Ágyú (löveg)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Elöltöltős ostromágyú, kártány az Egri várban

Az ágyú, régebbi nevén pattantyú[1] egy olyan hosszú csövű löveg,[2] amelyet a lövedék nagy kezdősebességgel hagy el, lapos lövedék-röppályán halad, és nagy távolságra csapódik be. A csöves tűzfegyverek egyik fajtája, a tüzérség legrégebbi eszköze. Fejlődése során mind tömege, mind kezelőszemélyzetének létszáma csökkent, hatásfoka viszont, főként az acél felhasználásával, drasztikusan megnőtt. Napjainkban is alkalmazott lövegtípus.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ázsiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tüzérségi fegyverek fejlődése és köztük az ágyúé is, a fekete lőpor feltalálásához szorosan kapcsolódik. A fekete lőport a kínaiak találták fel (kb. a 10. század elején). Az első ütközet, amelyben dokumentáltan fekete lőporos tüzérséget vetettek be, a Szung-dinasztia idején 1132. január 28-án zajlott le Han Sizong (angolul Han Shizhong) Északi Szung tábornok vezette ostromban rohamlétrákkal és a hucsong (angolul Huochong) nevű bambusz csövű ágyúkkal vették be Fujian városát. A hucsong később bronz- és rézcsőből is készült, gyakorlatilag az első dokumentált, ember alkotta ágyú.

Korabeli krónikák feljegyzése szerint 1232-ben a kínai Kai-Fung-Fu város mongol ostroma alatt a védők egy új "tüzes lándzsa" nevű kézfegyverrel próbálták visszaverni a támadókat.[3] A lőpor ágyúban való alkalmazását a mongolok is ismerték a Jüan-dinasztia előtt, a 11. század elején.[4] Ezen lövegek, kézi ágyúk kézben tartható, kis lőtávolságú fegyverek voltak.

Az első fekete lőporral (arabul naft) megvívott, Európához közeli ütközetben is kézi ágyúkat alkalmaztak (arabul midfa). Az Egyiptom és a mongolok között lezajlott Ain Jalut-i csata 1260-ban zajlott le, majd 1304-ben megismétlődött. Több, a 14. századból származó kézirat említ kézi ágyúkkal megvívott ütközeteket.

Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ágyúk első európai alkalmazói nagy valószínűséggel az arabok és a mórok voltak a 13. század végén, főként várfalak rombolására.[5] A legkorábbi írások egyike szerint 1323-ban a Granadát megszállva tartó mórok ágyúkkal lőtték Baza városát. Egy 1326-ból származó angol kódexben pedig megjelent az ágyú első ábrázolása is.[6] Egy másik fennmaradt korabeli leírás szerint 1333-ban III. Eduárd angol király már lőporraktárakat készíttet és ágyúkat javíttat.[7] A 14. század első felében Kínában már vaságyúkat is bevetettek.

A legkorábbi ágyúfajták a mozsarak (németül: Mörser) voltak, melyeket a 14-15. században kovácsolt vasdongákból állítottak össze. Széles tűznyílású és rövidcsövű, meredek röppályával tüzelő, nagy repeszhatású ágyúk voltak, melyeket főleg a gyalogság és az erősen védett célpontok ellen használtak, de csak kis távolságra volt hatékony. A tarackból kő vagy tűzgolyókat lőttek ki és a vársáncon és a bástyán állítottak fel. (A bajor-osztrák taraßbüchse szó előtagjának jelentése „földhányás, sánc, bástya, barrikád”.) Másik régies neve a haubic, hofnica, a cseh húfnica „tömeges, csoportos” szóból, ami arra utal, hogy egy csomó követ hajított ki egyszerre vagy azt jelenti, hogy a zárt hadrend ellen alkalmazták (a. m. „seregbontó”). Eredetileg valószínűleg kővető hadigép volt.

Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországon Nagy Lajos kezdte használni a háborúban. Egy oklevélben már 1354-ben előfordul a pozsonyi „Püxenhof” kifejezés, mely mindenféle fegyverek tárolására szolgáló fegyvertár volt. Van adat ágyúhasználatra Zára 1346-os ostrománál, Raguzából 1358-tól. A nápolyi hadjáratban San Lorenzo 1378-as ostrománál kővetőgépeken kívül bombardák (mozsarak) is szerepelnek. 1378-79 körül van adat ágyúöntésre és puskapor-készítésre.

Mátyás királynak volt egy hatalmas, Elefánt nevű ágyúja. A 16-17. században a löveg anyaga többnyire már bronz volt, de előfordult még a fa- és bőrágyú is. A 18. század elején a budai Felső vásártér (ma Batthyány tér) közepén a dunapart védelmére őrházat állítottak fel ágyúkkal, és erről Bomba térnek nevezték.[8]

A mozsarak és a tarackok súlyos, nehezen mozgatható lövegek voltak. A csatában ezért a kisebb és hordozható ágyúkat részesítették előnyben. A kisebb tábori löveget a 16. századi királyi Magyarországon sárfatilnak 'sugárágyú, csatakígyó' nevezték. A kártány (r. it: cortana, de: kartaune, r. fr: cortain, r. finn kartauni) régi, rövidcsövű ágyúfajta volt, az olasz corto 'rövid' származéka. [9] A falkony (it: falcone, r. de: falkaune) kisebb faltörő ágyúfajta volt. A latin falco 'sólyom' származéka, mely a középkorban már ágyút is jelentett.[10]

A tüzérség megjelenik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brit ágyúkat a százéves háborúban használtak elsőként. Primitív formájukkal a Crécy mellett vívott csatában tűntek fel 1346. augusztus 26-án. Ekkor III. Eduárd angol király támogatta velük 10 000 fős seregét. Az új fegyvernem, a tüzérség az angol íjjal felszerelt íjászokkal elsöprő sikert aratott VI. Fülöppel szemben: Eduárd 80 fős vesztesége mellett a 40 000 fős francia sereg felét megsemmisítették.

A középkor végére több nagy ágyút építettek meg:

A donecki Cár-ágyú
  • I. Fjodor orosz cár megrendelésére 1586-ra készítette el Andrej Csohov a Cár-ágyút. Hossza 5,34 m (17,5 láb), űrmérete 890 mm (35 hüvelyk) és egyik külső átmérője 1200 mm (41 hüvelyk), tömege megközelítette a 38 tonnát. Az ágyút sohasem használták. 2001-ben Izsevszkben készült egy másolata, amit Donecknek adományoztak. Az eredeti a Kremlben látható.

A 16. században az ágyúk a fa hadihajók elterjedésével, a rajtuk alkalmazott hajóágyúk révén, az egész Földön elterjedtek. Az európai hadihajók lövegeik révén behozhatatlan előnyre tettek szert és az elkövetkező századokban tűzfegyvereik segítségével uralmuk alá hajtották a Föld összes érintett civilizációját (Észak-, Közép- és Dél-Amerika, Afrika, India, Kína, Japán stb.).

Kiváló ágyúkat a 17. században Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem német fegyverműhelyeiben, Nagy Péter cár tulai orosz fegyveripari központjában és XII. Károly svéd király részére a Dannemorában működő vasműben öntöttek.

A nagy ágyúk korszaka hamar véget ért Európában. Költséges és lassú gyártásuk és harctéri sérülékenységük miatt helyüket átvették a kisebb, könnyebb típusok és Európa-szerte megalakultak az ezeket alkalmazó mozgékony tüzérségek. Míg a nagy ágyúk üzemeltetéséhez sokszor 300-400 emberre, mozgatásukhoz 50-80 ökörre vagy lóra volt szükség, addig a 18. századi brit ágyúk egy tucat emberrel, a napóleoni háborúkban alkalmazottak már mindössze 5 emberrel is működtethetőek lettek.

Viszont Európán kívül a 1718. században is épültek még nagyobb ágyúk:

  • Indiában építették meg a történelem legnagyobb telepített ágyúját, az "Isteni ágyút" az 17. század első felében. Kovácshegesztéssel készített csöve vasból volt. Tandzsávúr városának keleti oldalát védte, az indiai hadsereg használta az ostromló seregekkel szemben.
  • Szintén Indiában, Dzsaipur városában, a Jaigarh erődbe lett telepítve a valaha épített legnagyobb kerekes, vontatott ágyú, a Jaivana ágyú, ami 1720-ban készült el. Lőtávolságára eltérő adatok ismertek, 11 km-től 40 km-ig.

A 19. században kialakuló acélgyártás során az acél, mint csőanyag felhasználásával kezdett el rohamosan nőni az ágyúk teljesítménye. A század közepére John A. Dahlgren és Thomas Jackson Rodman kifejlesztik saját ágyútípusaikat, amiket be is vetnek az amerikai polgárháborúban. A század második felében megjelentek a vasúti lövegek, elsőként az USA-ban.

A páncélos hadihajók építése újabb fegyverkezési versenyt indított el a fejlett hadiiparral rendelkező országok között (Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Japán, Oroszország, USA).

A tábori tüzérség – és benne az ágyúk alkalmazása – a 20. században érte el mennyiségének és minőségének csúcsát. A különféle ágyúk legnagyobb alkalmazója a Szovjetunió Vörös Hadserege lett a második világháború végére. Létszámban, tűzösszpontosításban meghaladta valamennyi korabeli haderő tüzérségét.

Szerkezeti felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cső[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Maga az ágyúcső készítése a harangöntésből alakult ki, kezdetben harangöntők készítették őket. Idővel a két mesterség különvált. A cső anyaga először bronzból, majd rézből, később vasból készült, a 19. századtól pedig acélból.

Típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Baziliszkusz ágyúk lafetta nélkül

A régi lövegek három fő típusa az ágyú, a tarack és a mozsár. Az ágyúk csöve hosszú, 20-40-szerese az űrmértéküknek. A lövedéket lapos röppályán nagy kezdősebességgel röpítik nagy távolságra. A tarackok csöve csak mintegy 10-szer hosszabb, mint az űrmértékük. A lövedékük vasgolyó vagy kartács (több kisebb golyó vagy vasrepesz), melyet magasabb röppályán, de kisebb távolságra lőnek ki. A mozsarak csöve rövid, de nagy űrmértékű. A lövedék (pl. nagy kőgolyók) röppályája rövid és nagyon meredek.

Az ágyú csőhossza 20-40-szer nagyobb az űrméreténél. Lapos ívben történő tüzelésre alakították ki. Állványra, lafettára fektették. Az ágyúszállításkor használt kétkerekű kocsi középkori neve böröck volt. A bombarda az ágyú középkori elnevezése. 1526 után taracknak nevezik.

A baziliszkusz 70 fontos golyó kilövésére szerkesztett 75 mázsás ágyú.

A csatakígyó 16-17. századi ágyú, melynek hossza az űrméreténél néha 40-szer is nagyobb.

A dobos egy ágyúféleség. Síposnak vagy egész karthaunnak is nevezték. Űrmérete 16-19 cm között váltakozott, és 30-48 fontos vasgolyót lőtt ki.

A sipos rövid, nehéz csövű réslövő ágyú, karthaun néven is ismert.

A falkon 6-8 fontos golyót kilövő, 23-30 mázsás tábori ágyú.

A falkonett a falkon kisebb változata, amellyel 1,5-2 fontos golyókat lőttek ki.

A karthaun, kártány várfalak lerombolására kifejlesztett ágyú. Rövid, vastag csövű, nehezen hordozható ágyú.

A hírlövő ágyú az ellenség közeledtét nagy távolságra hírül adó ágyúféleség. A középkorban gyakran hírlövő taracknak vagy mozsárnak nevezték.

A kerekes ágyú kerékkel ellátott gerendára helyezett ágyúcső, a lafettás ágyú névváltozata.

A siska egy szicska néven is emlegetett szakállas ágyúféleség. Gyakran villába fektetve használták.

A seregbontó ágyú kis kaliberű rövid csövek (akár hét vagy több) egymás mellé helyezésével jön létre. Gyakran kerekekkel volt ellátva. Az ellenség sorait ritkította meg.

A lovassági könnyűágyú 1778-ban bevezetett, négy lóval vontatott ágyúféleség, amely háromfontos golyók kilövésére volt alkalmas.

A tábori ágyú könnyen mozgatható, gyakran kocsira szerelt ágyúféleség, amely a nagyméretű várágyúkkal és ostromágyúkkal szemben elsősorban harctereken kapott szerepet. 1735-ben a császári hadseregben 3, 6 és 12 fontos változatait vezették be.

A tarack átmenet az ágyú és a bombavető mozsár között. A cső hossza megközelítőleg a torkolat átmérőjének tízszerese. Lövedékét magas ívben lövi ki, így a várvívásban és -védelemben egyaránt fontos szerepet kapott.

A haubic a tarack szláv névváltozata (haufnice, húfnica).

A sugárágyú viszonylag kis méretű, hosszú csövű ágyúféleség a 15-18. században. A tarack változata, a sugár- előtag a cseh húfnica magyar megfelelője.

A mezei tarack 2 fontos golyók kilövetésére alkalmas kisebb ágyúféleség. A forgótarack villára helyezett, merőleges és vízszintes állításra is alkalmassá tett ágyúféleség, melyet naszádokon, várakban egyaránt alkalmaztak az ágyúcső gyors célpontváltása érdekében.

A tábori tarack tábori ágyúféleség, kocsira vagy önálló lafettára szerelve. 1735-től a császári hadseregben 7 és 10 fontos változatait használták.

A mozsárágyú rövid csövű, gyakran nagy űrméretűre készült ágyúféleség, amelyet gyújtószerkezetek, bombák, kőtömbök kilövésére használtak meredek röppályával elérhető, fedezék mögötti célok leküzdésére.

A bombavető mozsár olyan rövid csövű, gyakran nagy űrméretű ágyúféleség, mellyel kőgolyókat, robbanószerkezeteket lőttek ki meredek röppályán.

A kővető mozsár (mozsárpattantyú) 100 fontos kőtömbök kilövésére kifejlesztett rövid csövű ágyúféleség.

A lármás mozsár a veszélyt jelző hírlövő mozsár névváltozata.

A mozsártarack a 17. században használt ágyúféleség, amely átmenetet képviselt a mozsár és a tarack között.

A lafetta vagy ágyútalp az ágyú könnyű szállítását és beállítását elősegítő, kerékre szerelt szerkezet. A 14. században még négy kereke volt, de a 15. század második felében az ágyú könnyebb kezelhetősége érdekében áttértek a kétkerekes rendszerre.

A várágyú várak védelmére alkalmazott ágyú.

Mai típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tábori ágyú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ágyúk legrégebbi és legalapvetőbb típusa.

Hegyi ágyú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tábori ágyú nehéz terepen is alkalmazható, általában vontatott változata.

Hajóágyú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hajófedélzeti ágyú, hajók elleni harcban, később a partokra irányuló támadásokban használják. Általában 10 vagy 6 fontos ágyúkat használtak ilyen hajófedélzeti ágyúként a 17-19. században. (Egy font az körülbelül 0,5 kg. Nem az ágyú súlya, hanem az ágyúgolyóé, ami belefér.)

Harckocsiágyú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harckocsik fedélzetére rögzített ágyú, feladata lehet az ellenséges gyalogság, vagy harckocsik megsemmisítése.

Páncéltörő ágyú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általában a harckocsik megsemmisítésére alkalmazott ágyútípus. Lehet telepített, vontatott, vagy önjáró.

Páncéltörő ágyú a Magyar Néphadseregben

Légvédelmi ágyú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ágyúk egy speciális fajtája. Nem igaz rájuk az alsó szögcsoportban való tüzelés, hiszen alapvetően a repülőgépek megsemmisítésére lettek kifejlesztve. Ezért irányzásuk 0° és 90° között a legtöbb esetben megoldott. Ami miatt mégis ágyúnak nevezik: közvetlen irányzás, a lapos (jelen esetben egyeneshez közelítő a jó kifejezés) röppálya, a nagy kezdősebesség, és a nagy l/d viszony.

Légvédelmi gépágyú a Magyar Néphadseregben

Zenében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ágyúk néhány zenei műben is szerepelnek, mint Csajkovszkij 1812 (nyitány) című alkotásában, vagy az AC/DC együttes For Those About to Rock (We Salute You) című számában. Továbbá a „Százados úr” című magyar népdal közkedvelt „…ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója…” refrénjében is fellelhető.

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Pattantyú Netlexikon
  2. A lövegek között a leghosszabb csővel rendelkező tűzfegyver.
  3. Ld. Rakétafegyver 8. o. A leírás szerint tűzijáték-rakétákra erősített nyilakról van szó.
  4. A lőpor rohamos elterjedését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Japán a mongolok támadásainak visszaverésekor a 13. században már alkalmazott fekete lőporos "bombákat".
  5. Valencia városának 1288-as ostroma idején bizonyítottan használtak fel rakétákat a mórok (ld. Rakétafegyver 9. o.). Ismeretes a 13. század második feléből egyiptomi alkalmazás is.
  6. Ld. "Weapons: An International Encyclopedia from 5000 B.C. to 2000 A.D." (Diagram Group, 1990) 111. oldal.
  7. Ld. Tábori tüzérség 13. o.
  8. Budapest enciklopédia 31. l.
  9. TESz. II. 391.
  10. TESz. I. 836.
  11. Érdekessége, hogy egy Orbán nevű magyar öntőmester öntötte Drinápoly városában. Innen ered „magyar ágyú” neve is.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ágyú témájú médiaállományokat.

Könyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kováts Zoltán, Lugosi József, Nagy István, Sárhidai Gyula: Tábori tüzérség – típuskönyv (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988) ISBN 963-326-368-9
  • Nagy István György, Papp Bálint, Tamási Zoltán: Rakétafegyver (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1962)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]