I. Péter orosz cár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. (Nagy) Péter
Peter der-Grosse 1838.jpg
I. Péter cár

Titulusai Esztónia és Livónia hercege
minden oroszok cárja
Uralkodási ideje
1682. május 7.1725. február 8.
Koronázása
1682. június 25.
Elődje III. Fjodor
Utódja I. Katalin
Életrajzi adatok
Uralkodóház Romanov-ház
Teljes neve Pjotr Alekszejevics Romanov
Született 1672. június 9.
Moszkva
Elhunyt 1725. február 8. (52 évesen)
Szentpétervár
Házastársa 1. Jevdokija Fjodorovna Lopuhina
2. Marta Skowrońska
Gyermekei 1. házasságából:
1. Alekszej Petrovics
2. Pavel Petrovics
3. Alakszandr Petrovics
2. házasságából:
4. Pavel Petrovics
5. Pjotr Petrovics
6. Jekatyerina Petrovna
7. Anna Petrovna
8. Jelizaveta Petrovna
9. Natalja Petrovna
10. Margarita Petrovna
11. Pjotr Petrovics
12. Pavel Petrovics
13. Natalja Petrovna
14. Pjotr Petrovics
15. Pavel Petrovics
Édesapja I. Alekszej
Édesanyja Natalja Kirillovna Nariskina

I. (Nagy) Péter (oroszul: Пётр I. Великий, Pjotr Velikij, teljes nevén Pjotr Alekszejevics Romanov, Moszkva, 1672. június 9.Szentpétervár, 1725. február 8.) orosz cár 1682. április 27./május 7-étől,[1] egyeduralkodó 1696. január 29-étől. I. Alekszej orosz cár és Natalja Kirillovna cárné fia.

Életcélja volt országát igazi európai nagyhatalommá fejleszteni. 1703 májusában megalapította a Néva deltájában a későbbi Szentpétervárt, amit "égi patrónusáról", Szent Péter apostolról nevezett el.

Fiatalkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Russian coa 1830.png

Gyermekkora nagy részét egy Preobrazsenszkoje nevű faluban töltötte édesanyjával, Natalja Nariskinával. Ő és féltestvére, egyben cártársa, Iván rendszeresen megjelent az udvarnál.

Péternek a nevelője, Nyikita Zotov sokat mesélt a korábbi cárok hőstetteiről, ami Pétert nagy lelkesedéssel töltötte el. A holland Karsten Brand megjavított számára egy régi hajót, megalapozva ezzel Péter szeretetét és egy életre szóló érdeklődését a hajók iránt. Alig 17 éves korában vette át a hatalmat nővérétől, Szofjától,[2] akit egy moszkvai kolostorba száműzött. Péter az ország kormányzását édesanyjára és bojár tanácsadóira bízta, akik könnyen irányították uralkodótársát, V. Ivánt.

Péter maga ezalatt Moszkva német negyedében múlatta az időt zajos baráti társaságával és hajók építésével. Tivornyáival és az ortodox szokások kigúnyolásával nem egyszer megbotránkoztatta a hívőket és a feleségét.

Még uralkodása kezdetén, 1689-ben megnősült, felesége Jevdokija Fjodorovna Lopuhina, egy ismert moszkvai család lánya. Jevdokijától 1690-ben fia született, akit Alekszej névre kereszteltek. A gyermek érkezése megerősítette Péter dinasztikus helyzetét, mivel Ivánnak csak leányai voltak. Péternek és Jevdokijának még két gyermeke született, de mindkettő meghalt csecsemőkorában.

Uralkodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anyja 1694-ben meghalt, ettől kezdve Péter aktívabban vett részt a kormányzásban. 1695-ben háborút indított Azov elfoglalására a törökök ellen (a háború valójában már 1686 óta folyt a törökök ellen, Péter csak fokozottabbá tette a hadműveleteket a törökök és tatárok ellen). Az orosz csapatok egy sikertelen ostrom után visszavonultak. Péter ekkor kijelentette, hogy ha Oroszország flottával rendelkezne, be tudná venni a várost vízi blokáddal. Így tehát Péter Voronyezsben hajóépítő műhelyeket hozott létre, és nem egyszer ő maga is beállt dolgozni a munkások és a külföldi mesterek közé.

Mire a flotta elkészült, Péter már egyeduralkodó volt, ugyanis Iván testvére 1696. január 29-én meghalt. A flotta segítségével Péter 1696 júliusában bevette Azovot a törököktől.

I. Péter angliai látogatása alkalmával (Sir Godfrey Klenner festménye)

Európai utazások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1697-ben, brandenburgi tartózkodása idején szerződést kötött III. Frigyes brandenburgi választófejedelemmel, ezzel megalapozva az orosz-porosz viszony további kedvező alakulását. A szerződés azonban nem kötelezte a poroszokat arra, hogy segítsenek Oroszországnak a törökök elleni harcban.

1697-ben és 1698-ban európai körutazást tett, járt Hollandiában, Angliában. Az európai országok fejlettségét látva eldöntötte, hogy hazatérve egy sor változtatáson viszi keresztül az elmaradott Oroszországot. Mivel a poroszok nem akartak, az osztrákok pedig nem tudtak a spanyol örökösödési harcok miatt segíteni a török ellen, Péter 1700-ban békét kötött velük. Ennek értelmében Azov orosz kézen maradt, Péter viszont hozzájárult a Dnyeszter alsó folyásánál lévő, orosz kézen lévő erődök lerombolásához.

1699-ben haza kellett térnie, mert kitört a sztrelecek lázadása. Mivel a sztrelec lövészezredeket erőszakkal feloszlatták, ők fellázadtak és le akarták taszítani a trónról Pétert, a cári címet pedig Szofjának akarták adni. 1698 augusztusában Péter vérbe fojtotta a lázadást, több száz embert végeztetett ki. Szofjára apácafátyolt kényszerített, feleségét pedig kolostorba záratta.

Útban hazafelé, Péter találkozott az új lengyel királlyal, II. (Erős) Ágosttal, akivel svédellenes szövetséget hoztak létre a perszonálunióban levő Szászország és Lengyelország, Dánia, valamint Oroszország között. 1700-ben lezárta az oszmán-törökök elleni háborút és megkezdte a Svédország elleni háború előkészületeit.

Reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1689 augusztusában szakálladó címén 50 rubelt vetett ki azokra, akik nem vágatják le a szakállukat. Meg akarta honosítani ugyanis Oroszországban a nyugati szokásokat. Ezenfelül rendeletben tette kötelezővé az udvaroncoknak és a hivatalnokoknak a nyugati öltözékek viselését. 1699 decemberében bevezették a Julián naptárat. A Gergely-naptár az oroszok nézete szerint katolikus, ezért tehát eretnek.

1702-ben Péter eltörölte azt a szokást, mely szerint a cári család nőtagjainak a Tyerem-Palotában kell elzárva élniük. Ettől fogva az udvar hölgyeinek is részt kellett venniük a társadalmi eseményeken. Három évvel később a pomescsikek földjét, a pomesztyjét örökölhetővé tette – ezzel felszámolta a bojárok és a pomescsikek közötti társadalmi különbséget.

A fiatal I. Péter uralkodói öltözetben

A nagy északi háború első része[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Péter úgy hitte, Svédország könnyebb falat lesz Törökországnál. A svéd király, az akkor mindössze 18 éves XII. Károly svéd király nem rendelkezett gazdasági tapasztalatokkal és nem volt elég erős ahhoz, hogy támogassa a svédek balti birodalmát.

XII. Károly azonban megszállott katona volt: a dánokat azon a napon kényszerítette megadásra, amelyiken az oroszok beléptek a háborúba. Az 1700-ban elkezdett hadjárat rosszul haladt – olyannyira, hogy még az év novemberében az oroszok Narva mellett katasztrofális vereséget szenvedtek a náluknál sokkal kisebb svéd seregektől. Péter a vereségből azt a tanulságot vonta le, hogy a győzelemhez nem csak idő, hanem korszerűsítés is kell. Attól tartott, XII. Károly a sikeren felbátorodva megtámadja az országot, azonban a svédek a lengyelekkel kezdtek harcolni és nem tudtak figyelni Oroszországra. Így Péternek volt ideje a reformokra.

1701-ben a cár tüzériskolát létesített és új egyenruhákat vezetett be a hadsereg számára, valamint átvették az angoloktól a kovás muskétákat. Elkezdtek ágyúkat gyártani, és 1705-től kezdve 20 háztartásonként egy újoncot kellett a seregbe küldeni. Az így besorozott kb. 45 000 főből nyugat-európai módra képzett és szervezett új ezredeket hoztak létre. Péter 1701-ben megalapította a hadihajók építéséért és felszereléséért felelős Admiralitást. A haditengerészet hajóépítő műhelye csaknem 10 000 munkást foglalkoztatott; Péter halálakor mintegy 800 gályából és sorhajóból álló flottája volt Oroszországnak.

1702-ben az orosz seregek kezdtek győzelmeket aratni a svédek ellen, 1703 májusában elfoglalták a Néva deltáját, így megnyílt előttük az út a Finn-öbölhöz. 1704-től a hadjárat mindinkább Észtország, Livónia és Kurland ellen irányult. 1706-ban a svédek megnyerték a lengyelek elleni háborút, II. Ágost királyt lemondásra és békekötésre kényszerítve. Az oroszok ismét egy svéd inváziótól félhettek, ám Oroszország most erősebb volt, mint Narva után, a svédek gazdaságát pedig eléggé megviselte a hadakozás.

Szentpétervár[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régi Szentpétervár

Péter az elfoglalt területen szemelte ki az új kikötőváros helyét, mégpedig a Néva deltájánál. A kiválasztott hely ingoványos, mocsaras árterület volt. Fa ugyan akadt a környéken, de Péter kedvenc építőanyagát, a követ messziről kellett odahozatni. A város építéséhez rengeteg parasztot, hadifoglyot és rabot szállítottak oda, akik tízezrével pusztultak el a járványok és a mostoha körülmények miatt. Az emberek nem igazán akartak Szentpétervárra költözni, mert egészségtelen, áradásnak kitett területen fekszik, ráadásul az élelmiszerek ára sokkal magasabb volt, mint Moszkvában. Ennek ellenére Szentpétervár 1712-ben az Orosz Birodalom fővárosa lett, lakossága I. Péter halálakor megközelítette a 40 000 főt.

Gazdaság és társadalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hadsereg fejlesztése óriási terheket rótt az államkincstárra. 1725-re Oroszországban 86 ágyú -és vasgyár, valamint 15 textilgyár működött, ezek nagy része állami pénzből épült fel. A magánkézben lévő gyárak adómentességet élvezetek, és Péter magas importvámokkal védte az orosz ipart. A hatalmas kiadásokat a cár az adók emelésével, a pénz felhígításával és új adók bevezetésével próbálta ellensúlyozni.

Adók tekintetében a legnagyobb újítás az 1718-as fejadó volt. Ez minden egyéb közvetlen adóhoz képest négyszeres bevételt jelentett. Hogy ellenőrizni lehessen a kiadásokat, Péter elrendelte a pontos könyvelések vezetését, és 17101711 környékén először tettek kísérletet költségvetés készítésére. A változások azonban – érthető módon – nem voltak népszerűek. 1700 és 1710 között a cárnak sok vidéki lázadással kellett leszámolnia. A Preobrazsenszkij nevű kormányszék (az azonos nevű őrezred ügyeinek intézésére létrehozott hivatal) könyörtelen politikai rendőrséggé változott. Az 1714-es rendelet először határozta meg a politikai bűncselekmény fogalmát és pénzért cserébe besúgásra buzdította a lakosságot.

A poltavai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

XII. Károly svéd király és Mazepa a poltavai csata után

1708-ban a svédek betörtek Oroszországba. Péter úgy határozott, nem csatázik velük, ezért az ország közepe felé csalta az ellenséget. XII. Károly Moszkvát elkerülve Ukrajna felé vette az irányt, azt remélve, hogy ott szövetségre léphet Mazepa kozák hetmannal. Mazepát azonban alig kétezer kozák követte a svédek táborába, és a király nem reménykedhetett a törökök segítségében. A hideg, kemény tél elkapta a svédeket, ráadásul az orosz seregek 1708 októberében Lesznajánál szétverték a svéd utánpótlást.

Károly tovább haladt Poltava felé abban a reményben, hogy a városban élelmet talál legyengült seregének. 1709 áprilisában úgy döntött, megpróbálja bevenni a várost. Június 27-én a túlerőben lévő orosz csapatok támadásba lendültek a svédek ellen és legyőzték őket. A nyereség döntő fontosságú volt az oroszok számára. XII. Károly Törökországba menekült és egészen 1714-ig ott is maradt.

Közigazgatási reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mivel a cárnak pénzre és megbízható utánpótlásra volt szüksége, kénytelen volt korszerűsíteni az államigazgatást, korai reformjai azonban átgondolatlanok voltak. 1708-ban nagy területi egységet (gubernyija, kormányzóság) vezetett be és mindegyik élére kormányzót nevezett ki, aki felelős volt a rendfenntartásért, az utakért, az igazságszolgáltatásért és az adókért. Péter hamar rájött, hogy ez a rendszer nem kielégítő. Neki arra volt szüksége, hogy egy esetleges hosszú hadjárat esetén valakik kormányozzák helyette az országot. Ezért 1710-ben létrehozta a szenátust, egy kilenc tagú testületet, mely tartósan átvette a bojár duma szerepét.

A szenátus feladata lett volna a kormányzók felügyelete, a legfelső bíróság szerepének betöltése, valamint a cár elképzeléseinek részletes rendeletekbe foglalása. A szenátus azonban nem volt képes elvégezni a rábízott teendőket. A cár tudta, hogy meg kell állítani a korrupciót és az adócsalást, így hát 1711-ben úgynevezett kincstári vagyonkezelőkből álló vizsgálótestületet hozott létre, s a szervezet vezetését Alekszej Nyesztyerov fő vagyonkezelőre bízta. (Később Nyesztyerovot korrupció vádjával kivégezték.)

A törökök elleni háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Péter orosz cár Jean-Marc Nattier festményén

Poltava után II. Ágost Péter segítségével visszaszerezte a lengyel trónt, az oroszok pedig végleg leigázták Livóniát és Karéliát. A még törököknél időző XII. Károly meggyőzte III. Ahmedet, hogy üzenjen hadat Oroszországnak. A cár által vezetett orosz seregeket a törökök 1711. július 7-én a Prut folyónál körbezárták, és a küzdelem kilátástalannak tűnt az oroszok számára. Péter tárgyalásokat kezdeményezett: legnagyobb meglepetésére a törökök által szabott feltételek nem voltak olyan kemények, mint ahogy azt ő elképzelte, de ugyanakkor ellenfelét, a nagyvezírt le is pénzelte, ami még inkább kihúzta a csávából. Az oroszoknak le kellett mondaniuk Azovról, Taganrogról, a Dnyeper menti erődökről és a lengyel ügyekbe való beavatkozásokról, továbbá szabad visszavonulási utat kellett biztosítaniuk XII. Károlynak Svédországba.

A nagy északi háború második része[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1713-1714-es finnországi hadjárat sikeresnek volt mondható, az orosz flotta 1714. július 27-én jelentős győzelmet aratott a finnek fölött a Hangö-foknál. A sikerek láttán más uralkodók attól tartottak, hogy Oroszország lesz a svédek helyett a Baltikum uralkodó hatalma. Az ő nyomásukra Péter arra kényszerült, hogy visszavonja csapatait Lengyelországból, és fel kellett adnia Mecklenburggal kapcsolatos terveit is.

A második európai út[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Második külföldi útja során Péter felkereste Koppenhágát, Amszterdamot, Párizst és Berlint. A francia udvart nagyon meglepte a cár közvetlensége. Amikor a hétesztendős XV. Lajossal találkozott, felkapta és magához ölelte. Útjának egyetlen eredménye az amszterdami megállapodás volt: egy háromoldalú barátsági szerződés Péter, XV. Lajos és I. Frigyes Vilmos között, amely azonban nem szólt katonai szövetségről. A cár 1717 októberében tért vissza Szentpétervárra.

További közigazgatási reformok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az államigazgatási újítások második részében Péter már nagyobb körültekintéssel járt el. 1719-ben 45 (majd később 50) tartományra osztotta, élükre vajdákat nevezett ki. A tartományok kerületekre tagozódtak, mindegyikért egy-egy elöljáró felelt. A városi közigazgatás a polgárok érdekében jött létre 1721-ben, ez elvileg a rendőri felügyeletről és a közbiztonságról szólt. Ám a svéd minta alapján átvett reformok nem váltak be teljesen. Nem volt elég megbízható és művelt ember, így a cárnak egyre inkább a katonaságra kellett hagyatkoznia, csakúgy, mint a fejadók beszedésében.

I. Péter és I. Katalin esküvői ünnepsége 1712. február 19-én, F. Zubov alkotása

1718-ban Péter átalakította a központi kormányzást. Az egymásra épülő kormányszékek (prikázok) rendszerét felváltották a miniszterek és magasabb rangú hivatalnokok alkotta bizottságokból álló kollégiumok. A kilenc kollégium mindegyike specifikus feladatokért felelt, és külön hivatalnoki gárdájuk volt. Péter cár politikai rendőrségét, a Preobrazsenszkij kormányszéket azonban nem érintették a változások.

1721-ben a cár a szenátus élére főügyészt állított, aki átvette a fő vagyonkezelő feladatkörét és ellátta a kollégiumok felügyeletét. A cár ezzel egy teljesen új tisztséget hozott létre. A következő évben a Rangtáblázat az állami hivatalokat 14 rangfokozatba sorolta. Ezek az intézkedések elősegítették a hivatali szakértelem fejlődését, azonban még így is súlyos probléma volt a jól képzett, tehetséges hivatalnokok hiánya.

A nagy északi háború vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az orosz-svéd béketárgyalások 1718-ban kezdődtek, de még abban az évben be is fejeződtek. Meghalt ugyanis XII. Károly, és a svéd trónra Ulrika Eleonóra svéd királynő került. A királynő abban bízott, hogy az európai hatalmak oroszellenes koalíciót kötnek vele, így folytatta a háborút. Mivel azonban a koalíció nem jött létre, és a britek nem tudták megakadályozni az orosz támadást a svéd partok ellen, újra elkezdődtek a tárgyalások.

1721. augusztus 30-án született meg az egyezmény Nystadban (a Julián naptár szerint, a Gergely-naptár szerint szeptember 10-én). Oroszország visszaadta a svédeknek az Åland-szigeteket és Finnország nagy részét. Az Orosz Birodalom ekkor a Balti-tenger partvidékét Rigától Viborgig uralta. Péter az egyezményt úgy ünnepelte, hogy magának adományozta a "Nagy Péter, az ország atyja, egész Oroszország cárja" címet.

1725-re több, mint 20 állandó diplomáciai képviselője volt az európai fővárosokban. Péter mindezzel azt akarta elérni, hogy Oroszországot elismerjék nagyhatalomként és európai országként.

Ázsiai kapcsolatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Péter alatt Oroszországé lett Kamcsatka és a Kuril-szigetek. A cár uralkodásának végén megbízta a dán felfedezőt, Vitus Beringet, hogy derítse ki: van-e szárazföldi összeköttetés Észak-Amerika és Szibéria között.

Péter az orosz-kínai kereskedelem bővítésében hiába reménykedett. Az 1692-ben és 1719-ben Pekingbe küldött követek nem tudtak koncessziót szerezni. Péternek nem sikerült a hivai és buharai kánság fölötti védnökség sem. A Perzsia elleni 1722-1723-as hadjárata nyomán Oroszország bizonytalanul megvetette a lábát a Kaszpi-tenger nyugati partján.

Kultúra és katonai szolgálat I. Péter alatt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Péter hitt abban, hogy a nemesség minden tagja köteles az államot szolgálni. 1714-ben éppen ezért jelentette ki, hogy minden nemes csak egyetlen örökösre hagyhatja a birtokait, a többi fiának vagy a hadseregben, vagy az államigazgatásban kell szolgálnia.

A hagyományos címek helyébe (mint például a "bojár") a "grófot" és a "bárót" léptette. 1722-ben svéd, dán és porosz mintára megszabta a rangfokozatokat, mellyel három osztályba sorolt szolgálatot ismert el: a fegyveres erőknél, az udvarnál és az államigazgatásban teljesített szolgálatot. Minden osztályban 14 rang szerepelt.

Ortodox kereszt

A társadalmi helyzet tehát a szolgálattól függött, és tanulás nélkül nem lehetett semmire sem menni. A cár bőkezűen támogatta a gyakorlati tárgyakat (például az asztronómia, aritmetika tankönyveinek oroszra fordítását), iskolákat hozott létre a sebészet, a navigáció, a bányászat, a mérnöki tudományok és a matematika tanításának céljából. Uralkodása végén egy tudományos akadémia létrehozását tervezte. A nemesség számára kötelezővé tette az oktatást, és megtiltotta, hogy valaki az alap képesítések elsajátítása nélkül nősüljön.

A cár úgy gondolta, hogy az egyház az államnak engedelmességgel tartozik. Amikor Adrian pátriárka 1700-ban elhunyt, Péter nem nevezett ki új pátriárkát. A pátriárka birtokait a kolostori kormányszék felügyeletére bízta, azok jövedelmei az államkincstárba folytak be. Az elkövetkező két évtized alatt az addig adómentességet élvező egyházat fokozatosan állami felügyelet alá vonták. Péter mindazonáltal támogatta az olyan egyházi személyeket, mint Feofan Prokopovics, Novgorod metropolitája, aki a cár abszolút hatalmáról prédikált.

1721-ben Péter felszámolta a moszkvai pátriarkátust, és az ortodox egyházat a Szent Szinódus irányítása alá vonta; ezzel szemben pedig az uralkodó által kinevezett világi hivatalnoknak, a főügyésznek vétójoga volt.

Péter viszonylag toleráns volt az óhitűekkel szemben. Ugyan kétszeres adót vetett ki rájuk, de nem üldözte őket. Az óhitűek ennek ellenére – csakúgy, mint az ortodox hívők – meg voltak győződve róla, hogy Péter maga az Antikrisztus (részben azért, mert eltűrte az evangélikus és a katolikus istentiszteleteket).

Az egyház a monarchia híveként lelkesen hirdette, hogy a cárok Isten akaratából uralkodnak, és a nekik való engedelmesség vallási kötelezettség. Péter az egyházat államhivatallá változtatta, utódai pedig kizsákmányolták, és ezzel az egyház elvesztette azt a képességét, hogy uralmukat törvényesítse.

Magánélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Péter 1703-ban találkozott egy Marfa Szkavronszkaja nevű litván parasztlánnyal, aki az oroszok kezére került, amikor azok elfoglalták Marienburgot. Ez a nő áttért az ortodox hitre és felvette a Katyerina nevet. Péter egyik jóbarátja, Mensikov befogadta, s Katyerina nála találkozott a cárral, aki azonnal a szeretője lett. Péter már 1707 novemberében titokban feleségül vette, de a hivatalos esküvőre 1712. február 19-éig várni kellett. Ezt követően Katalint cárnénak ismerték el.

Katyerina cárné (a későbbi I. Katalin cárnő) Jean-Marc Nattier portréján

A cár és a cárevics[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Péternek az első házasságából, Jevdokijától született fia, Alekszej Petrovics volt az örököse. A cárevicsnek nem tetszett a katonai élet, ezért 1708-ban apja kinevezte Moszkva kormányzójának. A nagyherceg azonban unta az államügyeket, sokkal szívesebben olvasott vallásos könyveket. A cárt nagyon elszomorította mélabús, vallásos fia, aki nem osztozott a Nyugat iránti lelkesedésében.

Alekszej 1711-ben feleségül vette Charlotte Christiana von Brunswick-Wolfenbüttelt. A feleség boldogtalan volt és növekvő rémülettel figyelte a férje körül csoportosuló Péter-ellenes nemeseket, egyházi személyeket. 1714-ben leánygyermekkel, Nataljával ajándékozta meg a cárevicset, majd 1715 októberében fiúk, Pjotr Alekszejevics született. Charlotte azonban fia világra jötte után nem sokkal elhunyt.

1715-ben Péternek és Katalinnak fia született, aki a Pjotr Petrovics nevet kapta. Így a trónutódlás már nemcsak Alekszejtől függött, ettől apa és fia között még inkább nőtt a szakadék. Az uralkodó megfenyegette a trónörököst, hogy kolostorba záratja és kitagadja. A cárevics ettől való félelmében szeretőjével, Afroszinyával 1716 őszén elmenekült Oroszországból. Először Bécsbe, majd később Nápolyba utaztak. 1717 októberében Péter embere rátalált a cárevicsre és hazakényszerítette. Otthon Alekszejt rávették, nyilvánosan mondjon le a trónról. A cár azt hitte, Alekszej szökése egy összeesküvés részét képezte. Új kormányhivatalt állított fel az ügy kivizsgálására.

Alekszej Petrovics cárevics Gottfried Danhauer portréján

Kényszer hatására Alekszej 50 személyt nevezett meg, akik apja ellenségei voltak – többek között az édesanyját, Jevdokiját. Az állítólagos összeesküvők közül sokakat megkínoztak, az összeesküvésre azonban nem találtak bizonyítékot. A legtöbb gyanúsítottat kivégezték, Jevdokiját pedig egy távoli kolostorba zárták. Afroszinya, akit közben börtönbe vetettek, azt állította, Alekszej mesélt neki arról, miként fogja visszafordítani Péter politikáját, ha majd ő lesz a cár. Szeretője árulásáról tudomást szerezve Alekszej összeomlott; bevallotta, hogy ha esetleg lázadás tör ki Péter ellen, ő csatlakozott volna hozzá.

Kétszeri kínvallatás után beismerő vallomást tett, halálra ítélték, majd bejelentették, hogy 1718. június 15-én szélütés következtében elhunyt. Egyesek szerint apja ölte meg, erre azonban nincs bizonyíték.

Trónöröklési gondok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A cári család

1719-ben meghalt a cár egyetlen élő fia, Pjotr Petrovics nagyherceg. Péter nem akarta a koronát Alekszej fiára, Pjotr Alekszejevics nevű unokájára hagyni. Valószínűleg elgondolkodott azon, hogy eltaszítsa az erős alkoholizmustól megcsúfult Katalint, és fiú örökös reményében feleségül vegye ágyasát, Marija Kantemirt. Végül azonban hű maradt Katalinhoz, és 1724-ben cárnévá koronázta.[3]

Az 1720-as években Péter kezdett a legközelebbi barátai ellen fordulni. Mensikov ellen korrupció miatt 1723-ban vádat emeltek , és az ügy még Péter halálakor sem tisztázódott. Katalin is veszélyben forgott, mert viszonyt tartott fenn férje korábbi ágyasának bátyjával, Wilhelm Monsszal. 1724 novemberében Monst kivégezték, Katalint pedig csak férje halála mentette meg.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Péter a halálos ágyán

Péter ekkoriban már hátfájástól, tályogoktól és húgyúti fertőzésektől szenvedett. Ettől azonban még a tengerbe gázolva megmentett néhány halászt, akiknek csónakját a felborulás veszélye fenyegette.

Péter még betegebb lett, az egymást követő lázrohamok miatt tovább gyengült. 1725 januárjában műtéttel kivették a veseköveit. A seb üszkösödni kezdett, és Péter 1725. január 28-án elhunyt.

Bár 1722-ben elrendelte, hogy a továbbiakban az orosz cárok jelöljék ki örökösüket, ő maga anélkül távozott az élők sorából, hogy utódját megnevezte volna. Az orosz trónon így felesége, Jekatyerina követte, I. Katalin néven.

Gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Születési éve Halálának éve
Jevdokija Lopuhinától
Alekszej Petrovics 1690. február 18. 1718. június 26.
Alekszandr Petrovics 1691. október 13. 1692. május 14.
Pavel Petrovics 1693. 1693.
Marta Skowrońskától
Anna Petrovna 1708. február 7. 1728. május 15.
Jelizaveta 1709. december 29. 1762. január 5.
Natalja Petrovna 1713. március 20. 1715. május 27.
Margareta Petrovna 1714. szeptember 19. 1715. június 7.
Pjotr Petrovics 1715. november 15. 1719. április 19.
Pavel Petrovics 1717. január 13. 1717. február 14.
Natalja Petrovna 1718. augusztus 31. 1725. március 15.

Utóélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Peterhof, a Nagy Péterről elnevezett palota

I. Péter alapozta meg Oroszország számára az európai nagyhatalmi pozíciót a Baltikum elfoglalásával. Az orosz területek növelésével és katonai reformjaival előkészítette a terepet a majdani Orosz Birodalomnak. Számos közigazgatási reformja bizonyult hosszú életűnek, bár néhányat utódai megváltoztattak vagy el is töröltek. A hadseregbe mint államszervbe vetett bizalma nem élte túl II. (Nagy) Katalin uralmát. Uralkodása lényegében arról szólt, hogy az állam a fegyveres erők ellátásának, létrehozásának a gépezete, és ő ezt a mechanizmust tette kifinomultabbá, hatékonyabbá.

A kommunista vezetés nemigen tudta kezelni a cári múltat. Egyrészt el kellett ítélni, mint elnyomó, diktatórikus rendszert, másrészt bele kellett építeni Szovjet-Oroszország múltjába, és öntudatot kellett adnia.

Voltak olyan uralkodók, akikről nem volt szabad (III. Sándor, II. Miklós), akikről nem lehetett (Anna cárnő, II. Katalin) és akikről kellett beszélni. Ez utóbbiak közé tartozott IV. Iván és I. Péter. I. Péterre úgy tekintettek, mint az "első bolsevikra", aki a gazdasági és technikai fejlődést sürgette.

I. Péter uralkodása kutatásának magyar vonatkozásait is vannak. A II. Rákóczi Ferenccel fenntartott – a valóságban kevés gyakorlati eredménnyel járó – szövetségét a szovjet-magyar kapcsolatok történelmi megalapozásaként használták fel Magyarországon a pártállami időkben.[4]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Oroszországban 1918-ig a Julián-naptárat használták, nem az Európában elterjedt Gregoriánt. A két naptár közötti eltérés ekkor még 10 nap, de a kiigazítások folytán 1900-ra már 13 lett. A korábbi dátumok vannak a Julián-naptár szerint, mivel a Gregoriánra való átálláskor tíz napot ugrottak előre.
  2. Szofja (vagy magyarul Zsófia) eredetileg Péter és Iván régense volt, de egyre jobban a saját kezébe vette az ország irányítását.
  3. Katalin volt az első asszony, aki Oroszországban ezt a címet viselte.
  4. Vörös Boldizsár: "Nagy Péter 1703 és 1711 között tizenkilenc ízben küldött tüzértiszteket Rákóczinak és két ízben ágyúkat." In: Századok 147. (2013) 1. sz. 131–160. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Péter orosz cár témájú médiaállományokat.
  • Mereskovszkij: Nagy Péter I-II.; Dante Könyvkiadó, Budapest
  • Warnes, David: Az orosz cárok krónikája: Az Orosz Birodalom uralkodóinak története; Geopen Könyvkiadó, 2002 (ISBN 963-9093-63-7)

Font MártaKrausz TamásNiederhauser EmilSzvák Gyula: Oroszország története, Pannonica kiadó, 2001

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Massie, Robert K.Peter the Great: His Life and World. New York: Alfred A. Knopf, 1980 (hardcover, ISBN 0-394-50032-6); New York: Ballantine Books, 1981 (paperback, ISBN 0-345-29806-3); 1986 (paperback, ISBN 0-345-33619-4); New York: Wings Books, 1991 (hardcover, ISBN 0-517-06483-9); London: Weidenfeld & Nicolson, 2001 (paperback, ISBN 1-84212-116-2).- Добитник Пулицерове награде за биографију Петра Великог
  • Hughes, Lindsey.Russia in the Age of Peter the Great. New Haven, CT; London: Yale University Press, 1998 (hardcover, ISBN 0-300-07539-1; paperback, ISBN 0-300-08266-5)
  • Hughes, Lindsey. Peter the Great: A Biography. New Haven, CT; London: Yale University Press, 2002 (hardcover, ISBN 0-300-09426-4); 2004 (paperback, ISBN 0-300-10300-X).
  • Peter the Great and the West: New Perspectives (Studies in Russian and Eastern European History), edited by Lindsey Hughes. New York: Palgrave Macmillan, 2001 (hardcover, ISBN 0-333-92009-0).
  • Troyat, Henri. Peter the Great. New York: E.P. Dutton, 1987 (hardcover, ISBN 0-525-24547-2).
  • Oudard, Georges: Nagy Péter

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Előző uralkodó:
III. Fjodor
Orosz uralkodó
1682 – 1725
Az Orosz Birodalom kiscímere
Következő uralkodó:
I. Katalin