Alánok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az alánok iráni nyelvű ókori, illetve középkori nép tagjai voltak, akik a mai Dél-Oroszország területén éltek.

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alánok feltételezett szállásterülete az 1. évszázad körül

Az aorsz törzsszövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alánok az i. e. 1. században az aorszok által vezetett törzsszövetség részét képezték, amelynek nyugati határa a Don, Fekete-tenger és a Kaukázus, keleti határa az Aral-tó és a Szir-darja alsó folyása menti sztyeppe volt. A törzsszövetség 30 körül felbomlott, de a részeit alkotó törzsek a helyükön maradtak.[1]

Az alán törzsszövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alánok ezután az 1. század közepén újraszervezték a törzsszövetséget, ami azonban nem maradt önálló sokáig.[1] Az alán törzsszövetség területén a kínai források három országot írnak le Jencaj, Jen és Liao néven. A nevek jelentését találgatják a nyelvészek, a „Jen” szótag talán az Emba folyó nevének kínai alakja, azaz talán minden esetben földrajzi nevekről van szó.[2]

Az ászi-alán törzsszövetség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kínai források szerint még az 1. században a nyugat felé terjeszkedő ászik befolyása alá kerültek. Ez az ászi uralom a 3. századig fennált, és ekkor vagy ezután ászik költözhettek az alánok közé.

A Dzsajháni-hagyomány szerint 870 körül az alánok négy nagy törzse közül a vezértörzs neve duhsz-ász, egy másik nagy törzsé tuval-ász volt. Ez nemcsak arra utal, hogy az alánok közé ászik keveredtek, hanem a hosszú ászi uralom miatt az alánok is átvették az ászik nevét. Az alán név a mongol kor után teljesen eltűnik a forrásokból.[1]

A kaukázusi alánok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alania 10 12.png

Országukat a 350-ben bekövetkezett hun támadás söpörte el, ami elől egy részük a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt. Az alán kultúra ezután a Fekete-tenger északi részére és a Kaukázus központi előterére, a mai Észak-Oszétia területére terjedt ki. Egy részük azonban az újabb hun támadások miatt innen is tovább vándorolt nyugat felé.

567 után az alánok a türkök befolyása alá kerültek, akik a meghódított alánokat, szabirokat, ogurokat és onogurokat egyetlen törzsszövetségbe, a kazárok törzsszövetségébe szervezték.[1] 630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és létrehozták a Kazár Birodalmat.[3] A Kaukázus vidékén élő alánok a 710. század között a Kazár Birodalom kötelékébe tartoztak, de úgy hogy megőrizték belső önállóságukat. Országukat Alániának hívták. Ismerték a kereszténységet, mivel a történelmi források szerint bizánci térítő papok már a 6–7. században eljutottak Alániába. A magyarok valószínűleg akkor érkeztek Levédiába, az alánok szomszédságába, amikor azok a kazárok és bolgárok fennhatósága alá tartoztak. (A szoros kapcsolatra utal a Hunor és Magor monda elbeszélése Dula alán király leányainak elrablásáról, akikben a monda alapján a magyar uralkodók ősanyjait is tisztelhetjük.) Miután a 9. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a 10–11. században erős alán királyság alakult ki. A 10. századtól keresztény templomok jelentek meg, majd önálló alán érsekség is létrejött.

Az alánok egy része a honfoglaló magyarok után szintén nyugatra vándorolt. Ekkori népnevük: jászok. Ők alapították Jászvásárt (ma: Iaşi, Moldvában), és jelentős részüket a magyar királyok a Jászság területén telepítették le.

A nyugatra vándorolt alánok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alánok vándorlásai a Volgától Észak-Afrikáig, a 45. században
Piros nyíl: vándorlás, narancssárga nyíl: kalandozások, sárga területek: alán csoportok letelepedése
  • Kárpát-medence, Pannonia, 390 körül
  • Gallia a vandálokkal szövetségben, 400 körül
  • Hispania, 410 körül
  • Észak-Afrika, 430 körül

Életmód és szokások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alánokat a szakirodalomban egyesek nomádokként (félnomád) említik, mások szerint földműveléssel foglalkoztak. Temetkezési szokásaikban animisztikus képzetek tükröződtek, azaz minden tárgynak lelket képzeltek, istenként tisztelték a Napot és a tüzet. Az oszét nyelvben a mai napig megmaradtak ezeknek a jelenségeknek a kultikus nevei is. A Nap megkülönböztetett szerepére utalnak az ún. Nap-amulettek és a fémtükrök, amelyek hátoldalát napszimbólumokkal díszítették.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d http://vfek.vfmk.hu/00000097/root/0004/0007-14d.html Selmeczi László utószava (1992) Gyárfás István jász-kun történetéhez (1870)
  2. http://www.tankonyvtar.hu/tortenelem/regi-belso-azsia-080904-10
  3. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép: Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest: Balassi. 1997. ISBN 9635061404