Jüan-dinasztia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Jüan-dinasztia (元朝; pinjin, hangsúlyjelekkel: Yuán Cháo, klasszikus mongol nyelven: Dai Ön Yeke Mongghul Ulus.PNG Dai Ön Yeke Mongghul Ulus; mai mongol nyelven: Их Юань улс.PNG Их Юань улс volt az a mongol etnikumú uralkodóház, amely Kínában 1271 és 1368 között a hatalmat gyakorolta. Uralkodását Déli Szung-dinasztia előzte meg, utána pedig a Ming-dinasztia vette át a hatalmat.

A birodalmat Kubiláj kán alapította meg hivatalosan Nagy Jüan Birodalom (egyszerűsített kínai írással: 大元帝国; hagyományos kínai írással: 大元帝國; pinjin, hangsúlyjelekkel: Dà Yuán Dìguó) néven 1271-ben, miután a mongolok már évtizedek óta birtokolták Kína északi részét. Területe ekkorra már magába foglalta a mai Kína területének túlnyomó részét és a környező területeket, beleértve a modern Mongóliát, és markánsan elválasztódott a többi mongol kánságtól, mint a Hülegü ilhán és Berke kán által uralt területektől. Ez volt az első külföldi eredetű dinasztia, amely egész Kínát birtokolta.

Viszonylag rövid ideig, 1368-ig állt fenn, amikor népfelkelések döntötték meg. Bukásának okai között szerepelt a közigazgatás súlyos nehézségei, a kínai lakosság kapzsi kizsákmányolása, a papírpénz inflációja, a kínai szerzetesek felett teljhatalmat gyakorló tibeti lámák tevékenysége. A dinasztia maradványai Észak-Kínában egy ideig még fennmaradtak Északi Jüan-dinasztia néven.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Létrejötte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mongolok Dzsingisz kán idején még nem rendelkeztek nagyobb birodalom irányításához megfelelő közigazgatási rendszerrel. A tartósabb politikai formációk létrehozásához a kezdeti öldöklés után meg kellett egyezniük az uralmuk alá hajtott népek vezető rétegeivel, hiszen létszámuk eltörpült azokhoz képest; így történt ez Kínában is. Dél-Kína meghódításakor már alkalmaztak Észak-Kínában toborzott csapatokat, és a kínaiakat, meg a koreai flottát bevetették későbbi – bár alapvetően sikertelen – Japán, Burma, Vietnam és Jáva ellen indított támadásaikban is.[1]

Kína gazdasági kiaknázása érdekében a hódítóknak másolniuk kellett a helyi intézményeket, és alkalmazásukba venni olyan sinizálódott, de nem-han etnikumú népek képviselőit, mint a dzsürcsik, kitajok és mások. Ezt a gyakorlatot már Jelü Csucaj, a kitaj Liao-dinasztia uralkodói családjának leszármazottja, a Csin-dinasztia (1115–1234) tisztségviselője megalapozta, amikor Dzsingisz kán szolgálatába állt.[1]

1271-re, a dinasztia hivatalos megalapítására már nagyban folyt a mai Peking helyén kialakított, akkor új főváros építkezése egy muszlim főépítész vezetésével. A mongolok továbbra is előnyben részesítették a nem-kínaiakat a helyiekkel szemben, és a legfontosabb posztokat természetesen megtartották maguknak. A pénzügyek irányításával közép-ázsiai iszlám vallású hivatalnokokat bíztak meg. A céhekhez hasonló szervezetekbe tömörült muszlim kereskedők monopolizálták az adószedést, amit aztán mongol segédcsapatokkal hajtottak végre. Marco Polohoz hasonlóan számos más külföldi is a mongolok szolgálatába állt. Egy orosz „bevándorló” 1321-ben első lett a Pekingben újra megtartott császári vizsgákon és utána magas posztra nevezték ki Csöcsiang tartományban.[2]

A lakosságot a mongolok három csoportra osztották fel: a mongolokon kívül az úgynevezett „színes szeműekre”, akik nem voltak sem mongolok, sem kínaiak, valamint a széles értelemben vett kínaiakra. A mongol némád állattenyésztőkön belül hetvenkét törzsi csoportot különböztettek meg, amelyek maguk a katonai arisztokráciára és a köznépre oszlottak. A „színes szeműeket” harmincegy különböző csoportra osztották, mint a különböző türk eredetű népek, a Hvárezm akkori nevéből szartauloknak nevezett, az Amu-darja vidékéről származó muszlim kereskedők, a tibetiek, tangutok, vagy éppen az oroszok. A kínaiak közé értették a sinizálódott kitajokat, dzsürcsiket, koreaiakat is.[2]

Az így meghatározott különböző társadalmi csoportokat főleg aszerint rangsorolták, hogy mikor csatlakoztak a birodalomhoz. A legutoljára meghódított déli kínaiaknak volt a legalacsonyabb rangjuk az egész birodalomban. Az igazgatási posztok elosztásától a büntetésekig bonyolult rendszerben vették figyelembe a származást, és szigorú gátakat emeltek a csoportok közé, amelyeket a gyermekek sem hagyhattak el. A különösen kegyetlen körülmények között tengődő sóbányászok például emiatt is a dinasztiát végső soron megdöntő lázadások élvonalába álltak.[3]

A legsúlyosabb adóterheket az utoljára meghódított, viszonylag gazdag dél-kínai területek lakosságára vetették ki, bizonyos fokig együttműködve a helyi nagybirtokos réteggel. Ezért a végsőkig elnyomorított lakosság gyűlölete nem csak az idegen mongolok, hanem általában a gazdagok ellen irányult. Északon viszont a kisbirtokosokat és köztisztviselőket is megfosztották vagyonuktól, ezért azok is a mongolok ellen fordultak a korábban is nincstelenekkel együtt.[4]

A déli termékek északra szállításához a korábban meglévő csatornák felújítása mellett a partmenti tengeri szállítást is megszervezték.[4]

A mongol uralom alatt továbbfejlesztették a már a Szung korban egyes körzetekben és időszakokban bevezetett papírpénzt. Az 1260-ban forgalomba hozott új papírpénz az egész birodalomban és korlátlan ideig érvényes volt – azonban a közgazdasági szabályok fel nem ismerése miatt ennek az értéke is zuhanni kezdett, amikor megtiltották a nemesfémekre való átváltását. 1287-ben aztán megint újfajta papírpénzt vezettek be, aminek az értékét már sikerült viszonylag stabilan tartani egészen a dinasztia vége felé bekövetkezett hatalmas inflációig.[4] A papírpénz belső használata viszont azzal a hatással is járt, hogy az ország nemesfémkészletei a főleg külföldiek kezében lévő külkereskedelem révén kiáramlottak az országból, és a dinasztia uralmának végére óriási nemesfémhiány alakult ki.[5]

Külkapcsolatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mongol uralom alatt csökkent Kína elzártsága, fejlődtek külső kapcsolatai. Az ősi selyemút mellett felfejlesztették a már az újkőkorszak óta létező sztyeppei útvonalat is a Volga torkolata és Mongólia között, ami elvezetett a kelet-európai síkságokra. Ezen kínai mintára postaállomásokat létesítettek, és rendszeressé tették a forgalmat. Ezt az útvonalat a legkülönbözőbb etnikumú mongol alattvalók és – megfelelő engedéllyel rendelkező – külföldiek is használták hivatalos, üzleti és missziós jellegű utazásokra.[6]

Számos kínai is eljutott a messzi külföldre a mongol birodalom „belső” útjain. Möngke kán egy Csang Tö nevű kínait küldött Karakorumból követségbe testvéréhez, Hülegü ilhánhoz Szamarkandba és Tebrizbe. A négy évig tartó útról szóló visszaemlékezéseit „Beszámoló a nyugati követségről” címmel Liu Jü jegyezte le.[7]

A mongolok a szakembereket magukkal vitték, akár a kontinens egyik végéből a másikba is. Bagdad ostrománál a mongol seregek egyik vezetője egy kínai tábornok volt, de kínai szakembereket alkalmaztak a Tigris és az Eufrátesz öntözőrendszereinek fenntartásához is.[7]

E kapcsolatok révén egyes kínai technológiák elterjedtek a mongol birodalom egészében. Az egyik fontos csereközpont az iráni Tebriz volt, ahonnan aztán Európába is eljutott a papír, a fametszés, a cserélhető fadúcok mint a nyomtatás alapjai, vagy az iránytű, a lőpor, a boltíves hidak, a zsilipkapuk, vagy az öntöttvas.[8]

Kultúra, tudomány, vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pascal-háromszög kínai előzménye 1303-ból Csu Si-csie könyvéből

A mongol hódítókat nemigen érdekelte a kínai irodalom vagy filozófia, az uralkodók közül egyedül Tuktemür (kínai neve Ven Cung császár) (1328-1339) mutatott némi érdeklődést a „magaskultúra” iránt. A tudományok és a technika azonban jobb helyzetben volt, mert a hódítók nagy érdeklődést, csodálatot tanúsítottak a kézművesek, mesteremberek (és a papok) iránt. Kuo Sou-csing kínai matematikus és csillagászt bemutatták Kubiláj kánnak is, akitől számos megbízást kapott az öntzés, folyószabályozás területén, valamint őt bízták meg az újra szükségessé vált naptárreformmal is, amivel 1280-ra készült el. 1300 körül két híres matematikai könyv is megjelent Csu Si-csie tollából. Csu Sze-pen (1273-1337) taoista kilenc év munkájával szerzetes átfogó földrajzi atlaszt készített. Vang Ta-jüan utazó a délkelet-ázsiai szigetvilágról szóló beszámolóját tette közzé. Számos fontos tanulmány született a mezőgazdaságról is, Vang Jin-lin (1223-1296) pedig kétszáz fejezetből álló enciklopédiát írt Jühaj címmel.[9]

A mongol időszak nagyban elősegítette az iszlám vallási és tudományos hatások terjedését Kínában. Az ekkor kialakult muszlim közösségek a 21. századig is meg tudták őrizni vallási identitásukat. Már Kubiláj uralkodása alatt létrehozták az Iszlám Akadémiát, amely arab szövegek fordításával foglalkozott. A muszlim tudomány ágai körül a matematika és a csillagászat gyakorolta a legnagyobb hatást Kínában. Ez a hatás túlélte a Jüan-dinasztia bukását is. A mongolok által emelt pekingi csillagvizsgáló nyomán az első Ming császár Nankingban már uralkodása első évében arab csillagászati hivatalt állított fel.[9]

Bár a mongol uralom nem kedvezett a „magas irodalomnak”, a népes városokban virágzott a köznépi irodalom, az utcai elbeszélés és színjátszás – nem utolsó sorban a hódítók elleni ellenállás témakörében. A pekingi színház műfaja a mongol korban fejlődött ki. Ezekben a sokszereplős darabokban egymást váltotta az ének, a tánc és a próza.[10]

A mongol dinasztia valláspolitikája pillanatnyi politikai érdekeiknek megfelelően mindig más vallási irányzatot támogatott. A filozófiai kérdések iránt közömbösek maradtak, viszont hittek a csodákban, és ilyenek bemutatását várták a nagy vallások híres képviselőitől is. A kínai buddhizmus is háttérbe szorult azután, hogy a mongolok Tibetet is a birodalomhoz csatolták és a mágikus elemekkel tarkított tibeti buddhizmust helyezték előtérbe. Kubiláj kán Pagspa lámát(en) bízta meg a birodalom összes vallási közösségének irányításával, és egy közös írás kialakításával. Az ő halála után egy ujgur láma lett a császár pártfogoltja. Ezek a vallási vezetők nagyon rossz hírre tettek szert, pénzügyi spekulációkkal kifosztották a kínai vallási közösségeket, rablásokat, gyilkosságokat követtek el. De a tibeti buddhizmus hatásai azért megjelentek a későbbi kínai művészetben, elsősorban a szobrászat és az építészet területén. A népi mongolok maguk pedig a tibeti buddhizmus vallását vették fel.[11]

Hanyatlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1300 után a birodalom központi kormányzatát meggyengítették a belviszályok. Az összeesküvések és államcsínyek közepette gyorsan váltogatták egymást a császárok, 1320 és 1329 között például négy uralkodó is trónra került egy időre. A hatalom igazi birtokosai a főminiszterek, főhivatalnokok voltak. A tartományok szabadsági foka növekedett, aminek eredménye elsősorban a korrupció további fokozódása lett.[12]

A mongol uralkodó csoporton belüli harcok mellett a kínai tömegek elégedetlensége is nőttön-nőtt. Egyre több lázadás tört ki a mongolok, illetve általában a gazdagok ellen. Az ellenállás csomópontjai a már korábban is meglévő vallási-politikai jellegű titkos társaságok voltak, mint az 1133 körül alakult Fehér Lótusz társasága, amelynek tagjai vegetáriánusok voltak, megtagadták az adófizetést és a közmunkavégzést, vagy a Fehér Felhők társasága, ami 1100-ban alakult Hangcsouban. A legfontosabbak a világvégét váró közösségek voltak, mint a Maitréja-kultusz hívei, valamint a Vörösturbánosok társasága, akiknek a felkelése végül is döntő jelentőségű volt a dinasztia megbuktatásában.[12]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Gernet 2001 288. oldal
  2. ^ a b Gernet 2001 289. oldal
  3. Gernet 2001 290. oldal
  4. ^ a b c Gernet 2001 291. oldal
  5. Gernet 2001 292. oldal
  6. Gernet 2001 293. oldal
  7. ^ a b Gernet 2001 293. oldal
  8. Gernet 2001 296. oldal
  9. ^ a b Gernet 2001 299. oldal
  10. Gernet 2001 300. oldal
  11. Gernet 2001 301. oldal
  12. ^ a b Gernet 2001 292. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bai 1982: Bai Shouyi (szerkesztő) – Yang Zhao – Fang Linggui: An Outline History of China. 1. Peking: Foreign Languages Press. 1982.  (angolul)
  • Ebrey et al 2006: Ebrey, Patricia Buckley. East Asia: A Cultural, Social, and Political History. Boston: Houghton Mifflin (2006). ISBN 0-618-13384-4 
  • Ebrey 1999: Ebrey, Patricia Buckley. The Cambridge Illustrated History of China. Cambridge: Cambridge University Press (1999). ISBN 0-521-66991-x 
  • Gernet 2001: Jacques Gernet. A kínai civilizáció története. Osiris. ISBN 963 389 111 6 (2001) 
  • Polonyi 1986: Polonyi Péter. Kína (nagyútikönyv). Panoráma. ISBN 963-243-256-8 (1986) 
  • Polonyi 1988: Polonyi Péter. Kína története. Kozmosz könyvek. ISBN 963-11-5620-6 (1988) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]