I. Napóleon francia császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Napóleon
Napoleon I of France by Andrea Appiani.jpg
Napóleon mint Itália királya (Andrea Appiani festménye)

Titulusai A franciák császára
Svájc közbenjárója
A Rajnai Szövetség protektora
Itália királya
Andorra társhercege
Franciaország császára
I. Napóleon
Uralkodási ideje
1804. március 20. – 1814. április 6.
1815. március 1. – 1815. június 22.
Koronázása Notre-Dame székesegyház, Párizs
1804. december 2.
Elődje XVI. Lajos
Utódja XVIII. Lajos
Életrajzi adatok
Uralkodóház Bonaparte
Teljes neve Bonaparte Napóleon
Született
1769. augusztus 15.
Ajaccio, Korzika
Elhunyt
1821. május 5. (51 évesen)
Szent Ilona
Nyughelye Invalidusok dómja, Párizs
1840. december 15.
Házastársa Joséphine de Beauharnais
Házastársa Mária Lujza
Gyermekei II. Napóleon
Édesapja Carlo Buonaparte
Édesanyja Letizia Ramolino
Firma Napoleón Bonaparte.svg
I. Napóleon aláírása

Bonaparte Napóleon, teljes francia nevén Napoléon Bonaparte, olasz nevén Napoleone di Buonaparte, korzikaiul Napulione Buonaparte (Ajaccio, Korzika, 1769. augusztus 15.Szent Ilona, 1821. május 5.), francia tábornok, hadvezér, politikus. Ragadványnevein a korzikai vagy a kis káplár, ellenfelei a korzikai szörnynek és emberevőnek is nevezték. 17991804-ig Első Konzul, 18041814/15-ig I. Napóleon (franciául Napoléon Ier) néven a franciák császára (Empereur des Français), az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja. A világtörténelemben a leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés máig élő ikonja. Eszméje Nagy Sándorét váltotta, aki Napóleon után a leghíresebb hadvezér még ma is a világon. Emellett mind a mai napig a leghíresebb francia, ugyanakkor leghíresebb korzikai is.

A pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és Franciaország uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek Franciaország területére, lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat. 1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Hogy soha ne térhessen vissza, a nagyhatalmak az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben bekövetkezett haláláig brit felügyelet alatt élt.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Buonaparte.svg

Napoleone di Buonaparte néven született 1769. augusztus 15-én a korzikai Ajaccio városában egy nyolcgyermekes család második fiúgyermekeként (Jozefinával kötött házassága okmányán azonban születési dátumként 1768. február 5. szerepel). Korzika szigetét nem sokkal korábban vásárolta meg Franciaország a Genovai Köztársaságtól. A franciásabban csengő Napoléon Bonaparte nevet csak később vette fel, majd családjától is megkövetelte a névváltoztatást.

A korzikai Buonaparték toszkánai kisnemesi család leszármazottai voltak, akik a 16. században telepedtek le Korzikán. A családban mindig korzikai nyelven beszéltek. Élete végén, Szent Ilonán töltött száműzetésében is volt társaságában egy korzikai inas, akivel anyanyelvén tudott társalogni, hogy senki se értse. Édesapja, Carlo Buonaparte ügyvéd volt, akit 1777-ben Korzika képviselőjévé neveztek ki XVI. Lajos francia király udvarában. Napóleonra gyermekkorában leginkább édesanyja, Letizia Ramolino volt hatással. Szigorú nevelése segített megfékezni az ifjú Bonaparte izgágaságát. Egy bátyja volt, Joseph, többi testvére, Lucien, Élisa, Louis, Pauline, Caroline és Jérôme, fiatalabb volt nála. Napóleont a második születésnapja előtt, 1771. július 21-én keresztelték meg az Ajacciói Katedrálisban.

1778 decemberében még tíz éves sem volt, amikor édesapja magával vitte Franciaországba, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd ösztöndíjasként május 15-én beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. Öt évet töltött itt. Ahogy később Bourienne - iskolatársa és barátja - elbeszélte, Bonaparte rendkívüli képességekről tett tanúságot a matematikában, és ebben a tárgyban mindig osztályelső volt. Kitűnő eredményeket ért el a történelemben, a földrajzban és más tantárgyakban is, a latin és a német nyelv kivételével, nyelvérzéke nem volt. Írása viszont egyszerűen olvashatatlan volt és ez nem is változott. Az ekkor még harcos franciaellenes korzikai hazafi Napóleon sorozatosan összetűzésbe került iskolatársaival. Német tanára egy Bauer nevű férfi volt, aki idiótának és tehetségtelennek nyilvánította az ifjú Bonapartét. Miután 1784-ben befejezte a brienne-i iskolát, tüzér hadapródként a párizsi École Royale Militaire katonai iskola diákja lett. 1785 szeptemberében Laplace előtt tette le a tiszti vizsgát, és hadnaggyá (egyes források szerint alhadnaggyá) nevezték ki.

1786 januárjában lépett szolgálatba. A valence-i és az auxonne-i helyőrségekben szolgált 1789-ig, a forradalom kitöréséig. Ekkor sem hagyta abba a tanulást; sokat olvasott, elsősorban hadászati, harcászati és történelmi tárgyú műveket.

A forradalom időszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bonaparte az arcolei híd csatájában (1796)
(A. J. Gros festménye)

Fokozatosan haladt a ranglétrán, 1792-ben századossá léptették elő. Többször is visszatért Korzikára, ahol hármas küzdelem alakult ki a korzikai nacionalisták, a royalisták és a forradalmárok között. Végül 1793 áprilisában családjával együtt Franciaországba kellett menekülnie, miután szembekerült a sziget elszakadásáért küzdő Pascal Paolival.

A korzikai Antoine Christophe Saliceti közbenjárásával Bonapartét megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével. A városban a republikánus kormány ellen tört ki lázadás, és Toulonban partra szállt egy brit hadsereg is. Bonaparte sikeres tervet eszelt ki: ágyúkat állított fel az Eguillete-hídra, ezeket a kikötőben álló brit hajókra irányította, menekülésre kényszerítve őket. Egy sikeres támadással a franciák visszafoglalták a várost. A rohamban maga Bonaparte is megsebesült, combját találat érte. Dandártábornokká léptették elő. 1794 elején az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoka lett. Zseniális terveivel magára vonta a Közbiztonsági Bizottság figyelmét is. Augustin de Robespierre-rel, a forradalmár Maximilien de Robespierre öccsével szorosan együtt dolgozott. Robespierre bukása után Bonapartét hazaárulás vádjával 1794. augusztus 6-án bebörtönözték az antibes-i várba, de két hét után szabadon engedték. Hiába utazott azonban Párizsba, nem kapott újabb parancsnoki megbízást. Bátyja, Joseph 1794-ben feleségül vette Julie Clary polgárleányt. 1795 áprilisában Napoléon Bonaparte, ekkor még csupán „névtelen” tábornok, eljegyezte Julie húgát, Désirée-t.

A royalisták 1795. október 5-én (a forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) megpróbálták átvenni a hatalmat Párizsban a Nemzeti Konvent ellen. A teljhatalommal felruházott Barras Bonapartét kinevezte szárnysegédjévé, és a Tuileriák palotájában székelő Konvent védelmére gyorsan összetoborzott seregek parancsnokává. Egy fiatal lovastiszt, Joachim Murat segítéségével számos tüzérségi egységet szerzett (Murat később Bonaparte sógora lett). Az ágyúkat másnap a támadók visszaszorítására használta. Később azzal dicsekedett, hogy kartácstűzzel tisztította meg az utcákat, habár a harc erkölcstelen volt egész Párizsban. Győzelmei hírnévhez, gazdagsághoz segítették, és meghozták neki a Direktórium támogatását. Elsősorban Barras, a Direktórium elnöke vált Bonaparte lekötelezettjévé. A végrehajtó hatalmat gyakorló Direktórium Bonaparte tábornokot nevezte ki a honi hadsereg parancsnokává, így közvetlen rálátása nyílt a francia politikai élet fejleményeire. Élete minden szempontból gyökeresen megváltozott. Heteken belül romantikus kapcsolatot létesített a kivégzett Alexandre de Beauharnais vikomt özvegyével, Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-val. Bonaparte tábornok sietve felbontotta eljegyzését Désirée Claryval, és 1796. március 9-én feleségül vette Joséphine-t, akinek néhai hitvesétől már volt két gyermeke: Hortense és Eugène.

Első hadjáratok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napoléon Bonaparte és a Szfinx

Két nappal házassága után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg” vezetését, és 1796. március 27-én sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott és elfoglalta Milánót. Katonái Lodinál „a kis káplár” (le petit caporal) becenevet adták neki. Kiszorította az osztrákokat Lombardiából, és legyőzte a Pápai Állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI. Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a Pápai Állam egyes területeit. Bonaparte ignorálta a Direktórium utasítását, hogy vonuljon Róma ellen, és fossza meg a pápát hatalmától. Egy évvel később azonban Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és február 20-án a VI. Piuszt börtönbe záratta. A pápa fogva tartása alatt meghalt. 1797-ben Bonaparte Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyalásra kényszerítette a császárt. A Campo Formió-i békeszerződés Észak-Itália területének nagy részét a Francia Köztársaság uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. Bonaparte ezután Velencébe vonult és megadásra kényszerítette a várost, véget vetve a Velencei Köztársaság ezeréves függetlenségének. 1797 végén Bonaparte az általa elfoglalt észak- és közép-itáliai területek nagy részét a csatlós Ciszalpin Köztársaságban egyesítette.

Az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is megnőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, névleg seregei számára, melyeket azonban Franciaországban is széles körben olvastak. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” néven. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, figyelmeztetve Barras-t és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták Napóleont kezdték támadni itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte szeptember 4-én Augerau tábornokot küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg várost a royalistáktól (fructidor 18.). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte decemberben győzelmes hódítóként tért vissza a fővárosba. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium – tartva Napóleon növekvő befolyásától – kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.

Korabeli angol karikatúra Napóleonról, ahogy Saint-Cloud-ban feloszlatja az Ötszázak Tanácsának ülését

Bonaparte következő hadjárata súlyos kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen vonult, hogy a briteket elvágja Indiától. Málta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián keresztül Kairóba vonult, és 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a mamlúkok hadseregét. A Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágta Franciaországtól. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult Szíriába. Akkónál azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették.

Eközben létrejött a második francia-ellenes koalíció, amelynek hadereje 1799 tavaszán visszaszorította az itáliai hadsereget. Emiatt Franciaországban zavargások kezdődtek a Direktórium ellen. Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyva, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva – néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba.

Hazatérése után Talleyrand közvetítésével Sieyès direktor tárgyalásokat kezdett Bonapartével a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között volt Napóleon bátyja, Lucien, az Ötszázak Tanácsának október 23-án (brumaire 1-jén) megválasztott elnöke, Roger Ducos direktor, Joseph Fouché rendőrminiszter és Talleyrand. 1799. november 9-én (brumaire 18-án) a törvényhozó testületek ülését áthelyezték Saint-Cloud-ba, Párizstól nyugatra, és Bonapartét bízták meg a fővárost védelmező seregek parancsnokságával, miután az összeesküvők rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnapra a képviselők rájöttek, hogy államcsínnyel állnak szemben, követelték, hogy Bonapartét helyezzék törvényen kívül. Bonaparte válaszul katonáival oszlatta fel az Ötszázak, illetve az Vének Tanácsát, néhány képviselőt azonban visszatereltek a kastélyba, ahol utasításra határozatot fogadtak el egy ideiglenes, háromtagú konzulátus felállításáról. Tagjai Sieyès, Roger Ducos és Bonaparte lettek.

Az Első Konzul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emblem of Napoleon Bonaparte.svg
Bonaparte mint Első Konzul
(Ingres festménye)

Első Konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult a kezében: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait.

1800-ban Napóleon serege élén átkelt az Alpokon Itáliába, ahonnan az osztrákok csaknem teljesen kiűzték a franciákat, míg ő Egyiptomban volt. A hadjárat balszerencsésen indult a franciák számára, mivel Bonaparte stratégiai hibákat követett el. Bár a Masséna tábornok vezette francia erőket az osztrákok Genovában ostromzár alá vették, az osztrákok ezzel jelentős erőforrásoktól estek el. Ennek, illetve Desaix tábornok utolsó pillanatban érkező erősítésének köszönhetően júniusban Bonaparte éppen hogy győzni tudott a marengói csatatéren. A lunéville-i béketárgyalásokon Bonaparte bátyja, Joseph állt a francia delegáció élén. Az osztrákok vonakodtak elismerni Franciaország újonnan szerzett területeit, ezért Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy mérjen ismételt csapást Ausztriára. A Hohenlindennél elszenvedett vereség után az osztrákok végül meghátráltak, 1801 februárjában pedig aláírták a lunéville-i békét. Az angolokkal 1802-ben kötötték meg az amiens-i békét. A hálás francia nép 1802 augusztusában Napóleont örökös konzullá választotta.

Rendelkezéseinek java része túlélte a 19. század politikai változásait, ezek biztosították a modern Franciaország alapjait. A prefektúrarendszer bevezetésével erősen központosította a közigazgatást, jelentősen megerősítette a rendőrséget. Az adóbeszedés hatékonyságának növelése és a Francia Nemzeti Bank, a Banque de France megalapítása (1800) révén stabilizálta az ország pénzügyi helyzetét. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A VII. Piusz pápával kötött konkordátum (1802) az egyház és a forradalom kiegyezését jelentette. Elválasztotta az egyházat az államtól, de vállalta, hogy visszafogja a vallásellenes mozgalmakat és finanszírozza az egyház működését. A pápa viszont elismerte az egyházi javak kisajátítását és a főpapok állami kinevezési jogát.

A katonai és polgári érdemek elismerésére – tekintet nélkül származásra és vallásra – létrehozta a Becsületrendet. 1804-ben vezette be a Code Napoléont (Code Civil, Napóleon törvénykönyve).

A császár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Imperial Coat of Arms of France (1804-1815).svg
I. Napóleon császári díszben
(Ingres festménye)

Az 1804-es Cadoudal–Pichegru-féle royalista-összeesküvés véres megtorlását és Enghien hercegének kivégeztetését követően a Szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame székesegyházban VII. Piusz pápa jelenlétében Napóleon megkoronázta magát. A „franciák császára” családtagjainak (Lucien öccse kivételével) császári hercegi címet adományozott, legkiválóbb tábornokait Franciaország marsalljaivá léptette elő (1804), és híveinek új, császári nemességet hozott létre (1808). 1805 májusában Milánóban Itália királyává koronázták.

Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkező Nagy-Britannia volt képes ellenállást kifejteni. A császár 1804-ben hozzálátott az Anglia elleni invázió előkészítéséhez (boulogne-i expedíció), azonban 1805. október 21-én Nelson a trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mért a francia–spanyol hajóhadra, így Napóleon terve a szigetország meghódítására meghiúsult. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria létrehozta a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozott, létrehozva a negyedik koalíciót.

Napóleon megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, és győzelmet aratott Ulmnál, majd Austerlitznél (1805). A poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után Napóleon lett Európa irányítója. Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.

A Birodalom 1811-ben.
Sötétlila: Franciaországhoz tartozó terület; Világoslila: Franciaország szövetségesei.

1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja, Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon Bécset is elfoglalhatta. Wagramot megelőzően Napóleon Magyarországra is betört és a győri ütközetben (amúgy igencsak könnyedén) legyőzte a magyar seregeket, így ő volt az utolsó, akivel a magyar nemesi felkelés összemérhette az erőit.

A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben hatalma csúcsára jutott, ám annak érdekében, hogy uralmát legitimálja a többi európai uralkodó szemében is, saját dinasztiát kívánt alapítani. A hódítások révén létrejött csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt, hogy fiú örököse legyen, ezért elvált Joséphine-től, aki nem tudott neki gyermeket szülni, és feleségül vette a 21 évvel fiatalabb, Habsburg-házból való Mária Lujza osztrák főhercegnőt, I. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát. 1811-ben megszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.

Napóleon visszavonul Moszkvából (1812)

Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon megindította a támadást Oroszország ellen. A mintegy 453 000  más források szerint akár 6-700 ezer fős Grande Armée átkelt a Nyeman határfolyón. Napóleon a francia hadsereg zömét elvitte és támogatásul szinte Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat, így Itáliából, Németország valamennyi államából, Spanyolországból és Portugáliából, Németalföldről, a Balkánról, Lengyelországból. Csatlakozásra kényszerítette az osztrák császárt is, annak serege révén magyar és cseh katonaság, sőt a magyarországi nemzetiségek is részt vettek az oroszok elleni háborúban. Oroszország elleni ilyen hatalmas invázióra legközelebb csak a második világháborúban kerül sor. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka végül Borogyinónál felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a Berezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kis híján megsemmisült.

1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson. Ekkor az Osztrák Császárság is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz. Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc a lipcsei ún. „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée – a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől. 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst. 1814. április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontainebleau-ban lemondott a trónról fia, Napoléon François Joseph herceg javára.

Elba és a száz nap[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lemondási okmány
A waterlooi csata, Sadler festményén

A fontainebleau-i szerződés értelmében megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, a francia állam évi 2 millió frankot biztosított számára, és magával vihette 400 főnyi testőrségét.

1814. május 4-én érkezett meg Elbára. Azt nyilatkozta ugyan, hogy a világtól visszavonultan akar élni, de valójában nem nyugodott bele hatalma elvesztésébe. Figyelemmel kísérte az európai eseményeket, és úgy döntött, visszatér Franciaországba. 1815. március 1-jén szállt partra testőrségével Cannes-nál. Miközben átkelt az Alpokon, a republikánus érzelmű parasztok felsorakoztak mellette és Grenoble közelében az elfogására küldött hadsereg is átállt hozzá. Március 20-án már Párizsban volt. Visszatérése után a nép lelkesedése hamar alábbhagyott, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a visszatérés kudarcra van ítélve. Maga Napóleon sem volt már a régi: a súlyos katasztrófával végződött oroszországi hadjárat nagyon megviselte, hisz részben tulajdon szemével láthatta katonái méltatlan halálát a hidegben és a nélkülözések között. Most már sokkal hamarabb kimerült és fogékonyabb lett megbetegedni. A waterlooi csata előtt is fizikailag és pszichésen rossz állapotban volt, kialvatlannak és elpuhultnak tűnt, ezért a stratégiában egyik szarvas hibát a másik után csinálta.

Hogy megakadályozza a szövetséges csapatok találkozását, seregével villámgyorsan Belgiumba vonult. Itt 1815. június 16-án megverte a poroszokat. Két nappal később Waterloonál a Wellington herceg vezette brit-holland-belga csapatokkal csapott össze. Az öldöklő küzdelemben már-már sikerült felülkerekednie, amikor felbukkantak Blücher porosz tábornagy vezette csapatok. A kimerült franciák minden hősiességük ellenére súlyos vereséget szenvedtek a waterlooi csatában (1815. június 18.).

Párizsban a törvényhozás lemondásra kényszerítette a császárt (1815. június 22.). Napóleon a brit kormánytól kért védelmet, azonban nem engedték angol földre, hanem az Atlanti-óceán déli részén fekvő Szent Ilona-szigetre száműzték.

Szent Ilona szigete és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon Szent Ilonán

Napóleon a HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el Szent Ilona-szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezett meg kis számú kíséretével. Szent Ilonán a Longwood House-ban élt haláláig. A száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte. Utolsó évei keserűségben és mély haragban teltek, úgy érezte mintha halálra ítélték volna. Itt halt meg 1821. május 5-én.

1840-ben François Ferdinand d’Orléans tengernagy, Joinville hercege, Lajos Fülöp király fia hazaszállította Napóleon hamvait, és Párizsban az Invalidusok templomában helyezték örök nyugalomra.

Napóleon sírja

Halálával kapcsolatban Sten Forshufvud svéd fogász és mérgezésszakértő bizonyította az arzénmérgezést. Forshufvud megmaradt haj- és szőrszálakból nagy mennyiségű arzént sikerült kimutatni, amely idült mérgezésre vall. A francia történészek felháborodással fogadták Forshufvud bejelentését és próbálták többféle módon cáfolni: az egyik szerint az arzén csak az akkori divatos illatszerek útján került a szervezetébe, ám ezekkel ilyen nagy mennyiség nem juthatott be, amely idült mérgezést okozott volna. Ez az arzén mennyiség ráadásul nem képes így lerakodni a hajszálakban, avagy csontokban. Napóleon halálát egész eddig gyomorráknak tulajdonították, viszont az orvosoktól származó korabeli jelentésekből egészen más tünetek rajzolódnak ki: Napóleon a száműzetés évei alatt rendkívül elhízott és elpuhult. A rák krónikus soványságot idéz elő, különösen a végső stádiumban, ellenben az arzén eredményez elhízást. Az idült arzénmérgezést ráadásul meggyőzően alátámasztja az, hogy amikor felnyitották a császár koporsóját Szent Ilonán, hogy hazavigyék, a testet teljesen épen találták. Az arzén meglassítja a szövetek bomlását, ehhez pedig nagy mennyiségű arzénnak kellett lennie a testében. A kétkedők véleményét támasztja alá, hogy az arzénmérgezés további tünetei fokozott hajhullás, valamint jellegzetes csíkok kialakulása a körmökben, ezeket azonban nem észlelték a holttesten.

Forshufvud felfedezése körüli vitát még nacionalista felhangok is kísérték, erre a fogász maga is azt mondta, hogy csupán azért nem fogadják el Franciaországban a felfedezését, mert nem egy francia révén került napvilágra. Forshufvud még további éveket töltött nyomozással, hogy kiderítse ki mérgezte meg Napóleont. Arra az eredményre jutott, hogy Charles Tristan de Montholon márki követte el a gyilkosságot, akiket a Bourbonok béreltek fel, mert féltek attól Napóleon ismét megszökik, mint 1815-ben. de Montholon márki pénzéhes alak volt, akit ezért a Bourbonok is derekasan megfizettek. Gyakran ingadozott a királyság, a köztársaság és a császárság között, azonkívül személyes bosszú is vezérelte, mert felesége viszonyt folytatott Napóleonnal és gyereket is szült tőle. A villában de Montholon könnyen férhetett arzénhoz, mert a penészes, régi házban sok patkány élt, akik ellen arzént használtak akkoriban. Napóleonnek ebédre és vacsorára egy dél-afrikai bort szolgáltak fel, ami hordókban érkezett hajóval a szigetre. A márki Napóleon pohárnoka volt, ezért kizárólag ő felelt a borért. Tévedésből azonban Cipriani, a császár korzikai inasa, akivel anyanyelvén beszélt mindig, ivott a mérgezett borból és meghalt. A testét ráadásul el is távolították a sírból, hogy ne tudódjon ki a mérgezés. Napóleon ettől kezdve maga is úgy érezte, hogy megmérgezik és ez a tudat élete vége felé teljesen hatalmába kerítette. Napóleon úgy vélte, hogy angol fogva tartói aljas módon mérgezik meg és a sziget kormányzóját, Hudson Lowet vélte gyilkosának, akivel mélységesen gyűlölték egymást. Napóleon azóta tekintett ilyen nagy gyűlölettel az angolokra, hogy azok Szent Ilona szigetére száműzték és nem Nagy-Britanniában adtak neki menedéket. Lowe a viselkedésével is ezt a gyanút táplálta Napóleonban, ugyanis a kissé paranoiás és meglehetősen ostoba angol katonatiszt szinte betegesen félt Napóleon szökésétől, s nem egy esetben megjegyezte, hogy Európának nagy haszna lenne Napóleon halálából.

Napóleon halálához hozzájárult, hogy az utolsó évben az orvosaitól kapott gyógyszeres kezelés miatt a szervezetében levő arzén olyan anyagokkal keveredett, melyek sietették a császár halálát. Az orvosok nyilván nem is tudták, hogy mi Napóleon igazi baja, aki a kezelésektől súlyosan megviselten, megtörve és fizikailag teljesen összeomolva hunyt el.

Értékelés és összefoglalás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint ember kétségtelenül elkápráztató volt, sokoldalú, intelligens és gazdag fantáziájú.
   – Hobsbawm, angol történész

Napóleon személyében a történelem egy olyan egyéniségével találkozunk, akinek életével eddig kb. 200 000 mű foglalkozott, aki 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Caius Iulius Caesar együttvéve. Személye körül szinte kultusz alakult ki, már kortársainak nagy többsége is zseninek tartotta, akit csak „imádni vagy gyűlölni” lehetett, és akinek mellszobra a 19. századi polgári dolgozószobák állandó dísze volt.

Kudarcaira gyakran keresett bűnbakot, akit akasztással, korbácsolással vagy nyilvános fenyítéssel büntetett. Megvetette a demokráciát és a politikai haladást. De még hiányosságai sem fedhetik el azt a tényt, hogy katonai zseni volt. Hideg modora lehetővé tette, hogy mindig az ellenség előtt járjon. Spanyol szövetségesei gyakran felbőszítették, de végül elismerte, hogy ők voltak a legjobbak, akikkel együtt harcolt.
   – Charles Esdaile, a Liverpooli Egyetem professzora

Bukása után gyűlölködő írások halmaza jelent meg hírneve lerombolására, majd ezek dicsőítő könyvek sorának adták át helyüket, és megszületett Napóleon legendája. Élete csak a 20. században kapott reális értékelést. Uralkodása toleráns volt, általánosságban elmondható, hogy a 18. századi felvilágosult abszolutista uralkodóinak gyakorlatát folytatta. A háborúiban azonban egymilliónál is több francia katona esett el, de még milliók pusztultak el Európa lakosságából is, melynek hatása továbbgyűrűzött a természetes népszaporulat alakulásába.

A francia társadalom szerkezete uralkodása alatt nem sokat változott, megmaradt olyannak, amilyenné a francia forradalom tette. A lakosság háromnegyede földműves volt, a nemesség felszámolása megszűnt, de korábbi előjogaikat már nem kapták vissza. A háborúk serkentették az ipar fejlődését, bár a kontinentális zárlat miatt el volt zárva a tengerentúli piacok elől.

Napóleon megteremtette a prefektúrák korszerű közigazgatási rendszerét, a polgári törvénykönyvet, az igazságszolgáltatási rendszert, a pénzügyi rendszert, a nemzeti bankot, az egyetemet és a katonai iskolákat, amelyek a modern Franciaország alapjai lettek.

Napóleoni háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1792 és 1815 között Franciaország állandóan hadban állt az európai hatalmakkal. Már a forradalmi Franciaország szembekerült Nagy-Britannia, Ausztria, Oroszország és Poroszország monarchiáival, amelyek akkor a forradalomtól féltették saját hatalmukat, később pedig az egyre erősödő Napóleontól tartottak. 1799-ben az uralomra jutó Napóleon vezetésével a franciák Anglia és Oroszország kivételével csaknem egész Európát meghódították. Egyes szövetségre kényszerített területeken (például Nápolyi Királyság, Spanyolország) gerillamozgalmak bontakoztak ki a francia fennhatóság ellen.

A napóleoni háborúk a fényes győzelmek ellenére nem annyira tekinthetőek dicsőségesnek a nagy pusztítások miatt. 1914-ig ez volt Európa történelmének legnagyobb és legtöbb véráldozatot követelő konfliktusa. Egyiptomi hadjárata során Napóleon maga adott parancsot török vagy arab foglyok és egyszerű közemberek likvidálására, amit sokan népirtásnak tartanak.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Castelnot, André. Napóleon, Századok-Emberek sorozat. Európa Könyvkiadó (1972) 
  • Feleki László. Napoleon. „A csodálatos kaland”. I-III.. Magvető Könyvkiadó (1976) 
  • Feleki László. Napoleon utókora. Magvető Könyvkiadó. ISBN 963-271-036-3 (1979) 
  • Herbert Attila, Maros Ida, Moss László, Tisza László. Történelem. 1789-től 1914-ig. ISBN 963-04-6874-3 
  • A. Z. Manfred. Napóleon. Kossuth Kiadó/Gondolat Kiadó. ISBN 963-09-1681-9 (1981) 
  • Marczali Henrik: NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET X. kötet, A forradalom és Napoleon kora. (Hozzáférés: 2009. augusztus 16.)
  • J. Tarle. Napóleon. Gondolat Kiadó (1961) 
  • Fekete Sándor. Így élt Napóleon. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó (1975) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Napóleon francia császár témájú médiaállományokat.
Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
Napóleon témában.


Előző uralkodó:
Francia császár
1804 – 1814
1815.
A Francia Császárság címere
Következő uralkodó:
II. Napóleon