Krími Tatár Kánság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Krími Tatár Kánság
1441 – 1783
Gerae-tamga.png
Crimean Khanate 1600.gif
A kánság 1600 körül.
Általános adatok
Fővárosa Bahcsiszeráj
Hivatalos nyelvek krími tatár, oszmán-török
Vallás iszlám
Kormányzat
Államforma kánság
Elődállam
Utódállam
 Arany Horda
Orosz Birodalom 
A kánság katonai zászlaja.
A kánság vallási zászlaja.

A Krími Tatár Kánság (krími tatár nyelven: Qırım Hanlığı, oroszul: Крымское ханство, ukránul: Кримське ханство, törökül: Kırım Hanlığı, lengyelül: Chanat krymski) egy hajdani állam, amely a Kaukázustól egészen a Dunáig terjedt, a mai Oroszország, Ukrajna és Románia területén. Központja a Krím-félszigeten volt.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pontuszi térségben korábban kunok éltek, akiket a 13. században a Távol-Keletről nyugatnak törő mongolok hódítottak meg. A mongolok egyes csoportjai itt telepedtek le, és a kun-kipcsak törzsekkel keveredve részt vettek a krími tatárok néppé válásában.[1] Ez a terület a Mongol Birodalom részét képezte, amely Moldvát és Havasalföldet is birtokolta, s ahová szintén telepedtek le mongol csoportok, a kunok, besenyők és úzok közé. Egy részük beolvadt a románságba, míg a többiekből kialakult a heterogén moldvai tatárság. A Mongol Birodalom később szétvált további hordákra. A kánság területét az Arany Horda vette birtokába. A tatárok számos esetben hajtottak végre fosztogató hadjáratokat a lengyel, az ukrán, a litván, a magyar, az orosz, a román, a bolgár és a szerb területek ellen. Egyes tatárok pedig más országokban (Oroszországban, Litvániában[2] és Ukrajnában) telepedtek meg, az ottani uralkodóknak ajánlották fel fegyveres szolgálataikat, s gyakran saját honfitársaik ellen is harcoltak. A krími tatárok ekkor már felvették a muszlim vallást.

Függetlenedés az Arany Hordától[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Krími Kánság a 15. században kivált az Arany Hordából, akárcsak a Rjazanyi, a Kaszimovi, az Asztraháni és a Szibériai Kánságok. Az új állam mellett egyéb részfejedelemségek is kialakultak, mint Jediszán, Budzsák, Dobrudzsa és a Nogáj Horda. A moldvai tatároknak ellenben nem alakult ki független kánságuk, kikerültek a krími kán fennhatósága alól, de gyakran voltak megtalálhatóak a krími és a török seregben. A kánság állandó rablóháborúkat vezetett szomszédai ellen, s tetemes zsákmányra tett szert. Jelentős haszna volt a rabszolga-kereskedelemből,[3] valamint az olaszoktól megszerzett kikötővárosok adóiból (többek között Kaffa, a mai Feodoszija), s a Krímben még az ókorban alapított görög eredetű gyarmatvárosokéiból. A kánság fővárosa Bahcsiszeráj volt.

A kora újkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Krími tatárok az 1566-os török hadjárat résztvevői között.

Az oszmán-törökök a 14. században tűntek fel a Balkánon. 1484-ben a török sereg elfoglalta Akkermant (Belgorod) és Kiliát, így terjeszkedésük során megközelítették Lengyelország területét.[4] A kánság ekkor, II. Bajazid uralkodása alatt lépett szorosabb kapcsolatra a törökökkel. A jelenlegi kutatás szerint az Oszmán Birodalom és a Krími Kánság között sokkal inkább szövetségesi, mint vazallusi viszony mutatható ki.[5] Ettől kezdve a kánság csapataival támogatta a szultánt háborúiban, főként a balkáni, közép- és kelet-európai harcokban vettek részt. A nagyobb török főseregekkel gyakran több tízezer fős hordák voltak együtt. A tatár seregeket pedig gyakran török segélyhadak egészítették ki, akik megtámadták az ukrán, a litván és az orosz területeket is.

A zsákmány- és fogolyszerző háborúkon túl a kánok fő stratégiai célja az volt, hogy elismertessék magukat az Arany Horda jogutódjainak, ami egyaránt magában foglalta az Orosz Cárság és Lengyel–Litván Unió részéról megadott évi adó követelését és a Volga-vidéki kánságokra támasztott igényt. Azonban a Kazáni és az Asztraháni Kánság orosz kézre kerülése átrendezte Kelet-Európa erőviszonyait, amin a Moszkva felgyújtásával végződő 1571-es támadás sem tudott fordítani.

A magyarországi hadszíntéren a 16. században az 1540-47-es török háború során jelentek meg először a krími tatárok.[6] A történetírás és a közgondolkodás részben az ő számlájukra írja a magyarországi és erdélyi háborúk pusztítását és a vele járó népességveszteséget. A tatárok mozgékonyságuk és az ellenséges területre való mély betöréseik miatt váltak ismertté, mint az 1663-as hadjárat morvaországi portyázásai során, az utolsó tatárjárás esetében vagy a poroszországi hadjárat eseményeinél.

Tevékenységük egyúttal nemcsak a hadban álló országnak, de magának a törököknek sem tett jót: többször kifosztották a hódoltság elemi részét képező területeket, napokkal előbbre jártak a török főseregnél és mindent felégettek, emiatt a törökök nehezen tudtak helyből utánpótlást beszerezni. Ráadásul nem tájékoztatták megfelelően a török hadvezetést az általuk bejárt területről, vagy észlelt ellenséges erők nagyságáról és hadi felkészültségéről,[7] de a jól szervezett, nagyobb haderőket messzire elkerülték, mivel nyílt ütközetekben sose voltak képesek megmérkőzni velük, s egy-egy csata után is óriási veszteségük volt.

A kánság megszűnése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Oszmán Birodalom terjeszkedésének megtorpanása és védekezésre szorulása krími szövetségesei helyzetét is behatárolta. A krími tatár hadjáratok és portyák hosszú távú sikerét jelentősen megnehezítette a lengyel és orosz határzóna militarizálódása, melynek következtében a kozákok évi rendszerességgel támadták a kánságot.[8] Emellett a tatár kánok telepítési politikája is védtelenné tette a krími területeket: a Fekete-tenger északnyugati partján nomadizáló nogájoknak a Duna-deltától északra való átköltöztetése olyan demográfiai űrt teremtett, mely lehetővé tette a későbbi orosz expanziót.[9]

A törökök oldalán sikertelenül megvívott háborúk - amellett, hogy jelentősen csökkentették a kánság fegyveres erejét - egyre kevesebb financiális haszonnal jártak, sőt a mindenkori kánokat egyre kevésbé támogatták a tatár nemzetségek. Eközben az orosz haderő addig nem tapasztalt erőfölényre tett szert a korszerű tűzfegyverek használatával és a 17. században megjelenő volgai kalmük lovasok tízezreinek bevetésével.

A 17. század utolsó harmadában az orosz terjeszkedés már török területeket vett célba. Az oroszok meg akarták szerezni a Fekete-tenger feletti ellenőrzést, hogy további utat nyithassanak a Földközi-tengerre. Ezért az orosz-török összecsapások rendkívül intenzívvé váltak: az orosz haderő már az 1730-as években komolyabb akadály nélkül támadhatta végig a Krímet. 1774-ben II. (Nagy) Katalin rávette a szultánt a kücsük-kajnaradzsi békében, hogy engedje a kánságot függetlenedni. 1783-ban az oroszok birodalmukhoz csatolták a területet és az ország önállósága megszűnt. Az utolsó kán, Sahin Giráj évdíj mellett lemondott a trónjáról.

Külpolitika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mind a Kazán 1552-es elfoglalása után nagyhatalommá való Oroszország, mind az 1569-ben reálunióra lépő Lengyelország és Litvánia gyakorta hadban állt a Krími Kánsággal. Emiatt a kánok háborúik során béke- vagy szövetségi szerződés létesítésére törekedtek a fenti két hatalom egyikével. A katonai szövetségek között az egyik legfontosabb a III. Iszlám Giráj és a kozák felkelők közötti együttműködés volt. 1754-től kezdve a perejaszlavi szerződés, az ukrajnai kozákság cári kötelékbe kerülése arra késztette a Krími Kánságot – a tatár-orosz tradicionális ellentét okán –, hogy szakítson a kozákokkal és szorosabbra fűzze a viszonyt a Rzeczpospolitával.

A krími tatár kánok nem egy esetben független külpolitikát folytattak a török szultánokról. Az 1570-es években például annak ellenére törtek be a tatárok lengyel-litván területekre, hogy Báthory Istvánt - aki maga is a szultán hűbéresének számított - török támogatással lengyel királlyá választották.[10] Törekvéseik odáig vezettek, hogy hogy az oszmán vazallusnak számító Moldvát és Havasalföldet a 16. századtól kezdve adófizetésre kényszerítették,[11] azok politikáját befolyásolták, sőt az 1650-es években az Erdélyi Fejedelemséggel kapcsolatban is felmerültek hasonló tervek.[12] Ugyanakkor a krími katonaság fontos résztvevője volt a Habsburgok elleni, valamint a perzsa hadszíntéren vívott török háborúknak.[13]

Hadszervezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kánság haderejének száma a kortársak feljegyzései szerint meghaladta a százezer főt. Valójában a teljes hadipotenciál is alacsonyabb volt ennél, míg a tatárok tizenöt éves háborúban csekélyebb erőkkel, 20 ezer lovassal vettek részt.[14] Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy az egyes seregszámok jelentősen eltérhettek egymástól, ha a kán személyesen vezette hadba a krími erőket vagy ha a Giráj nemzetség egy tagja állt az élükön. A harcra fogható férfiak számát tovább csökkentette, hogy egyre több tatár választotta a letelepült életmódot.[15]

A tatár hordák ütőképessége ellen szólt, hogy nem voltak ellátva komolyabb tüzérséggel. Ugyan a könnyűlovasság tökéletesen megfelelt a dél-oroszországi és ukrajnai sztyeppéken megszokott taktika céljára, megfelelő erejű tüzérség és puskás gyalogság alkalmazásával fel lehetett tartóztatni őket.[16] A tűzfegyverek elterjedése nem vetett véget azonnal a tatárok sikereinek, ha utóbbiak szövetségesekre találtak, mint 1658-ban Konotop mellett, ahol a kozákokkal együtt súlyos veszteséget okoztak az orosz lovasságnak.[17][18] A 16. és 17. század háborúi - ha nem is változtatták át a tatár főerők harcmodorát - a gyalogos csapatok létrehozásához vezettek; e fegyvernemet elsősorban a behódolt cserkeszek soraiból állították ki.[19]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Krím-félsziget és az attól északra elhelyezkedő füves sztyeppevidék élesen elkülönült nemcsak földrajzilag, de a gazdasági hasznosítás módja miatt is. A krími tatár és nogáj nomádok lovak és szarvasmarhák tenyésztésével foglalkoztak, míg a letelepült tatárok bekapcsolódtak a kereskedelembe és a kézművességbe. A Krím városai és Fekete-tengeri kikötői a kereskedelem fontos központjai voltak jóval a genovai kereskedők 1470-es évekbeli kiszorítása után is. A félsziget korábbi bortermelési és gyümölcstermesztési tradíció és a sólepárlás is tovább élt, míg a helyi ipar termékei közé a keletről érkezett selyem feldolgozása és a szőnyeggyártás tartozott.

A kánság fő bevételei közé tartozott a Kaffa-központú rabszolga-kereskedelem. A rabok egyes csoportjait a Fekete-tengeren túlra szállították az oszmán rabszolga-piacokra vagy a mezőgazdaságban dolgoztatták őket helyben, míg további pénzösszeget vártak a módosabb rabok, hadifoglyok kiváltásából. A tatár betörések során elfogottak etnikai megoszlását figyelembe véve mindenekelőtt az ukrán, orosz és lengyel lakosságot hurcolták el, míg a foglyok további csoportjai a dunai román vajdaságokból, Erdély és Magyarország területéről, valamint a Habsburg Birodalomból kerültek ki. További bevetéli forrásnak számított a hadizsákmány, melynek egyötöde a kánt illette.[20] A tatár hordák mai napig élő negatív megítélése ennek köszönhető, jóllehet a fosztogatás, a zsákmány- és rabszerzés a 16-17. századi könnyűlovas harcmodor szerves része volt.[21]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Budapest, Balassi Kiadó, 2003. 157. o. Online hivatkozás
  2. Davies, Norman: God’s Playgrond. A History of Poland. Volume I. The Origins to 1795. Oxford University Press, 2005. 148. o.
  3. Tardy 1980.
  4. Ivanics 20. o.
  5. Ivanics 19. o
  6. Magyarország hadtörténete 175.o
  7. Az 1716. évi péterváradi ütközetkor az császári hadsereg éppen partváltást hajtott végre a dunai hajóhídon, s mikor a gyalogság átért, a tatár lovasoknak sikerült elvágniuk kardjaikkal a hidat tartó köteleket, így az osztrák lovasság a folyó másik partján rekedt, elszakítva a sereg többi részétől. Erről azonban Damat Ali nagyvezír nem szerzett tudomást, mert a tatárok nem küldtek róla jelentést és a többi török csapat nem észlelte.
  8. Gebei Sándor: A kozákság mint a lengyel végek határőrsége (1569-1648). In: Magyarország védelme – Európa védelme. Studia Agriensa 24. (2006) 299. o.
  9. Ivanics 45-46. o.
  10. Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986. 203. o.
  11. Ivanics 34. o.
  12. R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország. Budapest, Vince Kiadó, 1999. 98. o.
  13. A krími tatárok háborúinak felsorolása, angol nyelven.
  14. B. Szabó János: Erdély katasztrófája 1658-ban. (A védelem összeomlásának politikai és pszichológiai okai.) In: Aetas 21. (2006) 2-3. sz. 206. o. Online hivatkozás
  15. Ivanics 45. o.
  16. B. Szabó János: Erdély katasztrófája 1658-ban. (A védelem összeomlásának politikai és pszichológiai okai.) In: Aetas 21. (2006) 2-3. sz. 207. o. Online hivatkozás
  17. Subtelny, Orest: Ukraine. A history. University of Toronto press, 1994. 144-145. o.
  18. Orosz vereséget ünnepelnének az ukránok. Múlt-kor történelmi portál, 2008. június 12. (Hozzáférés: 2013. február 14.)
  19. Ivanics 42-43. o.
  20. Ivanics 35-36. o.
  21. B. Szabó János: A mohácsi csata. Budapest, Corvina, 2011. 147-149. o.

Források és külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. ISBN 963 05 6740 7
  • Tardy Lajos: A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII-XV. században. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 17.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó, Budapest, 1994. ISBN 963-7815-81-3

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]