Orosz Birodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Orosz Birodalom
Российская Империя
1721 – 1917
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917).svg Lesser Coat of Arms of Russian Empire.svg
Russian Empire (orthographic projection).svg
Az Orosz Birodalom és befolyási övezetei hatalmának csúcsán
Mottó: „С нами Бог!” („Isten velünk van!”)
Nemzeti himnusz: Vaszilij Zsukovszkij: Боже, Царя храни!
Általános adatok
Fővárosa Szentpétervár (1721–1728)
Moszkva (1728–1730)
Szentpétervár (1914-től Petrográd) (1730–1918)
Pénznem rubel
Kormányzat
Dinasztia Romanov-ház
Államfő a mindenkori cár
Kormányfő miniszterelnök (1905–)
Elődállam
Utódállam
 Orosz Cárság
Oroszországi SZSZSZK 
Az Orosz Birodalom nagy címere

Orosz Birodalom (oroszul: Российская империя) Oroszország hivatalos elnevezése 1721 és 1917 között. Fővárosa Szentpétervár (oroszul: Санкт-Петербург).

Az Orosz Birodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Orosz Birodalom elnevezés Nagy Pétertől ered, aki 1721-ben pár hónappal a nystadi béke megkötését követően imperátorrá (császárrá) nevezte ki magát, és egyidejűleg átkeresztelte Oroszországot.[1][2]

A Birodalom területe a 19. század végén, 21,8 millió km², lakossága 128,2 millió fő volt (az 1897-es népszámlálás adatai szerint).

Az Orosz Birodalomban több mint 100 nemzetiség élt, és a lakosság 43% volt orosz anyanyelvű. Az Orosz Birodalom fénykorában közigazgatásilag 81 kormányzóságra és 20 önálló területre oszlott. A birodalomban 931 város volt.

Az Orosz Birodalomhoz tartozott a Baltikum, Ukrajna, Fehéroroszország, Lengyelország nagy része (Lengyel királyság), Besszarábia, a kaukázusi államok, Finnország, a Kaukázuson túli területek, Kazahsztán, Közép-Ázsia, Szibéria, Alaszka.

Az Orosz Birodalom örökletes monarchia volt, élén teljhatalommal rendelkező uralkodóval, az imperatorral (Romanovok). Az államegyház az orosz ortodox egyház volt, amelynek élén a szent szinódus közvetítésével szintén az imperátor állt.

I. (Nagy) Péter[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1725. február 8-án halt meg Szentpéterváron I. (Nagy) Péter orosz cár, az orosz történelem egyik legnagyobb formátumú, egyben legvitatottabb alakja. 1672. június 9-én Moszkvában született, Alekszej cár második, Natalja Nariskinával kötött házasságából. Apja halálakor négyéves volt, féltestvéreitől eltérően egészséges és eszes. A cári trónt féltestvére, a betegeskedő Fjodor foglalta el. Az ő 1682-ben bekövetkezett halála után Péter és Fjodor testvére, a gyengeelméjű Iván társuralkodó lett, melléjük Iván 25 éves nővérét, az okos és befolyásos Szofját nevezték ki régensnek. Péter a Moszkva melletti Preobrazsenszkoje faluban nőtt fel, neveltetésével nem törődtek. Péter 17 évesen feleségül vette Jevdokija Lopuhinát, akire hamarosan ráunt, és kolostorba küldte. Az 1689-es sztrelec-lázadás alkalmával sikerült eltávolítania, majd kolostorba záratnia Szofját.

A társuralkodó Iván 1696-ban meghalt, Péter egy évvel később 250 fős küldöttséggel Nyugatra indult az európai országok gazdaságának és kultúrájának tanulmányozására. Pjotr Mihajlov álnéven hajóácsként dolgozott Hollandiában és Angliában. Hazájába a cári testőrök, a sztrelecek lázadásának hírére tért vissza, és rendkívüli kegyetlenséggel számolt le a sztrelecezredekkel.

Péter uralkodásának kezdetén Oroszország elmaradottnak számított, így a cár célja az lett, hogy a birodalmat a nyugat-európai országokhoz hasonló fejlettségi szintre hozza. Az élet minden területére kiterjedő reformok egész sorát vezette be, megtörve a bojárok és az ortodox egyház ellenállását, kíméletlenül megbüntetve az elképzeléseivel egyet nem értőket. Naptárreformja szimbolikus jelentőségű: 1700-tól Oroszországban már nem a világ keletkezését, hanem Krisztus születését tekintették az időszámítás kezdetének, az új év pedig január 1-jén kezdődött, nem pedig szeptember 1-jén. Péter azonban az Európában elterjedt Gergely-naptár helyett a Julián-naptárt vezette be. Újjászervezte a közigazgatást, a bíráskodást, 1711-ben megszüntette a bojárdumát, és létrehozta a kilenctagú Szenátust. Kilenc, a felépítésükben és működésükben a minisztériumokhoz hasonló intézményt állított fel, ami lehetővé tette a közigazgatási területek szétválasztását. Az országot kormányzóságokra osztotta, a hadsereg egységeit a birodalom különböző városaiban található helyőrségekbe vezényelte.

Nyugati mintára szervezett reguláris szárazföldi hadsereget hozott létre, katonai és haditengerészeti iskolákat alapított, megszervezte a balti flottát. Intézkedéseivel megerősítette a földbirtokos nemesség anyagi helyzetét, ugyanakkor végképp elvesztette minden befolyását a bojárság. 1703-ban a Néva folyó torkolatánál parancsára új várost kezdtek építeni, amely Szentpétervár néven 1712-ben az Orosz Birodalom fővárosa lett. Alekszej cárevics, Péter 27 éves fia, ellenezte a reformokat és mind ellenségesebbé vált apjával szemben. Péter válaszút elé állította: vagy jobb belátásra tér, vagy kolostorba vonulva lemond a trónörökösi címről. Alekszej cárevics VI. Károly német-római császárhoz menekült, a cári diplomácia azonban rávette a hazatérésre. Otthon felségárulással vádolták, megkínozták és halálra ítélték, de kivégezni már nem tudták: a cárevics az elszenvedett testi és lelki szenvedések következtében 1718. július 7-én meghalt.

Péter már 1696-ban megpróbálta tengeri kikötőhöz juttatni az országot, amikor elfoglalta Azov kikötőjét. Mivel az 1700-ban aláírt konstantinápolyi békeszerződés értelmében az oroszok nem kaptak hajózási jogot a Fekete-tengerre, Péter figyelme a Balti-tenger felé fordult. A svédek ellen 1700-tól háborúzott, 1704-ben elfoglalta Narvát, 1709-ben Poltavát, a fiatal orosz flotta az ő parancsnoksága alatt aratta első győzelmét a svéd hajóhadon a Hangö-félszigetnél. Az 1721-ben aláírt nystadi béke értelmében a Balti-tenger keleti partvidéke orosz kézre került, a szenátus ezután „minden oroszok imperátora” címet adományozta a cárnak.

1710-ben az Oszmán Birodalom hadat üzent Péter cárnak. A hadjárat nem hozott sikert az oroszoknak, a törökök az 1713-ban, Edirnében aláírt békeszerződés szerint Azov átengedése ellenében engedélyezték a cári csapatok szabad elvonulását. Péter utolsó hadjáratát Közép-Ázsia és a Kaszpi-tenger térsége ellen indította: 1722-ben megtámadta Perzsiát és megszerezte a Kaszpi-tenger nyugati és déli partvidékét. Egészsége, amelyet amúgy is aláásott a feszített tempójú munka és a kíméletlen életmód, a táborozás során végzetesen megrendült. 1724 őszén meghűlt, télen állapota súlyosbodott, és 1725. február 8-án Szentpéterváron meghalt.

Halálakor az orosz birodalom a fehér-tengeri Arhangelszktől a Kaszpi-tengeri Mázanderánig, a Balti-tengertől a Csendes-óceánig terjedt. A trónon özvegye, Marta Szkavronszkaja követte I. Katalin néven. Nagy Péter személye, uralkodása nemcsak kora társadalmát, hanem az utókort is megosztotta. Mitikussá nőtt alakjában egyesek az Antikrisztust vélték felismerni, mások az erőszakos nyugatosítás miatt benne látták a nagy államépítőt, a leghaladóbb orosz uralkodót.

I. Erzsébet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Péter halálát követően a bojárok több alkalommal megpróbálták visszaállítani a régi rendet. A birodalom rendjét Erzsébet (Jelizaveta Petrovna) uralkodása (1741–61) szilárdította meg. Uralkodásának első éveiben, az orosz–svéd háborúban elfoglalta és Oroszországhoz csatolta Finnországot. 1755-ben megalapította a Moszkvai Egyetemet. Elfoglalta Königsberget (ma: Kalinyingrád), és Poroszország egyes részeit. Katonai és politikai sikereinek csúcsa 1760-ban Berlin elfoglalása volt.

II. (Nagy) Katalin[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. (Nagy) Katalin, (Vlagyimir Borovikovszkij, Tretyjakov képtár, Moszkva.)

I. Erzsébetet unokaöccse III. Péter, majd hamarosan annak felesége II. (Nagy) Katalin, született: Sophie Augusta Fredericka von Anhalt-Zerbst, követte a cári trónon. Nagy Katalin uralkodását szokás Oroszország aranykorának nevezni. Uralkodása idejére esett Lengyelország 3. felosztása. A harmadik felosztás eredményeként Nagy Katalin Lengyelország jelentős részét az Orosz Birodalomhoz csatolta. Sikeres háborúkat folytatott a török ellen. Visszaszerezte Azovot, elfoglalta a Krím-félszigetet, és kijáratot teremtett Oroszország részére a Fekete-tengerhez. Elfoglalta Alaszkát.

Nagy Katalin felvilágosodott uralkodónak tekintette magát, közvetlen levelezést folytatott Diderot-val és Voltaire-rel. Bevezette Oroszországban a papírpénzt.

Napóleoni háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Searchtool right.svg Lásd még: Oroszországi hadjárat (1812)

1812-ben I. Napóleon francia császár megtámadta Oroszországot. A 1812. szeptember 7-én, a borogyinói csata után elfoglalta Moszkvát. Azonban a felégetett, üres várost az orosz télben, utánpótlás híján kénytelen feladni. Visszavonulása során szinte a teljes francia sereg (Grande Armée) megsemmisült. A Napóleont üldöző orosz haderő megszállta a Varsói Hercegségget. Napóleon végső bukása után, 1815-ben a bécsi kongresszus Lengyelország területének zömét az Orosz Birodalom védnöksége alá helyezte, itt megalakult a névleg autonóm Kongresszusi Lengyel Királyság, perszonálunióban Oroszországgal.

A birodalom hanyatlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Orosz Birodalom legnagyobb kiterjedése idején, 1914-ben

1825 decemberében, I. Miklós imperátorrá koronázásakor kitört dekabrista felkelés az önkényuralom elleni elégedetlenség és egyben a birodalom gyengülésének első jele volt.

1849-ben Ferenc József osztrák császár a cártól kért segítséget a magyar forradalmi haderő ellen. I. Miklós intervenciós csapatai fegyverletételre kényszerítették a felkelő csapatokat, a nyomukban bevonuló osztrákok helyreállíthatták a Habsburg-ház uralmát.

1853-ban Oroszország megpróbálta megszerezni a Boszporuszt és a Dardanellákat. A török segítségére sietett Nagy-Britannia és Franciaország. Kitört a krími háború. Az angol és francia flotta a Balti-tengeren is támadást indított Oroszország ellen, itt sikertelenül. Az osztrák császár, bár le volt kötelezve a cárnak, nem nyújtott segítséget. A krími háború Oroszország vereségével ért véget. Ez a vereség II. Sándort katonai és politikai reformokra kényszerítette. Az uralkodó 1861-ben eltörölte a jobbágyság intézményét.

Az elodázhatatlan reformok megtétele Oroszország gyors fejlődéséhez vezetett. Megkezdődött az ország iparosítása. Azonban az ipari fejlődés nagyon egyenetlen volt: míg Moszkva, Szentpétervár Varsó, Poznań, Riga vagy a Donyec-medence iparosodása rendkívül gyors volt, addig az ország más területein nőtt az elmaradottság. A hatalmasra duzzadt ipari központokban megjelent a munkásosztály, pártok alakultak. Eközben vidéken az elmaradott viszonyok miatt nőtt az elégedetlenség.

1904–1905 között Oroszország sikertelen háborút vívott Japánnal. A katonai vereség, a leromlott gazdasági helyzet és éhínség nyomán Szentpétervárott kitört az 1905-ös orosz forradalom, amelyet csak véres tömegmészárlás, majd politikai engedmények (Parlament felállítása) után sikerült lecsillapítani.

Az első világháború és a februári forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1907-ben az Orosz Birodalom csatlakozott a brit–francia katonai szövetséghez, az Antanthoz. 1914-ben kitört az első világháború. Bár a háborús események az antant haderőinek győzelmét vetítették előre, a belső elégedetlenség miatt 1917. február 23-án Petrográdban kitört a februári forradalom. II. Miklós kénytelen volt átalakítani kormányát, létrejött az ideiglenes kormány (az Állami Duma Ideiglenes Bizottsága) és ez 1917. szeptember 1-jén kikiáltotta a köztársaságot.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]