Mandzsúria

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Mandzsúria kiterjedése háromféle meghatározás szerint

Mandzsúria (mandzsu: Manju.svg,hagyományos kínai: 滿洲, egyszerűsített kínai: 满洲, pinjin: Mǎnzhōu) egy nagy kiterjedésű terület Ázsiában. A területének meghatározása szerint vagy teljesen Kína részét képezi vagy egyes részei átnyúlnak Oroszországba is. A kínaiak főleg Tungpej néven ismerik, amely északkeletet jelent, de használják rá a Tungpej szanseng kifejezést is, amely északkeleti három tartományt jelent. Ez utóbbi Mandzsúria egyik definíciója is, amely szerint a terület három kínai tartományból, Liaoningból, Csilinből és Hejlungcsiangból áll. Egy másik definíció szerint Belső-Mongólia északkeleti része, és Hopej Zsehol régiója is hozzá tartozik, míg egy harmadik meghatározás szerint a részének kell tekinteni Külső-Mandzsúriát, amely a Tengermelléki határterületet, a Zsidó Autonóm Területet és az Amuri területet jelenti.

A legkisebb meghatározás szerint területe több mint 800 000 km², és mintegy 100 millió ember lakja, akiknek legnagyobb része han kínai. Rajtuk kívül koreaiak, dzsürcsik, kitajok és mandzsuk lakták, utóbbiakról kapta a ma Európában használatos nevét. Ezekbe az egymást követő népcsoportokba a legyőzött rendszerint beolvadt, így a mandzsuk nagy része mára elkínaiasodott, habár a mandzsuellenesség csökkenésével egyre többen merik bevallani származásukat.[1]

A területet kezdetben a koreai Kogurjo uralta, később a kitajok vették át irányítását, akiket azután dzsürcsik győztek le. 1664-ben az itteni mandzsuk rohanták le Kínát, létrehozva a Csing-dinasztiát, amely azután két és fél évszázadig uralkodott Kína felett. A jóval kisebb mandzsu népesség megtiltotta a hanok számára az ideköltözést, ám ezt csupán a 19. századig sikerült megakadályozni. A területre azután az Orosz Birodalom is szemet vetett, és nagyszabású építkezésekbe kezdett itt. Őket a Japán Birodalom győzte le, és vette birtokba a területet. Teljes elfoglalására 1931-ben került sor, ami után létrejött Mandzsukuo bábállama, amelybe a japánok sok pénzt fektettek be, ezzel jelentős nehézipart és modern infrastruktúrát létrehozva itt, a legfejlettebb területté téve azt Kínában.[2][3][4][5][6][7] A Szovjetunió 1945-ben vetett véget a japán uralomnak, ezután a terület visszakerült a Kínához, és a kínai polgárháború után a Kínai Népköztársaság része lett.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pekingi szerződés előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mandzsúria számos nomád nép otthona volt a történelem folyamán, köztük a mandzsuké, ulchoké és nanaioké. Különböző etnikai csoportok és államaik, köztük a donguk, a kitajok és a dzsürcsik kerültek hatalomra itt. Időnként különféle kínai államok is, mint a Han-dinasztia, a Cao Vej-dinasztia, a Csin-dinasztia és a Tang-dinasztia, valamint számos kisebb állam is megszerezte a terület egy részét magának. Több koreai állam, mint Kodzsoszon, Pujo, Palhe és Kogurjo is sikeresen terjesztette ki fennhatóságát Mandzsúria déli részére. A Szung-dinasztia korában a kitajok létrehozták saját államukat, a Liao Birodalmat, amely Észak-Kína egy részét is elfoglalta.

A 12. század elején a kitajok hűbéresei, a dzsürcsik megdöntötték Liao uralmát, és létrehozták saját államukat, a Csin-dinasztiát, amely Észak-Kína és Mongólia egy részét is uralma alá vonta. A Jüan-dinasztia korában Mandzsúriát kettéosztották, Liaojang és Csentung területekre. 1375-ben az Északi Jüan-dinasztia egyik hivatalnoka elfoglalta Liaotungot, 1387-ben azonban megadta magát a Ming-dinasztiának. Az északi határterületek védelme érdekében a Mingek úgy döntöttek, hogy „kibékítik” a dzsürcsiket, így uralmukat Jung-lö császár (1402–1424) idejére sikerült megszilárdítaniuk. Az 1580-as években a dzsürcsik egyik vezetője, Nurhacsi elkezdte a törzsek egyesítését, és lassan egész Mandzsúria az irányítása alá került.

1644-ben a Ming-dinasztia fővárosát, Pekinget fellázadt parasztok foglalták el, és az akkor már mandzsuknak nevezett dzsürcsik egy Ming tábornokkal, Vu Sanguival összeszövetkezve megszállták előbb a fővárost, majd egész Kínát, megdöntve a rövid ideig létező Sun-dinasztiát és létrehozva a Csing-dinasztiát. 1858-ben azonban a gyengülő dinasztia nem tudta megakadályozni az Orosz Birodalom benyomulását a területre, így az aiguni egyezményben kénytelen volt lemondani az Amurtól északra fekvő területekről. Az 1860-as pekingi szerződésben az oroszok újabb területeket szerezte meg az Usszuri-folyótól keletre, amely a mai Tengermellék területe. Ezzel létrejött az orosz Külső-Mandzsúria és a Kínánál maradt terület lett Belső-Mandzsúria. Kína pedig elvesztette a Japán-tengerhez való kijáratát.

Mandzsúria 1860 után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mandzsukuo térképe
A mandzsúriai Sóva Acélművek, 1940-es évek

Az orosz befolyás Belső-Mandzsúriában is egyre jobban erősödött a Harbinon keresztül Vlagyivosztokba vezető kelet-kínai vasútvonal megépítésével. Ezzel együtt egyre több han kínai költözött a területre, többségük Santungból. Az 1895-ös első kínai–japán háború eredményeképp Mandzsúria déli része japán befolyás alá került, ám utóbb a nagyhatalmak közbeavatkozására Japán kénytelen volt erről lemondani, és helyettük az Orosz Birodalom befolyási övezetébe került a terület. A részben emiatt kirobbanó 1904–1905-ös orosz–japán háborúban a japánok győzedelmeskedtek, több fontos ütközetben is - mint például a mukdeni csata - megverve az oroszokat. A kelet-kínai vasút déli része japán felügyelet alá került dél-mandzsúriai vasútvonal néven. A japánok az 1917-es októberi orosz forradalom után az antant kérésére csapatokat küldtek Külső-Mandzsúriába, ám 1925-re a terület szovjet fennhatóság alá került.

Mandzsúria birtoklása gazdasági szempontból volt nélkülözhetetlen a Japán Birodalom számára, hiszen nyersanyagokban gazdag terület volt, jó minőségű, szója és árpa termesztésére alkalmas termőfölddel. A japánok igen sok pénzt költöttek Mandzsúria fejlesztésére, jó infrastruktúrát és erős gazdaságot kiépítve, így ez a terület vált a kínai nehézipar központjává. Japán számára azonban fontos volt Mandzsúria megtartása, így 1928-ban meggyilkolták annak túlságosan is önálló hadurát, Csang Co-lint, majd 1931-ben a mukdeni incidenst követően a Kvantung-hadsereg megszállta azt. 1932-ben létrehozták itt saját bábállamukat, Mandzsukuót, amelynek élére az utolsó kínai császárt, Pu Jit állították.

A hirosimai atombomba ledobása után két nappal, 1945. augusztus 8-án a Szovjetunió hadat üzent Japánnak,[8] és másnap támadást indított a mandzsúriai japán erők ellen, majd pár nap alatt a terület nagy részét elfoglalta.[2] Ezután ennek bizonyos részei a kommunistákhoz, míg mások a nacionalistákhoz kerültek, így a nem sokkal később kitörő kínai polgárháború erre a vidékre is kiterjedt. A nacionalista erők 1948-ban vereséget szenvedtek itt, majd egy évvel később az egész kontinentális Kínában is, így Mandzsúria a győztes Kínai Népköztársaság része lett. A kivonuló szovjet erők leszerelték az itteni ipar mintegy felét, és magukkal vitték a Szovjetunióba,[2][9] ám a kommunista győzelem után a Szovjetunió sokat segített a korábbi ipar helyreállításában, így az 1950-es években ismét Mandzsúria lett a kínai nehézipar központja.[9] A terület ipari jelentősége folyamatosan csökkent, az 1990-es években már csak az ipari termelés 3%-a folyt itt, ám a kínai kőolaj 50%-át, a szénnek 12%-át, acéljának 16%-át, fáinak, gépkocsijainak és műanyagának közel 25%-át még mindig ez a terület adta.[10]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Polonyi Péter: Kína Hongkonggal, Makaóval, Tajvannal, Tibettel, Panoráma Kiadó, 2002, ISBN 9632437993; 278. old.
  2. ^ a b c Manchuria. Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2013. december 17.) „The Japanese took over the direction, financing, and development of all the important Manchurian industries, with the fortunate result that by the end of World War II Manchuria was the most industrialized region in China.”
  3. Jordán Gyula: Kína története, Aula Kiadó, 1999, ISBN 9639215198, 21. old.
  4. Prasenjit Duara: The New Imperialism and the Post-Colonial Developmental State: Manchukuo in comparative perspective. (Hozzáférés: 2013. december 17.)
  5. Alexander Eckstein, Kang Chao, John Chang: The Economic Development of Manchuria: The Rise of a Frontier Economy. In: The Journal of Economic History (34/1), The Tasks of Economic History(Mar., 1974), 239-264. o.
  6. James Graham: Japan's Economic Expansion into Manchuria and China in World War Two. HistoryOrb, 2004. május 1. (Hozzáférés: 2013. december 17.)
  7. Last Chance in Manchuria: The Diary of Chang Kia-ngau. Hoover Press Publication (1989) „They did know that in 1943 Manchuria produced at least half of China's output of certain key itmes.” 
  8. Soviet Declaration of War on Japan. Yale Law School. (Hozzáférés: 2013. december 17.)
  9. ^ a b Manchuria. Columbia University Press. (Hozzáférés: 2013. december 17.)
  10. Polonyi Péter: i. m. 277. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jordán Gyula: Kína története, Aula Kiadó, 1999, ISBN 9639215198
  • Polonyi Péter: Kína Hongkonggal, Makaóval, Tajvannal, Tibettel, Panoráma Kiadó, 2002, ISBN 9632437993; 277–279. old.
  • Elliott, Mark C. "The Limits of Tartary: Manchuria in Imperial and National Geographies." Journal of Asian Studies 59, no. 3 (2000): 603-46.
  • Jones, Francis Clifford, Manchuria Since 1931, London, Royal Institute of International Affairs, 1949
  • Tao, Jing-shen, The Jurchen in Twelfth-Century China. University of Washington Press, 1976, ISBN 0-295-95514-7.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Manchuria című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]