Hunok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az európai hunok birodalmának kiterjedése Attila halálakor (453)
Hsziungnu övdísz (i. e. 3-2. század
A hsziungnu és hun bronzüstök elterjedési területe Eurázsiában. Érdy Miklós gyűjtése nyomán

A hunok Belső-Ázsia sztyeppéiről származó, ismeretlen nyelvű nomád nép tagjai voltak. A Kárpát-medencei központú Hun Birodalom jól ismert az írott forrásokból, a hunok társadalmáról azonban viszonylag kevés feljegyzéssel rendelkezünk.

A legelfogadottabb nézet szerint a hsziungnuk voltak a későbbi hunok – azaz a közép-ázsiai és európai hunok – ősei. Alátámasztja ezt, hogy a szogdok a hsziungnukat hunok-nak hívták, jogos tehát őket ázsiai hunoknak hívni. Az európai hunokra nézve ez azonban csak annyit jelent, hogy közöttük a hsziungnu arisztokrácia fontos szerepet játszott, nem is feltétlenül meghatározót. [1]

Hasonló módon voltak a hsziungnuk az elődei a heftalitáknak, vagy másképpen fehér hunok-nak.

A hunok eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hunok a feltételezések szerint a hsziungnuk (hiungnuk) leszármazottai lehettek, akik fél évezreden át uralták Belső-Ázsia keleti területeit. (Kínai: 匈奴, pinjin: xiōngnú, egykori ejtése kb.: hiungnu, közelítő mai kiejtés: hsziungnu.) A hsziungnuk birodalma az i. e. 3. századtól a 2. századig állt fenn. Állandóan hadban álltak a kínai seregekkel, ami a kínai nagy fal felépítéséhez is vezetett. A korai Han-dinasztia uralkodója végül legyőzte őket, és ekkor két részre bomlott a hsziungnu törzsszövetsége. A nyugati águkból származhattak a hunok, egyes vélemények szerint az avarok és a magyarok.

A hun népnév elsőként egy 311-es nomád támadásról szóló szogd nyelvű krónikából ismeretes, amikor ezt a nevet a szogdok a hsziungnuk-ra alkalmazták. [1]

A 350-es években Közép-Ázsia vagy korabeli nevén Tokharisztán területét egy hódító nomád nép vette birtokába. Uralkodói a Baktriában veretett görög nyelvű pénzérméiken magukat oino néven nevezték, amiből egy hjóno névalak rekonstruálható. Ugyanekkor kínai források is a hsziungnuk közép-ázsiai megjelenéséről és Szogdia elleni támadásáról értesítenek. A hiungnu, hun, hjóno nevek kétségkívül egy tőről fakadnak, és feltételezhetően azonos népet jelöltek, amint azt a kínai és szogd írásos források tartalmi egybevetése bizonyítja.[2]

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hunok útja az idők során
A hunok egy 19. századi festményen, V. Checa
Attila és Leó pápa találkozása, a Képes krónika nyomán. Attila lóháton fogadja a gyalogszerrel érkező pápát
Attila és Leó pápa találkozása, Raffaello reneszánsz kori festményén (1514). A pápa lóhátról, elégedetten szemléli, amint Attila és kísérete megretten a két égi szenttől

Amennyiben tehát a hjóno nevű nép azonos volt a hunokkal, akkor a hunok első ismert szállásterülete a közép-ázsiai Tokharisztán volt, ahová a kínai támadások elől vándorolhattak, és ahol jelentős törzsszövetséget alkottak. A korábban itt fennálló alán királyságot (kínai: alan-liao, 阿蘭聊) megdöntötték. Az alánok egy része a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt előlük, a helyben maradtak pedig feltehetőleg összeolvadtak velük.

A másik nagyobb szállásterületük ezzel nagyjából egyidőben a Volga vidékén alakult ki, ahová az északi törzsek jutottak el. 375-ben, Balambér (Valamibir) vezetésével átlépték a Volgát, és az egész kelet-európai sztyeppeövezetet uralmuk alá hajtva erős birodalmat hoztak létre. Többek között az itt élő alánokat és gótokat is leigázták. Innen az Al-Duna és a Balkán felé folytatták hódításaikat. A terület megismerése céljából több sikeres hadjáratot vezettek. Még a Keletrómai Birodalom ellen is indítottak hadjáratokat, bár ezek kezdetben csak felderítő portyázások voltak.

Kárpát-medencei hun birodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 5. század elején indultak meg és hatoltak be a Kárpát-medencébe, ahol meg is telepedtek. Attila, a legnagyobb és legismertebb hun király fényes Kárpát-medencei udvaráról egykorú beszámoló is fennmaradt a bizánci követtől, Priszkosz rétortól.

A hunok Ruga, Bleda (Buda) és Attila vezetésével kezdetben a Nyugatrómai Birodalom szövetségesei voltak, hadsereggel támogatva azt a Keletrómai Birodalommal szemben. A két birodalom között a keletrómaiak elleni két nagy hadjárat eredményeként egyensúly alakult ki. Ezt követően Attila király a nyugatrómaiak ellen fordult. 451-ben, a catalaunumi csata eldöntetlenül végződött. Bár magát Aetius győztesnek nevezte, a csatát ő hagyta el, és a Róma elleni hadjárat során semmilyen ellenállást nem tanúsított a hunokkal szemben.

452-ben Attila betört Itáliába, és Róma felé vonult. III. Valentinianus császár Ravenna erős falai mögé menekült, s pápa tanácsadói is a menekülést javasolták Nagy Leó pápának. Ő azonban a legenda szerint egy különösen finoman megmunkált arany karperecet emelt fel az asztalról, és a következőt mondta: „Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is.” Misszionárius munkát hirdetett a hunok között. Kíséretével Mantovánál találkozott Attilával, és sikerült elérnie, hogy a hunok megkíméljék Rómát, és békét kössenek a birodalommal. (Igaz, ebben szerepet játszott az is, hogy a hunok táborában járvány tört ki.)

453-ban, Attila új házassága nászéjszakáján hirtelen meghalt. (Az új feleség neve gyakorlatilag ismeretlen, egyes későbbi források „Ildikó” néven említik.) Ezután fiainak az örökségért folyó viszálykodása meggyengítette a birodalmat. A küzdelemből Ellák került ki győztesen, de már nem bírta hatalmát megszilárdítani. Sorra támadtak ellene a legyőzött és megadóztatott népek, ami a hunok legyőzésével (Nedao melletti csata) és kivonulásával zárult. Ismét korábbi szállásterületükön, a mai ukrán és délorosz sztyeppéken telepedtek le, ahol később összeolvadtak más népekkel. Attila halála és utódainak visszavonulása a végét jelentette a hunok államszervező hódításainak Európában. A VII. század első felében még a mai Ukrajna déli területein alkottak összefüggő törzseket, ezután végleg eltűntek.

A hun hadművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hun hadművészet két szakaszra osztható:

  • az Attila előtti ,,klasszikus’’ lovasnomád hagyományokon alapuló, és az
  • Attila hatalomra kerülése utáni letelepedett népekre utaló gyalogoshadászat, természetesen az utóbbi egy folyamat, és nem egyik napról a másikra bekövetkezett változás, ráadásul kölcsönhatásoktól sem mentes. Ez a változás akkor következett be, amikor Attilát trónra segítette egy addig politikai és gazdasági hatalomból nem részesedő germán katonai elit. Az összekötő kapocs pedig zsákmányszerzés, a megszerzett javak elosztása, védelme és biztosítása volt.

A „klasszikus” hun lovas nomád hadművészetet hegyekből lezúduló szélviharhoz (,,ut turbo montibus celsis’’) hasonlították. A hunok taktikája a következő volt: nem nagy tömegekben támadtak, hanem 500-1000 fős csapatokban. A közelharcot lehetőleg kerülték, a csatát sűrű nyilazással kezdték, amely egyrészt ellenségük harcrendjét megbontotta, megtizedelte valamint demoralizálta azt. Amennyiben az ellenség közel került, színlelt megfutamodással maguk után csalták és leshelyen elhelyezkedett csapataikkal rárontottak és megsemmisítették azt, vagy az üldözőiket összezavarták, a szétszóródott csapatok újra hadrendbe tömörültek és a megzavarodott ellenséget lemészárolták. Nagyszámú váltólovat is vittek magukkal, ennek két célja volt: egyrészt a csatába lehetőleg pihent lovon indultak, másrészt ezek szállították nyílvesszőiket és így lehetett biztosítani az ellenségre hulló folyamatos nyílzáport.

A hun stratégia a következő: az ellenfelet addig kell zaklatni, míg döntő csatára kényszerül az ott ellenállók teljes felszámolása, a lakosság terrorban tartása, az ellenállási gócok kíméletlen összezúzása, egészen addig, míg be nem következik a feltétel nélküli kapituláció. Fontos szerepe van a gyorsaságnak és meglepetésnek, mert hirtelen felbukkanásuk bénító hatású az ellenségük harci moráljára nézve.

Attila azzal, hogy a szövetséges germánokat is bevonta a hadjáratába megfosztotta magát a hun hadsereg egyik legnagyobb erényétől, a mozgékonyságtól. A professzionális, kis létszámú hun lovasság helyett nagyobbrészt a gyalogos germán tömeghadseregek határozták meg a hadjáratokat. Jól példázza ezt a 447-es keletrómai hadjárata, nem érte el a leromlott falú Konstantinápolyt lassú hadaival, és az Utus folyónál bár győzelmet aratott nem tudta kiaknázni és ellenfelét totálisan megsemmisíteni saját serege lassúsága miatt. Ennek az állításnak ellentmond az antik leírásokban és csatákban nehézlovasságként harcoló gót lovasság.

Azzal, hogy 374-ben átkeltek a Donon, és megsemmisítették az osztrogót királyságot, megszállva a Don és az Al-Duna közötti területet, a hun lovasok megindították a nagy európai népvándorlást, a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb eseményét, előidézve ezzel az antik világ bukását. A törzsszövetség élén Balamber állt. A különféle barbár népek a nyugat felé terjeszkedő hun nagyhatalom és az agonizáló, de még mindig erős Római Birodalom kölcsönös szorítójába kerültek: vagy a hunokkal szembe véreznek el vagy a rómaiak pusztítják el őket. Ez magyarázza azt, hogy a hunok Nagy Theodosius császár uralma alatt(379-394) egyszer sem támadtak a birodalomra, sőt számottevő segélycsapatokkal is támogatták. A rómaiak Uldin segítséggel verték le a trónbitorló Maximust, a császárváros környékén fosztogató Gainast és az Észak-Itáliát támadó Radagaist.

A hun birodalom a területileg gyarapodott Rua idejében, aki folytatta elődje politikáját: a nyugat-rómaiakkal jó viszonyt ápolt, míg a kelet-rómaiakkal háborúzott. Rua nevéhez fűződik Pannonia Primának mint római provinciának hun uralom alá kerülése is. Sajnos kevés adat áll rendelkezésre róla, de ezek alapján is kiváló uralkodó lehetett. Hatalma alatt konszolidálódott a Hun Birodalom.
Utóda, Bleda (Mundzsuk csak pár évig uralkodott) nemcsak folytatja, hanem felül is múlja elődei politikáit. (435: Margusi béke, 440-441: Secunda hun fennhatóság: 441-442, a chersonnesosi győzelem nyara 443 (Anatolius I. békéje)) Bleda alatt a hun birodalom elérte európai történetének csúcsát, legnagyobb kiterjedését és majdnem 21 ezer font aranyat préselt ki ellenfeleiből.

A 445-től 453-ig uralkodó Attilát a legnagyobb hun uralkodóként tartják számon, valójában az ő uralkodása már a hanyatlás kezdetét jelenhette.Ez a 8 év fémjelzi hibásan ezt a korszakot, a hiba az, hogy az igazi hun korszak Bleda és Rua uralkodásakor zajlott.[forrás?] Ebben a korszakban a birodalom nem tudott újabb adókat kicsikarni, területileg nem gyarapodott. Mivel Konstantinápoly tovább nem fizetett, és a hatalom megtartásához pénzre volt szükség, így a Attila a Nyugatrómai Birodalom ellen fordult.

A 451-es galliai hadjárat során a hun lovascsapatok zöme a Perzsia ellen lázadó Armenia megsegítésén ügyködött, így Attila főerői a germán gensek voltak, őket tudta magával vinni a hadjáratra. A serege emiatt igen lassan mozgott, tehát a hun stratégia-taktika szóba sem jöhetett. Hosszú menetelés, városok, falvak felprédálása (Metis, Durocortum, Tricassis) után a sereg Aurelianig (ma Orleans) jutott, és megkezdte ostromát (a Loire hídjának megszerzése volt a célja. Ám Aetius két római légiójával, a maga mellé állított vizigótokkal és a galliai germán segédcsapatokkal ellene vonult. Attila hosszan hátrált, hogy megfelelő helyet találjon az ütközethez. A csata alapvetően döntetlenül végződött, mert egyik fél sem tudta kiaknázni az elért eredményeket. Attila előbb szekérvárába vonult vissza, ahol az öngyilkosság foglalkoztatta, majd másnap visszaindult seregével a Duna-Tisza közére. Aetius nem üldözte, egyrészt megvédte amit akart, másrészt nem volt mivel, hiszen a nyugati gótok elhagyták a táborát.

A rómaiak nem nyugodhattak meg, mert 452 tavaszán Attila lovasaival megjelent a védetlen Itáliában. Lerombolt városok jelezték útját, többek között Aquileia. Az udvartartás Ravennából Rómába menekült. Az ellenállás kilátástalannak és reménytelenek tűnt. Leo pápa vezetésével békeküldöttséget menesztettek Attilához, hogy kímélje meg az örök várost. Máig tisztázatlan okok miatt, Róma védtelensége ellenére Attila önnön nagyságát bizonyítva megkímélte. Rá egy évre meghalt.

456/457 telén Dengitzik és Ernak első támadása a pannóniai osztrogótok ellen: Valamer visszaveri őket, ezután erőt gyűjtenek a Dnyeper környéki hun szállásokon. 459-ben Dengitzik és Ernak Bassianát ostromolja mert rokon népüket a sadagarokat meg akarják támadni az ostrogótok. 466/467 Dengitzik szekerestől, népestől átkel a befagyott Dunán, és betör Dacia Rispensisbe. Két évig tárgyal, földet és aranyat akar. 469-ben a fejével egy karón végzi. Ernak szövetségbe lép a kelet-rómaiakkal, és a Kárpátok déli részénél teljesít szolgálatot. Ő lesz a székelyek Csaba királyfija.

Fehér hunok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Toharisztánban 456-ban a Heftal-dinasztia került hatalomra, amiről Toharisztán lakóit heftalitáknak nevezték. A heftalitákat a szanszkrit források húna néven emlegették, amikor betörtek Indiába, és ott újabb birodalmat alapítottak („fehér hunok”).

A közép-ázsiai heftaliták uralmát a türkök támadása döntötte meg. Amikor I. Justinianus bizánci császár (527-565) egy türk követséget fogadott 531-ben, ez a párbeszéd zajlott közte és a követek között:

„Vajon a heftaliták városban laknak avagy falvakban?” Így feleltek a követek: „Uram, ez a nép városokban lakik.” „Tehát” - szólt közbe a császár, „ti nyilván valamennyi városukat elfoglaltátok?” „Úgy van” - felelték a követek.[forrás?]

Attila birodalmából kivált kisebb birodalmak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Attila halálával megszűnt a hunok közti összetartó erő, birodalmuk kisebb törzsszövetségi keretekre oszlott, amelyek vezetői Attila fiai leszármazottjai közül kerültek ki. Irnek hunjai visszavonultak a meotiszi őshazába. Scythia Minorban maradt hunok másik részét Dengizik vezette, akit ugyan megöltek egy csatában, de valószínűleg leszármazottjai folytatták az uralkodást. Később a források néhol beszámolnak egy-egy hun uralkodóról, mint például a Morava folyó mellett élő Mundóról, aki az osztrogót Theoderikkel harcolt a gepidák ellen. 682-ben egy Izrael nevű keresztény misszionárius püspök a Kaukázusban és Dagesztánban élő hunokról számol be. Izrael püspök leírja, hogy „keresztény templomok épültek a hunok országában”, beszámol a hunok Derbenttől északra fekvő fővárosáról, „a fénypompás Varachanról”, amelynek utcái, terei vannak, ahol „ügyes ácsok” dolgoznak, akik egy állatmotívumokkal díszített hatalmas keresztet is állítottak, ötvöseik pedig arany- és ezüstszobrokat készítenek.[forrás?]

A hunok beolvadása más népekbe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Míg a heftalita hunok Közép-Ázsia déli részén és Indiában uralkodtak, a részben valószínűleg ugyancsak heftalita eredetű avarok ismét a Kárpát-medencében szerveztek államot.

A Fekete-tenger északi vidékén volt a Kárpát-medencéből visszavonuló hunok utolsó állama. Ezen a területen alakult ki az onogur törzsszövetség. Az onogur uralkodók Attilától és utódaitól származtak, és feltehetően az onogur törzsek kialakításában is részt vettek a hunok. Az onogur törzsszövetségbe tartoztak a magyarok, a bolgártörökök és a mai csuvasok ősei is. (Lásd még: kettős honfoglalás) Az ősmagyarok műveltsége mindig szoros rokonságban volt a sztyeppén élő rokon népekével. Középkori krónikáinkra is támaszkodik a hun-magyar rokonság elmélete.

A Kaukázus és a Kaszpi-tenger közötti területen jutottak hatalomra a kazárok is, akik mintegy három évszázadon át tartották fönn államukat. A kazárok is lehettek részben hun eredetűek.

A hunok régészeti hagyatéka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hunok művészetét bemutató füzet borítóképe
Üst Klösz György fényképén

A hunok tárgyi emlékei nagy hasonlóságot mutatnak a korábbi szkíta és hsziungnu leletekkel. A sztyeppei szkíta-hsziungnu-hun művészet hagyatéka a Kínai nagy faltól a Kárpát-medencéig mindenütt föllelhető. A hun korszak talán legismertebb tárgyai a két vagy négy darabban öntött, majd összeforrasztott bronzüstök. Ugyanilyen bronzüstök a belső-ázsiai (Ordosz-vidéki) hsziungnu lelőhelyekről is nagy számban kerültek elő. Elterjedésük jól tükrözi a hsziungnuk és hunok uralmának kiterjedését. Magyarországon Törtelről és Hőgyészről ismerünk ép példányokat.

A hun előkelők temetkezéseire jellemző volt a sírtól külön elrejtett halotti áldozat; ilyen a Pécs-Üszögpusztán előkerült leletegyüttes (kard aranylemezes tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj aranyborítása, aranyozott pálcarudas vasszablya, nyeregkápa aranyborítása, arany kantárdíszek), a Szeged-nagyszéksósi fejedelmi kincs (arany nyakperec, aranycsatok, nyereg- és kardhüvelydíszek, lószerszámveretek, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények aranypántjai és egy perzsa borostyánkehely). Ugyancsak egy hun előkelő sírjához kapcsolódó áldozati együttes került elő Bátaszéken. Csornán találták meg az eddig egyetlen hiteles hun aranydiadémot egy női csontváz koponyáján. E rekeszdíszes aranydiadémok a sztyeppei viselet jellegzetes tartozékai voltak. A hun kor másik jellegzetes viseleti tárgya a nagy szárnyú rovart utánzó úgynevezett cikádafibula.

A hun nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hunok megítélése a későbbi korokban és ma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első világháborús németellenes propaganda

A kínai bokszerlázadás idején II. Vilmos német császár a Kínába induló csapatokhoz intézett beszédben azt mondta, legyenek félelmetesek, mint a hunok. Erre alapozva az első világháborús brit és amerikai propaganda gyakran nevezte „hunoknak” a németeket, amikor brutalitásukat akarta kihangsúlyozni.

Másrészt azonban Párizsban, ha az ember betér az Eiffel-torony környékén lévő Szent Leó templomba, a diadalíven Attilát látja, aki lován vágtat a Szentatya, I. Leó pápa ellen.

A hunok megítélése a mai köztudatban országonként változó. Ma már a kínaiak elismeréssel szólnak a hsziungnukról, akikkel közel egy évezreden át harcoltak, tőlük a lovasnomád harcművészeteket eltanulták, és államukat ezáltal megvédték, megerősítették. A nyugati világban ezzel szemben máig kettős a hunok megítélése.

A hunok világbirodalmának gyors összeomlása okot is ad erre a kettős megítélésre. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy az európai Hun Birodalmat megszervező Balambér, majd Ruga és testvére, a Himnuszban is szereplő Bendegúz („gyorslövő”, törökös nevén Mundzuk), különösen pedig Attila idejében nemcsak nagy katonai erő, hanem magas fokú sztyeppei civilizáció és fejlett állami élet jellemezte a hunokat. [3]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Róna-Tas András. IV.2 A hsziungnuk és a hunok., A honfoglaló magyar nép. Balassi Kiadó Budapest, 1997. ISBN 963-506-140-4 
  2. Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története
  3. Michael, Duffy. Hun (angol nyelven). First World War.com - Encyclopedia (2006) 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Budapest 1940 (reprint: Budapest 1986).
  • Bakay Kornél (1997, 1998): Őstörténetünk régészeti forrásai. I. II. Miskolc;
  • Bérczi Sz: (2000): Katachi U Symmetry in the Ornamental Art of the Last Thousands Years of Eurasia. FORMA, 15/1. 11-28. Tokyo
  • Bérczi Sz. (2004): The Role of Curie Principle in Understanding Composite Plane Symmetry Patterns: New Ethnomathematic Relations in Ancient Eurasian Ornamental Arts from Archaeologic Finds of the Period 1. M. B. C. and 1. M. A. D. FORMA, 19/3. pp. 265–277. Tokyo
  • Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest 1993.
  • Csáji László Koppány: A sztyeppei civilizáció és a magyarság, Napkút Kiadó, Budapest, 2007
  • Erdélyi I., Sugár L. (1982): Ázsiai lovas nomádok. Gondolat, Budapest;
  • Érdy Miklós: Hun lovastemetkezések. Székesfehérvár 2001.
  • Garam Éva: A tiszafüredi avar kori temető. Akadémiai Kiadó, Budapest 1995.
  • von Gamber O. (1978): Waffe und Rüstunk Eurasiens. Klinkhardt und Biermann, Braunschweig;
  • Ghirshman, R. (1964): Persia. From the Origins to Alexander the Great. Thames and Hudson, London;
  • Götz L. (1994): Keleten kél a Nap. Püski, Budapest, ISBN 963-8256-30-3
  • Huszka J. (1930): A magyar turáni ornamentika története. Pátria, Budapest;
  • von Jettmar K. (1964): Die Frühen Steppenvölker. Baden-Baden;
  • Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja: Kiss Magdolna. L´Harmattan Kiadó, Bp. 2005.
  • Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a Római Birodalomban. GeniaNet Kiadó: http://genianet.com

Pécs, 2008.

  • Kiss P. Attila: Germán népek részvétele a hunok hadjárataiban. Hadtörténelmi Közlemények 2010/1–2,
  • László Gyula (1974): A népvándorláskor művészete Magyar-országon. Corvina, Budapest;
  • Lukácsy K. (1870): A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei örmény eredeti kútfők után. Kolozsvár;
  • Okladnyikov A. P., Martinov A. I. (1983): Szibériai sziklarajzok. Gondolat, Budapest;
  • Rolle R. (1980): Die Welt der Skythen. Bucher, Luzern und Frankfurt;
  • Rugyenko Sz. I. (1953): Kultura naszelényija gornava Altaja v szkifszkoje vrémja. Akademija Nauk Sz. Sz. Sz. R. Moszkva i Leningrad;
  • Talbot-Rice, T. (1965): Ancient Arts of Central Asia, Thames and Hudson, New York;
  • Thompson, E. A.: A hunok. Szukits 2003;
  • Tolsztov Sz. P.: Az ősi Chorezm, Hungária, Budapest, 1950, valamint Turán Print, Garfield, N.J., 1986
  • Marácz L., Obrusánszky B. szerk. (2009): A hunok öröksége. Hun Idea Kiadó, Budapest
  • Várady László: Későrómai hadügyek és társadalmi alapjaik. Budapest, 1961.;

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Régészeti leletek:

  • A Szeged-Nagyszéksóson előkerült fejedelmi kincs leletei: 1, 2, 3, 4