Kína földrajza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Kína Ázsia keleti részén fekszik. Területe 9,6 millió négyzetkilométer*, Oroszország és Kanada után a Föld harmadik legnagyobb országa.

Kína földrajzi elnevezései

Általános tudnivalók, természeti viszonyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína fekvése, területe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A körülbelül Európa méretű ország a következő államokkal határos: Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Oroszország, Mongólia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Afganisztán, Pakisztán, India, Nepál, Bhután, Mianmar (Burma), Laosz és Vietnam. A kínai szárazföldet keleten és délen a Pohaj- (渤海, Bóhǎi), a Sárga- (黃海道, Huánghǎi), a Kelet-kínai- (东海, Dōnghǎi) és a Dél-kínai-tenger (南海, Nánhǎi) szegélyezi**. A kínai felségvizeken több mint 5000 sziget fekszik, amelyek közül a két legnagyobb Tajvan (台湾, Táiwān) és Hajnan (海南, Hǎinán).

Kínának lezáratlan területi vitái vannak Indiával, egy szigetcsoport hovatartozásáról Japánnal, valamint a Dél-kínai-tenger egyes szigetcsoportjainak kérdésében Délkelet-Ázsia országainak nagy részével. Egészen az 1997-es megegyezésig az orosz-kínai határnál fekvő bizonyos területek hovatartozása is vitatott volt. Az 1960-as és 70-es években a Kínai Népköztársaság (KNK) kemény, konfrontatív külpolitikát folytatott, ami véres incidensekhez vezetett a kínai-szovjet, a kínai-indiai és a kínai-vietnami határok mentén. Az utóbbi egy-két évtizedben a KNK a viták békés rendezésének útját választotta, s a vitatott területek hovatartozásáról szakértői tárgyalásokon szándékozik megegyezésre jutni a szomszédaival. Nem egyértelmű még Tajvan helyzete: a Kínai Népköztársaság saját részeként tartja számon a Dunántúl méretű, 21 milliós lakosságú szigetet, de az de facto nem áll az ellenőrzése alatt (ld. alább).

A mai Kína területének jelentős része történelmileg nem tartozott Kínához, csak az utóbbi néhány évszázadban foglalták el a kínai császári seregek. Ilyen Nyugat- és Észak-Kína nagy, ma is főleg nemzeti kisebbségek által lakott része, például Tibet (西藏, Xīzàng) és Kelet-Turkesztán (新疆, Xīnjiāng).

Elnevezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína a következő neveket viseli:

  • 中国, Zhōngguó – „a Középső Ország”. Ez a legáltalánosabban használt elnevezés;
  • 中华人民共和国, Zhōng-huá Rénmín Gònghéguó – Kínai Népköztársaság (KNK). Hivatalos név.
  • 华, Huá – Rövidítésekben, összetett szavakban jelöli Kínát és a kínaiakat.
  • 中华民国, Zhōnghuá Mínguó – Kínai Köztársaság. A tajvaniak így nevezik Tajvant, de a KNK-ban nem fogadják el ezt az elnevezést.

Domborzata, vizei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erősen leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy Kína területe nyugatról keletre lépcsőzetesen lejt. Nyugaton nagyrészt magas hegységek találhatók Himalája (喜马拉雅, Xĭmălāyă), Kunlun (昆仑, Kūnlún), Tiensan (天山, Tiānshān) stb.], valamint a Csinghaj-tibeti-fennsík (青藏高艕, Qīngzàng gāoyuán), innen keletre haladva egyre alacsonyabb hegységek és fennsíkok következnek, s végül az ország keleti felének nagy része alföld. Az ország szárazföldi területének több mint kétharmadát hegységek foglalják el.

Kínának több mint 1500 folyója van. A domborzatnak megfelelően Kína fő folyói nyugatról keletre folynak. A legnagyobb közülük mind vízhozamban, mind hosszúságban a 6300 km hosszú Jangce (长江, Chángjiāng, „Hosszú Folyam”), amely a világ harmadik leghosszabb folyója. Tibetben ered, áthalad a „Kína rizsestáljának” is nevezett szecsuani- (四川, Sìchuān) medencén, majd a keleti alföldeken át a Kelet-kínai-tengerbe ömlik Sanghaj (上海, Shànghăi) közelében. Jelenleg a Jangce-folyón épül a világ legnagyobb, sok vitát kiváltó gátja. Kína második legnagyobb folyója, a Sárga-folyó (黄河, Huánghé) 5400 km hosszú, a Tibet melletti Csinghaj (青海, Qīnghăi) tartományban ered, s az Észak-Kínai síkságon (华北平艕, Huábĕi píngyuán) átfolyva a Pohaj-tengerbe ömlik. Átlagos vízhozama egyhuszada a Jangce vízhozamának. A viszonylag kiszámítható Jangcével szemben a Sárga-folyó rendkívül szeszélyes, csak kis hajókkal hajózható, vízhozama nagyon változékony. Hatalmas mennyiségű sárga löszt hoz magával Észak-Kína löszfennsíkjairól (innen kapta a nevét is), ezt az alsó folyásánál lerakja, ezzel gyakran feltöltve medrét. A folyó a történelem folyamán rengeteg problémát okozott árvizeivel, mederváltoztatásaival. Ma is sok gond van vele, egyes helyeken például magasan a körülötte elterülő földek fölött folyik gátak közé szorítva, melyeket az iszaplerakódás miatt időről időre meg kell magasítani. A Sárga-folyó völgyét a kínai civilizáció bölcsőjeként tartják számon. Itt alakultak ki az első kínai államocskák, melyeket talán éppen a Sárga-folyó szabályozásának igénye hozott létre.

A Jangce és a Huangho mellett fontos folyam még a kínai-orosz határon folyó Hejlungcsiang (黑龙江,­ Hēilóngjiāng, „Fekete Sárkány-folyam”, orosz nevén Amur), a Dél-kínai-tengerbe ömlő Gyöngy-folyam (珠江, Zhūjiāng), valamint a Jangce és a Sárga-folyó között, velük nagyjából párhuzamosan folyó Huaj-folyó (淮河, Huáihé).

Fontos vízi út volt valaha az 1800 km hosszú Nagy-csatorna (大艕撕, Dà yùnhé), amely a Jangcétől pár száz kilométerre délre fekvő Hangcsou (杭州, Hángzhōu) városát kötötte össze Pekinggel (北京, Bĕijīng). Nagy része mára már karbantartás hiányában eliszaposodott vagy kiszáradt, s az észak-dél irányú személy- és áruszállítás feladatát a vasút vette át.

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csapadékmennyiség Kínában

Kína éghajlata a nagy területi kiterjedés miatt igen változatos. Legnagyobb része szárazföldi éghajlatú, de déli területei már a tropikus és szubtropikus övezetben találhatók, míg északi területei a hideg övhöz fekszenek közel. A domborzatnak megfelelően Kínában jócskán találunk magashegységi, valamint sivatagi éghajlatú területeket is. Az ország déli és keleti területei monszun hatás alatt állnak: tavasszal és nyáron a Csendes-óceán felől érkező meleg monszun szelek sok csapadékot hoznak, így a nyár Kína nagy részén meleg és csapadékos. Télen viszont északnyugat felé haladva egyre szárazabb és hidegebb az időjárás. Tehát délkeleten a nyár forró és csapadékos, a tél enyhe és csapadékos, míg északnyugaton a nyár forró és csapadékos, a tél hideg és száraz. Természetesen egyes területeken a domborzat jelentősen módosítja ezeket a tendenciákat.

Ásványkincsek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ásványkincsekben Kína igen gazdag, ásványkincs-tartaléka a világon a harmadik legnagyobb. Gyakorlatilag a föld összes ásványa megtalálható az ország területén. Kínában bányásszák a világon a legtöbb kőszenet, itt állítják elő a legtöbb nyersvasat, míg nyersolajtermelésben Kína a világon az ötödik – ennek ellenére Kína vasércből már jelenleg is, nyersolajból pedig a közeli jövőben behozatalra szorul. A különféle lelőhelyek elszórva találhatók Kína területén. A legnagyobb bányászati-kohászati központ Mandzsúria,vagyis Északkelet-Kína.

Kína lakói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népesség, népsűrűség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína a föld legnépesebb országa. 1997-ben a hivatalos adatok szerint 1 milliárd 236 millió lakosa volt, de a valóságban lehet, hogy ennél valamivel több*. A Földön minden ötödik ember (kb. 21%) kínai; Kína népessége tíz-húsz millióval nagyobb, mint Európa, Észak-Amerika és Ausztrália népessége együttvéve. A jelenlegi vezetés minden erőfeszítése ellenére a népszaporulat is nagy, Kína lakossága évente mintegy 12-13 millió fővel nő, bár a 10.06‰-es természetes szaporodási ráta alatta marad a világ átlagának. A népsűrűség a világátlag 3-szorosa (127 fő/km²), ez még nem lenne túlságosan magas (összehasonlításként: Magyarország népsűrűsége 110 fő/km²), a fő probléma a népesség eloszlásának egyenetlensége. Az ország jelentős részét kitevő északnyugati sivatagokban és a magashegységi vidékeken mindössze pár millió ember él (Például Tibet népsűrűsége 2 fő/km²), az ország lakosságának nagy része a tengerparti vidékeken, a nagy folyók völgyében és Dél-Kínában zsúfolódik össze. A terület 57%-án él a lakosság 6%-a, a maradék 43%-án él a népesség 94%-a.

Kína hagyományosan mezőgazdasági ország, a lakosság 70%-a, vagyis körülbelül 860 millió ember ma is falun él, s csak 30% lakik városban. Állandó beáramlás folyik a falvakból a városokba, bár ezt a városok túlzsúfoltsága miatt a vezetés igyekszik megakadályozni. Súlyos problémákat okoz az, hogy a Föld művelhető területeinek mindössze 7%-a található Kínában (míg lakosságának 21%-a).

A népességnövekedést lassítandó a kínai kormányzat egy-két évtizede szigorú népességszabályozási politikát folytat (Egykepolitika). Ennek hivatalosan a fő elemei: 1) Késői házasságkötés; 2) Késői szülés; 3) „Egy házaspár – egy gyerek” 4) „Jobb minőségű csecsemők”. Ez azt jelenti, hogy viszonylag magas a házasságkötés korhatára (nőknek 20 év, férfiaknak 22 év), a párokat arra ösztönzik, hogy későn vállaljanak gyermeket, és ekkor is csak egyet, a kétgyermekes párok egyik tagját – hivatalos szóhasználat szerint – „rábeszélik”, hogy sterilizáltassa magát, valamint ha a magzat sérült (például értelmi fogyatékos lenne, ha megszületne), törvény kötelezi az anyát az abortuszra. A gyakorlatban a népességszabályozás eszközei helyenként változnak, s a szelíd feddéstől a különböző kedvezmények megvonásán át a kényszerített abortuszig terjedhetnek. Mindazonáltal az intézkedések egyelőre csak a városokban bizonyulnak hatékonynak, a falvakban a házaspároknak általában továbbra is több gyermekük születik, ezért a népesség növekedése még mindig viszonylag magas, ami súlyos problémákat okoz. A kínai népességszabályozási politikát sok nyugati bírálat éri, de nem szabad elfeledni, hogy Kína az egyetlen fejlődő ország, amely komolyan tesz valamit az egész Földet fenyegető túlnépesedés ellen.

Tengerentúli kínaiak. A becslések szerint a világon mintegy 55 millió kínai él Kínán kívül. Nagy részük Délkelet-Ázsiában telepedett le (Thaiföld, Malaysia, Indonézia, Vietnam, Szingapúr, Fülöp-szigetek stb.), ahol a gazdaság nagy részét a kezükben tartják. Sok kínai él Kanadában, az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában és Európában.

Arról, hogy hány kínai él Magyarországon, nincsen pontos adat. Számukat a különböző források 8-13 ezer közé teszik*.

Nemzetiségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kínában 56 nemzetiség él. Ezek közül a legnagyobb a han (汉, Hàn) nemzetiség, vagyis a tulajdonképpeni kínaiak, ők adják a népesség 92%-át, míg a maradék 8%-ot teszi ki a többi 55 népcsoport. A jelentősebb kisebbségek (少数民族, shăoshù mínzú) a következők:

Kisebbség Lélekszám Lakóhely Nyelvcsalád (millió) Csuang (壮, Zhuàng) 15,55 Dél- és Délnyugat-Kína taj Mandzsu (满, Măn) 9,85 Északkelet-Kína (Mandzsúria) mandzsu-tunguz Huj** (回, Huí) 8,61 Kína nagy részén szétszórva kínai Miao (苗, Miáo) 7,38 Délnyugat-Kína miao-jao Ujgur (维吾杜, Wéiwúĕr) 7,21 Hszincsiang (Kelet-Turkesztán) török Ji (彝, Yí) 6,58 Délnyugat-Kína tibeti-burmai Tu-csia (土家, Tŭjiā) 5,72 Hunan, Hupej és Kujcsou tibeti-burmai Mongol*** (蒙古, Mĕnggŭ) 4,80 Belső-Mongólia, Mandzsúria mongol Tibeti (藏, Zàng) 4,59 Tibet és a környező tartományok tibeti … Koreai (朝鲜, Cháoxiān) 1,92 Északkelet-Kína (Mandzsúria) altaji?

A nemzetiségek nagy része néhány tíz-, illetve százezer főt számlál. A hanok főleg Belső-Kínában, a gazdag, zsúfolt keleti és déli területeken élnek, bár a betelepítéseknek köszönhetően nemsokára valószínűleg már mindenhol túlsúlyban lesznek. A kisebbségek a szegényebb, ritkán lakott hegyekben, pusztákon, erdőségekben laknak az ország peremvidékén, Külső-Kínában. Miként a múltban, úgy a jövőben is a nemzeti kisebbségek és a kínaiak nem mindig felhőtlen kapcsolata komoly problémák forrása lehet, különösen a lámaista buddhista vallású tibetiek és a muzulmán vallású, török nyelvet beszélő, nem mongoloid ujgurok esetében.

Területi felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső- és Belső-Kína[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kínát hagyományosan Belső- és Külső-Kínára szokták felosztani. Külső-Kínához tartoznak a hatalmas területű, de csekély népességű nyugati és északi peremterületek: Tibet, Hszincsiang, Belső-Mongólia (内蒙古, Nèimĕnggŭ), Csinghaj, Ninghszia (宁夏, Níngxià) és Kanszu (甘肃, Gānsù). Belső-Kína részei a sűrűn lakott középső, keleti és déli tartományok. Megjegyzendő, hogy Mandzsúria, vagyis a Pekingtől északkeletre fekvő terület történelmileg Külső-Kínához tartozott, csak a 19. század végén, a 20. század elején vált Belső-Kína részévé a nagyarányú han betelepülés következtében. A két országrész között óriási a különbség:

  • A már említett jelentős népsűrűségbeli eltérések lényegében a Belső- és Külső-Kína felosztásnak felelnek meg. A két régió területe nagyjából azonos, de Külső-Kína lakossága csak mintegy 5%-a egész Kína lakosságának;
  • Belső-Kínára az öntözéses, intenzív földművelés jellemző, míg Külső-Kínára inkább a pásztorkodás és helyenként az öntözés nélküli földművelés;
  • Külső-Kína domborzati viszonyai igen szélsőségesek, itt található a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Csomolungma (珠穆朗玛, Zhūmùlángmă; 8848 m), a világ második legmélyebben fekvő szárazföldi területe, a Turfáni-mélyedés (吐鲁暚 盆地, Tŭlŭfān péndì, tengerszint alatt 154 m), a világ legjelentősebb sivatagjai közül néhány (Góbi, Takla-Makán), de vannak itt óriási mocsarak és sztyeppék is. Belső-Kínára ezzel ellentétben az alföldek, folyóvölgyek, szelídebb dombvidékek a jellemzők;
  • A zord körülmények miatt Külső-Kínában nehéz a közlekedés, ezért a történelem folyamán nem jöhetett létre gazdasági integráció sem Belső-Kínával, sem Külső-Kínán belül. Az egyetlen nagyobb forgalmú út hosszú időn át a Selyemút (丝绸之聲, Sīchóu zhī lù) volt, amelyen a Kínai áruk eljutottak egészen Európáig. Belső-Kínában viszont a vízi utak sűrű hálózata már a középkorban nagyfokú gazdasági integrációt tett lehetővé;
  • Belső-Kínát jórészt hanok lakják, míg Külső-Kínát – legalábbis egyelőre – különféle nemzetiségek, a kínaiakétól igen eltérő nyelvvel, kultúrával, szokásokkal stb.;
  • A történelem folyamán Belső-Kína volt a tulajdonképpeni Kína, amely Külső-Kína egyes területeit időnként ugyan az adófizetőjévé tette, de szervesen nem kapcsolta őket a birodalomhoz. Külső-Kínát a mandzsu uralkodóház hódította meg Kínának a 18. században;
  • Belső-Kínában a történelem folyamán a konfucianizmus, a mahájána-buddhizmus és a taoizmus honosodott meg, míg Külső-Kínában a lámaista buddhizmus és az iszlám;
  • A KNK közigazgatási felosztása is tükrözi e kettősséget: míg Belső-Kína tartományokra van felosztva, Külső-Kína inkább ún. nemzetiségi autonóm területekre, illetve nemzetiségi autonóm körzetekre.

Észak és Dél[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Belső-Kínát további két részre lehet felosztani: Észak-Kínára és Dél-Kínára. Ezek szintén sok szempontból eltérnek egymástól. A kettő között a határ a nagyjából a Jangce és a Sárga-folyó között, velük párhuzamosan folyó Huaj-folyó vonala (kb. a 35. szélességi fok). A kínai történelem első évezredeiben a felosztás nagyjából megegyezett a két nagy folyam vízgyűjtő területével, azóta azonban mindkét régió jelentősen kitágult, Dél-Kína a déli tengerpartig és a délnyugati területekig, Észak-Kína pedig a kínai-orosz határig. A két terület lényeges eltérései a következők:

  • Dél sokkal csapadékosabb, mint Észak, s Délen a csapadék eloszlása és a folyók vízjárása sokkal egyenletesebb, kiszámíthatóbb. Északon jóval gyakoribbak mind a szárazságok, mind az árviz;
  • Dél-Kínában a fő mezőgazdasági termény a rizs, míg Észak-Kínában a búza és a köles;
  • Dél-Kínát összevissza szabdalják a hajózható folyók és csatornák, míg északon inkább a szárazföldi közlekedés a jellemző;
  • Észak-Kína nyelve viszonylag egységes, míg Dél-Kínában hat, egymás számára érthetetlen nyelvjárásban beszélnek az emberek;
  • Délen és Északon is a hanok teszik ki a lakosság többségét, de közöttük is vannak különbségek. Az északiaknak a különböző északi nomád törzsekkel való keveredés miatt kissé más a testfelépítésük, átlagosan 5 cm-rel magasabbak a délieknél, s erőteljesebbek, súlyosabbak náluk. A déliek alacsonyabbak, gyengébb testalkatúak, de elmondható, hogy jobb érzékük van a kifinomult művészetekhez és az üzlethez;
  • Nagy általánosítással az is elmondható, hogy Dél-Kína gazdagabb, fejlettebb, nyitottabb, de éppen ezért egy kicsit zavarosabb is, mint Észak-Kína.

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közigazgatásilag az ország 32 tartományi jogú egységre oszlik:

  • 4 központi fennhatóságú városra [直辖市, zhíxiáshì: Peking, Tiencsin (天津, Tiānjīn), Sanghaj, Csungking (重庆, Chóngqìng)];
  • 5 nemzetiségi autonóm területre (民族着愔吻, mínzú zìzhìqū), és
  • 23 tartományra (省, shĕng), Tajvannal együtt.

A nemzetiségi autonóm területek és a tartományok területe átlagosan 300 ezer négyzetkilométer, ami körülbelül három Magyarországnyi, illetve egy Lengyelországnyi vagy Olaszországnyi területnek felel meg. Természetesen a tartományok nem egyforma méretűek, Hszincsiang például egymaga nagyobb, mint Kína tizenhárom legkisebb tartománya együtt. A tartományok lakóinak száma is változatos: átlagosan mintegy 38 millióan élnek egyben, de a tengerparti, illetve alföldi tartományok ennél sokkal népesebbek, míg Külső-Kína nagy kiterjedésű, főleg nemzetiségek által lakott területein jóval kevesebben élnek. A legnépesebb tartományok: Honan (河南, Hénán, 92 millió), Santung (山东, Shāndōng, 87 millió) és Szecsuan (84 millió). A legkisebb lakosságú tartományi jogú egységek: Tibet (2,5 millió), Csinghaj (5 millió), Ninghszia (5,3 millió).

Régiók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Különböző gyakorlati megfontolásokból Kínát a következő régiókra szokták osztani:

Észak-Kína (华北): Peking, Tiencsin, Hopej (河北, Hébĕi), Senhszi (山西, Shānxī), Belső-Mongólia

Peking és Tiencsin hatalmas, gazdag ipari és kereskedelmi központok. Kína tartományai közül Sanhsziban bányásszák a legtöbb szenet. Hopej inkább mezőgazdasági tartomány – ez látja el a fővárost élelemmel –, a viszonylag fejletlen Belső-Mongóliában pedig – ahol a lakosság kevesebb, mint 10%-a mongol – a jellemző külterjes gazdálkodás mellett nehézipari termelés is folyik. A száraz, kontinentális éghajlatnak megfelelően a régió legfontosabb mezőgazdasági terménye a búza, emellett jelentős még a kukorica-, köles-, zab- és kaoliang-termesztés*. Hopej egész Kínában első helyen áll gyapot-termelésben, Belső-Mongólia pedig állattenyésztéséről (ló, birka, marha, teve stb.) híres. A régió hagyományosan a hanok és az északi nomádok ütköző- és keveredési zónája volt, s hétszáz éve itt található Kína politikai központja.

Északkelet (东北): Liaoning (辽宁, Liáoníng), Csilin (吉林, Jílín), Hejlungcsiang (黑龙江, Hēilóngjiāng)

Hagyományosan ezt a területet nevezték Mandzsúriának, mivel ez volt a Kínát két és fél évszázadon át uraló mandzsu nép őshazája. Kínaiaknak eredetileg tilos volt itt letelepedni, de a 19. század második felében nagyarányú betelepülés kezdődött, s mára az őslakos mandzsuk gyakorlatilag beolvadtak a hanok közé. A kései han betelepülésnek köszönhetően Kína más tájaival ellentétben Északkeleten sok erdőség megmaradt. Mezőgazdaságilag a mérsékelt övi gabonafélék – búza, kukorica, kaoliang – a jellemzők, s ebben a régióban termelik a legtöbb szójababot, napraforgót, cukorrépát és almát. Mindazonáltal a régió leginkább az iparáról híres. A 20. század első felében a nyersanyag- és területhiányban szenvedő japánok a befolyási övezetükbe vont, ásványkincsekben igen gazdag Mandzsúriában építették ki bányászati és nehézipari bázisukat, s a KNK megörökölte ezt a bázist. Liaoning Kína legvárosiasodottabb tartománya, itt a legsűrűbb a vasúthálózat, itt bányásszák a második legtöbb szenet, székvárosának, Senjangnak (沈雅, Shĕnyáng) a gépgyártása egész Kína gépgyártásának az egynegyedét teszi ki. A Senjangtól nem messze fekvő Ansan (鞍山, Anshān) Kína legnagyobb kohászati központja, itt állítják elő a Kínában termelt acél egynegyedét. ekHejlungcsiangb található Kína legnagyobb olajmezeje, Tacsing (大庆, Dàqìng). Megjegyzendő, hogy jelenleg a régió igen nagy válságban van a hatalmas, elavult, állami tulajdonban lévő kohászati üzemek miatt.

Kelet-Kína (华东): Sanghaj, Santung, Csiangszu (江苏, Jiāngsū), Csöcsiang (浙江, Zhèjiāng), Anhuj (安徽, Anhuī), Csianghszi (江西, Jiāngxī), Fucsien (福建, Fújiàn)

Hagyományosan Kína leggazdagabb régiója, a viszonylag elmaradott, tengerparttal nem rendelkező Anhujt és Csiangszut kivéve. A Szung-kortól (10-13. sz.) kezdve itt volt Kína gazdaságának szíve, itt feküdtek a rizs- és teatermesztés, valamint a selyemgyártás és -kereskedelem legfontosabb központjai. A 19. századtól elsősorban az itteni tengerparti nagyvárosokat nyitották meg a külföldiek előtt, ennek következtében máig ide koncentrálódik a modern ipar nagy része. A régió legészakibb tartománya Santung, itt a búza-, szójabab-, kaoliang- földimogyoró- és gyapottermesztés jelentős, de a tartomány ipara, amelyet még a németek és a japánok építettek ki, szintén kiemelkedő. Sanghaj Kína legnagyobb és leggazdagabb városa, a tartományi jogú egységek közül itt a legmagasabb az ipari termelés. Csöcsiang Kína leggazdagabb, Csiangszu és Fucsien a 3. és 4. leggazdagabb tartománya (GDP/fő-t számítva). A Jangce deltájának vidéke Kína legsűrűbben lakott területe. Santung kivételével a régióra jellemző termény a rizs és a tea. Az egész vidéken a könnyűipar – különösen a textilgyártás – az uralkodó. Fucsien szemben fekszik Tajvannal, és a tajvaniak nagy része innen származik, így Fucsient igen szoros szálak fűzik a „szakadár tartományhoz”.

Közép-dél (中南): Honan, Hupej (湖北, Húbĕi), Hunan (湖南, Húnán), Kuangtung (广东, Guăngdōng), Kuanghszi (广西, Guăngxī), Hajnan

Ebben a régióban igen különböző tartományok találhatók. Honanban, Kína legnépesebb tartományában – az egyik legkorábban benépesült területen – a mezőgazdaság az uralkodó, itt termelik a legtöbb búzát, dohányt és szezámot, s jelentős a gyapottermesztés is. Erre épül a tartomány könnyű- és élelmiszeripara. Hupejben főleg rizst és szóját termesztenek, és Vuhan, a tartomány székvárosa ma már nehézipari központ. Hunan tartomány a rizs, a tea és a gyapot földje, jelentős ipara egyelőre nincs. Kuanghszi hegyes-völgyes, nehezen megközelíthető tartomány, számos nemzeti kisebbség lakja, ipara jelentéktelen, a földeken rizst és cukornádat termelnek. Kuangtung viszont Kína második leggazdagabb tartománya, székvárosa, Kanton (广州, Guăngzhōu) egy ideig a kínai-nyugati kereskedelem kizárólagos központja volt. Kuangtung határos Hongkonggal és Makaóval, s a Hongkongi tőkebefektetések egyik legfontosabb célpontja. Rizst, édesburgonyát, cukornádat és trópusi gyümölcsöket termesztenek itt, s Kuangtungban állítják elő a kínai selyem egynyolcadát. A legfontosabb iparág a könnyűipar, különösen a textilipar. Kuangtungban található két dúsgazdag „különleges gazdasági övezet”. Hajnan, Kína második legnagyobb szigete, a 80-as években vált önálló tartománnyá és „különleges gazdasági területté”, trópusi éghajlatán főleg rizst termelnek.

Délnyugat (西南): Csungking, Szecsuan, Kujcsou (贵州, Guìzhōu), Jünnan (艕颇, Yúnnán), Tibet

Viszonylag elmaradott régió, Szecsuan (és a benne fekvő Csungking) kivételével csak az utóbbi évszázadokban vált Kína részévé. Csungking város nehézipari központ, 1997-ig Szecsuan tartományhoz tartozott (addig Szecsuan volt a legnépesebb tartomány), ekkor kapott tartományi jogú városi rangot. (A környező hatalmas mezőgazdasági területeket is Csungkinghoz csatolták, így papíron Csungking lett Kína legnagyobb városa.) A rizséről, selyméről és csípős ételeiről híres Szecsuan sokáig el volt vágva Kína többi részétől, csak a 20. században épültek ki idáig a vasútvonalak, s jórészt ma is mezőgazdasági tartománynak számít. Megjegyzendő, hogy Szecsuan nyugati fele földrajzilag és történelmileg Tibethez tartozik, a tartományhoz politikai okokból csatolták. A hegyes-völgyes Kujcsou Kína legszegényebb tartománya, jelentős részét nemzetiségek lakják, ipara elmaradott. Jünnan valamivel fejlettebb, mint Kujcsou, ásványkincsekben gazdag, s jelentős mennyiségű rizst és búzát termelnek itt. Jünnanban Kína 56 nemzetiségéből 22 megtalálható. A magas hegységek közé zárt Tibetben egészen a legutóbbi időkig szinte semmiféle ipari termelés nem folyt, a földeken pedig az árpa különböző változatait termelték. A történelem folyamán Tibet sokáig önálló állam volt – egy időben uralma nagyobb területre kiterjedt, mint a Kínai Császárságé –, csak a 18. századtól került valamelyest kínai befolyás alá, s a kínai központi kormányzat csak 1950-től gyakorol felette valódi hatalmat.

Északnyugat (西北): Senhszi (陕西, Shănxī), Kanszu, Csinghaj, Ninghszia, Hszincsiang

Elmaradott régió, a Senhszin kívüli területei Külső-Kínához tartoznak. Senhszi a kínai civilizáció bölcsője, valaha a kínai világ szíve volt, de mára elmaradott mezőgazdasági tartománnyá vált. A senhszi löszföldeken főleg búzát, kölest, árpát termelnek, a tartomány iparilag fejletlen. Kanszu, Csinghaj, Ninghszia és Hszincsiang elmaradott, jórészt nemzetiségek által lakott területek, külterjes gazdálkodással. Hszincsiang jelentős része sivatagos, itt főleg oázisgazdálkodás folyik, a többi területen búzát, árpát, kölest, kaoliangot stb. termelnek, illetve állatokat tenyésztenek. Az utóbbi időben létrehoztak egy-két nehézipari központot Kanszuban és Hszincsiangban, de a régió arculatát ez nem változtatta meg lényegesen. Kanszu stratégiai jelentőségét az adta a történelem folyamán, hogy itt halad keresztül a „kanszui folyosó”, amely Belső-Kínát összeköti Belső-Ázsiával. Csinghaj történelmileg és földrajzilag Tibet része, politikai okokból tették önálló tartománnyá. Hszincsiang lakosságának jelentős része az ujgur nemzetiséghez tartozik, akik időről időre fellázadnak a kínai uralom ellen, sok gondot okozva ezzel a kínai kormányzatnak.

Főbb városok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kínában összesen 12 olyan város van, amelynek lakossága meghaladja a kétmillió főt, 22 városban pedig a lakosok száma egy- és kétmillió közé esik. A legnépesebb városok: Csungking (30 millió), Sanghaj (14 millió) és Peking (12 millió)*. 6.5 millió lakosa van az 1997-ben Kínához visszatért Hongkongnak, (香概, Xiānggăng), amelynek státusa: „különleges közigazgatási terület” (特别行政区, tèbié xíngzhèng qū), tehát kívül áll a tartományok rendszerén. A következő három várost érdemes kiemelni:

Peking[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erről bővebben a Peking földrajza szócikkben olvashatsz.

A Kínai Népköztársaság fővárosa. Ez az ország politikai központja, itt állnak a központi szervek (Államtanács, Központi Bizottság, Országos Népi Gyűlés stb.) hivatalai, de emellett a város fontos ipari, kereskedelmi, turisztikai és kulturális központ is. Kína világhírű műemlékei közül sok Pekingben, illetve a környékén található, például a Tiltott Város (故宫, Gŭgōng), az Ég Temploma (天坛, Tiāntán), a Nyári Palota (颐和艕, Yíhéyuán), a Nagy Fal (长城, Chángchéng) stb. Annak ellenére, hogy nem az ország középpontjában, hanem majdhogynem az északi peremén található, már több mint hétszáz éve az ország fővárosa.

Sanghaj[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erről bővebben a Sanghaj földrajza szócikkben olvashatsz.

Kína legjelentősebb ipari és kereskedelmi központja, a tényleges városi lakosságot tekintve Kína legnépesebb, a Föld második legnépesebb városa. A múlt század közepéig jelentéktelen halásztelepülés volt, de miután az első ópiumháborút lezáró 1842-es nankingi szerződés alapján megnyitották a külföldi hatalmak előtt, gyors fejlődésnek indult, s néhány évtizeden belül a világ egyik legjelentősebb kikötővárosává vált. Ezt a szerepét máig megőrizte, egyike a világ tíz legnagyobb kikötőjének, emellett fontos ipari, kulturális és kereskedelmi központ. A tartományi jogú egységek közül itt a legnagyobb az ipari termelés, és itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP (Hongkongot leszámítva).

Kanton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erről bővebben a Kanton földrajza szócikkben olvashatsz.

(广州, Guăngzhōu) Dél-Kína legjelentősebb városa a 6.6 milliós Kanton, Kína második leggazdagabb tartományának, Kuangtungnak a fővárosa. Sanghaj és Tiencsin után a KNK harmadik legnagyobb iparral rendelkező városa, s mivel közel fekszik Hongkonghoz, fontos kereskedelmi központ is. Az 1839-42-es ópiumháború előtt Kantonon keresztül zajlott a kínai-európai kereskedelem nagy része, így a város hagyományosan nyitott, gazdag és nehezen ellenőrizhető.

Hongkong[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erről bővebben a Hongkong földrajza szócikkben olvashatsz.

Hongkong szintén jelentéktelen halászfalu volt egészen addig, amíg az 1842-es nankingi és az 1860-as pekingi szerződéssel Anglia ellenőrzése alá nem került a Hongkong-sziget, illetve az ezzel szemben fekvő Kowloon-félszigetet (九龙, Jiŭlóng). 1898-ban Anglia 99 évre bérbe vette a Kowloon melletti ún. Új Területeket is, amelyek így szintén a brit koronagyarmat részei lettek. Hongkong a második világháború után indult gyors fejlődésnek, amikor vetélytársa, Sanghaj a kommunista uralom alatt hanyatlásnak indult. Az elmúlt fél évszázadban Hongkong a világ egyik legjelentősebb kereskedelmi és pénzügyi központjává vált – nem utolsósorban azért, mert a bezárkózó KNK rajta keresztül bonyolította külkereskedelmének nagy részét. A KNK ugyan nem ismerte el a kínai császárság által kötött ún. „egyenlőtlen szerződéseket”, tehát Hongkongot Kína elidegeníthetetlen részének tekintette, de hajlandó volt fenntartani a status quót a gyarmatot illetően.

1984-ben Kína és Nagy-Britannia közös nyilatkozatot adott ki, amelyben bejelentették, hogy az 1898-as szerződés lejártával 1997. július 1-jén a Hongkonghoz tartozó összes terület – tehát nem csak a bérbe vett Új területek, hanem a korábban „örökös tulajdonként” megszerzett szigetek is – visszatérnek Kínához. Ugyanakkor a KNK ígéretet tett arra, hogy az „egy ország – két rendszer” (一国两制, yìguó liăngzhì) elve alapján a visszatérést követő ötven éven át érintetlenül hagyja Hongkong kapitalista gazdasági és társadalmi berendezkedését. Jellemző a város gazdasági erejére, hogy az 1990-es évek közepén Hongkong GDP-je egynegyede volt az egész KNK GDP-jének. A gyarmat 1997-es visszatérése viszonylag zavartalanul megtörtént, s Hongkong jelenleg „különleges közigazgatási terület” státusával széles autonómiát élvez.

Megjegyzendő, hogy Hongkongban a kínai nyelv kantoni nyelvjárását (illetve második nyelvként az angolt) beszélik, ami nagyban eltér a KNK-ban hivatalos mandarin nyelvtől.

Makaó[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erről bővebben a Makaó földrajza szócikkben olvashatsz.

A Hongkonghoz közeli Makaó (澳門, Aomen), a 16. szd óta portugál birtok volt, de csak 1887-ben vált hivatalosan a gyarmatukká. Gazdasági jelentőségét a 20. szd-tól elsősorban a turizmus és a szerencsejátékok, kaszinók adták. Hongkong visszatéréséhez kapcsolódóan 1987-ben a portugál kormány lemondott Makaóról, így a négymilliós, gazdag város 1999. december 20-án visszatért Kínához, amelynek Hongkonghoz hasonlóan "különleges gazdasági körzete" lett.

Tajvan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erről bővebben a Tajvan földrajza szócikkben olvashatsz.

A kelet-ázsiai térség egyik legproblémásabb kérdése Tajvan. A jelenleg 21 milliós lakosságú sziget a 17. század végétől Kínához tartozott, de 1895-től egészen 1945-ig Formosa néven japán fennhatóság alatt állt. 1949-ben a kommunisták és a nacionalisták (国民党, Guómíndăng, „Nemzeti Párt”) polgárháborújának végén a vesztes Kuomintang-hadsereg és kormányzat Tajvan szigetére menekült, s ott rendezkedett be. Mivel a Kuomintang álláspontja szerint a Tajvanra menekült kormány az 1912-ben kikiáltott Kínai Köztársaság legitim képviselője, Tajvan saját magát hivatalosan Kínai Köztársaságnak nevezi. A kommunista Kína Tajvant saját tartományaként tartja számon, de ténylegesen nem gyakorol felette ellenőrzést. A KNK egyik távlati célja az, hogy visszaszerezze az uralmat a „szakadár tartomány” felett, míg a jelenlegi tajvani kormányzat igyekszik fenntartani a status quót. Bár a két kormány viszonya meglehetősen ellenséges, az utóbbi években számottevően javultak a két fél közötti gazdasági kapcsolatok, a KNK-ba érkező külföldi tőke jelentős része tajvani eredetű, s a Tajvani-szoros két partját ma már erős gazdasági és személyes szálak fűzik egymáshoz.

Galéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]