadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

"Téli divat" - szovjet propaganda plakát (1941)

A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941 elején jóváhagyták, és a Barbarossa kódnevet kapta. 1941. június 22-én három irányba indították el a támadást.[35] Északon Leningrád felé kellett támadnia Wilhelm von Leeb Észak Hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre Fedor von Bock Közép Hadseregcsoportja, délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – Gerd von Rundstedt Dél Hadseregcsoportja.[36] A támadás teljesen meglepte a szovjeteket, és csak június 29-én szólított fel a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága a fegyveres ellenállásra. Három hadseregcsoportot szerveztek meg: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati frontját.[37]

Német villámháború a Szovjetunióban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetekben a németek mindhárom hadseregcsoportja jól haladt, emiatt a szovjetek a Sztálin-vonalhoz húzódtak vissza.[38] Július 4-én megkezdődött a vonal áttörése, amely két hétig tartott. A siker után a német Észak Hadseregcsoport egészen Észtországig, a Közép Hadseregcsoport Vityebszkig, a Dél Hadseregcsoport a Dnyeszter vonaláig nyomult.[39] A német Dél Hadseregcsoporthoz nem csak a románok küldtek csapatokat, hanem a magyarok is, akik az 1941. június 27-én történt kassai bombázás miatt lépett be a háború a németek oldalán.[39] A Dél és a Közép Hadseregcsoport a Pripjaty-mocsarakban harcoló szovjet egységeket bekerítették, és így egységes frontot tudtak létrehozni. Az Észak Hadseregcsoport eközben tovább haladt Leningrád felé, és augusztus 10-én a város külső védelmi gyűrűjét is megközelítette.[40] A Névát szeptember 8-án érte el az ellenség, és hamarosan megkezdték a város ostromát.[40]

A Közép Hadseregcsoport augusztus végén elfoglalta Szmolenszket, így egy éket képezett az északi és a déli csoport között, ami a németek számára szükség volt a déliek felzárkózására, ezért Kijev bevételére a Közép Hadseregcsoportból páncélos egységeket csoportosítottak át a Délbe.[38] A várost szeptember 29-én vették birtokba a németek.[40]

Kijev elestének másnapján Hitler kijelentette, hogy megindítják az utolsó rohamot a szovjet főváros, Moszkva ellen. Sorban foglalta el a német Közép Hadseregcsoport a szovjet városokat. Október 12-én elesett Kaluga, és két nappal később már 80 km-re voltak a fővárostól.[41]

A moszkvai csata és Leningrád ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1941 szeptember elejére a német Észak Hadseregcsoport elérte a Névát. Szeptember 25-én megkezdődött Leningrád ostroma. A leningrádiak felkészültek az ostromra: tankcsapdákat, védvonalakat építettek ki.[42] November elejére a lakosságnak már alig volt élelmiszere. Az ott lakók kénytelenek voltak mindent megenni az életben maradáshoz. Lovakat, kutyákat, macskákat, és még más embereket is elfogyasztottak.[42]

1941 novemberében befagyott a város határában található Ladoga-tó. Így megnyílt az út az utánpótlás előtt. Decemberben a szovjet hadsereg elfoglalta a Tyihvin vasúti csomópontot, így lerövidült az utánpótlási vonal, és félmillió polgárt tudtak evakuálni.[42] A tél elmúlta után zöldségeket kezdtek el termeszteni a helyiek, így biztosítva az élelmiszert, de sikerült újraindítani a gyárakat is. Leningrád 890 nap után, 1944. január 27-én szabadult ki végleg a Wehrmacht ostromgyűrűjéből.[42]

1941. november 7-én a szovjet fővárosban nagyszabású katonai parádét tartottak, ahol Sztálin biztatta a népet, és felhívta a figyelmet a közelgő német csapatokra - ekkor az ellenség 50 km-re volt Moszkvától.[43] A németek azonban ekkor megtorpantak, mivel az októberi esőzések nyomán sártengerré vált a szovjet vidék. November 22-én még elfoglalták Klin városát, de pár hét múlva beköszöntött az orosz tél, és a hőmérséklet -36 °C alá esett, amire nem készült fel a német hadsereg.[44]

1941. december 6-án a szovjetek megkezdték a németek elleni támadásukat, egy héttel később Klin közelében bekerítették a német erőket, más körzetekben pedig gyors visszavonulásba kezdtek a német csapatok.[45] Ekkor Hitler felszólította a hadsereget, hogy ne adjanak fel további területeket, és álljanak ellent a szovjet erőknek. A szovjetek viszont tovább szorították vissza az ellenséget, és 1942 januárjában már 100 km-re voltak Moszkvától,[45] azonban a hadsereg legyengült, majd márciusban leállították a támadást, és védekezésre rendezkedtek be.[46]

Az 1942-es szovjet és német hadműveletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német katonák Sztálingrád romjain

1942 márciusában, miközben fokozatosan álltak át támadó módból védekezőbe, a szovjet felsővezetők három kisebb offenzívát terveztek. Az elsőnél Leningrád, a másodiknak Szmolenszk, míg a harmadiknak Harkov felszabadítása volt a célja. Azonban a stratégiai hibát vétettek.[47] Már a krími ellentámadáskor kudarcot vallott a Vörös Hadsereg, mivel a kezdeti győzelmek után a németek teljesen kiszorították a honi hadsereget. A félszigeten egyedül Szevasztopol tartott ki több hónapig, de végül július elején befejeződött a város ostroma.[48] A szovjetek legfőbb hibája a csapatok szárnyainak gyengesége volt. Ennek következtében a németek mindenhol visszaverték a támadásokat, és jelentős számú szovjet hadifoglyot ejtettek.[47]

A németek a szovjet támadásokat visszaverve, 1942. június 28-án Orjoltól délre, megindították a Fall Blau hadműveletet.[49] A német csapatok július 6-án elérték a Don folyót, de Voronyezs városánál elakadtak.[50] A déli csapatok, azonban nem ütköztek jelentős ellenállásba, így július 23-án elfoglalták Rosztov városát.[51] Ekkor Hitler két csoportra bontotta a Dél Hadseregcsoportot. Az „A” csoport - szlovák és román csapatokkal - Rosztovtól délre kellett a szovjet erőket megsemmisíteni. A „B” csoportnak - olasz, román és magyar csapatokkal - a Don-kanyart kellett elfoglalnia, majd Sztálingrád felé a Volgáig előrenyomulnia.[50][52]

1942 augusztus elején a Paulus vezette 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg a Volga felé törtek előre, majd Paulus Sztálingrád elfoglalására kapott parancsot,[53] míg egy másik hadtest a Kaukázus felé vette az irányt. Augusztus végére a Kaukázus legmagasabb csúcsát is elfoglalták a német alpinisták. Azonban itt el is akadt a németek előrenyomulása.[54]

A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szovjet katonák harca Sztálingrád romjai közt

Paulus 1942. augusztus 19-én adott parancsot Sztálingrád elfoglalására.[55] A csata első szakaszában a németek jelentős területeket foglaltak el.[56][57] Szeptember 22-én kettévágták a szovjet 62. hadsereget, és kijutottak a Volgához.[58] Ezután tovább harcoltak házról házra, míg november 11-én megindították az utolsó rohamot, amely nem lett sikeres. A szovjetek 8 nappal később megkezdték az ellentámadást,[59] és november 23-án, 140 km-re Sztálingrádtól bekerítették a német erőket (Uran hadművelet).[60]

Hitler, miután hallotta, hogy Paulus seregét bekerítették, Hoth páncélosait Sztálingrádhoz vezényelte, de a szovjet erőkön nem tudták átverekedni magukat (Wintersturm hadművelet).[61] A bekerített német erőknek így repülőgépen kellett az utánpótlást eljuttatni, de ezek zöme megsemmisült a szovjeteknek köszönhetően, így magukra maradtak, és február 2-án megadták magukat.[59][62]

A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is, majd az erős szovjet támadások következtében február 14-én Rosztovot is ki kellett üríteniük.[63] Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja – miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a 2. magyar hadseregetVoronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő német páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, a szovjetek visszafoglalták Harkovot.[64] A Vörös Hadsereg erői azonban február közepére kimerültek, és a német ellencsapás során, március elején visszafoglalták a várost. Belgorodnál azonban leállt a támadást, és mindkét sereg védekező állásba helyezkedett.[64]

A kurszki csata és az 1943. évi események[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kurszki csata

Miután 1943 márciusában a keleti fronton megszűnt a küzdelem, Hitler áprilisban utasítást adott a Kurszk melletti orosz kiszögellés megtámadását.[65] A hadművelet – amely a „Citadella” fedőnevet kapta – megindítását kezdetben májusra tervezték, majd július elejére halasztották. Július 5-én észak felől a 9. hadsereg, dél felől a 4. páncéloshadsereg indította meg a támadást a szovjetek ellen. Július 12-ig komoly sikereket értek el a támadók, de ekkor a szovjetek megkezdték az ellentámadást.[65] A németek belátták, hogy megbukott a hadművelet.

A kurszki győzelem után a rendelkezésre álló hadműveleti tartalékok bevetésével a szovjetek mind a kiszögelléstől délre, mind attól északra általános offenzívába mentek át.[65] A szovjet hadsereg augusztus 5-én elfoglalta Belgorodot, ezzel lényegében megnyílt az út Harkov és a Dnyeper felé.[66]

Belgorod elfoglalása után Harkov, majd Kijev felé vette az irányt a szovjet hadsereg. Eközben (augusztus 7-én) megkezdődött a harc Szmolenszk városáért. Októberben a város környékét is visszafoglalták, így egészen Fehéroroszországig jutottak.[67]

1943 októberében átszervezték a szovjet hadsereget. Délen négy új frontot hoztak létre, amelyek az 1-4. Ukrán Front elnevezést kapták.[68] Ezek a hadtestek novemberre elvágták a Krímben állomásozó német alakulatokat. November 6-án ugyanis már Kijev is szovjet uralom alá került.[69] A december 24-én kezdődött új offenzíva eredményeként az év utolsó napján Zsitomir is elesett.[70]

A Szovjetunió felszabadítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1943 első napjaiban a szovjetek Bergyicsev vasúti csomópontért harcoltak, amit hamar sikerült elfoglalniuk. Január folyamán elfoglalták Kirovográdot, és Cserkaszi körzetében jelentős német erőket kerítettek be.[71] Március elejére a 2. Ukrán Front már a TarnopolProszkurov-vonalat is elérték. Ekkor azonban komoly német ellenállásba ütköztek, és két hétig komoly harcok zajlottak a térségben, de a németek nem bírtak a Vörös Hadsereggel, és visszavonultak. Ennek köszönhetően március 29-én a szovjetek elérték a Dnyesztert.[72] Eközben a 3. Ukrán Front Nyikolajev és Odessza felé vették az irányt. Április 10-én elesett Odessza is, így a frontvonal a román határnál húzódott.[73]

A Bagratyion-hadművelet 1944. június 22. - augusztus 29.

Északon Leningrád 890 napos ostrom után, 1944. január 27-én került újra szovjet kézre.[42] Ezután a finnek visszaszorítására törekedett a szovjet sereg. Szeptemberben aláírták a finn-szovjet békeszerződést.

Április 8-án a szovjetek elindították a Krím felszabadítására irányuló offenzívájukat. Az itt elszigetelt német 17. hadsereg védelmét Perekop környékén Tolbuhin egy héten belül áttörte, majd a 4. Ukrán Front és a Andrej Jerjomenko vezette hadseregcsoport összetartó irányú csapásai alatt Szevasztopol május elején elesett. A megmaradt német katonákat a tengeren menekítették át Romániába.[74]

Németország látva a közelgő szovjet hadsereget, úgy döntött, hogy megszállja Magyarországot és Romániát, hogy elkerülje egy esetleges németellenes csoport hatalomra kerülését. A magyarországi megszállást márciusra időzítették, de a romániai megszállásról lemondtak Ion Antonescu hatására. Magyarországra 1944. március 19-én hajnali 4 órakor indult meg a német támadás, és 1 nap alatt elfoglalták az országot.[75]

A finn határvidéki harcok közben a szovjet csapatok dél felé vonultak. Július 18-án elfoglalták Pszkovot, majd Észtországot is visszafoglalták. Lettországban pár héttel később a németeket a Rigai-öbölnél bekerítették, és szeptemberben ellentámadásba lendültek. A szovjeteknek vissza kellett vonulniuk, amíg meg nem érkezett az erősítés. Októberben ismét előretörtek, és ekkor a németek Északi Hadseregcsoportját Rigától nyugatra bekerítették.[76]

A szovjetek legjelentősebb hadműveletére (Bagratyion-hadművelet) 1944. június 22-én került sor,[77] amikor a német Középső Hadseregcsoport ellen megkezdték a támadást. Pár napos harcok után sikeresen áttörték a német erőket, majd megkezdték a menetelésüket nyugat felé.[78] Június 30-án átkeltek a Berezina folyón, július 8-án elfoglalták Baranavicsit, 5 nappal később Vilniust.[77] Egy másik szovjet hadtest július 4-én elfoglalta Minszket, majd július 28-án Bresztet. Ezzel Fehéroroszország felszabadult.[79]

Eközben Lvov környékén is harcok bontakoztak ki, és július végére a Vörös Hadsereg csapatai elfoglalták a várost, majd Sandomierz felé vonultak.[76]

A németek kiűzése Magyarországról és Szlovákiából[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A német 23. páncéloshadosztály Debrecenben.

Miután 1944 nyarán Románia átállt a szovjetekhez, a Vörös Hadsereg egy része Bulgária felé nyomult előre, egy másik hadteste a Kárpátokon át megtámadta Magyarországot. A hegység nem volt megerősítve jelentősen, így a szovjet-román csapatok gyorsan haladtak előre,[80] és október 6-án az újabb offenzíva keretében Debrecent támadták meg. A németek a város környékén végrehajtott ellentámadás során kisebb sikereket értek el, de a szovjeteket nem tudták megállítani, és október 19-én az egész Tiszántúl a szovjetek kezére került.[81]

A magyar politikai életben is változások történtek eközben. Románia mintájára Horthy Miklós magyar kormányzó október 15-én bejelentette, hogy fegyverszünetet köt a Szovjetunióval. A németek és a velük szövetséges magyar politikai erők ezért megbuktatták a kormányzót, és a Szálasi-kormány került hatalomra.[82]

1944 novemberében a Belgrádot elfoglaló szovjet hadtest átkelt Apatinnál a Dunán.[83] Ezután a szovjetek Budapest és a Balaton felé nyomultak elő, és összetalálkoztak a Debrecen felől érkező szovjet hadtestekkel. Decemberben a Vörös Hadsereg sikeresen körülzárta a magyar fővárost.[84] A németek csapdába estek, ezért többször megpróbáltak kitörni, kevés sikerrel. 51 napos ostrom után, február 13-án Budapestet elfoglalták a szovjetek.[85]

A németek 1945. március 6-án megindították az utolsó offenzívájukat a Balaton és a Dráva irányából a Duna felé. A szovjet túlerő miatt azonban csak a Velencei-tó keleti partjáig jutottak, és ezután megkezdték a visszavonulást. Március végén elesett Komárom, Szombathely, Kőszeg és Sopron.[86] A hivatalos álláspont szerint április 4-én Nemesmedvesnél elhagyta az utolsó német katona is Magyarország területét. A szocializmus idején hazánkban ez a dátum volt a felszabadulás napja. 1985-ben derült ki, hogy április 13-án Pinkamindszentnél távozott az utolsó német katona.[87]

Magyarországi támadások előtt nem sokkal, 1944 őszén a Vörös Hadsereg elérte Kárpátalját, de a Kárpátokon nem tudtak áttörni. Emiatt sem tudták támogatni a szlovák nemzeti felkelést, ami 1944 októberében elbukott. Épp abban a hónapban, amikor a szovjet alakulatok elérték Szlovákia határát. Itt azonban csak lassan tudtak nyugat felé törni, és a Magyarországon harcoló szovjet hadtestek sem tudtak segítséget nyújtani a budapesti ostrom miatt.[88] Az ostrom után gyorsan haladtak előre, a németek pedig kiürítették a városokat. 1945 márciusában Issza Plijev tábornok sikeresen áttörte a Garamnál a német vonalakat, így megnyílt az út Pozsony felé. Jozef Tiso kormánya látva a közelgő ellenséget, hamar elhagyta a fővárost. A szovjetek április 4-én elfoglalták a szlovák fővárost.[89]

A háború befejezése Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1944 augusztusára a szovjet csapatok a Visztula partjához értek. A lengyel ellenállás tudomást szerezvén erről, úgy látta, hogy itt az ideje Varsó felszabadításának, és egyúttal bíztak abban, hogy a szovjetek támogatni fogják őket. Az ellenállók augusztustól október elejéig küzdöttek, de a szovjet segítség hiányában a németek eltiporták őket. Ezután a szovjetek támadásba lendültek, és elfoglalták a romokban lévő egykori lengyel fővárost.[90]

1945. január 12-én a Vörös Hadsereg megindította az offenzívát a középső arcvonalon. Ezzel egyidőben a kelet-poroszországi német alakulatok lekötésére egy kisebb támadást hajtottak végre a szovjetek, Konsztantyin Rokosszovszkij hadseregtábornok vezetésével. A csapatok gyorsan haladtak előre. A déli csapatok január 20-25 között elfoglalták Krakkót, majd néhány nap múlva az auschwitzi koncentrációs tábort is. Ekkor szembesült a világ a náci rémtettekkel.[91] A sziléziai iparvidéket komolyabb összecsapások nélkül, január 29-én foglalták el. Eközben északabbra a Georgij Zsukov marsall vezette csapatok benyomultak Brandenburg tartományba.[92]

Februárban úgy vélték a katonai stratégák, hogy túl gyorsan haladnak nyugatra a déli és középső csapatok, ezért az Oderánál megálltak, és várták a Kelet-Poroszország felől érkező szovjet csapatokat. Azonban az ottani sereg nem nyugat felé, hanem észak felé nyomult előre, hogy elvágja az ottani német erőket, így Pomerániában fennállt a lehetősége a német ellentámadásnak.[93] A németek látva a lehetőséget, február 13-án meg is támadták a szovjet csapatokat, de csak kisebb sikereket értek el, és hamarosan hátrálniuk kellett a szovjet túlerővel szemben. Márciusban a szovjetek sikeresen bekerítették a pomerániai német csapatokat.[94]

Ezután pár hétig az Odera partján állomásoztak, és töltötték fel tartalékaikat ahhoz, hogy megkezdhessék az utolsó nagy offenzívát. Délen április elején kiűzték az utolsó német erőket is Magyarországról, így az új cél Bécs városa volt. Április 6-án megkezdődött a város ostroma,[95] és 1 hét múlva a város szovjet uralom alá került. A csapatok nem álltak meg itt, hanem nyugat felé vonultak tovább, és hamarosan Linz városánál találkoztak az amerikai erőkkel. Május elején csupán Alsó-Ausztriában voltak kisebb csatározások.[96]

1945. április 16-án kezdetét vette az utolsó roham. A Zsukov marsall vezette sereg lassan haladt előre Berlin felé, a németek újabb és újabb egységeket vetettek be. Április 22-én sikerült körülzárni a német fővárost, és másnap megkezdték az ágyúzását.[97] A német parancsnokságnál teljes volt az anarchia, eközben a szovjetek egyre több utcát foglaltak el. A németek sorban veszítették el a stratégiai helyeiket. Április 25-én már a repterek is szovjet kézbe kerültek.[98] Ugyanezen a napon a szovjetek először találkoztak az amerikai sereggel az Elba partján, nem messze Strehla városától.[99] 5 nap múlva a Reichstag épületére kitűzték a Szovjetunió lobogóját. Hitler ezen a napon öngyilkos lett.[100] A németek kezén ekkor már csak a birodalmi kancellária és néhány hivatali épület volt. Másnap a szovjetek megkezdték az utolsó rohamot. Május 2-án délután valamennyi harcoló katona megadta magát a városban.[101]

A Cseh–Morva Protektorátusban azonban még zajlottak a harcok. Május 5-én a kommunisták elfoglalták a prágai rádiót, és felkelésre szólították fel a cseheket. A németek ezt gyorsan le akarták verni, de a szovjetek különböző irányból megrohamozták a cseh fővárost, és május 9-én el is foglalták azt.[102]

Hitler utóda, Karl Dönitz május 7-én készen állt aláírni a németek feltétel nélküli kapitulációját, de erre csak az aznap megkötött fegyverszünet után kerülhetett sor, ugyanis a szovjet képviselő még nem érkezett meg ekkor az aláírás helyére. Végül 1945. május 8-án közép-európai idő szerint 23 óra 1 perckor a németek hivatalosan is kapituláltak. A második világháború Európában ezzel a mozdulattal fejeződött be, de az utolsó német katonák május 11-én adták meg magukat.[103]

Nyugati front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A franciaországi hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német villámháborús előrenyomulás 1940. június 4-12.

Még véget sem ért az 1940-es dániai és a norvégiai hadjárat, máris újra támadást indított a német haderő Luxemburgon, Hollandián és Belgiumon keresztül Franciaország ellen. Ezzel befejeződött a furcsa háború, és elkezdődtek a Franciaország és Nagy-Britannia elleni támadások. 1940. május 10-én indult meg a hadjárat Belgium és Hollandia felé.[104]

A hadjáratot két nagyobb szakaszra lehet osztani: az első szakaszban („Fall Gelb”) a német páncélos ékek átkeltek a szövetségesek által áthatolhatatlan természeti akadálynak hitt[105] Ardennek hegységen, és hátulról bekerítették a szövetséges főerőket, amelyek Franciaország északi részén és Belgiumban harcoltak. A harcok eredményeként a Brit Expedíciós Haderő a tengerpartra szorult vissza és a Dynamo hadművelet keretében több mint 300 000 brit, francia és más nemzetiségű katonát kellett kimenteni Dunkerque-ből, akik közül 338 226 főt sikeresen át is vittek Angliába.[106][107] A hadjárat következő szakaszában, amely június 5-én kezdődött („Fall Rot”), a német csapatok áttörték a sebtében kiépített francia védelmi állásokat, hátulról megkerülték a fő francia védelmi állást, a Maginot-vonalat, és mélyen benyomultak Franciaország területére. Június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és támadást indított az ország déli részén.[108] Ezt követően a francia kormány Bordeaux-ba menekült. Június 14-én elesett Párizs,[109] június 17-én pedig Philippe Pétain marsall bejelentette, hogy országa fegyverszünetért fog folyamodni, amit június 22-én írtak alá a compiègne-i erdőben, ugyanabban a vasúti kocsiban, amelyben 1918 novemberében a németek aláírták az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt.[110][111]

A hadjárat a tengelyhatalmak döntő győzelmével zárult: Franciaországot két, északi és nyugati megszállási zónára osztották fel, délen az olasz csapatok tartottak megszállva egy kis részt, míg a maradékon – az ún. zone libre – megalakult a Vichy-kormány,[111] amely elvileg polgári fennhatóságot gyakorolt mindhárom zónában.

Az angliai csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angliai csata a La Manche csatorna ellenőrzéséért vívott küzdelemsorozatot értjük. A náci hadvezetés a légtér ellenőrzését előfeltételnek tekintette Nagy-Britannia megszállásához. A csata dátumát a brit, illetve német források eltérően adják meg: az angolok 1940. július 10. és október 31. között, míg a németek 1940. augusztus közepétől 1941. május végéig.[112]

Az angliai csata során a németek vadászrepülőkkel támadták meg az angol partokat és repülőket. Később Londont is bombázták, amiért korábban az angolok Berlinre is bombákat szórtak.[113] Az angliai csata sikeréhez hozzájárult a jól kiépített radarrendszer, amely lehetővé tette, hogy már akkor tudomást szerezhessenek a német repülőgépekről, amikor azok még Franciaországban voltak.[113] A csatát a németek elvesztették, és Hitler a Szovjetunió felé fordította tekintetét.[113]

Az csata idején, azaz 1940. szeptember 27-én kötötte meg Berlinben Németország, Olaszország és Japán a háromhatalmi egyezményt, amelyben kimondták, hogy segítik egymást a szövetségesek ellen.[114]

A nyugati front újranyitása és Franciaország felszabadítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerikai katonák partra szállása az Omaha szektorban

Az 1943-as teheráni konferencián a szövetségesek megállapodtak a "Második Front" létrehozásában 1944-re, melynek megfelelően 1944. június 6-án, az ún. D-Napon, kora hajnalban szövetséges csapatok landoltak az Észak-franciaországi Cotentin-félszigettől keletre lévő partokon, Caen városától északra. A hadműveletben amerikai, angol és kanadai erők vettek részt, és öt fő partraszállási helyre érkeztek. A partok kódneve nyugatról kelet felé haladva Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword volt, ebből kettőn (Utah, Omaha) az amerikai hadsereg szállt partra, kettőn (Gold, Sword) a britek, egyen (Juno) pedig a kanadaiak.[115]

Miután a szövetséges haderő megvetette a lábát a kontinensen, az amerikaiak a nyugati területeken sorba foglalták el a városokat. A fő céljuk Cherbourg városa ill. annak stratégiai fontosságú kikötője volt. A németek június 26-án adták fel a várost, de előtte tönkretették a kikötőt, amelyet az amerikaiak csak augusztusra tudtak helyreállítani.[116] A brit-kanadai seregnek nehezebb dolguk volt, mert Caen városánál erős német ellenállásba ütköztek. A németek kitartottak, de Hitler nem tudott több egységet átcsoportosítani, mivel a keleti fronton is szüksége volt katonákra még, ezért július 9-én feladták a várost.[117] A szövetségesek így stabilan megvetették a lábukat Normandiában.

Caen után a brit-kanadai sereg kelet felé, a amerikai pedig dél felé nyomult előre. Később az amerikai sereg szétvált. A főerő a Szajna-medence felé vonult, míg egy kisebb egység Bretagne felszabadítására kapott parancsot.[118] Augusztus 19-én a szövetségesek egyesültek, és jelentős német egységeket kerítettek be. Ezután a kanadai-brit sereg a tengerparton haladt észak felé, az amerikai pedig Párizs felé nyomult.[119] Párizsban 1944. augusztus 22-én felkelés tört ki, amelynek következtében a gyenge német sereg feladta a várost, majd a szövetségesek augusztus 25-én bevonultak.[120]

1944. augusztus 15-én a szövetségesek újabb partraszállást hajtottak végre, ezúttal Dél-Franciaországban. Ezen a területen nem volt jelentősebb haderő, így a szövetséges csapatok egészen a Rhône-völgyéig nyomult előre.[121] Ezután tovább nyomultak észak felé, és november 13-án felszabadították Strasbourgot. Franciaországból - néhány bekerített kisebb német egység kivételével - 1944 decemberére kiűzték a német hadsereget.[122]

Hollandia és Belgium felszabadítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Térkép a Market Garden hadműveletről

1944 augusztus végére a brit sereg elérte a francia-belga határt, és négy nap alatt 300 km-t nyomult előre az ország területén, és elfoglalták Brüsszelt és Antwerpent.[123] Szeptemberben Montgomery azt javasolta Eisenhowernek, hogy Hollandia nyugati területeit egy merész hadművelettel - amely a Market Garden nevet kapta - szabadítsák fel.[124] A terv az volt, hogy Eindhoven és Nijmegen hídjaihoz légideszantosokat dobnak le, és így az angol csapatok bekerítik a helyi német erőket, majd egészen Münsterig nyomulnak előre, és bekerítik a Ruhr-vidéket. A hadművelet azonban katasztrófába torkollott. Az Arnhemnél ledobott brit erők heves ellenállásba ütköztek, és nem tudták megszerezni a hidat, így az egész hadművelet megbukott.[125] A 35 000 bekerített katonából 17 000-ren meghaltak, eltűntek vagy megsebesültek.[126]

Hitler látva a közelgő szövetségeseket, októberben jelezte tábornokainak, hogy ellentámadást kíván végrehajtani a nyugati fronton. Az ardenneki offenzíva 1944. december 16-án indult;[127] a német csapatok átlagosan 25–30 km mélyen törtek be az amerikai arcvonalba. A németek a csata idején amerikai egyenruhába öltözött ejtőernyősöket dobtak le szövetséges területre, csapatokat térítettek el, fontos információkhoz jutottak. Az időjárás felhős, ködös volt, így az szövetséges légierő nem támadhatta a német célpontokat. December 23-án kitisztult az égbolt, és komoly csapásokat mértek a Wehrmacht egységeire.[128] 1945. január 3-án a szövetséges erők ellentámadásba mentek át, és a németeknek súlyos vereséget okozva győztek.[129]

Nyugat-Németország eleste[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután a Market Garden hadművelet sikertelen volt, és Franciaország nagy részét felszabadították, a szövetségesek Aachen felé vették az irányt, és október 2-án megostromolták a várost. A német csapatok a végsőkig kitartottak, és csak október 21-én adták át a várost az ellenségnek.[130] Elzászban azonban még mindig maradtak német csapatok, így a szövetségesek rájuk koncentráltak, mikor 1945 elejére minden francia területet felszabadítottak a Rajnán való átkelésre összpontosítottak.

1945 februárjában már nem állomásoztak német erők a Rajna bal partján, így a szövetségesek felsorakoztak a folyó partján. Márciusban megindították a támadást a Rajnán túli területek ellen. A kanadai és brit erők balszárnya Hollandia felszabadítására indult, és április 2-re sikeresen kiűzték a németeket az országból.[131] Eközben a jobbszárny az Alsó-Elba irányába vonult, és április 24-ig elfoglalták a folyó bal partját Harburgtól Wittenbergéig. A britek Brémát április 26-án, Lübecket május 2-án, Hamburgot május 3-án szabadították fel.[131]

Az amerikai csapatok Ruhr-vidéki német csapatokat áprilisban körülzárták, és április 10-én Hannovert is elérték.[132] Az amerikai sereg egy része eközben Nürnberg felé tartott, és április 20-án foglalták el a várost. A németek fokozatosan szorultak vissza a Duna mögé.[131] A szovjet sereggel először 1945. április 25-én találkoztak az Elba partján, nem messze Strehla városától.[99]

A felszabadult Franciaország is segítségére sietett a szövetséges erőknek. Németország déli területeit egészen a Boden-tóig a franciák foglalták el.[133]

Balkáni front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Görögország és Jugoszlávia megszállása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mussolini Albánia elfoglalása után ki szerette volna terjeszteni hatalmát Délkelet-Európára, és bábállamot létrehozni Görögországban,[134] ezért 1940 október végén az olasz csapatok Albániából kiindulva megtámadták a szomszédos országot. Ezzel kitört a olasz–görög háború. A kezdeti olasz előrenyomulást hamar megtörték a görögök,[135] ezután az olaszokat egészen Epiruszig visszaszorították, és állóháború alakult ki. 1941 márciusában próbálkoztak utoljára az olaszok támadással, de ekkor sem jártak sikerrel.[135]

Miután letett Hitler az angliai invázióról, kelet felé tekintett. 1941 februárjában jóváhagyták a Szovjetunió elleni támadás tervét. Előtte azonban meg kellett oldania a balkáni helyzetet, ezért csapatokat küldött az olaszok megsegítésére. Németországnak jól jött az, hogy Magyarország 1940 októberében, Szlovákia és Románia egy hónappal később, Bulgária 1941 márciusában aláírta csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez,[136] így a németek átszállíthatták csapataikat ezeken az országokon.

A németek a jugoszlávokat is meg kívánták győzni, hogy csatlakozzanak a Háromhatalmi egyezményhez, végül 1941. március 25-én aláírták a szerződést.[137] Két nappal később azonban államcsíny történt Belgrádban, és az új kormány bejelentette, hogy nem ratifikálják az egyezményt.[138] A németeknek nem maradt más megoldás, mint a megszállás.

Német légideszantosok földet érése Krétán 1941 májusában

A német csapatok a görög-bolgár határt 1941. április 6-án lépték át.[139] Ugyanezen a napon a német bombázók román, osztrák és bolgár repterekről fölszállva, bombázni kezdték a jugoszláv fővárost.[140][141] A németek lassan haladtak előre, és április 10-én az Ohridi-tónál találkozott a német és az olasz sereg. Másnap az olaszok bekapcsolódtak a jugoszláv invázióba is, majd egy nappal később a magyarok is ezt tették.[141] A hadjárat április 17-én ért végett. Amikor aláírták a jugoszláv kapitulációt.[140] Görögországban a németek eközben tovább szorították dél felé a honi csapatokat, egészen Thermopüláig, ahol a brit expedíciós sereg várta őket.[142] A németek április 24-én bombázni kezdték a görög-brit állásokat, és ezzel kitört a thermopülai csata, és még ezen a napon lemondott a kormány, és a királlyal együtt Krétára menekültek.[143] A britek is próbálták csapataikat Krétára menekíteni, és 50 732 szövetséges katonát tudtak kimenekíteni Kréta szigetére.[143] Azonban itt sem maradhattak sokáig, mert május 31-ére a németek ellenőrzése alá került a sziget is (krétai csata).[144]

Az invázió következményeként Jugoszláviát feldarabolták: egyes részeit Bulgária, Olaszország és Magyarország kapta meg, egyes részein bábállamokat hoztak létre (pl.: Független Horvát Állam). Görögországot felosztották német és olasz megszállási övezetekre, az északkeleti területeket pedig Bulgáriához csatolták.[145]

A németek kiűzése a Balkán-félszigetről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután 1944. április 10-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Odessza városát, 10 napos pihenő után megkezdték Románia elfoglalását. Három nap múlva összeomlott a front, és Antonescut megbuktatták.[146] Mihály román király ekkor felszólította az országot, hogy szálljanak szembe a németekkel, és 25-én hadat is üzent a korábbi szövetségeseinek. A szovjet hadsereg tovább nyomult az ország belseje felé, és augusztus 30-án bevonult Bukarestbe. Bulgáriában a román átállás hírére fordulat következett be, és szeptember 2-án a németellenes Agrárpárt jutott hatalomra.[147] A szovjetek három nappal később hadat üzentek Bulgáriának, mert nem bízott az új kormányban, és szeptember 8-án megtámadták. A szovjet csapatok gyorsan, szinte ellenállás nélkül foglalták el az országot.[148]

1944. szeptember 10-én Kimon Georgiev ezredes ragadta magához a hatalmat, és még aznap hadat üzentek Németországnak. 5 nappal később a szovjetek bevonultak Szófiába. Október elejére a 340 000-res[149] bolgár hadsereg a jugoszláv-bolgár határnál sorakozott fel.[150][151]

1944. szeptember 21-én Tito Moszkvába utazott, és megegyezett Sztálinnal, hogy Jugoszláviába jelentős élelmiszert és hadianyagot szállít a Szovjetunió.[152] A Vörös Hadsereg szeptember 29-én megindította a támadást Jugoszlávia ellen, és október 15-én elfoglalták Belgrádot. Ezután a szovjetek Magyarország felé fordultak, és a jugoszláv hadseregre hagyták az országuk felszabadítását.[153]

1944. október 4-én a Peloponnészosz-félszigeten partra szálltak az angolok, és megindultak az ország fővárosa felé. Athént október 12-én kiürítették a németek, és észak felé vonultak. Útközben a helyi partizánok súlyos veszteségeket okoztak nekik. November 2-án hagyták el Görögországot, és decemberében megkezdték Albánia kiürítését is.[154]

1944 novemberére a frontvonal EszékSzarajevóMostar vonalon húzódott, az Albániába visszavonuló német csapatok viszont csak 1945 elején érték csak ezt a vonalat.[152] A jugoszláv haderő Hercegovinán keresztül kezdte meg a németek kiűzését a Horvát Független Állam területéről. A régió 1945 januárjában került jugoszláv kézre. Ezután a Szerémség felől támadtak.[89] 1945 márciusában nagy offenzívába kezdtek a szovjetek és a jugoszlávok, így a németek április elején feladták állásaikat a Szerémségben. A németek Zágráb környékére húzódtak vissza, de május 2-án a jugoszláv hadsereg támadásai ellen már nem tudtak védekezni, és feladták Zágrábot is.[155] Ljubljanát pedig május 9-én, vagyis a német kapituláció napján foglalták el a jugoszlávok.[156]

Skandináv front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Téli háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Finn géppuskások a téli háborúban

Lengyelország lerohanása és felosztása után a Szovjetunió 1939. november 30-án megtámadta Finnországot. Ez volt a szovjet-finn háború vagy más néven téli háború.[157]

A Szovjetunióban az 1930-as évekbeli koncepciós perek, tisztogatások (csisztka) idején a tapasztalt és képzett tisztjeitől megfosztott, emiatt rosszul vezetett szovjet csapatok egymást követő támadási kísérletei sorra megtörtek a finn ellenálláson, így a háború a tervezettnél jobban elhúzódott.[158] A szovjetek végül 1940. február 11–19-én a befagyott Finn-öblön keresztül megkerülték a finn erődrendszert,.[158] a Mannerheim-vonalat, és március 13-án bevonultak Viipuriba.[159] A finn erők kezdeményezésére ugyanezen a napon megkötötték a moszkvai békét.[160][161]

Dánia és Norvégia megszállása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1940 februárjában Hitler Nikolaus von Falkenhorst-ot bízta meg azzal, hogy dolgozza ki Dánia és Norvégia elfoglalásának tervét.[162] Dániára azért volt szüksége Hitlernek, mert Norvégia útjába esett. Norvégiára pedig azért, hogy biztosítsa a svéd vasérc utánpótlási vonalát. Ezt azonban az angolok is tudták.[163]

Churchill már 1939 szeptemberében javasolta Norvégia elfoglalását, de elutasította ezt a parlament. Az angolok végül elszalasztották a lehetőséget, és a németek megelőzték őket. Először Dániát támadták meg 1940. április 9-én, és gyakorlatilag 4 óra alatt elfoglalták az országot.[163] Ugyanezen a napon jelentős német erők szálltak partra a norvég partvidék több pontján Oslótól Narvikig. Az angolok és a franciák még áprilisban expedíciós erőket küldtek az északi országba. A britek elfoglalták Narvikot, és június 8-ig hatalmuk alatt volt, de ekkor fel kellett adniuk az ellenállást.[164] Ezzel a norvégiai megszállás befejeződött. Norvégia feladása előtt a britek májusban elfoglalták Izlandot, mert féltek, hogy a németek megszállják a szigetet is.[165]

A britek norvégiai kudarca elégedetlenséget váltott ki az állampolgárokban, és 1940. május 10-én Chamberlaint Winston Churchill váltotta a miniszterelnöki székben.[166][167]

Folytatólagos háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katonai parádé Viipuri-ban 1941. augusztus 31-én

Miután Finnországnak le kellett mondani a délkeleti országrészéről. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a németek megtámadják a Szovjetuniót, a finnek elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszaszerezzék az elvesztett területeket.[168] Amikor 1941. június 22-én megkezdődött a Barbarossa hadművelet, a finnek is hadat üzentek a Szovjetuniónak. A támadást július 10-én indították meg,[169] és 6 nap alatt elérték a Ladoga-tavat.[169] Szeptember 2-án elérték a korábbi finn-szovjet határt is.[170] Ezután támadást indítottak Kelet-Karélia ellen, amelyet nagy nehézségek árán, de decemberben elfoglaltak.[171]

1942-ben a szovjetek ellentámadást hajtottak végre több helyen, de a finnek visszaverték, és 1944 júniusáig állóháború alakult ki. 1944. június 9-én a Szovjetunió megindította a nagy offenzívát, és július elején már a téli háborúban felállított ViipuriKuparsaariTaipale-vonalon zajlottak a harcok.[172][173] Június 20-án ismét szovjet uralom alá került Viipuri.[173] Ezután tárgyalásokat kezdtek a fegyverletételről, amelyet szeptember 19-én kötöttek meg Moszkvában. A fegyverszüneti egyezményben Finnország ígéretet tett, hogy átáll a szövetségesek oldalára.[174]

Lappföldi háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fegyverszünet után, október 1-jén a finnek megtámadták Tornióban a visszavonuló németeket.[175] A németeket meglepetésszerűen érte a finnek támadása, emiatt az északra vonuló német csapatok minden épületet, hidat felrobbantottak, ahova az ellenség befészkelhette volna magát.[175] A Karéliában maradt német csapatok Kelet-Finnországban vonultak Norvégia felé. Az utolsó német egységek zöme november végén hagyta el Finnországot.[175] A norvégiai Lyngen-fjordnál állomásozó német csapat Finnország északnyugati csücskét is ellenőrzése alatt tartotta, amelyet csak 1945 április végén adtak fel, de harcok nem zajlottak ekkor már az ország területén.[175]

Olasz front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szicília elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután kiűzték a németeket Észak-Afrikából, a szövetségesek célja Olaszország meghódítása lett. 1943. július 9–10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott,[176] a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen.[177] Palermo ugyanis csak július 22-én került brit fennhatóság alá, Messinát augusztus 16-án foglalták el az amerikaiak. Közben a németek átkeltek a Messinai-szoroson.[177]

Az Appennini-félsziget elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 24-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak.[178] III. Viktor Emánuel, Pietro Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. A sikeres tárgyalásoknak köszönhetően az olaszok szeptember 3-án aláírták a fegyverszünetet, de csak 5 nappal később jelentették be azt.[179] Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit szeptember 12-én német kommandósok kiszabadították, és a volt olasz diktátor Észak-Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Olasz Szociális Köztársaságot.[180]

A lepusztított Monte Cassino a nehézbombázás után

A szeptember 9-én partraszálló szövetséges csapatok kemény harcokat vívtak a németekkel. A szövetséges csapatmegerősítés miatt 17-én a németek visszavonulót fújtak. Október 1-jén már Nápolyt is az amerikaiak ellenőrizték.[181] A britek az Adriai-tenger partján haladt északnyugat felé.[182] A szövetséges előrenyomulás igen lassan folytatódott az Appennini-félszigeten („Csiga offenzíva”), ennek következtében csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassino hegyét, amelyen a Szent Benedek által a 6. században alapított apátság állt. Itt az offenzíva teljesen elakadt.[183][184]

A hegyet végül májusban súlyos veszteségek árán vették be a szövetségesek. Május 23-án a part mentén támadásba mentek át az amerikai-brit páncélos-erők, és ezzel egyidejűleg az anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el.[184] Ezután fokozatosan vonultak vissza a németek védvonaltól védvonalig.[184] 1944 augusztusára a front a gót vonalhoz ért, amelyet csak 1944 decemberében hagytak hátra a németek, és a völgyébe vonultak vissza. 1945 áprilisában érték el a Pó völgyét. Végül május 2-án letették a fegyvert a német egységek.[185][186]

A háború Afrikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Etiópiai front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Etióp lőszereket szállító tevekaravánok 1941-ben

Az olaszok Északkelet-Afrikában már a világháború kitörése előtt megszerezték Etiópiát, de helyzetük bizonytalan volt, mivel az ellenállási mozgalom nehezítette az olasz közigazgatás kiépítését. A háború kitörésekor még ingatagabbá vált, mivel a tengeri utánpótlásvonalakat folyamatosan támadták a britek.[187]

A briteknek nem volt megfelelő hadereje a térségben, ezért elengedhetetlen volt az etióp partizánok támogatása. Hailé Szelassziéval, Etiópia elűzött császárával megállapodtak, hogy ő irányítja Szudánból az olaszok elleni harcokat. 1940 augusztusában az olaszok még ennek ellenére is elfoglalták Brit Szomáliföldet.[187]

1941 elejére a helyzet megváltozott, a britek jelentősen növelték a kenyai és szudáni csapataik létszámát, így februárban megtámadhatták Olasz Szomáliföldet és Etiópiát. Az olasz csapatokat ekkorra már sikeresen meggyengítették a partizánok. Végül április 6-án a brit erők bevonultak Addisz-Abebába. Május 18-án az olasz csapatmaradványok letették a fegyvert, ezzel valamennyi kelet-afrikai olasz gyarmat elveszett.[187]

Nyugat-afrikai hadműveletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Franciaország megszállása után kettészakadtak a francia gyarmatok. Egyes részük a Vichy-kormányt, a másik a szabad francia mozgalmat támogatta. A nyugat-afrikai harcok kirobbantó momentuma az volt, amikor a britek 1940. július 10-én megtorpedózták a francia Richelieu csatahajót Dakarban.[188] Augusztus 6-án Charles de Gaulle, a szabad francia mozgalom vezetője Conakryban egy szárazföldi hadjáratot javasolt Szenegál ellen, de ezt a britek nem támogatták,[189] ezért szeptemberben brit hajókkal közelítette meg Szenegál fővárosát, Dakart. Szeptember 23-án megkezdődnek a hadműveletek a város ellen, de a britek nem tudták megsemmisíteni a várost védő francia hajókat.[189]

A szabad francia mozgalom ekkor Gabonra támadt, ugyanis a közép-afrikai francia gyarmatok közül csak ez nem állt át az ő oldalukra. Október 27-én a Philippe Leclerc vezette kameruni, csádi, kongói sereg megtámadta Gabont. November 12-én elesett a főváros, Libreville.[188][189]

Észak-afrikai front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olasz hadjárat Egyiptom ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A britek tudták, hogy amikor 1940 júniusában az olaszok hadat üzentek nekik, Egyiptom lesz a célpontjuk. Mussolini azonban tétovázott a hadjárat megkezdésének időpontjáról. Végül szeptember 8-án kiadta a parancsot, hogy másnap induljanak meg a csapatok Egyiptom felé. Szeptember 13-án lépték át végül a líbiai-egyiptomi határt.[190][191] Az angolok visszavonultak, és csupán utóvédharcokra szorítkoztak, így az olaszok szeptember 16-ára elérték Szidi el-Baranit, ahol megálltak. A Richard O’Connor vezette brit egységek visszavonultak Marsa Matruh térségébe, ahol védelmi sáncokat alakítottak ki.[192]

Az észak-afrikai olasz győzelemhez elengedhetetlen volt Málta megszállása, amely a britek fontos tengerészeti állomása volt. Ezért az olaszok 1940 nyarán bombázni kezdték a szigetet, de még a németek segítségével is csak részsikereket értek el. Az angolok és máltaiak komoly erőfeszítések árán, de ellenőrzésük alatt tudták tartani a stratégiai fontosságú szigetet.[193]

Októberben a britek erősítést küldtek a gyarmataikból. O’Connor december 9-én váratlanul támadásba ment át (Compass hadművelet), szétzilálta az olasz 10. hadosztályt,[194] majd januárban elfoglalta a cyrenaicai városokat Tobrukot és Bengázit, de február elején a britek megálltak, és haderejük egy részét Görögországba helyezték át.[195]

Német-olasz hadjárat Egyiptom ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rommel utasításokat ad egy német gyalogos rajnak, akik az amerikaiaktól zsákmányolt egyik M3 féllánctalpas lövésszállítóban utaznak. Mögötte egy rakétavetőkkel felszerelt Sd.Kfz. 251/1 Ausf. C (StuKa zu Fuss)

Mussolini Líbia megmentése érdekében, kénytelen volt elfogadni a már korábban felajánlott német segítséget.[195] A német 5. könnyű gépesített hadosztály, amelyet később még a 15. hadosztály is követett,[196] február 14-én érkezett meg Tripoliba; az így felállított Német Afrika-hadtest parancsnokává Erwin Rommel altábornagyot nevezték ki.[197]

Rommel csapatai március 31-én indultak meg Egyiptom felé. Április 7-én elfogták O’Connor tábornokot. A brit csapatok ekkor az egyetlen védhető erődítménybe, Tobrukba vonultak vissza.[196] Június 15-én az angolok megtámadták a németeket (Battleaxe hadművelet), de hamar visszaverték őket.[196] Az ezt követő nyarat mindkét fél a további hadjáratokra való felkészüléssel töltötte. A jelentősen kiegészített brit 8. hadsereg november 11-én ment át újra támadásba (Crusader hadművelet).[196] Rommel kezdetben sikerrel hárította el a Bir el-Gobi elleni támadást, aztán mégis a visszavonulás mellett döntött, noha a britek súlyos veszteségeket szenvedtek. A németek és olaszok – hosszabb-rövidebb időre többször megállva – 1942 januárjáig egészen El-Ageilábáig, a korábbi offenzíva kiindulópontjáig hátráltak.[196]

Miközben azonban az előrenyomuló brit csapatok szinte teljesen felőrlődtek, Rommelnek nemcsak sikerült megőriznie erői zömét, hanem még komoly utánpótláshoz, többek között új harckocsikhoz is jutott. Rommel – az előző évihez hasonlóan – váratlan gyorsasággal indította meg újabb ellentámadását.[198] Január 28-án visszafoglalta Bengázit, és a brit 8. hadsereg szétzilálva vonult vissza, és csak Tobruktól nem messze sikerült átmenetileg megvetnie a lábát.[198] Május 26-án új offenzíva kezdődött meg, amelyben a németek elsöprő győzelmet arattak, mivel a gazalai csata nyomán sikerült elfoglalniuk a megerősített Tobrukot.[199] Ezután tovább folytatták a németek az előrenyomulást, egészen El-Alamein-i szorosig. Az első el-alameini csata a németek vereségével végződött, mivel elfáradtak a hadjárat során a katonák és kevés harcképes páncélosaik maradtak.[200]

A németek kiűzése Észak-Afrikából[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második el-alameini csata térképvázlata

Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A 8. brit hadsereg jelentős felszerelést kapott, és egy új, energikus parancsnokot Montgomery tábornok személyében.[201]

Montgomery október 23-án kiadta a parancsot a támadásra. A páncélosok azonban nem tudták áttörni a németek arcvonalát. A több napig tartó ütközetben támadások és ellentámadások követték egymást. November 4-én a britek végül sikeresen áttörték a frontot.[201] Ezután az angolok 1500 km-t nyomultak előre nyugat felé.[202]

1942. november 8-án Dwight D. Eisenhower tábornok vezetésével amerikai-angol csapatok szálltak partra Marokkóban és Algériában. Ezzel kezdetét vette a „Fáklya” hadművelet.[203][204] Az addig a Vichy-kormányhoz hű francia csapatok csak minimális ellenállást tanúsítottak. Ezzel az afrikai német-olasz erők két tűz közé szorultak. A nyugat felől támadó amerikaiak 1943. április 7-én találkoztak az Egyiptom felől támadó brit 8. hadsereggel,[205] végül 1943. május 12-én a Tunéziába szorított német utóvéd-csapatok megadták magukat,[206][207] ezzel Észak-Afrika véglegesen a szövetségesek kezére került (a német-olasz főcsapatok Szicíliára és Olaszország déli részére vonultak vissza).

A háború Ázsiában és a Csendes-óceánon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háború a Közel-Keleten[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután 1940. június 10-én Olaszország is hadat üzent Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak, potenciális célponttá váltak a brit és francia mandátumterületek a Közel-Keleten, mert jelentős olajtartalékok voltak a területen. Az olaszok még ebben a hónapban bombázni kezdték a brit mandátumú Palesztinát. A legjelentősebb bombázás szeptember 9-én volt, amikor Tel-Avivra mértek csapást, és 137-en meghaltak.[208]

1941 áprilisában az új iraki kormány megtagadta a britek megsegítését a háborúban, és a tengelyhatalmakhoz csatlakozott. A britek emiatt május 2-án megtámadták az országot.[209] Kezdetben hárítani tudták a brit támadásokat, de a hónap végére az irakiak kapituláltak, és május 31-én fegyverszüneti megállapodást írtak alá az országot megszálló britekkel.[210]

1941 nyarán újabb konfliktus bontakozott ki a Közel-Keleten. Ezúttal Szíriában és Libanonban, amely mandátumterületek a Vichy-Franciaországhoz tartoztak. A britek attól tartva, hogy a németek ugródeszkának használják az egyiptomi hadjárathoz, június 8-án megtámadták a gyarmatokat, majd 4 nappal később az ausztrál és a Szabad Francia Erők is csatlakoztak a britekhez.[211] Damaszkuszt június 21-én elfoglalták a szövetségesek.[212] Ezután Bejrút elfoglalása következett. Július 9-én a britek délről megindították a hadműveletet. A vichy francia erők ekkor fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményeztek, és a szövetségesekkel megállapodtak abban, hogy július 12-én éjfél után egy perccel lép életbe. Ugyanezen a napon Bejrút is a szövetségesek kezére került.[211]

Miután a Szovjetunió is belépett a háborúba, a szövetségesek a segítségére siettek. A hadianyag-szállítmányokat azonban egy semleges állam, Irán területén kívánták eljuttatni, ezért 1941. augusztus 25-én a szovjetek északról, a britek délről megtámadták az országot, amely szeptember 17-én kapitulált. Az ország északi felét a szovjetek, a déli területeket a britek ellenőrizték egészen 1946-ig.[213]

Japán délkelet-ázsiai terjeszkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán katonák Szingapúrban, 1942

Amikor a második világháború kitört Európában, a Távol-Keleten már több éve zajlott a második kínai–japán háború. Egyesek szerint a második világháború kezdete is ennek a háborúnak a kezdetével egyezik meg.[3]

A japánok a kezdeti években sorra foglalták el a part menti területeket, egészen Francia Indokínáig. Miután Franciaország kapitulált, a japánok szeptember 23-án megindították a támadást a gyarmat ellen, és 3 nap alatt megszállták Francia Indokína északi részét.[214] Japán következő célpontja Burma és Malájföld volt, de az odavezető út Sziámon keresztül vezetett. A japánok 1941. december 8-án megkezdték a hadjáratot az ország ellen, Bangkokot és néhány kikötőt még aznap elfoglaltak. Az ország két hét múlva békét kötött Japánnal, és hadat üzent a szövetségeseknek.[215] Érdekesség, hogy bár a támadás megkezdését Pearl Harbor megtámadásával szinte egy időre, december 8-ára tűzték ki, azonban az időpont az időeltolódás miatt gyakorlatilag a Pearl Harbor-i események előtt egy órával és húsz perccel megkezdődött.[216] Thaföld lerohanása után a csapatok egy része nyugatra, Burma felé vette az irányt, a másik fele délre Szingapúr felé.[217] A szingapúri csata 1942. február 15-én brit kapitulációval ért végett,[218][219] majd májusban Burmából is kiszorították a japánok a briteket.[217]

A sziámi hadműveletekkel egy időben Hongkong brit gyarmatvárost is megtámadták a japánok. A helyi erők karácsony estéig kitartottak, de ekkor elfogyott a vízkészletük[220] és a lőszerük, és kénytelenek voltak kapitulálni.[221]

Japán csendes-óceáni terjeszkedése és Pearl Harbor elleni támadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elsüllyesztett Arizona csatahajó a Pearl Harbor-i támadás után. A hajó a japán bombatalálat után két napig égett. Egyes darabjait kiemelték, ám a roncs a mai napig Pearl Harborban maradt

A japánok párhuzamosan a szárazföldi terjeszkedéssel a csendes-óceáni szigetvilágban is hódítottak. A sziámi hadjárattal egy időben, a japán haditengerészet megtámadta az amerikai fennhatóság alatt álló Fülöp-szigeteket és Guamot, és a nyersanyagokban gazdag holland fennhatóság alatt álló Holland Kelet-Indiát. 1942 májusára mindhárom területet elfoglalták.[215] A csendes-óceáni hadjáratokkal egy időben, hawaii-i idő szerint 1941. december 7-én a japán flotta megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját.[222]

Miután Batávia 1942. március 8-án elesett, és Holland Kelet-India Japán fennhatósága alá került,[215] a japán csapatok Port Moresby elfoglalását tűzték ki célul, hogy aztán onnan támadhassák meg Ausztráliát. Az amerikaiak azonban megfejtették a japánok rejtjeles üzeneteit, így több hajót tudtak küldeni a térségbe. 1942. május 4-én kitört Korall-tengeri csata, amelyben mindkét részről több repülőgép-hordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának sikerült megakasztaniuk az előnyomulást.[223] Ez volt a világ első repülőgép-hordozó csatája.[224]

A háború fordulópontja Ázsiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután Japán elfoglalta a Csendes-óceán nyugati szigeteit, nekilátott a szigetek védelmének kiépítéséhez. Ehhez a Midway-atollt szemelték ki, mivel ideális bázisnak vélték a járőröző hajóknak.[225] Az amerikaiak megfejtették a japán támadás előtt az ellenség üzeneteit, és ide tudták vezényelni a Chester Nimitz admirális vezette flottát.[225] A csata 1942. június 4-én kezdődött. A japán gépeket hamar észrevették az amerikai radarok, így néhány komolyabb káron kívül az atoll épségben maradt. A három napig tartó csatában az amerikai flotta (Spruance és Fletcher tengernagyok vezetésével) megsemmisítő vereséget mért a japán hajórajra. Elsüllyedt a japán Akagi, a Kaga, a Hirjú és a Szórjú repülőgép-hordozó, valamint az amerikai Yorktown.[225]

A japánok visszaszorítása Ivo Dzsimáig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Midway-i csata után a szövetségesek megindították azt az offenzívát, amit a japán hadvezetés már nem tudott megállítani, és ami végül elvezetett Japán kapitulációjához. A guadalcanali hadjárattal kezdődően fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről szigetre ugrás taktikája). A harcok 1942 augusztusától 1943 februárjáig tartottak.[226] A japánok a Midway-atoll elleni offenzívával egy időben megtámadták az Aleut-szigeteket. Két szigetet, Attut és Kiskát el is foglalták a hadművelet során.[227] Az amerikaiak a guadalcanali hadjárattal egy időben megtámadták a két elfoglalt szigetet, és augusztus 15-én kiszorították a japánokat a területről. Ezzel véget ért az aleut-szigeteki csata.[227]

1943 márciusában az amerikaiak megtervezték Japán visszaverését a Csendes-óceán szigeteiről. A terv szerint délen Douglas MacArthur, míg északon Nimitz tengernagy seregének kellett előrenyomulnia.[228] November 1-jén MacArthur serege támadást indított a délen fekvő Bougainville-sziget ellen, majd november 20-án Nimitz serege is megkezdte a hadműveleteket a Gilbert-szigetek ellen.[229] Miután a Gilbert-szigetek mellett a Marshall-szigeteket is elfoglalták az amerikaiak, 1944. június 11-én megkezdték a Mariana-szigetek elfoglalását is.[230] Eközben MacArthur serege Új-Guinea szigetére lépett, és megkezdték a japánok kiűzését. A sziget augusztusra az amerikaiak kezére került.[231]

1944 szeptemberében az amerikaiak eldöntötték, hogy az év végén megkezdik a Fülöp-szigetek elleni hadműveletet.[231] Október 20-án a Leyte-öbölben szálltak partra az amerikai egységek.[232][233] Az öbölnél olyan nagy volt a tét, hogy a japán "kamikazék", vagyis öngyilkos pilóták életüket nem sajnálva amerikai hajókba vezették bele gépeiket. Ám ezzel sem tudták megnyerni a csatát. Megnyílt az út Japán felé.[234] MacArthur 1945. július 5-én bejelentette, hogy a Fülöp-szigetek felszabadultak.[235]

Délkelet-Ázsia szárazföldi térségeiben nem voltak jelentős csaták, mivel az angolokat Európa, a japánokat a Csendes-óceánon zajló csaták kötötték le. Kínának az amerikaiak nem tudtak fegyvert szállítani. 1944 januárjában a britek megtámadták a Burmában állomásozó japán erőket, de a dzsungelharcra jól kiképzett ellenséggel nem bírtak, így vissza kellett vonulniuk.[236] Eközben Kínában a japánok a kínai főváros, Csungking felé vonultak. Ez annak a jele volt, hogy a Csang Kaj-sek vezette sereg gyenge volt, szerencséjükre a japán utánpótlási vonalak elnyúltak, így az ellenség megállt.[237] Kína északi részén a kommunisták, élükön Mao Ce-tung, uralták a vidéket, ahol jól kiképzett, fegyelmezett sereget építettek ki.[238]

Burmában 1944 őszén a britek újabb offenzívába kezdtek, hogy kiszorítsák a japánokat az országból. 1945 tavaszán elfoglalták az ország közepén található Mandalayt, május 2-án pedig az ország fővárosát, Rangunt.[238][239]

A háború befejezése Ázsiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Nagaszakira 1945. augusztus 9-én ledobott atombomba 18 km magas gombafelhője
Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter a USS Missouri fedélzetén aláírja a japán fegyverletételi okiratot 1945. szeptember 2-án. Ezzel hivatalosan is befejeződik a második világháború

A burmai hadműveletekkel egy időben, 1944 őszén a Mariana-szigetekről fölszálló amerikai repülőgépek bombázni kezdték Japán városait. 1945. március 10-én 334 B–29-es bombázóval Tokió ellen végrehajtott gyújtóbomba támadásnak becslések szerint 100 000 halálos áldozata volt.[240]

Az amerikaiak ezután a stratégiai fontosságú Ivo Dzsima-szigetre összpontosítottak. A jelentősen megerősített szigetet 1944 decemberétől bombázták az amerikaiak, majd 1945 február 19-én indult meg a partraszállás.[240][241] Alig szálltak ki a tengerészgyalogosok a rohamcsónakokból, máris pusztító erejű géppuska- és ágyútűz érte őket.[240] A következő hónapban az amerikaiaknak, még így is, hogy többszörös fölényben voltak, teljes légi és tengeri támogatással, minden négyzetméterért meg kellett küzdeniük. A japánok sok száz bunkert építettek a föld alá, és kiválóan rejtőzködtek, így az amerikaiak legtöbbször csak holtan látták őket. Március 26-án, 36 nap kemény harc után a maradék védők nagy része egy végső rohamra indult, ahol többségük meghalt.[241]

Ivo Dzsima után a szövetségesek következő célpontja Okinava volt. Ez a sziget alig 500 km-re feküdt Japántól.[242] A Csendes-óceáni háború legvéresebb csatája volt ez. Április 1-jén megkezdődött a támadás.[243] A japánok erősen védték állásaikat, majd mikor látták, hogy elvesztik a szigetet, a katonák többsége az öngyilkosságot választotta a fogság helyett. Június 22-én befejeződött az ellenállás,[244] és július 2-án az amerikaiak biztonságossá nyilvánították a szigetet.[243]

1945 nyarán Truman eldöntötte, hogy beveti az újonnan kifejlesztett atombombát, amitől azt remélte, hogy a háborúnak gyorsan vége lesz. 1945. augusztus 6-án, délelőtt 9 óra 15 perckor a Paul W. Tibbets ezredes által vezetett (és anyjáról elnevezett) Enola Gay nevű B–29-es bombázó urániumbombát (Little Boy) dobott Hirosimára.[245] Augusztus 9-én az amerikaiak ledobták a plutóniumbombát (Fat Man) Nagaszaki városára.[246] 1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. A Vasziljevszkij marsall vezette csapatok másnap, augusztus 9-én megtámadták a Mandzsúriában állomásozó japán erőket.[247][248] Az atombombák és a megkezdett szovjet hadmozdulatok hatására augusztus 14-én Hirohito császár meggyőzte a kormányt, hogy Japán fogadja el a kapitulációs feltételeket. Másnap népével is közölte a japán kapitulációt.[249][250]

A kapituláció ellenére szovjetek folyatták a hadmozdulatokat. Augusztus 22-én elfoglalták Port Arthur kikötőjét, majd megtámadták a koreai japán sereget. Augusztus 26-án elfoglalták Szahalin szigetét, majd szeptember 1-jén a Kuril-szigetek is szovjet fennhatóság alá került.[251]

A Japán fegyverletételéről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón.[250] A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nankingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek.[250] Alacsonyabb intenzitású harcok a japán fegyverletétel után – több esetben még évekkel később – is folytatódtak. Voltak olyan katonák, akik évtizedekkel később adták csak meg magukat.[252] A legtovább harcoló japán katona Onoda Hiroo volt.[253]

Tengeri hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háború az Atlanti-óceánon (Atlanti csata)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy német tengeralattjáró szövetséges légitámadás alatt (1943)

A német és angol tengeri flotta mérete jelentősen eltért, köszönhetően a versailles-i békeszerződés korlátozásának köszönhetően. Az angolok nem csak több hadihajóval, cirkálóval, rombolóval rendelkeztek, de repülőgép-anyahajójuk is volt.[254] Mivel az első világháborúban a brit kereskedelmi hajókat gyakran érték támadások, a britek, hogy ennek megismétlődését elkerüljék, elrendelték, hogy a kereskedelmi hajók konvojokban közlekedjenek. Ennek ellenére még így is számos hajó vágott neki a tengernek védtelenül, ugyanis a haditengerészet nem tudott elegendő kísérőhajót biztosítani számukra. Kezdetben a német tengeralattjárók elsősorban a brit vizeken, a felszíni flotta pedig az Atlanti-óceánon tevékenykedett.

Franciaország és Norvégia elfoglalása után a németek használhatták a megszállt országok kikötőit, így megnövekedtek a britek elleni tengeri támadások.[255] 1942-ig a németek jelentős győzelmeket könyvelhettek el, de ekkor a szövetségesek radarral látták el a repülőgépeket, és olyan készüléket szereltek a gépekbe, amelyek képesek voltak a tengeralattjárók csavarzaját érzékelni.[256] Ennek köszönhetően jelentős veszteségeket szenvedtek el a németek, és világossá vált, hogy a tengeren elvesztették a háborút.[257]

Háború a Csendes-óceánon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Csendes-óceánon a háború az anyahajókról felszálló repülőgépek és az ellenséges hajóflotta között zajlott. Az első ütközetre a Korall-tengeren került sor, ahol a végeredmény döntetlen lett, mivel mindkét fél elvesztette egyik repülőgép-hordozó hajóját.[258] A japánok ezután a Midway-atollra figyeltek fel, amely, ahogy Nagumo tengernagy írta a csata után „Hawaii előőrse” volt.[259] Azonban az amerikaiak lelőttek egy japán felderítőt az atoll környékén, és rájöttek, hogy valahol a térségben fog támadni az ellenség. A rejtfejtőik hamarosan elfogtak egy üzenetet, és kiderítették, hogy valóban a Midway-atoll lesz a célpont.[260] A midwayi csata elején a japánok több repülőgépet semmisítettek meg, mint amennyit vesztettek, de a taktikai hibák miatt, végül az amerikaiak kerültek ki győztesen. A japánok elvesztették a Szorju és a Kaga repülőgép-hordozókat.[261]

A Midway-i csata után fokozatosan szorították vissza az amerikaiak a japán flottát. 1944-ben a Fülöp-szigetek környékén vívott harcok során teljesen szétzilálták az ellenséget, amely ezután már nem volt képes támadásokat végrehajtani. Amikor már Okinavát is elfoglalták az amerikaiak a japánok kénytelenek voltak öngyilkos pilótákat (kamikaze) bevetni. Az okinavai csata során 1900-at vetettek be, amelyek közül csak 250 érte el a célpontját, és 25 hajót voltak képesek elsüllyeszteni.[262]

Todzso japán hadvezér szerint a tengeralattjárók is hozzájárultak az USA sikeréhez, amely a statisztikák szerint is helytálló. A japán flotta egyharmada (köztük a két utolsó repülőgép-hordozó) a tengeralattjárók torpedóitól semmisült meg.[263]

Légi hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború után minden nagyobb ország komoly légierő-fejlesztést hajtott végre. A második világháború elejére a német Luftwaffe volt a legjobban felszerelve.[264] A lengyelországi és a nyugat-európai német szárazföldi támadások megkezdése előtt pár perccel már bevették a légierőt, hogy az ellenséges gépeket még a repülőtereken megsemmisítsék.[265] Egyúttal a német bombázok komoly kárt okoztak a közlekedési infrastruktúrában, és megrongálták a gyárakat. Ezenkívül pszichológiai hatásuk is volt azzal, hogy nagyvárosokra mértek csapást. A vadászgépek a szárazföldi hadműveletekben segítettek.[264] Az angliai csata során elszenvedett vereség, amely főként a radar alkalmazásának köszönhető, megmutatta a németek gyengéit.[264]

Az britek másik taktikája az volt, hogy a Spitfire vadászgépeket más körzetekből átvezényelték olyan körzetekbe, ahova a támadásokat várták, és mielőtt a németek elérték volna a kijelölt célpontokat a vadászgépeiket igyekeztek leválasztani a bombázóiktól, így a britek könnyebben elbántak velük. A brit Hurricane vadászgépek eközben a német bombázókra mértek csapásokat.[266]

A Szovjetunió elleni támadás kezdetekor a németek csak a meglepetésnek köszönhették a sikereiket, azonban nagy hatótávolságú bombázók hiányában nem tudták megakadályozni, hogy a szovjetek új fegyvereket, harckocsikat, és repülőgépeket gyártsanak, így lassan több gépet állítottak elő, mint a németek.[264] A szovjetek csak 1943-ban tudták átvenni a légtér feletti ellenőrzést, amikor új módszereket dolgoztak ki a vadászrepülők számára. Ilyen volt a kubán-lépcső, amely a vadászrepülőket 2, 3 és 4 századba szervezték függőlegesen.[267]

Winston Churchill 1941-ben javaslatot tett arra, hogy a stratégiai bombázásokra alkalmas bombázókat gyártsanak, és már ebben az évben megalakultak ezeket a bombázásokat végrehajtó csoportok, bár még jelentéktelen hatásuk volt a hadműveletekre.[268] 1942-ben alkalmazni kezdték a radart a bombázókon, így azok sokkal pontosabban találták el a célpontokat.[268] Miután az amerikaiak beléptek a háborúba, a felfegyverzett B-17-es és B-24-es bombázóknak köszönhetően kevesebb kísérőgépre volt szükség.[269] Ettől kezdve Németország egyetlen városa sem úszta meg a támadásokat, a legsúlyosabb bombatámadást 1945 februárjában, Drezda szenvedte el.[270]

Ázsia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ázsiában a légi hadviselés eltért Európától. A Csendes-óceánon zajló tengeri háborúk részben a levegőben dőltek el. Ugyanis az itteni stratégia az anyahajókról felszálló repülőgépekre épült. Ezek az ellenséges cirkálókat, rombolókat, anyahajókat süllyesztették el. A kezdeti japán győzelmek hamar múlttá lettek, mivel már 1942 májusában használni kezdték az amerikaiak radarokat, így gyorsan felfedezték az ellenséges gépeket.[271]

Ázsiában 1944-ben nyílt lehetőségük az amerikaiaknak, hogy Japánt szisztematikusan bombázzák, amikor a Mariana-szigeteket elfoglalták. Ekkor indult meg a B-29-es bombázók sorozatgyártása.[240] Ezekkel a háború végéig óriási veszteségeket okoztak a japánoknak.

Hadigazdálkodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németország 1942 áprilisában hagyta jóvá a fegyver- és hadianyaggyártás új programját, amely a rövidtávú (1 éven belüli) és hosszabb távú (1944 márciusig) részekből állt.[272] A program központi eleme a harckocsik és repülőgépek gyártása volt. A hadianyaggyártás azonban csak 1943 nyaráig növekedett, ezután a háború végéig csökkenő tendenciát mutatott.[273] A fegyvergyártás viszont 1944-ig növekedett. A fegyvergyártás összefoglaló mutató (1942 január = 100%) 1942-ben 142%, 1943-ban 222% és 1944-ben 277% volt.[274]

Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin elrendelte a gyárak áttelepítését az Urál-hegységbe. A hatalmas emberveszteségek miatt a szovjetek nőket állítottak be a futószalagok mögé. 1940–1942 között a munkásnők aránya 38%-ról 53%-ra nőtt.[275] A termelést - a hatalmas veszteségek ellenére is - fokozatosan növelték, a háború második felében meg is haladták a németek által gyártott tüzérségi lövedékek mennyiségét.[276]

Az Egyesült Királyság a háború elején a hadihajók gyártása növekedett, 1942-től viszont inkább a partraszálló járművekre helyezték a hangsúlyt.[277] A hadihajókkal ellentétben a repülőgépek csak a francia vereség után kaptak nagyobb szerepet, mivel a britek látták, hogy az erős légierővel meg tudják védeni az országot a németektől.[278] 1939-ben majd 8000 gépet állítottak elő, míg 1940-ben már 15 000 repülő került ki a gyárakból. A Henessy-terv szerint inkább vadászgépeket, mint bombázókat kell előállítani, ami anyagilag kedvezőbb volt, viszont a katonai stratégiát meg kellett változtatni.[279] A harckocsik előállítása a királyságban nem kapott túl nagy hangsúlyt.[280] Az 1944-es franciaországi partraszálláskor bevetették a Cromwell tankokat, amelyek képesek voltak felvenni a küzdelmet, de mégis a Shermant használták inkább a brit seregben is.[281]

Az Amerikai Egyesült Államok 1940-ben kezdte el fokozni a fegyverkezést, amelyet leginkább a repülőgépgyártás növelése jellemzett.[282] A háború alatt összesen 231 099 repülőgépet állított elő.[283] Az amerikaiak a brit kapcsolatok miatt a hajóépítést is prioritásként kezelte, és a háború alatt 1000 hadihajót épített.[284] A harckocsigyártás mértékéről 1942 novemberében döntöttek: 99 000 db harckocsi helyett azonban csak 88 000-t állítottak elő a háború végéig. A legelterjedtebb típus a Sherman tank volt.[285]

Japán a háború során a tengeri összecsapásokra koncentrált inkább, ezért 1941–44 között 2000–3000 tankot állítottak elő évente.[286] A japánok által favorizált hajó- és repülőgépgyártás növelése 1942 végétől kezdődött. 1944-ben már kétszer annyi repülőgépet állítottak elő, mint 1942-ben,[287] azonban így is messze elmaradt az angolokhoz vagy a németekhez képest. A háború előtt Japán jelentős flottával rendelkezett, de a háború során egyre nagyobb veszteségeket szenvedett el, hiába gyártották sorra a hadihajókat. 1945-re a japán hadiipar összeomlott, az ország gazdasága pedig a csőd szélére került.[288]

Olaszország a háború kezdetekor tudta tartani a lépést a szövetségeseivel. 1500 páncélost és 3000 repülőgépet állított elő.[289] Fegyvergyártás területén viszont már ekkor le volt maradva, sőt a németektől kellett vásárolnia. A gazdaságot annyira kimerítette a fegyverkezés, hogy 1943-ra áruhiány lépett fel, csökkentek a bérek, és megugrott az infláció. A gazdaság a csőd szélére került. Olaszország tulajdonképpen nem volt felkészülve a háborúra.[290]

Ellenállási mozgalmak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Partizánok a Balkánon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Albániában az olasz megszállás után elvétve voltak kisebb szabotázsok, az első jelentős partizáncselekedetre 1942 júliusában került sor, amikor az ország összes telefonvezetékét elvágták. A kisebb csoportok („20 zászlóalj”) munkáját 1943 júliusától Enver Hoxha ezredes koordinálta.[291] Amikor a németek vették át a hatalmat az olaszoktól, számos olasz csatlakozott Hoxha partizánjaihoz. A németek nagyszabású hadjáratokat indítottak a helyi ellenállás megtöréséhez, de ők kihasználták az ország földrajzi adottságát, így a németek nem tudták megtörni őket. 1944-ben Hoxhát nevezték ki a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg vezetőjévé. A németek novemberi kivonulása után ő lett Albánia új vezetője, és Albánia kommunista állam lett.[291]

Az egykori Jugoszlávia területén két németellenes mozgalom szerveződött. Az egyik a Draža Mihajlović ezredes által szervezett csetnikmozgalom, míg 1941 májusától tevékenykedő kommunista partizánmozgalom, amelynek vezetője Tito volt.[292] A németeket meg is lepte, hogy ennyire kiterjedt ellenállási mozgalom volt ezeken a területeken. A csetnikeket 1943-ig támogatta a londoni kormány, majd 1943. május 27-én megérkezett az első angol katonai misszió, amely már a kommunistákat támogatta a csetnikek helyett.[293] Az egyik legismertebb partizán-német csata, a neretvai csata volt, amelyről még filmet is készítettek. A háború után a kommunisták vették át az uralmat, az újjászervezett Jugoszláviában.

Görögországban a németellenes mozgalom 1941 szeptemberében vette kezdetét, amikor megalapították a Görög Nemzeti Felszabadító Frontot (EAM), amelyet a Kommunista Párt, a Szocialista Párt és az Agrárpárt hozott létre. Később az EAM létrehozta a Görög Népi Felszabadító Hadsereget (ELASZ). Az EAM később együttműködést írt alá a Görög Nemzeti Demokratikus Szövetséggel (EDESZ).[294] A két szervezet azonban 1943 végén egymás ellen fordult, és ezzel kitört a görög polgárháború. Az ELASZ nem csak az angolok által támogatott EDESZ-t szorította vissza, de a németeket is kiűzte az országból. A polgárháború végül 1949-ben ért végett a kommunisták vereségével.

Romániában a háború alatt a kommunisták csak kisebb szabotázsokat hajtottak végre.[295] Bulgáriában is a kommunisták szervezték a partizánokat. 1942 elejétől volt jelentősebb partizántevékenység, amikor nemcsak a németek, de a bolgár csendőrség ellen is támadásokat hajtottak végre. 1943 tavaszán a Bolgár Munkáspárt a különböző partizánegységeket a Népfelszabadító Felkelő Hadseregbe integrálta. Egy évvel később már 30 000 partizán volt az ország területén. 1944 nyarán a kommunisták átvették a hatalmat, és a szovjetek segítségével kiűzték a németeket az ország területéről.[296]

Partizánok a keleti fronton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A megszállt Lengyelországban már a kezdetekkor megjelentek a partizánok, akik közt nacionalistákat és kommunistákat is lehetett találni. Hivatalosan a londoni emigráns kormány, élén Sikorski tábornokkal irányította a partizánokat. Ők hozták létre a Fegyveres Harci Szövetséget, amely később létrehozta a Honi Hadsereget. A német-szovjet háború kezdete létszámnövekedést eredményezett a partizánmozgalomban. Ezzel együtt a baloldal létrehozta a Népi Gárdát, amely - a Honi Hadsereggel ellentétben - fegyveres harcot hirdetett. A lengyel partizánok több 10 000 vagont illetve mozdonyt, több ezer autót semmisítettek meg a háború folyamán.[297] A háború vége felé a partizánok között már politikai csata bontakozott ki, és a konzervatív nézeteket valló partizánok Varsóban felkelést robbantottak ki, amit levertek a németek.[298] Lengyelországból a szovjetek űzték ki a németeket, és Lengyelország szocialista ország lett a háború után.

Német katonák partizánokat végeznek ki a Szovjetunióban, 1941-ben

Miután a németek 1941 júniusában megtámadták a Szovjetuniót, Sztálin július 3-án felszólította népét, hogy a megszállt területeken legyenek partizánok, és gyengítsék az ellenséget.[299][300] A partizánokat az ország kommunista pártja irányította, majd 1942 májusában a megnövekedett létszám miatt, létrehozták a Partizánmozgalom Központi Törzsét.[301] Az ország nyugati részén ott voltak főleg partizánkörzetek, ahol sűrű erdőségek, mocsarak, hegyek jellemezték a tájat, és ahol jelentéktelen volt a német jelenlét.[300] A partizánok létszámnövekedéséhez hozzájárult a sztálingrádi győzelem. 1943 végén a Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságban kb. 350 000, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban kb. 200 000 partizán tevékenykedett.[302] A partizánok között egyre több volt a közép-európai is. 1944 folyamán, ahogy a front egyre inkább nyugat felé tolódott el, úgy szűntek meg a partizáncsapatok. A partizánok egy része hazatért, másik részük beállt a Vörös Hadseregbe.[292]

A Cseh–Morva Protektorátusban a háború kitörésekor két ellenállási mozgalom alakult ki, az egyiket a kommunista párt támogatta, a másikat a londoni emigráns kormány. Az ellenállók legnagyobb tette az 1942 májusában végrehajtott Heydrich elleni merénylet volt, amit a németek kegyetlenül megtoroltak. 1944 során partizánokat dobtak le a szovjetek mind cseh-morva, mind szlovák területre. Ezek a cseh és szlovák partizánok átállt katonák voltak.[303] 1944 nyarán kirobban a szlovák nemzeti felkelés, amelyet a németek októberben levertek. Az élve maradt 20 000 partizán a hegyekbe menekült. A szovjetek azonban már közeledtek, és 1945-ben kiűzték a németeket a volt Csehszlovákiából, amely a háború után újjáalakult, és hasonlóan Lengyelországhoz, szocialista állam lett.

Magyarországon az 1944-es német megszállásig nem volt említésre méltó ellenállási mozgalom. Ezután a baloldali erők megalapították a Magyar Frontot, amely felszólította a lakosságot a szabotázsra. Az év őszén több kisebb partizánegység (Petőfi Egység, Rákóczi Egység) megkezdte a fegyveres ellenállást.[304] Végül a szovjetek 1945 tavaszán kiűzték a németeket az ország területéről.

Ellenállási mozgalmak Olaszországban és Skandináviában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Norvégiában 1942-ben alakult meg a Milorg ellenállási mozgalom, amelynek stratégiája az volt, hogy tájékoztatta a népet a hadihelyzetről. A szabotázsakcióik is jelentősek voltak. Ezek közül a legnagyobb a Norsk Hydro-erőmű felrobbantása volt.[305] Dániában az ellenállás egészen az 1943-as német hatalomátvételig jelentéktelen volt. Ezután azonban megsokszorozódott az ellenállók száma, és megszervezték a Szabadság Tanácsát. A tanács számos szabotázsakciót hajtott végre.[305]

Olaszországban 1943 szeptemberében kezdődött az olasz ellenállás. Októberben Nápolyban a lakosság felkelt a németek ellen. Nem sokkal később az egész országban tevékenykedtek partizánok, amelyeket a Nemzeti Felszabadító Bizottság irányított. A partizánok a szabotázsakciókat a hegyekkel tarkított területeken hajtották végre. 1944-ben a németek Észak-Olaszországban teljes erővel megtámadták a partizánokat, és területeket foglaltak vissza tőlük.[306] 1945. április 25-én az utolsó szövetséges offenzíva idején a több, mint 200 000 főt számláló partizánok általános felkelést robbantottak ki.[295] Nem sokkal később a németek megadták magukat.

Ellenállási mozgalmak a nyugati fronton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hollandiában a londoni emigráns kormány irányította az ellenállást, amely (főleg az angoloknak) titkos információkat adtak át, és illegális újságokat terjesztettek. A Gestapo a háború alatt megfejtette az ellenállás rejtjelét, így másfél éven át minden Hollandiába érkező ellenállót elfogtak.[307] Belgiumban is az illegális újságokkal szabotálták a német megszállókat, de harci cselekményektől sem riadtak vissza az ellenállók. A partizánok létszáma 1943-ig növekedett, de ekkor elfogták a kommunista párt vezetőit, és meggyengült a szervezet.[307] Amikor a szövetségesek elérték a belga határt, a partizánok is bekapcsolódtak az ország felszabadításába. Később a partizánok között feszülő politikai ellentét miatt a belga kormánynak gyorsan le kellett fegyverezni őket.[307]

Franciaország megszállása után, 1940. június 18-án Charles de Gaulle tábornok Londonban ellenállásra szólította fel a franciákat. Az országban a kommunisták és a Moulin vezette de Gaulle párti mozgalmak harcoltak a németek ellen. Moulin egységeit az angolok is támogatták. 1944 márciusában az ellenálló csoportok létrehozták az Ellenállás Nemzeti Tanácsát. A tanács nem sokkal később megkezdte a szövetséges partraszállást megelőző szabotázsakciókat a németek ellen. A partraszállás után az ellenállók legnagyobb eredménye Párizs felszabadítása volt.[308]

Jellemző hadviselési módok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Atlanti-óceánon a németek kifejlesztették a farkasfalka taktikát, amelynek lényege az volt, hogy több tengeralattjáró támadt meg egy-egy konvojt.[309] A kezdetekben komoly sikereket értek el a németek, azonban a szövetséges szonárok és radarok megjelenésével súlyos veszteségeket szenvedtek el.[310] A Csendes-óceánon zajló tengeri háborúk részben a levegőben dőltek el. Ugyanis az itteni stratégia az anyahajókról felszálló repülőgépekre épült. Ezek az ellenséges cirkálókat, rombolókat, anyahajókat süllyesztették el. A kezdeti japán győzelmek hamar múlttá lettek, mivel már 1942 májusában használni kezdték az amerikaiak radarokat, így gyorsan felfedezték az ellenséges gépeket.[271]

A polgári lakosság hullahegyei Drezdában, az 1945. február 13–15. között végrehajtott RAF-szőnyegbombázások nyomán

A szőnyegbombázást először a spanyol polgárháborúban, az El Mazuco-csatában vetették be,[311] és később a világháború során többször is alkalmazták. A taktika lényege, hogy egy adott, nagyobb területet szisztematikusan lerombolnak.[312][313][314] A legsúlyosabb bombatámadást 1945 februárjában, Drezda szenvedte el.[270]

Jellemző fegyverek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A légtereket a háború során a vadászgépek uralták. A legjobbnak tartott vadászgépek szövetséges részről a P–51 Mustang, a Supermarine Spitfire és a Jak–7/Jak–9, míg a tengelyhatalmak részéről a Bf 109, a Fw 190 és az A6M Zero voltak.[315]

A második világháborúban a legelterjedtebb kézifegyver a német Gewehr 98 ismétlőpuska és annak továbbfejlesztett változata a Karabiner 98k volt. Ez utóbbi volt a legnagyobb számban gyártott német lőfegyver, amelyet a világháborúban használtak.[316] A szovjet Vörös Hadseregben a Moszin–Nagant ismétlőpuska volt nagy számban rendszeresítve, a Magyar Királyi Honvédségben pedig főként a 35 M. és 43 M. ismétlőpuskákat alkalmazták, a brit nemzetközösségi haderőkben pedig a Lee-Enfield különféle változatait.

Az első világháború tapasztalatai alapján a németek továbbfejlesztették a géppisztolyokat és nagy számban alkalmazták őket. A második világháborúban az Maschinenpistole 40-et használták, és a háború legjobb fegyverének tartották.[317] Öntöltő kézifegyverek sorában a szovjet PPS–41 és PPSZ–43 géppisztolyok, valamint az SZVT–40 és a német Gewehr 41 és Gewehr 43 öntöltő puskák voltak elterjedtek a keleti fronton, a nyugati és déli hadszíntereken a brit STEN-t és az amerikai Thompson-géppisztolyokat alkalmazták leginkább. Közkedvelt fegyvertípus volt amerikai részről az M1 Garand öntöltő puska és a szintén amerikai M1 Carbine rohamkarabély is, mely az első nagy sorozatban gyártott, hadrendbe állított gépkarabélynak tekinthető. Könnyűgéppuskák, golyószórók tekintetében a német MG 34 és MG 42, valamint az FG 42 lett alkalmazva a Wehrmacht részéről, a szovjet csapatok a DP golyószórót, a britek a Bren könnyű géppuskát, az amerikaiak pedig az M1917-et, M1919-et és a BAR-t alkalmazták.

Katonai újítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Messerschmitt Me 262A

A második világháború során a légi hadviselésben új korszak kezdődött. Megjelentek a sugárhajtású repülőgépek. Az első ilyen gép a He 178 volt, és 1939. augusztus 27-én szállt fel első ízben. A sorozatgyártása azonban nem kezdődhetett meg, mert a Német Birodalom jelentős termeléskieséssel számolt volna, ha átállnak a sugárhajtású gépekre, ezenkívül az infrastruktúrát is át kellett volna alakítani.[318] A németek csak 1944-ben kezdték meg az Me 262 sugárhajtású gép sorozatgyártását.[319]

1942-től a Manhattan terv keretében olyan bombát igyekeztek kifejleszteni a tudósok, amely a maghasadáson alapult. Az atombombának két fajtáját valósították meg, az egyiknél a plutóniumot, a másiknál az urániumot használták fel. 1945-ben be is vetették mindkét fajtáját. Az urániumbombát Hirosimára, a plutóniumbombát Nagaszaki városára dobták le.[320]

A németek második világháború alatt fejlesztették ki a gépkarabélyokat, pontosabban a Sturmgewehr 44-et.[321] A páncélöklöket, azaz a panzerfaustokat 1942-ben alkalmazták először. Az egyszer használatos páncélöklöket a páncélozott harci járművek ellen vetették be.[322] A nagyobb hatótávolságú panzerschreckek (páncélrémek) előállításához az amerikai Bazooka-t vették alapul, így született meg a Raketenpanzerbüchse 54.[323]

A világháborúban használták először harcokhoz a helikoptereket. A németek 1941-ben fejlesztették ki a Fl-282-t, a Kolibrit. A német iparterületek bombázása miatt kevés gép készült el.[324]

Háborús propaganda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amerikai poszter az alaszkai japán támadásról

A háború folyamán mindkét fél élt a propaganda eszközeinek szinte teljes tárházával.

Az Amerikai Egyesült Államok több mint 200 000 különböző fajtájú plakátot nyomtatott.[325] Ezeket a plakátokat legtöbbször közintézmények környékén helyezték ki,[326] és témái között a toborzás, a haditermelés növelése szerepeltek.[327] Számos képregény is született propaganda célból. Superman a német nyugati falat (Siegfrield-vonal) támadta meg.[328] Az ország olyan szórólapokat nyomtatott, amelyeket repülőgépekkel juttattak el ellenséges területre, hogy az ottani lakosságot és katonaságot megadásra késztesse.[329] Hollywood-ban filmeket is készítettek, ahol az olaszokat, németeket, japánokat ellenszenves tulajdonsággal ruházták fel. Bemutattak olyan filmet, ami a kémek ténykedéséről szólt; volt olyan film is, amelyben egy angliai háziasszony háborús éveit jelenítették meg. A rádiót arra is használták, hogy a kódolt üzeneteket célba juttassák.

A britek is hasonló módszereket használtak. A rádióban 23 nyelven sugározták propaganda-anyagaikat.[330]

A németek is előszeretettel használták a plakátokat, amelyeket heroikus realista stílusban készítettek.[331] A Völkischer Beobachter (Népi figyelő) című újság volt a nácik hivatalos lapja, amelyben a nácik hőseit dicsőítették. Számos filmet is készítettek, de ezek többségét a háború előtt forgatták. A híradók nem az igazságról, hanem a németek igazságáról tájékoztattak.[332]

Veszteségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A képen látható az adatok megegyeznek diagramban láthatókkal
Halálozások a II. világháborúban, országonként
Ország 1939-es lakosság Áldozatok
Katonai Civil A holo-
kauszté
Összes Az 1939-es lakos-
sághoz képest
 Albánia 1 073 000 28 000 200 28 200 2,63%
 Ausztrália 6 998 000 39 400 700 40 100 0,57%
 Ausztria 6 653 000 40 500 65 000 105 500 1,59%
 Belgium 8 387 000 12 100 49 600 24 400 86 100 1,02%
 Brazília 40 289 000 1000 1000 2000 0,00%
 Bulgária 6 458 000 22 000 3000 25 000 0,38%
 Burma 16 119 000 22 000 250 000 272 000 1,16%
 Kanada 11 267 000 45 300 45 300 0,40%
 Kína 517 568 000 3 800 000 16 200 000 20 000 000 3,86%
 Kuba 4 235 000 100 100 0,00%
 Csehszlovákia 15 300 000 25 000 43 000 277 000 345 000 2,25%
 Dánia 3 795 000 2100 1000 100 3200 0,08%
 Észtország 1 134 000 48 000 1000 49 000 4,62%
 Etiópia 17 700 000 5000 95 000 100 000 0,6%
 Finnország 3 700 000 95 000 2000 97 000 2,62%
 Franciaország 41 700 000 217 600 267 000 83 000 567 600 1,35%
Flag of Colonial Annam.svg Francia-Indokína 24 600 000 1 000 000 1 000 000 4,07%
Flag of German Reich (1935–1945).svg Németország 69 623 000 5 533 000 1 600 000 160 000 7 293 000 10,47%
 Görögország 7 222 000 20 000 220 000 71 300 311 300 4,31%
 Magyarország 9 129 000 300 000 80 000 200 000 580 000 6,35%
 Izland 119 000 200 200 0,17%
 India 378 000 000 87 000 1 500 000 1 587 000 0,42%
 Indonézia 69 435 000 4 000 000 4 000 000 5,76%
 Irán 14 340 000 200 200 0,00%
 Irak 3 698 000 1000 1000 0,03%
 Írország 2 960 000 200 200 0,00%
 Olaszország 44 394 000 301 400 145 100 8000 454 500 1,02%
 Japán 71 380 000 2 120 000 580 000 2 700 000 3,78%
 Korea 23 400 000 378 000 378 000 1,6%
 Lettország 1 995 000 147 000 80 000 227 000 11,38%
 Litvánia 2 575 000 212 000 141 000 353 000 13,71%
 Luxemburg 295 000 1300 700 2000 0,68%
 Malajzia 4 391 000 100 000 100 000 2,28%
 Málta 269 000 1500 1500 0,56%
 Mexikó 19 320 000 100 100 0,00%
 Mongólia 819 000 300 300 0,04%
 Hollandia 8 729 000 15 800 109 300 106 000 231 100 2,65%
Dominion of Newfoundland Red Ensign.svg Új-Fundland 300 000 1000 100 1100 0,37%
 Új-Zéland 1 629 000 11 900 11 900 0,67%
 Norvégia 2 945 000 3000 5800 700 9500 0,32%
 Fülöp-szigetek 16 000 000 57 000 90 000 147 000 0,92%
 Mikronézia 1 900 000 57 000 57 000 3,00%
 Lengyelország 34 849 000 24 000 2 360 000 3 000 000 5 600 000 16,07%
 Kelet-Timor 500 000 55 000 55 000 11,00%
 Románia 19 934 000 300 000 64 000 469 000 833 000 4,22%
 Szingapúr 728 000 50 000 50 000 6,87%
 Dél-afrikai Köztársaság 10 160 000 11 900 11 900 0,12%
 Szovjetunió 168 500 000 10 700 000 11 400 000 1 000 000 23 100 000 13,71%
 Spanyolország 25 637 000 4500 4500 0,02%
 Svédország 6 341 000 200 2000 2200 0,03%
 Svájc 4 210 000 100 100 0,00%
 Sziám 15 023 000 5600 300 5900 0,04%
 Nagy-Britannia 47 760 000 382 600 67 800 450 400 0,94%
 USA 131 028 000 416 800 1700 418 500 0,32%
 Jugoszlávia 15 400 000 446 000 514 000 67 000 1 027 000 6,67%
Összesen 1 961 913 000 25 273 700 41 743 400 5 754 400 72 771 500 3,71%

Békekötések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kelet-Európa a második világháború után

A II. világháború a párizsi békeszerződések aláírásával zárult le Magyarország, Finnország, Bulgária, Olaszország és Románia számára, 1947. február 10-én.

Magyarországon a békében nagyrészt az 1937-es határok álltak vissza. Kivételt képez a Kárpátalja elvesztése, átadása a Szovjetuniónak. Magyarországot kötelezték további három település (Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár) és az úgynevezett Pozsonyi hídfő átadására, hogy ezzel Csehszlovákia számára biztosított legyen Pozsony biztonsága.[333]

A Szovjetunió lényegében az 1941 eleji határait kapta vissza, vagyis az 1939-es helyzethez képest Romániától megkapta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Finnországtól Karéliát, Lengyelország keleti részét, valamint a balti államokat. 1941-hez képest további területek kerültek szovjet fennhatóság alá, mint Kelet-Poroszország északi része és a világháború alatt Magyarországhoz tartozó Kárpátalja, így először kerültek a Szovjetunióhoz a cári Oroszországon kívül eső területek.

Lengyelország, mivel a győztes oldalon harcolt, elméletileg nem fejezhette volna be a háborút területveszteséggel, azonban Sztálin nem adta vissza az 1939-ben elragadott területeket. Helyette kárpótlásul Lengyelországhoz csatoltak német területeket, Kelet-Poroszország déli részét, Nyugat-Poroszország szinte teljes egészét, a teljes Sziléziát, valamint Pomeránia keleti részét.[334]

Olaszország elvesztette afrikai gyarmatait, Franciaországnak és Jugoszláviának területeket kellett átengednie. Biztosítania kellett a sajtószabadságot, a vallásszabadságot és a szabad véleménynyilvánítást.[335]

Németországot és Ausztriát a négy győztes nagyhatalom, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió négy-négy megszállási zónára osztotta. A két főváros, Berlin és Bécs szintén négyhatalmi ellenőrzés alá került.[334] Később az amerikai, az angol és a francia megszállási zónából létrejött a Bizóna, majd az NSZK, a Német Szövetségi Köztársaság, a szovjet megszállási zónából pedig a Német Demokratikus Köztársaság (NDK).

A párizsi béke a vesztes európai országokat, Olaszországot, Finnországot, Magyarországot, Bulgáriát, valamint a háború végén átálló Romániát hatalmas jóvátétel kifizetésére kötelezte a győztes országok részére.[335]

Németország és Japán nem volt a párizsi békét aláíró országok között. Japán 1951. szeptember 8-án írt alá békeszerződést San Franciscóban 48 állammal, akik között azonban nem volt ott a Szovjetunió és Kína.[336][337] Japán és Kína 1978-ban írta alá a béke- és barátsági szerződést.[338][339] A Kuril-szigetek körüli területi vita miatt a Szovjetunióval, illetve annak utódállamával, Oroszországgal Japán a mai napig nem írt alá békeszerződést, így a háború jogi szempontból még nem teljesen zárult le.[340]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetlen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németország megszállási zónái a világháború után

A második világháború idején néhány politikus belátta, hogy szükség van egy nemzetek feletti szervezetre, amely őrködik a békén, és azon, hogy a világ biztonságos legyen. 1945-ben ebben a szellemben hozták létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét.[341] Mára a Föld szinte összes országa tagja a szervezetnek.

A második világháború után a szovjetek által megszállt országokban a szovjetbarát pártok vették át az uralmat, és saját országukban a tervgazdaságra tértek át. Segítette a kommunizmus előretörését a szegénység és éhínség is. Ennek megakadályozására George C. Marshall amerikai külügyminiszter egy gazdasági programot hirdetett meg, ez volt a Marshall-terv. Ennek keretében a romokban heverő Európa gazdaságainak az Amerikai Egyesült Államok jelentős segélyt folyósított 1948–1952 között.[342]

A vesztes Németországot és Ausztriát illetve azok fővárosát, Bécset és Berlint szovjet, francia, brit és amerikai érdekeltségű zónákra osztották fel. A nyugati szövetségesek a saját zónáikat egyesítették, viszont a szovjetek ehhez nem csatlakoztak, és szovjetbarát kormányt juttattak a zónájuk élére.[343] A korábbi szövetségesek így két táborra szakadtak. Az egyik oldalon a kapitalista Nyugat állt az USA vezetésével, a másik oldalon a tervgazdálkodásos Kelet, élén a Szovjetunióval. Az ezt követő korszak a hidegháborúnak avagy a kétpólusú világ korszakának nevezhető.

Kelet-Közép-Európában a háború után kollektívan bűnösnek mondták ki a németeket a világháború kirobbantásáért. Ezért 1945-ben német nemzetiségű emberekkel vagonok indultak el a szülőföldjükről a német zónák felé.[344] Csehszlovákiában és Lengyelországban a nagyhatalmak is támogatták a kitelepítéseket.[345] Csehszlovákiában az 1945-ben életbe lépő Beneš-dekrétumok a németeken kívül a magyarokat is kollektívan bűntették.[346]

A vesztes államokat (Románia, Olaszország, Magyarország, Bulgária, Finnország) jóvátétel megfizetésére kötelezték, ez Magyarország esetében 300 millió dollárra rúgott. A jóvátételeket rendszerint tárgyi eszközökkel, gabonával, stb. teljesítették.[347] Ausztria jóvátételt nem fizetett, viszont az ott található német vagyont elkobozták a szövetségesek. Az osztrák függetlenség (1955) után a nyugati hatalmak és a szovjetek kárpótolták Ausztriát.[347][348]

Ázsiában a világháború idején meggyengült brit, francia és holland gyarmatosítók új helyzettel találták szemben magukat: a gyarmatok függetlenséget akartak. 1945-ben az indokínai államok kikiáltották függetlenségüket, amit a franciák nem ismertek el, így egy évvel később kitört a 8 évig tartó indokínai háború. Végül a gyarmattartóknak el kellett hagyniuk a területet.[349] Indonézia függetlenségét is 1945-ben kiáltották ki, de a gyarmattartók itt is vissza kívánták állítani a régi rendet, amelynek következménye egy 4 éves függetlenségi háború lett indonéz győzelemmel.[350] Indiában több évszázada harcoltak a függetlenségért. 1947-ben a britek kivonultak a gyarmatról, amelyet ezután felosztottak több független államra.[351]

Közvetett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború után Európában eltökélték, hogy véget vetnek az öldöklésnek és pusztításnak a jövőben. 1949-ben ezért létrehozták az Európa Tanácsot, amely az első lépést jelentette a szorosabb együttműködés felé. Az 1950-es években néhány nyugat-európai állam összehangolta gazdaságát, ezzel megteremtve a Közös Piacot vagy más néven az Európai Gazdasági Közösséget. A tagországok között a személyek, áruk és szolgáltatások szabadon mozoghatnak.[352]

Háborús bűntettek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nordhauseni koncentrációs tábor 1945. április 12-én

A világháború legnagyobb háborús bűntette volt a holokauszt, amelynek során a nácik több millió embert öltek meg, többségében zsidókat. Martin Gilbert szerint a 7,3 milliós európai zsidóság 78%-át, vagyis körülbelül 6 millió embert végeztek ki.[353] A zsidókon kívül 2-3 millió szovjet hadifogoly, 2 millió lengyel, másfél millió roma, 200 000 fogyatékos, másként gondolkodó, 15 000 homoszexuális és 5000 Jehova tanúja is a náci rezsim áldozatává vált.[354]

A második világháború során egyik fél sem tartotta be teljes mértékig a genfi egyezményeket. A japánok 731-es alakulata hadifoglyokon próbálta ki a biológiai és kémiai fegyvereket, sőt élveboncolást is végrehajtottak embereken.[355] Dr. Josef Mengele az auschwitzi koncentrációs táborban az egypetéjű ikreken hajtott végre kísérleteket, azért, hogy magasabb rendű fajt hozzanak létre a nácik.[356]

A háborús bűntettek sokszor a bosszúból eredtek. 1944 decemberében történt a malmedyi mészárlás, amelyben SS-katonák 150 amerikai katonát öltek meg, miután többen szökni próbáltak. Ezután az amerikaiak 200 német hadifoglyot gyilkoltak meg.[357]

Többen, köztük a washingtoni Amerikai Egyetem Nukleáris Tanulmányok Intézetének vezetője, Peter Kuznick is úgy gondolták, hogy az atombomba bevetése is az emberiség ellen elkövetett bűntettnek minősül. A támadások során 220 000 japán halt meg.[358] A terrorbomázásokat általában is háborús bűncselekménynek lehet tekinteni, amelyet mind a britek, mind az amerikaiak gyakran alkalmaztak. A brit terrorbombázások bevallottan a civil lakosság ellen irányultak a német morál megtörése céljából.

1942 januárjában a magyar csendőrség és a magyar hadsereg egy razzia keretében több száz szerbet ölt meg azzal az indokkal, hogy partizánok voltak. A razzia leállítását követően elítélték a felelősöket, de azok vagy megszöktek, vagy kisebb büntetésben részesültek. A háború után több felelőst – köztük Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki egyébként hadbíróság elé állította a felelősöket már közvetlenül az incidens után – kiadtak Jugoszláviának, ahol kivégezték őket.[359] A világháború végén a Vajdaságba bevonuló kommunista partizánok több tízezer magyar civilt öltek meg, részben a szerbek elleni razzia miatt, részben kollektív bűnösség jegyében.[360] Bleiburg közelében 1945. május 14-16-án a hadifoglyok és menekültek ellen irányuló népirtásban több mint 10 000 főt gyilkoltak meg partizánok. Misha Glenny brit újságíró 50 000 usztasa és 30 000 menekült haláláról ír,[361] Vladimir Žerjavić horvát újságíró szerint a halálos áldozatok száma 45-50 000 fő.[362]

Perek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tokiói per vádlottai

A háború után a tengelyhatalmi háborús bűntettek elkövetői ellen perek sora kezdődött. Szövetséges tiszteket nem vontak felelősségre az általuk elkövetett háborús bűnökért.

Az első perre 1945. november 20-án került sor. Ez volt a nürnbergi per. A vádlottakat a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, a Kriegsmarine, a Wehrmacht főbb vezetőiből, valamint egyéb funkcionáriusokból állították össze. Kezdetben 24 főt jelöltek a vádlottak padjára, akiknek száma – különböző okok miatt – a per kezdetére kevesebb lett. E per folyamán vizsgálták a különböző szervezetek szerepét (Gestapo, SS, SD), és ítéletet is mondtak felettük. A főbűnösök pere 1946. október 1-jén ért véget. Az ítélet: 12 fő kötél általi halál, 7 fő letöltendő börtönbüntetés, három fő felmentés. (10 fő halálraítélten 1946. október 16-án hajtották végre az ítéleteket – Martin Bormannt távollétében ítélték halálra, Hermann Göring október 15-én öngyilkos lett.) [363]

Ázsiában az 1946. május 5-től 1948. április 6-ig tartó tokiói perben mondtak ítéletet a háborús bűnösök felett. Két vádlott természetes halált halt a per során. Hét személyt akasztás általi halálra ítéltek. Az ítéletet 1948. december 23-án hajtották végre a szugamói börtönben.[364] A többi vádlott legalább 7 évi börtönbüntetést kapott, többen életfogytiglanit, de 1954-1955-ben mindenkit szabadon engedtek. Sigemicu Mamoru 1950-ben amnesztiával szabadult.[365]

Kelet-Közép-Európában is számos per zajlott. Csehszlovákiában 1946-1948 között 33 000 főt ítéltek el.[366] Romániában a nemzetárulási per keretében Ion Antonescut és 6 társát halálra ítélték. Ezenkívül a kommunista hatalom megszilárdítása okán, több antikommunista is börtönbe került.[367] A kommunista Lengyelországban több nácit ítéltek el, köztük Rudolf Heßt.[368] A szovjetek által elkövetett katini mészárlást azonban politikai okok miatt nem vizsgálták ki.[369] Magyarországon 1945-ben felállították a népbíróságokat. Céljuk a magyar háborús bűnösök elítélése volt. 1950-ig működtek, de később is voltak háborús bűntetteket feltáró perek. Kb. 60 000 vádlottból 45 000 főt ítéltek el, és 1948. március 1-ig 322 halálos ítéletet hoztak. Köztük volt Sztójay Döme, Bárdossy László, Imrédy Béla, Szálasi Ferenc.[370]

A világháború a művészetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világháborúhoz kapcsolódó filmek száma végtelen. Ezek közül a legnagyobb elismerést, vagyis az Oscar-díjat, 4 film kapta meg. 1957-ben a Híd a Kwai folyón című alkotás kapta meg, amelyben a Burmában található Kwai-folyó feletti hidat kívánják felrobbantani az angol hadifoglyok.[371] A másik az 1993-ban díjat kapott Schindler listája, amelyben Oskar Schindler zsidókat alkalmaz a gyárában, ezzel 1100 ember életét menti meg.[372] A harmadik az 1999-ben díjat kapott film, a Ryan közlegény megmentése, amelyben 9 katona az ellenséges területről haza kívánja juttatni Ryan közlegényt.[373] A negyedik a 2010-ben Oscar-díjat kapott A király beszéde, amelyben VI. György brit király beszédhibáinak kezeléséről szól, és végső soron a háborús beszédének sikerével ér végett.[374]

Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott életművéért, melynek igen fontos állomása volt a Sorstalanság című regény, amely a második világháborúhoz kapcsolódó holokauszt borzalmait meséli el.[375]

A videojátékok megjelenésével számos gyártó a második világháborúhoz kapcsolódó témát dolgozott fel. Ismertebb videojátékok: Battlefield 1942, Call of Duty, Medal of Honor: Allied Assault.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A második világháború magyar honlapja (magyar nyelven). www.masodikvh.hu
  2. Sommerville, 5. o.
  3. ^ a b c d e f A második világháborű története (magyar nyelven). Történelem klub
  4. Derby, Mark: Conscription, conscientious objection and pacifism (angol nyelven). Te Ara. (Hozzáférés: 2012. június 22.) „"The move towards world war in 1914 sparked an upsurge in pacifist movements"”
  5. Pacifism in the Twentieth Century (angol nyelven). "pacifism". Columbia Electronic Encyclopedia. (Hozzáférés: 2012. június 22.) „"During the 1920s and early 30s pacifism enjoyed an upsurge"”
  6. Shaw, 35. o.
  7. Romsics Ignác: A magyar külpolitika útja Trianontól a háborúig (magyar nyelven) pp. 17-24. Rubicon 9. szám, 2000
  8. ^ a b c d e A háború okai (magyar nyelven). www.masodikvh.hu
  9. Bullock, 1962, 265. o.
  10. 50 éve halt meg Sztálin (magyar nyelven). Terror Háza. (Hozzáférés: 2012. december 6.)
  11. Tábornokokat végeztetett ki Sztálin (magyar nyelven). www.elib.hu. (Hozzáférés: 2012. december 6.)
  12. Payne, 200–203. o.
  13. ^ a b A II. világháború főpróbája volt a spanyol polgárháború (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 8.)
  14. Italienisch-Äthiopischer Krieg (1935–1936)
  15. Anschluss (angol nyelven). Britannica. [2008. december 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 8.)
  16. Shore, 108. o.
  17. Dear, ICB; Foot, MR D; 608. o.
  18. Schmitz, 124. o.
  19. Neutrality act (angol nyelven). www.answers.com. [2007. január 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 8.)
  20. Fairbank, 547–551. o.
  21. Nomonhan: The Second Russo-Japanese War (angol nyelven). www.militaryhistoryonline.com. [2006. szeptember 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 8.)
  22. Ránki 1973, 123. o.
  23. Lengyelország lerohanása, 1939. szeptember (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 11.)
  24. Uhl-Eberle, 91. o.
  25. Megkezdődött a furcsa háború (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2012. december 11.)
  26. Szovjet agresszió Lengyelország ellen (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2012. december 11.)
  27. ^ a b Attack on Poland (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2011. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva].
  28. Ránki 1973, 9. o.
  29. Bilinsky, 9. o.
  30. Ferguson, 367, 376, 379, 417. o.
  31. Snyder, 118. o.
  32. Koch, 891–920 o.
  33. Roberts, 56. o.
  34. Roberts, 59. o.
  35. Ránki 1973, 97. o.
  36. Ránki 1973, 112. o.
  37. Barbarossa hadművelet (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  38. ^ a b Kijev eleste 1941 nyara (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  39. ^ a b Ránki 1973, 115. o.
  40. ^ a b c Ránki 1973, 116. o.
  41. Ránki 1973, 117. o.
  42. ^ a b c d e Leningrádi blokád 1941-44 (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  43. Ránki 1973, 118. o.
  44. Tájfun: a kifulladt hadművelet (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. január 18.)
  45. ^ a b Ránki 1973, 120. o.
  46. Ránki 1973, 167. o.
  47. ^ a b Harkovi-csata 1942 (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  48. Ránki 1973, 169. o.
  49. Ránki 1973, 174. o.
  50. ^ a b Ránki 1973, 172. o.
  51. Hayward, 145. o.
  52. Antill, 40. o.
  53. Sztálingrádi csata, egy lépést se hátra (magyar nyelven). Magyar Hírlap. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  54. Ránki 1973, 173. o.
  55. Ránki 1973, 175. o.
  56. 70 éve kezdődött a sztálingrádi csata (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  57. 70 évvel ezelőtt kezdődött a sztálingrádi csata (magyar nyelven). hungarian.ruvr.ru. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  58. Ránki 1973, 209. o.
  59. ^ a b 1943. február 2. - A német erők kapitulálnak Sztálingrádnál (magyar nyelven). www.rubicon.hu. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  60. Ránki 1973, 213. o.
  61. Ránki 1973, 215. o.
  62. Ránki 1973, 219. o.
  63. Ránki 1973, 221. o.
  64. ^ a b Ránki 1973, 222. o.
  65. ^ a b c kurszki csata 1943 nyara (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  66. Ránki 1973, 292. o.
  67. Ránki 1973, 293. o.
  68. Ránki 1973, 295. o.
  69. Ránki 1973, 296. o.
  70. Ránki 1973, 297. o.
  71. Ránki, 297. o.
  72. Ránki 1973, 298. o.
  73. Ránki 1973, 299. o.
  74. Ránki 1973, 392. o.
  75. Margaréta hadművelet (magyar nyelven). www.hadakutjan.hu. (Hozzáférés: 2013. január 25.)
  76. ^ a b Ránki 1973, 398. o.
  77. ^ a b Operation Bagration (angol nyelven). www.historynet.com. [2008. december 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  78. Ránki 1973, 396. o.
  79. Ránki 1973, 397. o.
  80. Ránki 1973, 451. o.
  81. Ránki 1973, 452. o.
  82. Ránki 1973, 454. o.
  83. Ránki 1973, 455. o.
  84. Ránki 1973, 456. o.
  85. Ránki 1973, 458. o.
  86. Ránki 1973, 459. o.
  87. Miről szól az ének április negyedikén? (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  88. Ránki 1973, 460. o.
  89. ^ a b Ránki 1973, 461. o.
  90. Varsói felkelés 1944 nyara (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  91. Ránki 1973, 507. o.
  92. Ránki 1973, 508. o.
  93. Ránki 1973, 510. o.
  94. Ránki 1973, 511. o.
  95. Ránki 1973, 525. o.
  96. Ránki 1973, 526. o.
  97. Ránki 1973, 528. o.
  98. Ránki 1973, 529. o.
  99. ^ a b American and russian meet (angol nyelven). www.archives.gov. (Hozzáférés: 2013. január 14.)
  100. Ránki 1973, 530. o.
  101. Ránki 1973, 531. o.
  102. Ránki 1973, 537. o.
  103. Győztesek és vesztesek (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  104. Hooton, 49-54. o.
  105. Regan, 152. o.
  106. Bond, 115. o.
  107. Maier és Falla, 293. o.
  108. Overy, 207. o.
  109. Healy, 85. o.
  110. Evans, 156. o.
  111. ^ a b Franciaország lerohanása 1940 tavasza és nyara (magyar nyelven). www.masodikvh.hu
  112. Foreman, 8. o.
  113. ^ a b c Angliai csata a Luftwaffe London fölött (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 14.)
  114. A háromhatalmi egyezmény szövege (magyar nyelven). www.bibl.u-szeged.hu. (Hozzáférés: 2012. december 16.)
  115. Ránki 1973, 412. o.
  116. Ránki 1973, 413. o.
  117. Ránki 1973, 414. o.
  118. Ránki 1973, 421. o.
  119. Ránki 1973, 422. o.
  120. Ránki 1973, 423. o.
  121. Párizs felszabadítása (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 14.)
  122. Ránki 1973, 434. o.
  123. Ránki 1973, 431. o.
  124. Ránki 1973, 432. o.
  125. Ránki 1973, 433. o.
  126. Market Garden 1944 szeptember (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 14.)
  127. Ránki 1973, 436. o.
  128. Ránki 1973, 439. o.
  129. Ardenneki német offenzíva (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 14.)
  130. Az aacheni csata 1944 október (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 14.)
  131. ^ a b c Ránki 1973, 522. o.
  132. Ránki 1973, 520. o.
  133. Ránki 1973, 523. o.
  134. Rodogno, 103. o.
  135. ^ a b Görög-olasz háború 1940 őszén (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 16.)
  136. World War II: The Axis Alliance (angol nyelven). histclo.com. [2010. január 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 17.)
  137. Ránki 1973, 85. o.
  138. POLITICAL SITUATION IN THE BALKANS (October 1940-March 1941) (angol nyelven). histclo.com. [2010. január 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 17.)
  139. Ránki 1973, 88. o.
  140. ^ a b Jugoszlávia lerohanása (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 16.)
  141. ^ a b THE YUGOSLAV CAMPAIGN (magyar nyelven). www.history.army.mil. [2011. május 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 16.)
  142. Ránki 1973, 90. o.
  143. ^ a b Görögország elfoglalása 1941 tavasza (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 16.)
  144. Merkúr hadművelet (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 16.)
  145. Ránki 1973, 91. o.
  146. Ránki 1973, 442. o.
  147. Ránki 1973, 444. o.
  148. Ránki 1973, 445. o.
  149. Dear-Foot, 134. o.
  150. Thomas-Mikulan, 33. o.
  151. Collier-O'Neill, 77. o.
  152. ^ a b Ránki 1973, 448. o.
  153. Ránki 1973, 449. o.
  154. Final Report of the German Wehrmacht in Albania (angol nyelven). www.albanianhistory.net
  155. Ránki 1973, 463. o.
  156. 9. maj 1945: Ljubljana svobodna in v cvetju (szlovén)
  157. winter war (angol nyelven). defmin.fi. [2011. július 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 11.)
  158. ^ a b Szovjet-finn háború (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 11.)
  159. СОВЕТСКО-ФИНСКАЯ ВОЙНА 1939-1940 гг. (orosz nyelven). www.hrono.ru. [2011. június 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 11.)
  160. Hanhimäki, 12. o.
  161. Winter war (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2011. január 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  162. A short introduction to the German invasion of Norway 1940. (angol nyelven). [2009. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 13.)
  163. ^ a b Dánia és Norvégia elfoglalása (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 13.)
  164. Ránki 1973, 20. o.
  165. Dear-Foot, 436. o.
  166. Ránki 1973, 24. o.
  167. Reynolds, 76. o.
  168. RELUCTANT ENEMIES (angol nyelven). www.nordicway.com. [2009. február 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 25.)
  169. ^ a b Lunde, 154–159. o.
  170. Raunio - Kilin (2007), 151–155. o.
  171. Raunio - Kilin (2008), 10-11. o.
  172. Ránki 1973, 393. o.
  173. ^ a b Soviet attack, summer 1944 (angol nyelven). rajajoki.com. [2011. július 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 25.)
  174. Finnország hadat üzen Németországnak (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2012. december 25.)
  175. ^ a b c d Lapland war (angol nyelven). rajajoki.com. [2007. október 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 25.)
  176. Ránki 1973, 305. o.
  177. ^ a b A szicíliai partraszállás 1943 július (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 23.)
  178. Ránki 1973, 310. o.
  179. Ránki 1973, 315. o.
  180. The Italian Social Republic (angol nyelven). www.cifr.it. [2010. április 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 24.)
  181. Ránki 1973, 317. o.
  182. Partraszállás Olaszországban, 1943 vége (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 24.)
  183. Ránki 1973, 318. o.
  184. ^ a b c Olaszországi harcok, 1944 (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 24.)
  185. Blaxland, 277. o.
  186. 1945, kronológia (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 24.)
  187. ^ a b c Északkelet-afrikai hadműveletek, 1940-41 (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 18.)
  188. ^ a b The Second World War in the French Overseas Empire (angol nyelven). worldatwar.net. [2011. június 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 23.)
  189. ^ a b c Nyugat-afrikai-hadműveletek (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 23.)
  190. Gilbert 2000, 125. o.
  191. Ránki 1973, 60. o.
  192. Észak-Afrika 1940 vége - 1941 eleje (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 18.)
  193. Málta szigetének ostroma 1940 nyara (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 18.)
  194. Ránki 1973, 62. o.
  195. ^ a b Ránki 1973, 63. o.
  196. ^ a b c d e Napraforgó hadművelet 1941 április (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 18.)
  197. Ránki 1973, 64. o.
  198. ^ a b Ránki 1973, 228. o.
  199. Ránki 1973, 229. o.
  200. Ránki 1973, 230. o.
  201. ^ a b El Alamein, 1942 nyara (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 21.)
  202. Ránki 1973, 233. o.
  203. Ránki 1973, 236. o.
  204. A Fáklya-hadművelet, 1942. november (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 21.)
  205. Ránki 1973, 243. o.
  206. Ránki 1973, 244. o.
  207. Tunisz környéki hadműveletek, 1943 eleje (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2012. december 21.)
  208. September 9: Italy Bombs Palestine (angol nyelven). jewishcurrents.org. (Hozzáférés: 2012. december 30.)
  209. Second World War - Middle East (angol nyelven). www.mgtrust.org. [2011. július 20-i dátummal az eredetiből archiválva].
  210. Mackenzie, 104. o.
  211. ^ a b Syrian-Lebanese Campaign (angol nyelven). desertwar.net
  212. Syrian Campaign (angol nyelven). www.awm.gov.au. [2011. május 14-i dátummal az eredetiből archiválva].
  213. World War II -- 60 Years After: The Anglo-Soviet Invasion Of Iran And Washington-Tehran Relations (angol nyelven). [2010. január 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 1.)
  214. Indochina Campaign (angol nyelven). [2011. február 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 1.)
  215. ^ a b c Ránki 1973, 141. o.
  216. Maszanobu Cudzsi, 39–65. o.
  217. ^ a b Ránki 1973, 142. o.
  218. Maszanobu Cudzsi, 180–184. o.
  219. Malájföld és Szingapúr eleste, 1942 eleje (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 1.)
  220. Ránki 1973, 140. o.
  221. Fall of Hong Kong (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2011. június 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 3.)
  222. Pearl Harbor, 1941. december 7. (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 1.)
  223. Korall-tengeri csata 1942 május (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 1.)
  224. Korall-tengeri csata (magyar nyelven). pacific42.uw.hu. (Hozzáférés: 2013. január 3.)
  225. ^ a b c Midway-szigeteki-csata 1942 június (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 3.)
  226. Battle of Guadalcanal (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2009. április 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 3.)
  227. ^ a b Aleutian Islands War (angol nyelven). www.explorenorth.com. [2011. június 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 3.)
  228. Ránki 1973, 366. o.
  229. Ránki 1973, 369. o.
  230. Ránki 1973, 465. o.
  231. ^ a b Ránki 1973, 464. o.
  232. Ránki 1973, 468. o.
  233. Leyte-öbölbeli-csata 1944 október (magyar nyelven). /www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  234. Ránki 1973, 469. o.
  235. Ránki 1973, 471. o.
  236. Ránki 1973, 474. o.
  237. Ránki 1973, 475. o.
  238. ^ a b Ránki 1973, 476. o.
  239. Távol-Kelet 1945 tavasza (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  240. ^ a b c d Ránki 1973, 563. o.
  241. ^ a b Battle of Iwo Jima (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2009. március 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  242. Ránki 1973, 564. o.
  243. ^ a b Battle of Okinawa (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2009. március 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  244. Ránki 1973, 565. o.
  245. Ránki 1973, 575. o.
  246. Ránki 1973, 577. o.
  247. Augusztusi vihar a háborúban (magyar nyelven). hungarian.ruvr.ru. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  248. Ránki 1973, 579. o.
  249. Ránki 1973, 582. o.
  250. ^ a b c Japan's Surrender (angol nyelven). ww2db.com. [2011. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  251. Ránki 1973, 580. o.
  252. Japanese Holdouts in the Pacific (angol nyelven). www.wanpela.com. [2008. augusztus 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 6.)
  253. 29 évig küzdött a magányos dzsungelharcos. (Hozzáférés: 2013. március 10.)
  254. Ránki 1973, 75. o.
  255. Ránki 1973, 77. o.
  256. Ránki 1973, 278. o.
  257. Ránki 1973, 279. o.
  258. Keegan, 176. o.
  259. Keegan, 178. o.
  260. Keegan, 179. o.
  261. Keegan, 198. o.
  262. Keegan, 257. o.
  263. Keegan, 258. o.
  264. ^ a b c d Ránki 1973, 280. o.
  265. Groehler, 154. o.
  266. Groehler, 177. o.
  267. Groehler, 239. o.
  268. ^ a b Ránki 1973, 281. o.
  269. Ránki 1973, 282. o.
  270. ^ a b Ránki 1973, 284. o.
  271. ^ a b Groehler, 319. o.
  272. Ránki 1990, 157. o.
  273. Ránki 1990, 158. o.
  274. Ránki 1990, 161. o.
  275. Ránki 1990, 104. o.
  276. Ránki 1990, 174. o.
  277. Ránki 1990, 178. o.
  278. Ránki 1990, 179. o.
  279. Ránki 1990, 180. o.
  280. Ránki 1990, 182. o.
  281. Ránki 1990, 183. o.
  282. Ránki 1990, 38. o.
  283. Ránki 1990, 196. o.
  284. Ránki 1990, 197. o.
  285. Ránki 1990, 194. o.
  286. Ránki 1990, 210. o.
  287. Ránki 1990, 211. o.
  288. Ránki 1990, 213. o.
  289. Ránki 1990, 220. o.
  290. Ránki 1990, 222. o.
  291. ^ a b Albania resistance (angol nyelven). www.historylearningsite.co.uk. [2009. március 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. december 30.)
  292. ^ a b Ránki 1973, 327. o.
  293. Ránki 1973, 329. o.
  294. Ránki 1973, 331. o.
  295. ^ a b Ránki 1973, 344. o.
  296. Ránki 1973, 345. o.
  297. Ránki 1973, 333. o.
  298. Ránki 1973, 334. o.
  299. Ránki 1973, 323. o.
  300. ^ a b A szovjet partizánok (magyar nyelven). www.masodikvh.hu
  301. Ránki 1973, 324. o.
  302. Ránki 1973, 325. o.
  303. Ránki 1973, 335. o.
  304. Ránki 1973, 348. o.
  305. ^ a b Ránki 1973, 337. o.
  306. Ránki 1973, 343. o.
  307. ^ a b c Ránki 1973, 338. o.
  308. Ránki 1973, 341. o.
  309. A legyőzhetetlen farkasfalka (magyar nyelven). www.scribd.com
  310. Rudeltaktik (német nyelven). www.lexikon-zweiter-weltkrieg.de. (Hozzáférés: 2013. március 5.)
  311. Juan Antonio de Blas, "El Mazuco (La defensa imposible)" (pp369–383), in La guerra civil en Asturias, Ediciones Júcar, Gijón 1986.
  312. carpet-bombing. Memidex/WordNet Dictionary. (Hozzáférés: 2011. július 25.)
  313. Keane, Michael. Dictionary of modern strategy and tactics. Annapolis (MD): Naval Institute Press, 30–31. o (2005). ISBN 1-59114-429-9 
  314. Dickson, Paul. War slang : American fighting words and phrases since the Civil War, 2. ed., Washington, DC: Brassey's, 139, 209, 303–304. o (2004). ISBN 1-57488-710-6 
  315. Best aircraft
  316. Hart-Hart, 26. o.
  317. Hart-Hart, 35. o.
  318. Groehler, 293. o.
  319. Groehler, 295. o.
  320. Atombomba (magyar nyelven). www.vilaglex.hu. (Hozzáférés: 2013. március 5.)
  321. Sturmgewehr 44 (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. március 9.)
  322. Panzerfäuste der Wehrmacht (német nyelven). www.whq-forum.de. [2012. április 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 9.)
  323. Hart-Hart, 91. o.
  324. F1-282 Kolibri (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. március 9.)
  325. Heide–Gilman, 36. o.
  326. Bird–Rubenstein, 12. o.
  327. Witkowsky, 72. o.
  328. Jerry Siegel Attacks! (angol nyelven). www.calvin.edu. (Hozzáférés: 2013. február 12.)
  329. Rhodes, 146. o.
  330. Rhodes, 110-111. o.
  331. Designing heroes (angol nyelven). www.eyemagazine.com
  332. Rhodes, 32. o.
  333. Magyar békeszerződés (magyar nyelven). www.hunsor.se. (Hozzáférés: 2013. január 13.)
  334. ^ a b Allied Occupation of Germany, 1945-52 (angol nyelven). 2001-2009.state.gov. [2009. február 12-i dátummal az eredetiből archiválva].
  335. ^ a b Paris Treaties of (1947) (angol nyelven). encyclopedia2.thefreedictionary.com
  336. Japán békeszerződést köt 48 állammal (magyar nyelven). Múlt-kor
  337. Treaty of Peace with Japan (angol nyelven). www.taiwandocuments.org. [2006. február 8-i dátummal az eredetiből archiválva].
  338. Kína fontosabb diplomáciai dokumentumai (magyar nyelven). hungarian.cri.cn
  339. Treaty of Peace and Friendship between Japan and the People's Republic of China (angol nyelven). www.taiwandocuments.org. [2004. február 17-i dátummal az eredetiből archiválva].
  340. Orosz-japán békétlen béke (magyar nyelven). kitekinto.hu
  341. ENSZ története 1941-50 (angol nyelven). ENSZ. [2012. január 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  342. 1947. június 5. a Marshall-terv meghirdetése (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  343. Eredmények és Aftermath of World War II (angol nyelven). www.english-online.at. [2011. október 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 30.)
  344. Collective Guilt and German Expulsion (angol nyelven). germanandeuropeanhistory.blogspot.hu. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  345. Sváb kitelepítés (magyar nyelven). www.svabkitelepites.hu. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  346. életbe lép a 33. számú dekrétum (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  347. ^ a b Magyar jóvátétel a II. világháború után (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2013. március 15.)
  348. Bachinger-Hemetsberger-Matis, 114-115. o.
  349. Dien bien phui csata (magyar nyelven). Rubicon. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  350. Hollandia felelős a háború véres epizódjáért (magyar nyelven). zipp.hu. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  351. 60 éve kiáltották ki az Indiai Köztársaságot (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  352. Béke Európában – az együttműködés kezdetei (magyar nyelven). europa.eu. [2012. január 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. január 31.)
  353. Gilbert 1988, 242-244. o.
  354. Niewyk, 45-52. o.
  355. 731-es alaulat (magyar nyelven). japanfelderito.hu. (Hozzáférés: 2013. február 1.)
  356. Mengele ikrek (magyar nyelven). www.nemzetigeografia.hu. (Hozzáférés: 2013. február 1.)
  357. amerikai katonák túlkapásai (magyar nyelven). www.masodikvh.hu. (Hozzáférés: 2013. február 1.)
  358. 64 éve robbant az atombomba (magyar nyelven). kitekinto.hu. (Hozzáférés: 2013. február 1.)
  359. közbeléptek a pátriárka emberei
  360. Délvidéki vérengzések. (Hozzáférés: 2013. február 1.)
  361. Glenny, 530. o.
  362. Tomasevich, 765. o.
  363. Hatvan évvel ezelőtt kezdődött a nürnbergi per (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  364. The Tokyo War Crimes Trials (1946-1948) (angol nyelven). www.pbs.org. [2012. március 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  365. Shigemitsu Mamoru (angol nyelven). ww2db.com. [2012. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  366. Igazságtétel Csehországban (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  367. Igazságtétel Romániában (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  368. Igazságtétel Lengyelországban (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  369. Máig élő tabutémák Lengyelországban (magyar nyelven). Múlt-kor. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  370. Felelősségre vonás, megtorlás (magyar nyelven). www.holokausztmagyarorszagon.hu. (Hozzáférés: 2013. február 2.)
  371. Híd a Kwai-folyón (magyar nyelven). port.hu. (Hozzáférés: 2013. február 12.)
  372. Schindler listája. port.hu. (Hozzáférés: 2013. február 12.)
  373. Ryan közlegény megmentése (magyar nyelven). port.hu. (Hozzáférés: 2013. február 12.)
  374. A király beszéde (magyar nyelven). port.hu
  375. Kertész Imre honlapja

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bullock, A.. Hitler: A Study in Tyranny. London: Penguin Books. ISBN 0-14-013564-2 (1962) 
  • Antill, Peter. Stalingrad 1942. (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-84603-028-5 (2007) 
  • Bilinsky, Yaroslav. Endgame in NATO's Enlargement: The Baltic States and Ukraine. Greenwood Publishing Group. ISBN 0-275-96363-2 (1999) 
  • Blaxland, Gregory. Alexander's Generals (the Italian Campaign 1944-1945). London: William Kimber & Co (1979). ISBN 0-7183-0386-5 
  • Bond, Brian. Britain, France and Belgium, 1939–1940. London: Brassy’s. ISBN 0-08-037700-9 (1990) 
  • Paul Collier, Robert O'Neill. World War II: The Mediterranean 1940-1945, World War II: Essential Histories. The Rosen Publishing Group. ISBN 1-4358-9132-5 (2010) 
  • Ian C. B. Dear, Michael Richard Daniell Foot. Nazi-Soviet Pact (angol nyelven). Oxford University Press. ISBN 0-19-860446-7 (2002) 
  • Ian C. B. Dear, Michael Richard Daniell Foot. The Oxford companion to World War II (angol nyelven). Oxford University Press. ISBN 0-19-860446-7 (2001) 
  • Evans, Martin Marix. The Fall of France: Act of Daring (angol nyelven). Oxford: Osprey Publishing. ISBN 1-85532-969-7 (2000) 
  • John King Fairbank, Denis Crispin Twitchett, Albert Feuerwerker. The Cambridge history of China (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-24338-6 (1986) 
  • Ferguson, Niall. The War of the World (angol nyelven). Penguin 
  • Foreman, John. Battle of Britain: The Forgotten Months, November And December 1940. Wythenshawe (Lancashire, Egyesült Királyság): Crécy Publishing. ISBN 1-871187-02-8 (1989) 
  • Gilbert, Martin. The Second World War (angol nyelven). Phoenix [1989] (2000). ISBN 1-84212-262-2 
  • Gilbert, Martin. Atlas of the holocaust (angol nyelven). Pergamon Press, 256. o (1988) 
  • Glenny, Misha. The Balkans: Nationalism, War and the Great Powers, 1804-1999. New York: Penguin Books. ISBN 0-670-85338-0 (1999) 
  • Hanhimäki, Jussi M. Containing Coexistence: America, Russia, and the "Finnish Solution. Kent State University Press. ISBN 0-87338-558-6 (1997) 
  • Hayward, Joel. Stopped at Stalingrad: The Luftwaffe and Hitler's Defeat in the East, 1942–1943. (angol nyelven). Lawrence, Kansas, Amerikai Egyesült Államok: University Press of Kansas. ISBN 0-7006-1146-0 (2001) 
  • Healy, Mark. Panzerwaffe: The Campaigns in the West 1940 (angol nyelven). London: Ian Allan Publishing. ISBN 978-0-7110-3240-8 (2008) 
  • Hooton, E.R.. Luftwaffe at War; Blitzkrieg in the West (angol nyelven). ISBN 978-1-85780-272-6 (2007) 
  • Koch, H. W.. Hitler's 'Programme' and the Genesis of Operation 'Barbarossa'. The Historical Journal (Vol. 26, No. 4, 1983 december) 
  • Lunde, Henrik O.. Finland's War of Choice: The Troubled German-Finnish Alliance in World War II. Newbury: Casemate Publishers (2011). ISBN 978-1-61200-037-4 
  • Mackenzie, Compton. Eastern Epic: Volume 1 September 1939 – March 1943 Defence. London: Chatto & Windus. OCLC 59637091 
  • Klaus Maier, P.S. Falla. Germany and the Second World War: Volume 2: Germany's Initial Conquests in Europe (angol nyelven). Oxford University Press. ISBN 0-19-822885-6 (1991) 
  • Maszanobu, Cudzsi. Szingapúr, 1942 – Japán legnagyobb győzelme - Nagy-Brtiannia legsúlyosabb veresége (magyar nyelven). Hajja&Fiai Kiadó. ISBN 963-9037-77-X (1999) 
  • Donald L. Niewyk, Francis R. Nicosia. The Columbia Guide to the Holocaust (angol nyelven). New York: Columbia University Press (2000) 
  • Overy, Richard. The Road to War. London: Penguin. ISBN 0-14-028530-X (1999) 
  • Payne, Stanley G. (1973.). „A History of Spain and Portugal (Print Edition)2, Ch. 25, 26, Kiadó: Library of Iberian resources online. Hozzáférés ideje: 2007. május 15.  
  • Ránki, György. A második világháború története (magyar nyelven). Budapest: Gondolat, 653. o (1973) 
  • Ránki, György. A II. világháború gazdaságtörténete (magyar nyelven). Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 324. o. ISBN 963 221 996 1 (1990) 
  • Ari Raunio, Juri Kilin. Jatkosodan torjuntataisteluja 1942–44 (finn nyelven). Otavan Kirjapaino Oy. ISBN 978-951-593-070-5 (2008) 
  • Ari Raunio, Juri Kilin. Jatkosodan hyökkäystaisteluja 1941. (finn nyelven). Keuruu: Otavan Kirjapaino Oy. ISBN 978-951-593-069-9 (2007) 
  • Regan, Geoffrey. The Brassey's book of military blunders. Brassey's. ISBN 1-57488-252-X (2000) 
  • Reynolds, David. From World War to Cold War: Churchill, Roosevelt, and the International History of the 1940s. Oxford University Press, USA. ISBN 0-19-928411-3 (2006. április 27.) 
  • Roberts, Geoffrey. Stalin's Wars: From World War to Cold War, 1939–1953. Yale University Press. ISBN 0-300-11204-1 (2006) 
  • Rodogno, Davide. Fascism's European Empire: Italian Occupation During the Second World War. Cambridge: Cambridge University Press (2006). ISBN 978-0-521-84515-1 
  • Schmitz, David F.. The First Wise Man (angol nyelven). Rowman & Littlefield. ISBN 0-8420-2632-0 (2001) 
  • Shaw, Anthony. World War II Day by Day (angol nyelven). MBI Publishing Company. ISBN 0-7603-0939-6 (2000) 
  • Shore, Zachary. What Hitler Knew: The Battle for Information in Nazi Foreign Policy (magyar nyelven). Oxford University Press US.. ISBN 0-19-515459-2 (2003) 
  • Sommerville, Donald. The Complete Illustrated History of World War Two: An Authoritative Account of the Deadliest Conflict in Human History with Analysis of Decisive Encounters and Landmark Engagements (angol nyelven). Lorenz Books. ISBN 0-7548-1898-5 (2008) 
  • Snyder, Timothy. Bloodlands. Random House (2010) 
  • Nigel Thomas, K. Mikulan,, Darko Pavlović. Axis Forces in Yugoslavia 1941-45 (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-85532-473-3 (1995) 
  • Tomasevich, Jozo. War and Revolution in Yugoslavia, 1941-1945: Occupation and Collaboration. San Francisco: Stanford University Press. ISBN 0-8047-3615-4 (2001) 
  • Matthias Uhl, Henrik Eberle. A Hitler-dosszié. Park Könyvkiadó, 590. o. ISBN 963-530-716-0 (2006) 
  • Robert Heide, John Gilman. Home Front America: Popular Culture of the World War II Era (angol nyelven). ISBN 0-8188-0927 
  • William L. Bird, JR. and Harry R. Rubenstein. Design for Victory: World War II Posters on the American Home Front (angol nyelven). New York: Princeton Architectural Press (1998) 
  • Witkowski, Terrence H.. World War II Poster Campaigns: Preaching Frugality to American Consumers. (angol nyelven). Journal of Advertising 
  • Gloehler, Olaf. A légi háborúk története 1910-1970 (magyar nyelven), 465. o. ISBN 963 326 271 2 (1980) 
  • Keegan, John. A tengeri hadviselés története (magyar nyelven). Szekszárdi Nyomda, 272. o. ISBN 963 13 4476 2 (1998) 
  • Rhodes, Anthony. Propaganda: The art of persuasion: World War II (angol nyelven). New York: Chelsea House Publishers (1976) 
  • Hart, S., Hart, R.. A Waffen-SS fegyverei és harceljárásai (magyar nyelven). Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft., 255. o. ISBN 963 9037 73 7 (1999) 

 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Második világháború témájú médiaállományokat.
Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá a második világháború címszóra a Wikiszótárban!

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Weboldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]