Arabok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Arab
عرب
Tudományos átirat
ʿarab
Fordítás
nomádok

Az arabok nagy és heterogén népcsoport, leginkább a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élnek nagy számban. Egyes csoportok belőlük kialakult külön népcsoportokat képeznek, mint például a máltaiak. A szigetre az iszlám hódítással érkeztek arabok, majd a keresztények visszahódították a szigetet, s az arabok felvették a kereszténységet.

Az arabok története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám vallás térhódítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az arab nyelvű világ

Az Arábiát lakó arabok zöme ló- és tevetenyésztő nomád beduin volt. Törzseik a száraz, sivatagos területeken egymás ellen harcoltak az életet adó vízért, az oázisok legelőiért, az állatállományért. Az arabok egy része kereskedéssel foglalkozott, ők bonyolították le a Jemen és Palesztina közötti forgalmat, és bekapcsolódtak a nagy közel-keleti közvetítő kereskedelembe.

A Biblia szerint az arabok ősatyja Izmael, aki Ábrahámnak, a zsidók atyjának a fia volt. Ábrahám mellett élt a Hágár nevű szolgálólány, akire azonban Ábrahám felesége, Sára féltékeny lett. Ábrahám sajnálta elküldeni Hágárt, de mivel gyermektelen volt, ezért még előtte teherbe ejtette. Isten megígérte Ábrahámnak, hogy Izmael fiaiból nép fog kerekedni. Hogy valósnak tekinthető a történet, vagy sem, mindenesetre az kétségtelen, hogy az arabok és a zsidók közeli rokonok egymással.

Jelentős települések alakultak ki a karavánutak mentén. Ilyen város volt Mekka a későbbi világvallás, az iszlám (jelentése: teljes meghódolás istennek) bölcsője. A városban élő Mohamed (570632) tevehajcsárból lett kereskedő. Beutazta Arábiát. Utazásai során megismerkedett a zsidó és keresztény vallással, melyekből sokat merített, mielőtt látomásai nyomán 610 táján új tanokkal lépett fel. Mohamed hamar követőkre talált a szegények között, ezért rövidesen összeütközésbe került a Mekkát vezető gazdag kereskedőkkel, s híveivel együtt menekülni kényszerült. Menedéket és támogatókat talált a közeli városban, melyet később Medinának (Medinat-al-Nabi = a próféta városa) neveztek el. A Mekkából való kivonulás, a hidzsra éve (622) vált a muszlim időszámítás kezdetévé. Medinában megerősödött a hit, és sok követőre talált a nomádok között. Mohamed eszméi, miután a mekkai kereskedőkkel is egyezségre jutott (mekkai zarándoklat), fergeteges gyorsasággal kezdtek terjedni.

A hódítások kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám egyesítette a korábban egymással harcoló arab törzseket, s ezzel óriási erőt szabadított fel, mely a dzsihád jelszavával a Közel-Keletre rontott, s rövid időn belül óriási területeket foglalt el. Mohamed halálát követően a kalifák vették át az irányítást: Abu Bakr (632634), majd Omár (634–644). Vezetésükkel az előretörő iszlám harcosok pár évtized alatt elsöpörték a perzsa államot és Bizáncot is tönkreverték. Uralmuk alá került Szíria, Palesztina, Mezopotámia (635–641 között), Egyiptom (639–642 között). Az Omajjád-dinasztia (661–750) irányításával a VII. század végére Keleten már az Indus völgyében jártak győztes hadaik, Közép-Ázsiában pedig már Szamarkand, a Selyemút menti gazdag kereskedőváros is behódolt az araboknak. Nyugaton Tárik vezér 711-ben átkelt a Gibraltári-szoroson (Dzsebel-el-Tárik = Tárik sziklája) és az Ibériai-félsziget nagy része arab fennhatóság alá került. A száz éve tartó sikereknek és hódításoknak két állam, egy régi és egy új vetett gátat. 732-ben Poitiers-nál Martell Károly frankjai, 740-ben Kis-Ázsiában a bizánciak mértek vereséget az arabokra, leállítva előrenyomulásukat.

Az arab világ leírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A VII. században az Arab-félszigetet nomád beduin törzsek lakták. A karavánutak kereszteződésében a VII. század elején létrejött több város, közülük a legjelentősebbek a Mekka és Jatrib volt. A beduin törzsek különféle vallásra tértek át.

Mekkában született Mohamed (570-632), az iszlám leendő prófétája. A Kurajs-törzshöz tartozott, melynek feladata a Kába kő kultikus helyének védelmezése volt. Hat éves korában Mohamed árvaságra jutott és nagybátyja nevelte fel. Huszonöt évesen elvette Khadidzsát, egy nála idősebb gazdag özvegyet és ettől kezdve felesége karavánjait kísérte. 610-ben Mohamedet Gábriel arkangyal Isten nevében felszólította, hogy Allah az Egyetlen Isten igéjének a hirdetője legyen. Mohamed tíz éven keresztül hirdette az igét Mekkában. Az új vallást ellenezte a Kurajs-törzs, emiatt Mohamed és követői kénytelenek voltak 622-ben átmenni Mekkából Jatribba. A próféta távozása Jatribba, hidzsra, azaz menekülés néven ismert. Jatrib város nevét Medinára (a próféta városa) változtatta, és Mekkához hasonló szent város lett. 630-ig az összes törzsek átvették az iszlám vallást, ezáltal az arab törzsek egyesültek.

Mohamed 632-ben meghalt, helyét a Abu Bakr vette át, aki felvette a kalifa (a próféta követője) címet. Abu Bakr-ral vette kezdetét az Omajjád-dinasztia (661-750), mely megteremtette a katonai expanzió alapjait. Elfoglalták az antik világ jelentős részét, elpusztították a hatalmas Perzsa Birodalmat és kiűzték Szíriából és Egyiptomból a bizánciakat. Észak-Afrikából kiindulva, 711-ben átkeltek a Gibraltári-szoroson és elkezdték az Ibériai-félsziget elözönlését. Előretörésüket megállította 732-ben Poiters-nál a Martell Károly vezette frank sereg. Kelet felé is indítottak hódításokat, és elértek egészen az Indus folyóig. Elfoglalták Szicíliát, Szardíniát és dél-Itáliát. 750-ben Mezopotámiában lázadásra került sor aminek a végeredménye az Omajjád-dinasztia kiirtása volt.

Új dinasztia jött létre, az Abbászida-dinasztia (750-1258). A dinasztia második kalifája, Al-Manszúr megalapította Bagdadot, és e várost tette birodalom központjának. Az Abbászida-dinasztia uralkodásának idejét a Kalifátus széthullása jellemezte. Az Omajjád-dinasztia egyik életben maradt tagja, Abderramán elmenekült az Ibériai-félszigetre, ahol 756-ban létrehozta a Córdobai Kalifátust, mely egészen 1492-ig fennmaradt. Az Abbászida Kalifátust a törökök elfoglalták 1055-ben.

Az arab államszervezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iszlám uralom megszilárdulásával kiépült az arab állam, melyet bizánci mintára szerveztek meg. A kalifák despotikus uralkodókká váltak. Az arab katonai vezető réteg földbirtokos arisztokráciává alakult, igaz a kalifák hatalmát nem tudták korlátozni, mivel azok elvehették, kicserélhették a birtokaikat. A tulajdonos ugyanis elvben a kalifa maradt. A szolgálati birtok rendszere biztosította a központi hatalom erejét. A földeket szabadok és részben rabszolgák művelték meg. A városok fennmaradtak, sőt virágzásnak indultak, mivel a közvetítő kereskedelem jelentős része az arabok kezébe került. Virágzó korszak kezdődött, az egységes hatalmi ellenőrzés alatt lévő óriási területeken fellendült a kereskedelem. Rendkívül fejlett volt a kézműipar, egy-egy város speciális termékei messzi vidékre eljutottak (damaszkuszi acél – Damaszkusz; kordován csizma – Córdoba; muszlinszövet – Moszul). Az óriási területet már nem bírták egyben tartani. Először a szélső tartományok szakadtak le és önállósultak (Córdobai Emírség, a mai Marokkó, majd Észak-Afrika középső része, illetve keleten Transzoxánia, Horászán és Kelet-Irán). Nemsokára a belső terület is felbomlott. A későbbiek során egy-egy országrész tett szert vezető szerepre. Ennek ellenére a X. században Európa felé újabb hullámban támadtak az arabok, ezúttal elsősorban a tengeren. A megerősödött Európa azonban hamarosan visszaverte őket.

Mórok és szaracénok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkorban a hódító észak-afrikai népeket különféle nevekkel illették: a Hispániát meghódítókat móroknak (spanyolul moros), az Itália déli részét, valamint a mediterrán szigeteket megszállókat pedig szaracénoknak (latinul Sarraceni) nevezték. E kifejezéseket többnyire a fehér keresztényektől való megkülönböztetésként használták az észak-afrikai népekre.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]