Kínai polgárháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kínai polgárháború
Shangtang.jpg
A kommunista kínai haderő támadja a nacionalista kormány védelmi vonalát Shangtangban
Helyszín Kína
Eredmény • a kommunista haderő katonai győzelme a kontinentális Kína területén
• megalakul a Kínai Népköztársaság a kontinentális Kína területén
• a nacionalista kormány áttelepült Tajpejbe
• sem fegyverszünet, sem békeszerződés nem született azóta sem[1]
• 1991-ben a háborút lezárta a Kínai Köztársaság[2]
Harcoló felek
Flag of the Republic of China.svg
Kínai Köztársaság
Flag of the Chinese Communist Party.svg
Kínai Kommunista Párt

1949 után:
Flag of the People's Republic of China.svg
Kínai Népköztársaság
Parancsnokok
Tajvan Csang Kaj-sek
Tajvan Paj Csung-hszi
Tajvan Csen Cseng
Tajvan Li Cung-zsen
Tajvan Jen Hszi-san
Tajvan Ho Jing-csin
Flag of the Chinese Communist Party.svg Mao Ce-tung
Flag of the Chinese Communist Party.svg Csu Te
Flag of the Chinese Communist Party.svg Peng Tö-huaj
Flag of the Chinese Communist Party.svg Lin Piao
Flag of the Chinese Communist Party.svg Ho Lung
Haderő
4 300 000 (1945. július)[3]
3 650 000 (1948. június)
1 490 000 (1949. június)
1 200 000 (1945. július)[3]
2 800 000 (1948. június)
4 000 000 (1949. június)
Veszteségek
1928–1937: ~2 000 000 halott
1946–1949: ~1 200 000 halott[4]
Átírási segédlet

Eredeti írásmódja: egyszerűsített kínai: 国共内战
hagyományos kínai: 國共內戰

Kuokung Nejcsan
„Nacionalista-kommunista polgárháború”

Egyéb alakjai: Kína Kína területén:
egyszerűsített kínai: 解放战争
hagyományos kínai: 解放戰爭

Csiefang csancseng
„Felszabadító Háború”


Kínai Köztársaság Tajvan területén:
egyszerűsített kínai: 反共戡乱战争
hagyományos kínai: 反共戡亂戰爭

Fankung Kanluan Csancseng
„Kommunistaellenes felkelés-elhárító háború”

A kínai polgárháború a Kuomintang (Kínai Nacionalista Párt, KMT), a Kínai Köztársaság kormánypártja, valamint a Kínai Kommunista Párt (KKP) között folyt 1927 és 1950 közötti polgárháború.[5] Azóta sem fegyverszünet, sem békeszerződés nem született,[1] azonban 1991-ben a KMT tett egy olyan szándéknyilatkozatot, hogy ha rajta múlik, nem szeretné folytatni a háborút.[2]

A háború kiváltó oka a Kína fölötti hatalom megszerzése volt, ami végül két Kína, a Kínai Köztársaság (vagyis Tajvan) és a Kínai Népköztársaság (Kontinentális Kína) létrejöttéhez vezetett. A háború az északi hadjárattal kezdődött 1927 áprilisában.[6]

A háború a nacionalista Kuomintang és a kommunista párt közötti ideológiai szakadást reprezentálja. A mai kontinentális Kínában a háború utolsó három évét a felszabadulás háborújaként emlegetik.

A polgárháború folyamatát megszakította a második kínai–japán háború, melynek során a két párt együtt alkotta a Második Egyesített Frontot. A japán támadókat 1945-ben, a második világháború végével egyidőben legyőzték, és a kínai polgárháború 1946-ból ismét feléledt. Az utolsó négy évet követően 1950-ben a háborús cselekmények megszűntek, aminek eredménye az újonnan alapított Kínai Népköztársaság, amely fennhatósága alá került a kontinentális Kína (a Hajnan szigetet is beleértve), és a Kínai Köztársaság, amelynek fennhatósága Tajvanra, a Penghu-szigetekre, a Kinmen-szigetekre, a Matsu-szigetekre és néhány távolabb fekvő szigetre terjed ki.

A KNK létrejötte után a Tajvani-szoros két oldala megszüntette a gazdasági kapcsolatokat egymással, de az 1980-as években már megindult a gazdasági kapcsolatok fejlődése, egyelőre nagyrészt közvetítők útján.[7]

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utolsó kínai dinasztia, a Csing-dinasztia 1911-ben omlott össze.[7] Kína a hadurak kora idején számos kisebb-nagyobb hadúr irányítása alá került. Legyőzésükhöz a királyellenes és nemzeti egyesítésre törekvő Kuomintang és vezetője, Szun Jat-szen kénytelen volt idegen segítséget igénybe venni. Azonban Szun Jat-szen segítségkérését a nyugati demokráciák figyelmen kívül hagyták, és ő 1921-ben a Szovjetunió felé fordult. Politikai okokból a szovjet vezetés mind Szunt, mint az újonnan létrejött Kínai Kommunista Pártot is támogatta, amely végül megalapította a Kínai Népköztársaságot. Ezzel megkezdődött Kínában a hatalomért folyó harc a nacionalista Kuomintang és a kommunista párt között.

1923-ban Szun és a szovjeteket képviselő Adolph Joffe Sanghajban megegyezett, hogy a Szovjetunió támogatja Kína egységesítését.[8] A Szun–Joffe nyilatkozat a Komintern, a nacionalista Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt közötti együttműködést fektette le.[8] A Komintern ügynöke, Mihail Borogyin 1923-ban érkezett Kínába, hogy elősegítse a KMT átszervezését és megszilárdítását a Szovjetunió Kommunista Pártja vonalai mentén. A Kínai Kommunista Párt csatlakozott a KMT-hez, és létrehozták az Első Egyesített Frontot.[3]

Szun Jat-szen 1923-ban Moszkvába küldte Csang Kaj-seket, a Tongmenghui idejéből ismert hadnagyot több hónapos katonai és politikai képzésre.[9] 1924-re Csang a Vampoa Katonai Akadémia, a nacionalista párt tiszti akadémiájának vezetője lett, valamint Szun várható utódja a KMT élén.[9]

A szovjetek gondoskodtak az akadémia számára a képzésekhez szükséges anyagokról, szervezetekről, felszerelésekről, beleértve lőszereket is,[9] illetve az oktatás része volt a tömegek mozgósításának a technikája is. Ezzel a tudással Szun Jat-szen képes volt olyan lelkes sereget létrehozni, amely legyőzhette a hadurak erőit. A kommunista párt tagjai szintén jelen voltak az akadémián, sokuk tanított is az intézményben, mint Csou En-laj politikai instruktor.[10]

A kommunista párt tagjai is beléphettek a KMT-be abban az időben.[8] A kommunista párt maga akkor még kicsi volt, 1922-ben 300, 1925-ben 1500 tagot számlált.[11] A KMT már 1923-ban 50 000 taggal rendelkezett.[11]

Az északi hadjárat (1926–1928), a nacionalista és kommunista párt szakadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pár hónappal Szun Jat-szen 1925-ben bekövetkezett halálát követően Csang Kaj-sek a Nemzeti Forradalmi Hadsereg főparancsnokaként elindította az északi hadjáratot.[11] 1926-ra azonban a Kuomintang bal és jobb szárnyra szakadt,[11] miközben soraikban egyre nőtt a kommunisták száma. Az 1926 márciusában történt csungszani hadihajó-incidens – amikor Csang meghiúsított egy állítólagos ellene irányuló emberrablási kísérletet – után korlátozta a kommunista tagok részvételi lehetőségét a Kuomintang vezetésében, és a KMT vezetőjévé lépett elő.

1927 elején a kommunista és a nacionalista párt rivalizálásra szakadáshoz vezetett. A kommunista párt és a Kuomintang bal szárnya áthelyezte a KMT kormány székhelyét Kantonból Vuhanba, ahol a kommunista befolyás erőteljesebb volt.[11] De Csang Kaj-sek és Li Cung-zsen, akik serege legyőzte Szun Csuan-fang hadurat, kelet felé indultak Csianghszi irányába. Csang Kaj-sek Szun Jat-szen három népi alapelvének elárulásával vádolta meg a kommunistákat, amiért követték a Szovjetunió parancsait. Mao Ce-tung szerint Csang türelme a KMT-ben lévő kommunista tagok iránt olyan mértékben csökkent, amilyen mértékben hatalma növekedett.[12]

Április 7-én Csang és más KMT vezetők egy találkozón arról beszéltek, hogy a kommunisták tettei társadalmilag és gazdaságilag egyaránt bomlasztóak, és véget kell vetni ezeknek a nemzeti forradalom haladása érdekében. Ennek eredménye lett, hogy április 12-én Csang a kommunista párt ellen fordult Sanghajban. A KMT-t megtisztították a baloldali elemektől, a kommunista párt tagjainak százait tartóztatták le és végezték ki.[13] Ez az esemény volt a az ún. április 12-ei incidens vagy más néven sanghaji mészárlás.[14]

A mészárlás mélyítette a szakadékot Csang és Vang Csing-vej között. A kommunisták több kísérletet tettek olyan városok megszerzésére, mint például Nancsang, Csangsa, Santou és Kanton. Az Őszi szüret elnevezésű hunani felkelés fegyveres vidéki lázadást a földművelők, a bányászok és a KKP tagjai robbantották ki Hunan tartományban, Mao Ce-tung vezetésével.[15] A felkelés sikertelen volt.[15] Ezután három fővárosa volt Kínának: a nemzetközileg is elismert köztársaság fővárosa, Peking,[16] a KKP és a baloldali KMT székhelye, Vuhan,[17] valamint a jobboldali KMT központja, Nanking, amely a következő évtizedben maradt is a KMT fővárosa.[16]

A KKP-t kiűzték Vuhanból a nacionalista KMT baloldali szövetségesei, akiket viszont Csang Kaj-sek döntött meg. A KMT folytatta a hadurak elleni kampányát és 1928 júniusában elfoglalták Pekinget.[18] Ezt követően kelet-Kína legnagyobb része a Nanking központú kormány irányítása alá került, és a nankingi kormány azonnali nemzetközi elismertséget kapott, mint Kína egyetlen legitim kormánya. A KMT kormánya Szun Jat-szennel egyetértésben bejelentette a forradalom három lépcsős receptjét: katonai egyesítés, politikai fennhatóság és alkotmányos demokrácia.[19]

Bekerítési műveletek és a hosszú menetelés (1927–1937)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1920-as években a kommunista aktivisták rejtőzködni, illetve vidékre kényszerültek, ahol katonai lázadást szítottak, amely 1927. augusztus 1-jén kezdődött a nanchangi felkeléssel.[20] Egyesítették erőiket a paraszti lázadók maradékaival és irányítást szereztek dél-Kína számos területe felett.[20] A kantoni kommuna három napon át meg tudta tartani Kantont, és létrehoztak egy szovjetet.[20] A KMT csatapai továbbra is igyekeztek elfojtani a lázadásokat.[20] Ez volt a kezdete annak a tíz éven át folyó harcnak, ami a kontinentális Kína területén tíz év polgárháborúja néven ismert. Ez az időszak a hsziani incidensig tartott (1936. december), amikor is Csang Kaj-sek a japánok inváziója miatt a Második Egyesített Front létrehozására kényszerült.

A kínai szovjetköztársaság zászlaja

1930-ban belső harc tört ki a KMT-n belül, amit Feng Jü-hsziang, Jen Hszi-san és Vang Csing-vej indított el. Figyelmük arra irányult, hogy a KMT-ből gyökeresen kiirtsák a kommunista aktivisták maradékait is, amely öt hadműveletben teljesült.[21] Az első és a második művelet elbukott, a harmadikat pedig törölték a mukdeni incidens miatt. A negyedik (1932–1933) hadműveletnek sikerült korán sikereket elérnie, de Csang seregeit csúnyán felmorzsolták, amikor azok megpróbáltak bejutni Mao kínai szovjetköztársaságának szívébe. E hadműveletek során a KMT hadoszlopai gyorsan bejutottak a kommunista területekre, azonban hamar elnyelte őket a hatalmas vidék, és nem tudták megerősíteni helyzetüket. Végül 1934 vége felé Csang elindította az ötödik hadműveletet, amelynek során szisztematikusan igyekeztek bekeríteni a CsianghsziFucsien szovjetet megerősített erődépítményekkel.[22] A korábbi hadműveletekkel ellentétben, amikor egyetlen csapással igyekeztek minél mélyebbre előre jutni, ezúttal a KMT csapatai türelmesen erődök építésébe kezdtek, amelyek egymástól kb. öt mérföldes távolságban körülvették a kommunista területet, elvágva őket készleteiktől és az utánpótlás lehetőségétől.[22]

1934 októberében a kommunista csapatok kihasználták az erődök gyűrűjén lévő réseket, és sikerült kimenekülniük Csianghsziból. A hadurak seregei saját emberiket féltvén vonakodtak kihívni a kommunista erőket, ezért nem üldözték őket túl buzgón. Ezen kívül a nacionalista csapatok el voltak foglalva Csang Kuo-tao seregének felmorzsolásával, amely jóval nagyobb volt, mint Mao serege. A kommunista erők katonai visszavonulása egy éven át és kb. 12 500 km-en át tartott; ez vált ismertté a hosszú menetelés néven.[23]

A hosszú menetelés akkor ért véget, amikor a kommunisták erői elérték Senhszit. Csang Kuo-tao seregét, amely más útvonalat választott Kína északnyugati felén át, jelentősen felmorzsolták Csang Kaj-sek erői és kínai muzlim szövetségesei. Az út során a kommunista csapatok a helyi hadurak és földesurak vagyonát, fegyvereit elkobozták, és a parasztokat, szegényeket besorozták, hogy tömegüket jelentősebbnek láttassák. Végül a 90–100 ezer emberből, akik a hosszú menetelést elkezdték a kínai szovjetköztársaságból, mindössze 7–8 ezer jutott el Senhszibe.[24] Csang seregének maradéka végül Senhsziben csatlakozott Maóhoz, de mivel a sereg szinte teljesen megsemmisült, Csang hiába volt a kommunista párt alapító tagja, sosem tudta Mao vezetői hatalmát megszerezni. A nagy visszavonulás tette végül is Maót a Kínai Kommunista Párt megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé.

A második kínai–japán háború (1937–1945)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csang Kaj-sek 1945-ben

A Japán Birodalom inváziója és Mandzsúria megszállása során Csang Kaj-sek, aki a kommunista pártot nagyobb fenyegetésnek látta, elutasította, hogy szövetségre lépjen a kommunistákkal a japán hadsereg ellen. 1936. december 12-én a nacionalista KMT tábornokai, Csang Hszüe-liang és Jang Hu-cseng elrabolták Csang Kaj-seket, és kényszerítették, hogy fegyverszünetet kössön a kommunista párttal. Az esemény hsziani incidens néven vált ismertté.[25] Mindkét párt felfüggesztette a harcokat, és létrehozták a második egyesített frontot, hogy a japánok ellen fordítsák erőforrásaikat.[25] 1937-ben japán repülőgépek bombázták Kína városait, és jól felszerelt csapatok rohanták le Kína északi részét és partvonalát.

A nacionalista és kommunista párt szövetsége csak névleges volt.[26] A hagyományos hadviselést elkerülve a kommunista erők gerilla-hadviselésbe kezdtek a japánok ellen, miközben a KMT támadásait is elhárították. A tényleges együttműködés és összedolgozás a két párt között minimális volt a második világháború alatt,[26] még a második egyesített front idején is harcoltak a területi előnyök megszerzéséért a „szabad Kína”, vagyis a japánok által még nem megszállt területeken.[26]

A helyzet 1940 végén, 1941 elején válságosra fordult, amikor a két párt erői között jelentősebb összecsapások alakultak ki. 1940 decemberében Csang Kaj-sek azt követelte, hogy a kommunista párt új negyedik hadserege ürítse ki Anhuj és Csiangszu tartományokat. A sereg parancsnokai engedtek a nyomásnak. 1941-ben az ún. Új Negyedik Hadsereg incidens több ezer ember halálát okozta a kommunisták körében.[27] Ezalatt a második egyesített front is fölmorzsolódott, amit korábban a japánok elleni harcra hoztak létre.[27]

Összességében a második kínai–japán háború eseményei előnyöket hoztak a kommunista párt számára, mivel gerilla-hadviselésükkel sok támogatót szereztek a japánok által megszállt területeken belül. A KMT ellenállása a japánok ellen viszont sokba került Csang Kaj-seknek. 1944-ben volt az utolsó nagy támadás, az Icsigo hadművelet, amit a japánok a KMT ellen indítottak.[28]

A háború utáni összecsapások (1945–1946)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balról jobbra: Patrick J. Hurley amerikai diplomata, Cseang Csing-kuo, Csang Kaj-sek, Csang Csün, Wang Shi Jie (王世杰), Mao Ce-tung

1945-ben Hirosima és Nagaszaki atombomba-támadás áldozata lett.[28] A japánok Amerika által követelt feltétel nélküli megadása következtében a japán csapatoknak megparancsolták, hogy a nacionalista erőknek adják meg magukat, és ne a megszállt területeken lévő kommunistáknak,[29] ők azonban Mandzsúriában – ahol nem voltak nacionalista erők – a Szovjetunió előtt tették le a fegyvert. Csang Kaj-sek megparancsolta a japán csapatoknak, hogy maradjanak a helyükön és ne adják át fegyvereiket a kommunistáknak.[29]

Az első háború utáni béketárgyaláson Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung vett részt 1945. augusztus 28-ától 1945. október 10-éig.[30] Mindkét fél célja a békés újjáépítés volt, ám a konferencia nem hozott eredményt.[30] A harcok tovább folytak közöttünk még a tárgyalások idején is, míg végül 1946 januárjában megegyezés született.

Kelet-Ázsiában a második világháború utolsó hónapjában egy mandzsúriai invázióba kezdtek a szovjet csapatok, amelynek során megtámadták a Mandzsúriában és a kínai-mongol határon lévő japánokat.[31] A művelet felmorzsolta a Kvantung-hadsereget, a szovjetek megszállták egész Mandzsúriát a háború végéig. Ennek következményeként a területen állomásozó 700 000 fős japán sereg megadta magát. Még ugyanabban az évben Csang Kaj-sek felismerte, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő utánpótlás, amivel megakadályozhatná, hogy a kommunista párt bevegye Mandzsúriát a szovjet seregek tervezett távozása után. Ezért alkut kötött az oroszokkal, hogy késleltessék a kivonásukat addig, míg Csang Kaj-sek összegyűjti legjobban képzett embereit és modern felszereléseit. A KMT csapatait akkor az amerikaiak szállították észak-Kína kulcsfontosságú városaiba, miközben a vidéki területek már a kommunisták felügyelete alatt álltak. Az oroszok külön figyelmet fordítottak arra, hogy módszeresen lerombolják a nagyjából két milliárd dollárt érő mandzsúriai ipari bázist, és a vagyont saját háború-rombolta országukba szállítsák.[32]

A fegyverszünet 1946 júniusában véget ért, amikor június 26-án a KKP és a KMT között teljes erővel újraindult a háború. A polgárháború ezután több mint három éven át tartott.[33]

Szárazföldi harcok (1946–1950)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán háború után az erőviszonyok a kommunista pártnak kedveztek, amely 1,2 millió fős sereggel és 2 millió fős polgárőrséggel rendelkezett. A kommunisták által felszabadított zóna 19 területet foglalt magába, számos fontos várossal együtt. Sőt, a szovjet csapatok átadták a japánoktól megszerzett fegyvereket, valamint szovjet fegyvereket adtak is a kommunista pártnak, ezen felül északkelet-Kínát is.[34]

1946 márciusában Csang Kaj-sek ismételt kérései ellenére a Rogyion Jakovlevics Malinovszkij által irányított Vörös Hadsereg továbbra is késlekedett a Mandzsúria területéről való kivonulással, miközben Csang titokban elrendelte, hogy a kommunista erők kövessék őket, mert Sztálin azt akarta, hogy Mao Ce-tung felügyeletet szerezzen legalább Mandzsúria északi része felett, mielőtt a szovjetek elvonulnak,[35] ami ismét harcokhoz vezetett az északkeleti területek irányításának megszerzéséért. Ezek a körülmények szintén sok változást okoztak a kommunista vezetés körében, mivel a keményvonalasabb és határozottabb erők végre felülkerekedhettek az opportunistákon.[34]

Bár Marshall tábornok azt állította, nem volt bizonyíték arra, hogy a kommunista erőket a Szovjetunió felszerelésekkel látta volna el,[36] azok mégis nagy mennyiségű japán fegyverhez és néhány tankhoz is jutottak, de ez csak azután történt, hogy nagy számú jól képzett KMT csapatok adták meg magukat és csatlakoztak a kommunistákhoz, így azok végül használni is tudták az eszközöket.[37]

A kommunista párt továbbra is fenntartotta azt az ellenállhatatlan ígéretét a vidéken élő jelentős számú földtelen és éhező kínai paraszt számára, hogy ha velük harcolnak, elvehetik uraik földjeit.[38] Ezzel a stratégiával szinte korlátlan emberanyag állt rendelkezésükre. A Huajhaj hadjárat idején a kommunisták 5 430 000 parasztot tudtak mozgósítani a KMT elleni harchoz.[39]

A japán háború vége után Csang Kaj-sek a KMT csapatait gyorsan az újonnan felszabadított területre mozgatta, így megelőzte a kommunista erőket, hogy megszerezzék a japánok felszereléseit azok megadása után.[34] Az Egyesült Államok számos KMT-csapatot szállított Kína középső részéről Mandzsúria északkeleti felébe. Truman elnök biztos volt abban, amit úgy jellemzett, „a japánok felhasználása a kommunisták távol tartására”. Emlékirataiban így írt:

Tökéletesen egyértelmű volt számunkra, hogy ha azt mondjuk a japánoknak, hogy azonnal tegyék le a fegyvereiket és vonuljanak tengerpartra, az egész országot megszerezték volna a kommunisták. Ezért szokatlan lépést kellett alkalmaznunk, amikor az ellenséget helyőrségként használtuk, amíg a nacionalista csapatokat Dél-Kínába tudtuk juttatni és amerikai tengerészgyalogosokat tudtunk küldeni a kikötők védelmére.
– Truman elnök[40]

A japánok megadásából származó eszközöket használva a KMT kormányának kapitalistái elfoglalták a bankok, gyárak és kereskedelmi ingatlanok legtöbbjét, amelyeket korábban a Japán Császári Hadsereg szerzett meg.[34] Emellett csapatokat és harci felszerelést gyűjtöttek, hogy felkészüljenek a kommunisták elleni közeledő háborúra. Ezek a gyors és kemény előkészületek számos nehézséget okoztak az emberek életében. A munkanélküliség jelentősen növekedett, Sanghajban elérte 37,5%-ot.[34]

Az Egyesült Államok erőteljesen támogatta a KMT erőit. Több mint 50 000 tengerészgyalogost küldtek a stratégiai pontok védelmére, 100 000 fős amerikai csapatot küldtek Santungba, és több mint 500 000 fős KMT-csapatot láttak el felszereléssel és képeztek ki, és szállították el őket az újonnan felszabadított területekre, hogy a kommunista területeket körbevegyék.[34] Kevesebb mint két éven belül a második kínai–japán háború után a KMT 4,43 milliárd dollárt kapott az Egyesült Államoktól, aminek nagy része katonai segély volt.[34]

A háború kitörése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Népi Felszabadító Hadsereg katonái bevonulnak a harc nélkül elfoglalt Pekingbe

A megbeszélések kudarcba fulladásával totális háború robbant ki. 1946. július 20-án Csang Kaj-sek 113 csapattal, 1,6 millió fővel nagy méretű támadást indított a kommunista területek ellen. Ezzel kitört a kínai polgárháború végső fázisa.[34]

Mivel a KKP tisztában volt a létszámbeli és felszerelésbeli hátrányával, passzív védelmi taktikához folyamodtak. Elkerülték a KMT csapatok erős pontjait, és készek voltak lemondani saját területeikről annak érdekében, hogy tartalékolják erőiket. Próbálták annyira elhasználni a KMT erőforrásait, amennyire csak lehetséges volt. Ez a taktika sikeresnek bizonyult, és egy évvel később az erőviszonyok mérlege a kommunista párt javára billent. Megsemmisítették a 1,12 millió főnyi nacionalista csapatot, miközben saját embereik száma 2 millióra növekedett.[34]

1947 márciusában a KMT szimbolikus győzelmet aratott, amikor elfoglalta a kommunista fővárost, Jenant,[41] de röviddel utána a KKP ellentámadásba lendült. 1947. június 30-án a kommunisták átlépték a Sárga-folyót, és a Dabie-hegy felé indultak. Ezt követően Kína északkeleti, északi és keleti részén szintén ellentámadást indítottak.[34]

Az 1948-as év végére a kommunista párt végül megszerezte Senjang és Csangcsun északi városait, és irányítás alá vonta északkeletet.[42] Az Új Első Hadsereg, amit a legjobb nacionalista hadseregként emlegetettek, megadásra kényszerült, miután a KKP hat hónapos ostrom alá vonta Csangcsunt, ami több mint 150 000 civil éhhalálához vezetett.[43] A jelentősebb méretű nacionalista csapatok legyőzésével a kommunisták tankokhoz, nehéztüzérséghez és más felszerelésekhez jutottak, amelyekre szükség volt a kínai nagy faltól délre eső harcokhoz. 1948 áprilisára Lojang elesett, elvágva így a KMT-t Hsziantól.[44] Heves harcok után, 1948. szeptember 24-én a KKP megszerezte Csinan és Santung tartományokat is. Az 1948-as év végén és 1949 elején folyó Huajhaj hadjárat végére Kína közép-keleti része a kommunista párté lett.[42]

A Pingjin hadjárat eredményeképpen 1948. november 21-étől 1949. január 31-éig terjedő időszak alatt a kommunista erők megszerezték észak-Kínát is.[45] A nacionalista hadsereg jelentős halálos áldozatok árán tudta Csangcsiaokou és Tiencsin védelmét biztosítani, valamint helyőrséget elhelyezni Taku és Pejping városaiban. A kommunisták 890 ezer fős sereget hoztak északkeletről a KMT 600 ezres serege ellen.[44] A kommunisták 40 ezer főt veszítettek el Csangcsiaokounál, viszont megöltek, megsebesítettek vagy fogságba ejtettek 520 000 embert a KMT seregéből a hadjárat idején.[45] A 200 000 fős, Pejpingbe visszaszorult nacionalista haderő parancsnoka, Fu Co-ji lánya – aki titokban a KKP tagja volt – közvetítésével tárgyalt a kommunistákkal, majd letette a fegyvert. Az elfoglalt nagyvárosba január 31-én vonult be a Népi Felszabadító Hadsereg.[46] A három meghatározó hadjárat (Liaosen, Huajhaj, Pingcsin) során a kommunista párt erői elsöpörtek 144 reguláris és 29 irreguláris hadosztályt, beleértve a 1,54 millió fős veterán KMT sereget, amivel szétzúzták a nacionalista erők gerincét.[34]

Április 21-én a kommunista sereg átlépte a Sárga-folyót, 23-án elfoglalták Nankingot, a KMT Kínai Köztársaságának fővárosát.[23] 1949 végére a a kínai haderő felszámolta a KMT csapatok maradékait is Kína déli részén, csak Tibet maradt hátra. A nacionalista kormány április 23-án sikeresen visszavonult Nankingból Kantonba, ahol október 15-ig tartózkodott, majd Csungkingban november 25-ig és Csengtuban december 10-ig, ezt követően vonultak vissza Tajpejbe.

A népköztársaság létrejötte és a Kuomintang visszavonulása Tajvanra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mao Ce-tung bejelenti a Kínai Népköztársaság megalakulását 1949-ben

1949. október 1-jén Mao Ce-tung bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását, akkori fővárosát, Pejpinget visszanevezték Pekingre, újra fővárosi rangra emelve. Csang Kaj-sek és nagyjából két millió nacionalista kínai visszavonult Tajvan szigetére.[47] A szárazföldön csak egyes elszigeteltebb helyeken tartották fönn az ellenállást, nevezetesen Szecsuanban, illetve a távolabbi déli területeken. Közülük több tízezren menekültek Francia Indokínába és Burmába. Míg előbbi helyen lefegyverezték őket, utóbbiban hosszú ideig tovább működtek, az arany háromszögben pedig az ópiumtermesztésbe és kereskedelembe is bekapcsolódtak.[48]

A Kínai Népköztársaság megpróbálta megszerezni a Kínai Köztársaság által irányított Kinmen-szigeteket, ami meghiúsult a Kuningtou-i csata folyamán.[49] 1949 decemberében Csang Tajpejt a Kínai Köztársaság ideiglenes fővárosának nyilvánította, és továbbra is követelte saját kormányának Kína egyetlen hivatalos kormányaként való elismerését.

A kommunisták további kétéltű hadműveletei 1950-ben sikeresebbek voltak, győzedelmeskedtek Hainanon 1950 áprilisában, a Vansan szigeten 1950 augusztusában és Csousan szigeten 1950 májusában.[50]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Chinese Civil War című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


  1. ^ a b Leslie C. Green: The Contemporary Law of Armed Conflict. (hely nélkül): Juris Publishing, Inc. 2008. 79. o. ISBN 9780719073786  
  2. ^ a b China's stance. bbc.co.uk. (Hozzáférés: 2011. január 9.)
  3. ^ a b c Hsiung, James C. Levine, Steven I. [1992] (1992). M.E. Sharpe publishing. Sino-Japanese War, 1937–1945. ISBN 1-56324-246-X.
  4. Wars and Genocides of the 20th Century. scaruffi.com. (Hozzáférés: 2011. január 9.)
  5. Kathlyn Gay: Mao Zedong's China. (hely nélkül): 21st Century Books. 2008. 7. o. ISBN 0822572850  
  6. Graham Hutchings: Modern China: A Guide to a Century of Change. (hely nélkül): Harvard University Press. 2001. ISBN 0674006585  
  7. ^ a b Nan Lin, Dudley L. Poston: The Chinese Triangle of Mainland China, Taiwan and Hong Kong. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2001. ISBN 0313308691  
  8. ^ a b c March, G. Patrick: Eastern Destiny: Russia in Asia and the North Pacific. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 1996. 205. o. ISBN 0275955664  
  9. ^ a b c Chang, H. H. Chang: Chiang Kai Shek - Asia's Man of Destiny. 2007. 126. o. ISBN 1406758183  
  10. Ho, Alfred K. Ho, Alfred Kuo-liang: China's Reforms and Reformers. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2004. 7. o. ISBN 0275960803  
  11. ^ a b c d e Fairbank, John King: China: A New History. (hely nélkül): Harvard University Press. 1994. ISBN 0674116739  
  12. Zedong, Mao., Thompson, Roger R: Report from Xunwu. (hely nélkül): Stanford University Press. 1990. ISBN 0804721823  
  13. Brune, Lester, H. Dean Burns, Richard Dean Burns: Chronological History of U.S. Foreign Relations. (hely nélkül): Routledge. 2003. ISBN 0415939143  
  14. Zhao, Suisheng: A Nation-state by Construction: Dynamics of Modern Chinese Nationalism. (hely nélkül): Stanford University Press. 2004. ISBN 0804750017  
  15. ^ a b Blasko, Dennis J: The Chinese Army Today: Tradition and Transformation for the 21st Century. (hely nélkül): Routledge. 2006. ISBN 0415770033  
  16. ^ a b Esherick, Joseph: Remaking the Chinese City: Modernity and National Identity, 1900–1950. (hely nélkül): University of Hawaii Press. 2000. ISBN 0824825187  
  17. Clark, Anne Biller. Clark, Anne Bolling. Klein, Donald. Klein, Donald Walker: Biographic Dictionary of Chinese communism. (hely nélkül): Harvard Univ. 1971. 134. o.  
  18. Guo, Xuezhi: The Ideal Chinese Political Leader: A Historical and Cultural Perspective. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2002. ISBN 0275972593  
  19. Theodore De Bary, William. Bloom, Irene. Chan, Wing-tsit. Adler, Joseph. Lufrano Richard. Lufrano, John: Sources of Chinese Tradition. (hely nélkül): Columbia University Press. 1999. 328. o. ISBN 0231109385  
  20. ^ a b c d Lee, Lai: China: 1949 To the Present. (hely nélkül): National University of Singapore Press. 1986. ISBN 9971690934  
  21. Lynch, Michael Lynch, Clausen,Søren: Mao. (hely nélkül): Routledge. 2003. ISBN 0415215773  
  22. ^ a b Manwaring, Max G. Joes, Anthony James: Beyond Declaring Victory and Coming Home: The Challenges of Peace and Stability operations. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2000. 58. o. ISBN 0275967689  
  23. ^ a b Zhang, Chunhou. Vaughan, C. Edwin: Mao Zedong as Poet and Revolutionary Leader: Social and Historical Perspectives. (hely nélkül): Lexington books. 2002. 65., 58. o. ISBN 0739104063  
  24. Lucien Bianco, Muriel Bell: Origins of the Chinese Revolution, 1915–1949. (hely nélkül): Stanford University Press. 1971. 68. o. ISBN 0804708274  
  25. ^ a b Ye, Zhaoyan Ye, Berry, Michael: Nanjing 1937: A Love Story. (hely nélkül): Columbia University Press. 2003. ISBN 0231127545  
  26. ^ a b c Claude Albert Buss: The People's Republic of China and Richard Nixon. (hely nélkül): Stanford Alumni Association. 1972.  
  27. ^ a b R. Keith Schoppa: The Columbia Guide to Modern Chinese History. (hely nélkül): Columbia University Press. 2000. ISBN 0231112769  
  28. ^ a b Diana Lary: China's Republic. (hely nélkül): Cambridge University Press. 2007. ISBN 0521842565  
  29. ^ a b Peter Gue Zarrow: China in War and Revolution, 1895–1949. (hely nélkül): Routledge. 2005. 338. o. ISBN 0415364477  
  30. ^ a b Xu Guangqiu: War Wings: The United States and Chinese Military Aviation, 1929–1949. (hely nélkül): Greenwood Publishing Group. 2001. 201. o. ISBN 0313320047  
  31. Richard Carl Bright: Pain and Purpose in the Pacific: True Reports of War. (hely nélkül): Trafford Publishing. 2007. ISBN 1425125441  
  32. James R. Lilley: China Hands: Nine Decades of Adventure, Espionage, and Diplomacy in Asia. (hely nélkül): PublicAffairs. 2004. ISBN 1586481363  
  33. Hu Jubin: Projecting a Nation: Chinese National Cinema Before 1949. (hely nélkül): Hong Kong University Press. 2003. ISBN 9622096107  
  34. ^ a b c d e f g h i j k Nguyễn Anh Thái: Lịch sử thế giới hiện đại. Ho Chi Minh City: Giáo Dục Publisher. 2002. 320–322. o. ISBN 8934994192873  
  35. Michael M. Sheng: Battling Western Imperialism. (hely nélkül): Princeton University Press. 1997. 132–135. o.  
  36. (cím nélkül) . The New York Times, (1947. jan. 12.) 44. o.
  37. Zeng Kelin: Zeng Kelin jianjun zishu (Zeng Kelin tábornok elmondja történetét). Shenyang: Liaoning renmin chubanshe. 1997. 112–113. o.  
  38. Ray Huang: Cong dalishi jiaodu du Jiang Jieshi riji. Taipei: Chinatimes Publishing Press. 1994. 441–443. o.  
  39. Lung Ying-tai: Dajiang dahai 1949. Tajpej: Commonwealth Publishing Press. 2009. 184. o.  
  40. Harry S.Truman: Memoirs, Vol. Two: Years of Trial and Hope, 1946–1953. 1956. 66. o.  
  41. James R. Lilley: China Hands: Nine Decades of Adventure, Espionage, and Diplomacy in Asia. (hely nélkül): PublicAffairs. 2004. ISBN 1586481363  
  42. ^ a b Odd Arne Westad: Decisive Encounters: The Chinese Civil War, 1946–1950. (hely nélkül): Stanford University Press. 2003. 192–193. o. ISBN 080474484X  
  43. John, Pomfret: Red Army Starved 150,000 Chinese Civilians, Books Says. The Seattle Times, 2009. október 2. (Hozzáférés: 2011. április 20.)
  44. ^ a b Burce A. Elleman: Modern Chinese Warfare, 1795–1989. (hely nélkül): Routledge. ISBN 0415214734  
  45. ^ a b David Michael Finkelstein, Mark A. Ryan, Michael McDevitt: Chinese Warfighting: The PLA Experience Since 1949. (hely nélkül): M.E. Sharpe. 2003. 63. o. ISBN 0765610884  
  46. Jordán Gyula: Kína története. (hely nélkül): Aula. 1999. ISBN 9639215198, 139. old.
  47. Chris Cook, John Stevenson: The Routledge Companion to World History Since 1914. (hely nélkül): Routledge. 2005. 376. o. ISBN 0415345847  
  48. Jordán Gyula, i. m. 150. old.
  49. Qi Bangyuan, Wang Dewei: The Last of the Whampoa Breed: Stories of the Chinese Diaspora. (hely nélkül): Columbia University Press. 2003. 2. o. ISBN 0231130023  
  50. Roderick MacFarquhar, John K. Fairbank, Denis C. Twitchett: The Cambridge History of China. (hely nélkül): Cambridge University Press. 1991. 820. o. ISBN 0521243378  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]