Oroszországi hadjárat (1812)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata
Napóleoni háborúk
Napoleons retreat from moscow.jpg
Napóleon visszavonulása Moszkvából, Adolph Northen 19. századi festménye
Dátum 1812. Június 24.December 12.
Helyszín Orosz Birodalom
Eredmény Döntő orosz győzelem,
a francia és szövetséges hadseregek pusztulása
Harcoló felek
Flag of France.svg Francia Császárság

Flag of the Napoleonic Kingdom of Italy.svg Itáliai Királyság
Flag of the Kingdom of the Two Sicilies 1816.gif Szicíliai Királyság
Flag of the Duchy of Warsaw.svg Varsói Hercegség
Alleged flag of the Rhine Confederation 1806-13.svg Rajnai Szövetség

Flag of the Habsburg Monarchy.svg Habsburg Birodalom
Flag of Prussia 1892-1918.svg Porosz Királyság
Escudo de armas de José I abreviado.svg Napóleoni Spanyolország
Flag of France.svg Portugál Legió
Flag of the Netherlands.svg Napóleoni Hollandia

Flag of Belgium.svg Napóleoni Belgium
Coat of Arms of Russian Empire.svg Orosz Birodalom
Parancsnokok
Flag of France.svg I. Napóleon

Flag of France.svg Louis-Alexandre Berthier
Flag of France.svg Louis-Nicolas d'Avout
Flag of France.svg Michel Ney
broder Eugène de Beauharnais
Flag of the Kingdom of Westphalia.svg Jérôme Bonaparte
Flag of France.svg Jacques MacDonald
Flag of the Habsburg Monarchy.svg Karl Philipp zu Schwarzenberg

Flag of the Duchy of Warsaw.svg Józef Antoni Poniatowski
Coat of Arms of Russian Empire.svg I. Sándor orosz cár
Coat of Arms of Russian Empire.svg Mihail Illarionovics Kutuzov
Coat of Arms of Russian Empire.svg Michael Andreas Barclay de Tolly
Coat of Arms of Russian Empire.svg Pjotr Ivanovics Bagratyion
Veszteségek
558 000: (hadifoglyokkal együtt)
300 000 francia,
72 000 lengyel,
80 000 német,
50 000 olasz
61 000 egyéb nemzetiségű
210 000[1]


I. Napóleon francia császár 1812-es oroszországi hadjárata a napóleoni háborúk fordulópontja volt. A császár, aki Európa szinte egészét uralma alatt tartotta, hatalma csúcspontján volt, félmilliós inváziós hadsereget gyűjtött, hogy leszámoljon utolsó kontinentális ellenfelével, az Orosz Birodalommal. A szövetséges hadsereg benyomult Oroszországba, a cári csapatok azonban a felperzselt föld taktikáját alkalmazva vonultak vissza, kerülve az ütközeteket. Moszkva előtt az oroszok csatára kényszerültek, és a mindkét fél számára óriási veszteségekkel járó borogyinói csata után a cár feladta a fővárost, de nem kért békét. A francia megszállás alatt Moszkva porig égett, az utánpótlásból teljesen kifogyott császári hadsereg pedig megkezdte gyötrelmes visszavonulását a kemény orosz télben. A kezdeti kb. 580 000 főből csak kb. 20 000 katona tért vissza, a Grande Armée gyakorlatilag megsemmisült.

A háború A honvédő háború (oroszul Отечественная война)-ként került be az orosz történelembe, és – orosz szempontból – történelmi és kulturális jelentősége a Nagy honvédő háború-ként említett második világháborúéhoz mérhető.

Előzmények, háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1812-re Nagy-Britannia kivételével egész Európa Napóleon befolyása alatt állt – a francia területeken kívül a kontinenst bábállamok vagy a császár által legyőzött és vele szövetségre kényszerített országok uralták. Mivel Napóleon – a britekkel szembeszállni képes flotta hiányában – a neki még ellenálló szigetországot közvetlenül megtámadni nem tudta, a kontinentális zárlattal egész Európára kiterjedő blokádot hirdetett meg ellene. A blokádhoz kénytelen-kelletlen csatlakozott a korábban legyőzött Orosz Birodalom is, amelynek azonban súlyos gazdasági nehézségeket okozott a hagyományos tengeri kereskedelem leállítása. I. Sándor orosz cár ezért, illetve a Habsburg Birodalommal 1809-ben kötött schönbrunni béke egyes, Oroszországra kedvezőtlen kitételei miatt 1810-ben bejelentette kilépését a kontinentális zárlat rendszeréből.

Felkészülés, haditervek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon közel 600 ezer fős soknemzetiségű Grande Armée-ja a kor legerősebb hadigépezete volt. A katonaságnak csak felét alkották franciák, jobbára lengyelek és németekből tevődött össze, jelentékeny számban pedig olaszok is harcoltak benne. Tovább erősítették őket különféle nemzetiségűek, mint svájciak, akiket Napóleon a legjobb katonáknak tartott. Más nemzetek fiai is szolgáltak a Grand Armée-ban, így pl. spanyolok, horvátok, dánok, magyarok, csehek, hollandok, belgák, stb. A napóleoni hadseregek sikereinek fő okai a korszerű felszerelés, a fegyvernemek kitűnő összehangolása, illetve a hadoszlopok villámgyors áthelyezésének, mozgatásának képessége voltak. Ez utóbbi tényező elsősorban annak volt köszönhető, hogy a hagyományos hadseregek nem tudtak ellátási bázisaiktól távol huzamosabb ideig működni: a több tíz- vagy százezer katona ellátásához szükséges mennyiségű utánpótlást a kor úthálózatán képtelenség volt szekerekkel továbbítani. A francia hadsereg ezzel szemben – jól szervezett szállásmesteri rendszerének köszönhetően – képes volt villámgyors menetelései során a hadszíntérről ellátni magát, gyakorlatilag az ott lévő falvak, városok élelmiszerkészletének kifosztásával. Ez a módszer sikerrel volt alkalmazható a sűrűn lakott nyugat-európai hadszíntereken, azonban az orosz sztyeppéken a seregeknek jóval nagyobb távolságokat kellett megtenni, és a népsűrűség is jóval kisebb volt.

Napóleon ugyan előre látta ezt a problémát és intézkedett, hogy létesítsenek raktárakat Lengyelországban és Kelet-Poroszországban, valamint 6000 szekeret szervezett 17 szállító-zászlóaljba, azonban ahogy a hadsereg egyre mélyebbre hatolt Oroszország belsejébe, a szállítócsapatok egyre kevésbé voltak képesek az ellátás biztosítására. A keskeny, rossz minőségű, még nyáron sem elegendő kapacitású földutak ősszel sártengerré váltak, majd a sár télen kemény rögökké fagyott. Ilyen körülmények között a szállítás túlzott igénybevételnek tette ki a szekereket és a lovakat, és az ellátórendszer kapacitása gyorsan csökkent.

Az orosz fél, Barclay de Tolly hadügyminiszter vezetésével az összecsapásokat kerülő, "felperzselt föld"-taktikával készült a hadjáratra, hogy a franciák utánpótlását ellehetetlenítse. Ugyanakkor erőfeszítéseket tettek a hadsereg létszámának növelésére, és nagyszabású újoncozásba kezdtek. Ennek eredményeképpen a kezdetben kb. 200 000 fős orosz hadsereg 1812 őszére már 900 000 főt számlált, és képes volt pótolni a borogyinói csata hatalmas veszteségeit is. A hadjárat jellege miatt nem sokat számított, hogy a katonák jó része gyatra felszereléssel, alig-alig kiképezve harcolt, és harcértékük általában jóval kisebb volt, mint a veterán francia és szövetséges csapatokéi. A nagy kiterjedésű orosz birodalom helyőrségeinek védelme szintén jelentős erőket kötött le, sok orosz katona ezért sem vehetett részt a harcokban.

A Grande Armée[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon „Nagy Hadserege1812 június 24-én lépte át a Nyeman folyót. Oroszország nyugati határánál közel 800 000 császári katona sorakozott fel, akik közül (történészek eltérő becslései szerint) kb. 450 000-680 000 kelt át Oroszországba. A hátramaradó csapatok határőrizeti és helyőrségi feladatokat láttak el. A hadsereg kiállítása komoly tehertétel volt Franciaország és a napóleoni Európa számára, hiszen további 300 000 francia katona harcolt az Ibériai-félszigeten és további kb. 200 000 állomásozott Itáliában és a német államokban.

A hadsereget Napóleon császár a következő formációkba osztotta:

A császári hadsereg nemzetiségek szerinti megoszlása a következő volt:

A hadjáratban részt vett továbbá a Császári Gárda részeként a mameluk eszkadron, amit Napóleon az egyiptomi hadjárat során fogadott fel, szintén a császári gárdában a varsói hercegség hadseregétől külön harcolt a 3. litván dzsidás gárda, az 1. lengyel dzsidás gárda és 2. francia-holland dzsidás gárda, az ún. Vörös dzsidások.

Ezekből a hadtestekből nem volt mindegyik reguláris, kiképzett katona, Napóleon franciái, Murat itáliai hadserege, a porosz, osztrák és néhány német állam serege, a svájciak (akiket Napóleon a legjobb katonáknak tartott) valamint a lengyelek fegyelmezett erőket képeztek, a többi német, itáliai, spanyol, portugál, holland, belga és balkáni katona gyengén felszerelt, kevesebb képesítést kapott, inkább csak odacsapódó segédcsapat volt.

A Nyemanon átkelt csapatok döntő része odaveszett Oroszországban, és csak töredékük (különböző becslések szerint 40 000-150 000) tért vissza, többségük harcképtelen állapotban. Kevesebb mint 20 000 katona tért vissza szervezett, felszerelt alakulatokban.

Az orosz hadsereg a hadjárat megindulásakor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A harcok kezdetén az Orosz Birodalom három hadserege nézett szembe Napóleon csapataival, összesen 175 250 katona, 15 000 kozák és 938 ágyú:

  • Az Első Nyugati Hadsereg Barclay de Tolly parancsnoksága alatt 104 250 embert, 7000 kozákot és 558 ágyút számlált.[3]
  • A Második Nyugati Hadsereg Bagratyion herceg parancsnoksága alatt 33 000 katonából, 4000 kozákból és 216 ágyúból állt.[3]
  • A Harmadik Tartalékhadsereg, Tormaszov lovassági tábornok vezényletével 38 000 katonát, 4000 kozákot és 164 ágyút sorakoztatott fel.[3]

Ezek a csapatok azonban számíthattak a közvetlenül mögöttük elhelyezett második vonal erőire, amelyek 129 000 katonát, 8000 kozákot és 434 ágyút számláltak. Közülük 105 000 fő volt bevethető állapotban az invázió megindulásakor. A harmadik vonal, amely főleg kiképzőtáborokból (36 db) és irreguláris alakulatokból állt, összesen 161 000 különböző kiképzettségű és felszerelésű katonából állt, akik közül 133 000-an vettek részt a harcokban.

Oroszország egyetlen szövetségese, Svédország nem küldött csapatokat, de a szövetség lehetővé tette, hogy 45 000 orosz katonát vonjanak ki Finnországból, ezek később szintén bekapcsolódtak a harcokba.[4]

A hadműveletek kibontakozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1812 június 24-én a császár személyes felügyelete alatt megindult az átkelés a Nyeman folyón. A fő átkelési pont Alexioten település közelében három pontonhídon történt, itt 120 000 francia gárdista kelt át. Már az első napokban kiütköztek a szállítmányozás problémái. Litvánia ezen a részén az utak csak sűrű erdőkön átvezető keskeny csapások voltak, amelyeken még a gyalogoscsapatok is csak lassan tudtak haladni, az utánpótlást szállító szekerek pedig reménytelenül lemaradtak.

Napóleon Vilna felé haladt előre erőltetett ütemben – volt olyan két nap, amikor a csapatok 70 mérföldet tettek meg – és a nyári záporokkal váltakozó kánikulai hőség rendkívüli módon megviselte a katonákat. A hirtelen leömlő eső sártengerré változtatta a keskeny földutakat, majd a kisütő nap betonkeménységűre szárította a mély nyomvályúkat. Az elakadt rengeteg szekér puszta megkerülése is nehézségeket okozott.

Az egészségtelen időjárás következtében tomboltak a különféle tábori betegségek (vérhas, influenza). Az ellátás problémái miatt a fegyelmezetlen szövetséges csapatokból sok – különösen spanyol és portugál – katona dezertált, akik bandákba verődve fosztogattak a környéken. Az első héten a Grande Armée közel 100 000 főt veszített, főként betegekben, lemaradozókban és szökevényekben. Mire a csapatok elérték Vilnát, 10 000 hullott el, tovább súlyosbítva az utánpótlási krízist.

Az erőltetett menetek, az utánpótlás csődje és az időjárás alaposan megviselte a császári csapatokat. A helyzetet tovább rontotta a meglepően eredményesen operáló kozák lovasság, amely sikerrel akadályozta meg a franciákat abban, hogy – szokásuk szerint – a hadműveleti területen gyűjtsék be azt az élelmiszert és takarmányt, amit a visszavonuló oroszok esetleg nem pusztítottak el. A francia és természetesen a szövetséges német és olasz könnyűlovasság rendre alulmaradt a hazai terepen megszokott harcmodorát alkalmazó kozákokkal szemben, némileg a lengyel és a horvát lovasok tudtak eredményesebben küzdeni a kozákok ellen, ők viszont számbeli hátrányban álltak.

Orosz visszavonulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Barclay de Tolly orosz hadügyminiszter és fővezér

Mindeközben a Vilnában berendezett orosz főhadiszálláson Barclay de Tolly értékelte a helyzetet (június 26-áig a cár, I. Sándor is itt tartózkodott). Kezdetben meg akarta támadni a franciákat, de látva azok fölényét, az orosz főparancsnok a visszavonulás mellett döntött. Napóleon június 28-án vonult be Vilnába, amit az oroszok – szórványos ellenállás után – feladtak.

Ezt követően Napóleon gyorsan mozgó hadtesteivel többször megkísérelte a Minszk majd Szmolenszk irányába visszavonuló orosz hadseregeket egymástól elszakítani és csatára kényszeríteni, de a kommunikációs nehézségek, a rossz útviszonyok, illetve a puszta balszerencse mindig megakadályozta ebben.

A kommunikációs problémák az oroszokat is sújtották, a legveszedelmesebb helyzetbe Pjotr Bagratyion hadserege került, akinek egy időben Barclay de Tolly és a hadvezetésbe beavatkozó cár egyszerre küldött ellentmondó parancsokat. A helyzetet az is súlyosbította, hogy Bagratyion feltétlenül támadni akart, ezért agresszíven nyomult a franciák felé. Végül aztán – hasonlóan a többi orosz parancsnokhoz – Bagratyion is visszavonult, és a hadjárat kezdeti szakaszában nem került sor jelentős összecsapásra.

Moszkva felé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon Borogyinónál.

Barclay de Tolly fokozatosan vonult vissza. Több ízben is kísérletet tett szilárd védővonal megteremtésére, de a gyorsan előrenyomuló francia egységek mindig megakadályozták ebben. Visszavonulásuk közben az oroszok következetesen alkalmazták a felperzselt föld taktikáját, elpusztítva mindent, ami az ellenséges csapatok számára hasznos lehet.

Kutuzov és Bagratyion, valamint az orosz közvélemény jelentős része gyávasággal és orosz területek szükségtelen elpusztításával vádolta meg a főparancsnokot. A politikai nyomás hatására a cár leváltotta Barclay de Tollyt, és a harcias kijelentéseket hangoztató Kutuzovot nevezte ki főparancsnoknak. Az új főparancsnok azonban – hetvenkedő retorikája ellenére – tovább folytatta elődje stratégiáját. Augusztus 17-én Szmolenszknél végül csatára került sor. Az ütközet viszonylag csekély veszteségek mellett úgy ért véget, hogy az eredményesen védekező oroszok – veszteségeik mérséklése céljából – önként adták fel a stratégiailag jelentéktelen várost.

Kutuzov haditanácsa Moszkva kiürítéséről dönt

Szeptember 7-én Kutuzov, miután erős védelmi pozíciókat épített ki Borogyinónál, döntő csatát vállalt. Az ütközet a napóleoni háborúk legvéresebb napját hozta, az orosz hadak létszámuk felét, több, mint 50 000 embert veszítettek. Nyitva állt az út Moszkva felé. Kutuzov elrendelte a visszavonulást és a város kiürítését.

Az orosz hadseregek számára azonban kezdtek beérni a hadjárat elején elrendelt újoncozás gyümölcsei, és ekkorra már kb. 900 000 katonát tartottak fegyverben, amelyek a napóleoni hadseregnél nemzetiségileg még össztettebbek voltak az Orosz Birodalom nemzetiségei révén. Közülük kb. 100 000-et Moszkva körzetében, így Kutuzov hamarosan pótolni tudta veszteségeit.

Moszkva elfoglalása és pusztulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A franciák Moszkvában. Ismeretlen német festő műve

Napóleon szeptember 14-én bevonult Moszkvába, és a hadviselés klasszikus szabályai szerint az ellenség fővárosának elfoglalása után a cár békeköveteit várta, akiket azonban az orosz vezetés egyáltalán nem szándékozott küldeni. A várost a francia csapatok elfoglalták és kirabolták. A kétharmad részt fából épült városban tüzek csaptak fel (nem tudni, hogy szándékos orosz gyújtogatás,[5] a megszállók gondatlansága, vagy egyszerűen az elhagyott épületekben felügyelet nélkül maradt tűzhelyek okozta balesetek következtében[6]). A lángok gyorsan terjedtek, és pár nap alatt az egész város leégett.

Napóleon október közepéig maradt a város romjai között, ahol egyre nagyobb nehézséget jelentett a beköszöntő télben a katonák elhelyezése és ellátása. Végül aztán, értesülve a közeledő orosz hadseregek manővereiről és belátva a helyzet kilátástalanságát, a császár a visszavonulás mellett döntött.

Visszavonulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Grande Armée maradéka megindult visszafelé. október 24-én újabb kisebb ütközetre került sor Malojaroszlavecnél, amely ugyan francia győzelemmel végződött, de nyilvánvaló volt, hogy a cél a császári csapatok felmorzsolása, akiket a legkisebb veszteség is sokkal súlyosabban érintett, mint a napról napra gyarapodó oroszokat.

Kutuzov hadmozdulataival arra kényszerítette a franciákat, hogy Szmolenszk felé, ugyanazon az úton vonuljanak vissza, ahonnét érkeztek. Az immár többször elpusztított, elnéptelenedett vidék sem táplálékot, sem menedéket nem nyújtott a visszavonulóknak. Kutuzov kozákokat küldött a megmaradt francia szekerek elfogására és elpusztítására, és a vidék életben maradt parasztságát is partizánháborúra buzdította. A franciák elveszítették gyakorlatilag az összes lovukat – azok, amelyek nem pusztultak éhen a takarmányhiány miatt, azokat az éhező katonák ették meg. A lovak hiánya miatt sorsukra kellett hagyni a tüzérséget és a megmaradt szekereket, a sebesültekről és betegekről nem is beszélve. Több egységben teljesen felbomlott a fegyelem, tömegessé vált a dezertálás, a szökevényekkel és csellengőkkel azonban hamar végeztek a kozákok, vagy a bosszúálló orosz parasztok verték agyon őket.

1812 Illarion Prjanyisnyikov festménye

A francia hadsereg megszűnt szervezett egységként létezni, kisebb-nagyobb, még egységben működő hadtesteire több ütközetben (vjazmai csata, kraszniji csata, második polocki csata) mértek vereségeket az üldöző orosz erők, miközben a francia zöm maradványa tovább vánszorgott nyugat felé. A nagy hideg miatt (éjszakánként -20, sőt olykor[5] -30 Celsius-fok is előfordult) a katonák láb- és kézujjai elfagytak, képtelenek voltak fegyvereiket használni. Visszaemlékezések[5] szerint nyugat felé botorkáló katonák egyszerűen tájékozódtak a ködös, gyakori hózáporokkal tarkított novemberi télben: az úton heverő, megfagyott holttestek vonalát követték.

A november 26. és 29. között zajló utolsó, berezinai csata során a három irányból támadó orosz seregek kis híján teljesen megsemmisítették a zajló Berezina folyón átkelő francia csapatokat (a kb. 30-40 000 még valamennyire harcképes katonából és a kb. 40 000 csellengőből, kb. 30-40 000 tudott átkelni a folyón. Az átkelés után megpróbáltatásaik nem értek véget (az átkelés Vilnától több mint 100 mérföldre keletre történt), és az élelmiszerhiány és az egyre hidegebb idő miatt a végsőkig kimerült visszavonulók további ezrei pusztultak el. A túlélőket Vilnában és Kovnóban gyűjtötték össze.

Az átkelés alatt és után az utóvédfeladatokat már pihent, hátországi (Lengyelországban maradt), részint nápolyi csapatok látták el, akik szintén súlyos veszteségeket szenvedtek, sokkal inkább a hidegtől, mintsem a császári sereget üldöző kozákoktól.

December elején Napóleon aggasztó francia belpolitikai hírek hatására csapatait hátrahagyva lovasszánon visszatért Franciaországba, miközben a hadsereg maradéka folytatta a visszavonulást. December 14-éra az utolsó francia alakulat is elhagyta Oroszország területét.

Értékelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A császár francia csapatai rendkívül súlyos vereséget, gyakorlatilag pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek. Napóleon verhetetlenségének mítosza szertefoszlott. Elpusztult az a hadsereg, amelyik Napóleonnal az élén egész Európát meghódította, és az 1813-as év csatáira besorozott katonák már nem ugyanazt a harcértéket képviselték.

Charles Joseph Minard grafikonja a Grande Armée létszámát (a csík vastagsága, Moszkva felé világos, a visszavonulás alatt fekete színnel). Az alsó grafikon a hőmérséklet alakulását mutatja

Az elesetteken, eltűnteken túl Oroszországban maradt kb. 100 000 francia hadifogoly. A szövetséges csapatok veszteségei is súlyosak voltak (különösen a lengyelekéi), de ahol a parancsnokoknak sikerült a csapatok kohézióját fenntartani, a visszavonulás rendezett és sikeres maradt. Schwarzenberg herceg osztrák csapatait minimális veszteségekkel vezette vissza. Kellett persze ehhez az is, hogy az oroszok tudták, a franciák kényszerű szövetségeseivel állnak szemben, és ennek megfelelően harcoltak. A porosz csapatok szabad elvonulást kaptak, miután tábornokuk különbékét kötött az oroszokkal. A kisebb egységekben, a francia csapatok közé beágyazott egyéb német államok csapatai, valamint az itáliai és Balkánról toborzott, illetve a portugál és spanyol katonák a franciákéhoz mérhető veszteségeket szenvedtek.

Az orosz fél veszteségei is súlyosak voltak – különösen a Grande Armée útjába eső területek civil lakosságáé. Összességében mind a szövetségesek, mind az oroszok kb. félmillió embert veszítettek – a szövetségesek részéről az áldozatok többsége katona, míg az oroszoknál civil volt. A Grande Armée elveszítette teljes tüzérségi állományát (kb. 1000 ágyú), kb. 200 000 lovat, valamint több ezer elsőosztályú katonai társzekeret, amelyek pótlása éveket vett volna igénybe, és hiányuk a következő hadjárat során súlyos problémákat okozott.

Az oroszországi katasztrófa a túlélőkben, sőt a vezérekben is egyaránt mély mentális, pszichikai sebeket ejtettek, többek között Napóleonban. A szörnyű megpróbáltatások ártottak Napóleon idegrendszerének, melyre az utóbbi évek küzdelmei és háborúi is nagy teherként nehezedtek ekkor is. Ettől kezdve már gyakrabban veszítette el önuralmát, romlott idegállapota és a sorsdöntő fordulópontokkor is szinte elvesztette józan ítélőképességét. Ez mutatkozott meg a waterlooi csata alkalmával: a hatalma visszaszerzéséért küzdő császár már mindjárt a hadjárat elején egészségügyi problémákkal kellett szembenézzen, idegileg hamar kimerült, ennél fogva hiányzott az a korábbi zsenialitása, aminek során a világraszóló győzelmeket aratta. A másik főparancsnok Ney marsall is hasonló pszichikai megterheléstől szenvedett akárcsak Napóleon, mely visszavezethető volt az oroszországi kudarcra. A kialakult kapkodás, zűrzavar és rossz parancsok végül elvezettek a végleges vereséghez.

A hadjárat hatása Európa nemzeteinek ébredésére[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cári hadak és a partizánként hazájukat védő parasztok együttes győzelme az orosz nemzeti egységmozgalmak katalizátorává vált. A francia forradalom és a felvilágosult Európa eszméi is megtalálták útjukat az addig elzárkózó Oroszországba, és hazafias, modernizációs mozgalmak sorozatát indították el.

Hasonló volt a helyzet a Napóleon által meghódított német államokban is. A Rajnai Szövetség államaiban és Poroszországban a császár vereségének hírére felkelések, függetlenségi mozgalmak sorozata bontakozott ki, és újjáéledt a német egység gondolata.

Függelék[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bogdanovich, "History of Patriotic War 1812", Spt., 1859–1860, Appendix, pp. 492–503.
  2. ^ a b c d e f g h i Riehn, Richard K, 81. o.
  3. ^ a b c Riehn, Richard K, 88. o.
  4. Helmert/Usczek: Europäische Befreiungskriege 1808 bis 1814/15, Berlin 1986
  5. ^ a b c Bourgogne: Mémoires
  6. Tolsztoj: Háború és béke

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Riehn, Richard K, 1812 Napoleon's Russian Campaign ISBN 0-471-54302-0
  • A. J. B. J. Bourgogne: Mémoires (magyar fordításban: Bourgogne strázsamester emlékezései Napóleon oroszországi hadjáratából, Európa Kiadó 1986)