Reconquista

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A reconquista szakaszai (zöld = arab területek)

A reconquista (spanyol, ejtsd: [rekonkiszta]; a.m. „visszahódítás”) vagy magyarul meghonosodott nevén rekonkviszta az a folyamat, amely során az Ibériai-félsziget felszabadult a VIII. század óta fennálló muszlim megszállás alól. Egy hosszú, több évszázados harcokkal teli időszakról van szó, amely során új királyságok jöttek létre a területen (például Portugália ekkor alakult meg).

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A népvándorlások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A népvándorlások idején a szvévek, az alánok és a vandálok után végül a vizigótok telepedtek meg az Ibériai-félszigeten. Hivatalos vallásuk ekkor még az arianizmus, de a VI. század végén Reccared nevű királyuk uralkodása alatt visszatértek a római hitre. Központjuk Toledó volt, és a régi római városokra támaszkodva katonai arisztokráciaként uralkodtak. Több népcsoport is élt a területen, akik sokszor kisebb-nagyobb konfliktusba keveredtek egymással. Ilyen volt például a VII. század közepén, Chintilla uralkodása alatt (636-640) történő népes zsidó etnikum erőszakos térítése, amely nem csak komoly zavargásokat, de politikai válságot is eredményezett: a VIII. század elején trónviszály tört ki. A belharcok után Roderic lett a következő vizigót király, ám az örökségből kizárt Vitiza fiai külső segítséget hívtak, a mórokat.

A mórok hódítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mindez kapóra jött az időközben Afrikában terjeszkedő, Múszá Ibn Nuszajr kormányzó által vezetett mórok számára, akiknek egyik fő célja a nyugati irányba történő hódítás volt. A kormányzó hadvezére, Tárik 711-ben átkelt a Gibraltári-szoroson, és Cadiznál megütközött Roderic seregeivel, akit csata közben megöltek. A hadvezér ezt követően bevette Toledót, és lefoglalta a kincstárat, majd Múszá Ibn Nuszajr 712-ben követte őt. A vizigótok (akik nem keveredtek spanyol alattvalóikkal) egy évszázad alatt beolvadtak a hódítók tömegébe, csupán egy-két név emlékeztetett már csak rájuk. A mórok hozzákezdtek az Ibér-félszigetet meghódításához, majd elhatározták, hogy átkelnek a Pireneusokon is. A terület azonban nem volt teljes egészében uralmuk alatt. Északon Asztúria királyai és a navarrai baszkok eredményesen álltak ellen a hódítóknak. Ezzel párhuzamosan Martell Károly (a Frank Birodalom teljhatalmú majordomusa, 686-741) 732-ben Poitiersben megállította az észak felé tartó előrenyomulást, és a mórokat a Pireneusok mögé szorította vissza.

Egy évszázadnyi törékeny béke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A betelepült muzulmán vallású mórok kezdetben rendkívül toleránsak voltak a keresztény őslakókkal. Az időközben szaporodó lakosság vallási életébe nem szóltak bele. A keresztényeknek egy dologra kellett nagyon odafigyelniük: a muzulmán tanokat sem nyilvánosan, sem kisebb körökben nem volt szabad támadniuk. A valláspolitika legjobban a „ha te elfogadsz engem, én is elfogadlak téged” mondattal írható le. A béke, melyet „aranykor” néven is emlegetnek, lehetővé tette a kulturális felvirágzást, és a többnyelvűség miatt az arab tudományok terjedését Európában. A helyi keresztény közösségekben kialakult az arab stílus, zene, művészet és hagyomány, melyeknek máig maradtak fenn emlékeik.

A reconquista eseménytörténete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reconquista kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A IX. század elején megtalálták Szent Jakab apostol földi maradványait. A spanyol keresztények hite megerősödött, még öntudatosabbá lett. Az eddigi lelki ellenállás lassan kulturális és politikai ellenállásba kezdett átmenni, ám szervezett, nagyobb hadjáratokról ekkor még nem igen beszélhetünk. Az ezredfordulón, III. (Nagy) Sancho király idején (1000-1035) a kisebb északi királyságok: Kasztília és Navarra közös kormányzat alá kerültek. Ezzel párhuzamosan a barcelonai grófoknak sikerült hatalmuk alá hajtani Katalóniát, így megszületett az első közös keresztény front, amelynek célja a muzulmán mórok visszaszorítása lett. Asztúria és Navarra vidékén, le egészen a Duoro és Ebre folyókig tehát összefüggő területen a keresztény világ megmaradt, és ez volt a keresztény ellenállás fő „bázisa”. A cél reálissá válásában az is segített, hogy az idő közben meggyengült központi hatalom miatt a Córdobai Kalifátus több apró és önálló mór államra bomlott. A legnagyobb ösztönzést az időközben meghirdetett keresztes hadjáratok jelentették (II. Orbán pápa, clermonti zsinat, 1095). Az új eszme új lendületet adott a spanyol földön harcoló ellenállóknak. Keleti mintára spanyol, majd önállóságuk megszerzését követően portugál lovagrendek alakultak. A most már közösen szervezett ellenállást, a reconquistát (azaz az ország visszahódítását) a pápák is teljes mértékben támogatták. Sőt, többen közülük egyenesen megtiltották, hogy a spanyolok elszegődjenek a keletre induló keresztes hadakba, hiszen így saját hazájukat hoznák nehéz helyzetbe nyugaton. Megindultak tehát az első igazán szervezett hadjáratok.

Meglepett mórok, heves reakció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztény összefogás kezdetben szép sikereket ért el. Ehhez az is kellett, hogy a mórok nem igen számítottak ilyen szervezett hadjáratok megindítására, hiszen eddig inkább elszórtan folytak kisebb-nagyobb harcok. Ám az új helyzethez gyorsan alkalmazkodtak, és Észak-Afrikából az almorávidák, majd az almohádok igen kemény, sokszor kegyetlen ellentámadásokkal válaszoltak. A reconquista azonban már úgy belegyökeredzett a keresztények lelkébe, hogy az ellentámadásokra újabb ellentámadásokkal válaszoltak. Ezzel párhuzamosan a muzulmánok vallási türelmetlensége is egyre inkább előtérbe került, a hadifoglyokat pedig rabszolgasorsra juttatták. Mindez már nem csak politikailag, de családokra támaszkodva is felfokozta a muzulmán világ elleni hangulatot.

Toledó visszavétele[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

VI. Alfonz (1065-1109: León és Asztúria királya, 1072-től Galícia, Portugália, Kasztília és Navarra felének ura, 1077-től a „Hispánia császára” címet viseli) király 1085-ben elérkezettnek látta az időt a korábbi vizigót központ, Toledó visszafoglalására. Minden eddiginél nagyobb sereget gyűjtött össze, és a város alá vonult. A mórok a közelgő hadsereg hírére megerősítették a falakat, és egy rendkívül erős helyőrséget állítottak fel. A védekezésben a Tajo folyó is segítségükre volt. Alfonz látván, hogy erővel nem biztos, hogy be tudja venni a várost, taktikát váltott, és fő célja a lakosság kiéheztetése lett. Mivel Toledóban igen nagy tömeg torlódott össze, így a felhalmozott készletek gyorsan kimerültek, és 1085. május 12-én kénytelenek voltak átadni a várost a királynak. A mórok azzal a kéréssel fordultak Alfonzhoz, hogy maradhassanak a városban, és hogy házaikat, vagyonukat megtarthassák. A király úgy rendelkezett, hogy a muzulmánok az Alcazarban és az Alcantarai kapunak az előbbi felé eső oldalán lévő kertekben élhetnek, ugyanazt a fejadót fizetik, amelyet a mór királyok szedtek tőlük, és a főmecset örökre őket illeti meg. A megegyezést követően Alfonz megkezdte a környező városok és falvak visszavételét. A királyi trónt a toledói királyi udvarba vitték, és megkezdték a város védelmének korszerűsítését: a régi vert falak helyett kőfalakat építettek, és erős várakat is emeltek. A király megparancsolta, hogy cortesei Toledóban gyűljenek össze, és felhívta a „ricos ombres”-eket (szó szerint: „nemesemberek”, hatalmas földesurak Kasztíliában) az egész országból, hogy jöjjenek a városba, és velük együtt más neves férfiak, érsekek, püspökök, apátok és egyéb papi személyek is megjelentek. Rengeteg keresztény hitet valló ember is betelepült, így mindezek eredményeképp az új lakosság létszámban már felülmúlta a régit. Toledó tehát ismét keresztény kézre került.

A következő évben a vallásos buzgalomtól fűtött berber almorávidák partra szálltak a helyi muszlim fejedelmek hívására, és a Badajoztól északra vívott zallákai csatában megsemmisítő vereséget mértek Alfonz hadaira. A kasztíliaiak szerencséjére a berberek vezetője, Ibn Tásufín a következő évben kénytelen volt hazatérni, hogy biztosítsa az öröklést. A berber hadvezér 1091-ben tért vissza, megdöntve a sevillai Abbádidák hatalmát, ezáltal mintegy fél évszázadra Hispánia déli része az Almorávida Birodalomhoz került.

Lassú előrenyomulás, hátráló muzulmánok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

El Cid szobra Burgosban

Toledó visszavétele után a szentföldi helyzet „fordítottját” láthatjuk: itt a muzulmán erők kényszerültek utóvédharcokra, és a keresztesek haladtak lépésről lépésre előre. Ez az előrenyomulás azonban korántsem volt folytonos. Jól mutatja ezt Valencia 1092-es ostroma. Az ostromról igen jó feljegyzéseink vannak egy ismeretlen arab szerzőnek köszönhetően, aki az ostromlottak szemszögéből írja le az eseményeket. A legendás hírű El Cid a város alá vonult seregeivel, és megkezdte annak ostromát. VI. Alfonz taktikáját használva kiéheztette a lakosságot, akik végül már egymást voltak kénytelenek megenni, miután már minden, ami ehető volt elfogyott. Ibn Gahhaf végül feladta a várost, kölcsönösen megállapodva a feltételekben, és Cid bevonult Valenciába. 7 év elteltével azonban, 1099-ben az almorávida Mazdali egy erőteljes támadással visszafoglalta a várost. Jól látható tehát, hogy a felszabadító hadjárat alatt igen erőteljes ellentámadásokat kellett kiállniuk a keresztes hadaknak. Harcos I. Alfonz király 1118-ban bevette Zaragozát. Ám halála után súlyos trónválság tört ki, így a központi hatalom erősen meggyengült. Aragónia és Katalónia egyesülése (12. század) azonban lezárta a pártharcok idejét. Úgy tűnt, hogy a hadjáratok új erőre kaphatnak. 1140-ben a portugál grófok is képesek lettek véglegesen megszilárdítani hatalmukat. Ám a várakozás ellenére a főurak egymás közti versengése mégsem szűnt meg teljesen, így a hadak sem voltak olyan egységesek, mint korábban. Eközben Afrikában az almohádok átvették a hatalmat az almorávidáktól, és kemény szigorral kovácsolták egybe a muzulmán egységet. Ennek hatását gyorsan megérezték a keresztesek: 1195-ben VIII. Alfonz, Kasztília királya igen súlyos vereséget szenvedett Alarcosnál. Ám a muzulmán vezetők nem használták ki azonnal a kínálkozó alkalmat, így a végveszély órájában kibékülő spanyol főurak újraszervezték a seregeket, és még VIII. Alfonz király vezetése alatt, 1212-ben, sikerült a visszavágás, egy borzalmas csatában döntő győzelmet arattak Las Navas de Tolosa harcterén. Ennek azonban óriási ára volt: több mint húsz évig kellett várni, hogy a reconquista újabb lendületet kapjon. 1236-ban III. (Szent) Ferdinánd elfoglalta Cordobát. A muszlim védővonalban így keletkezett „repedést” gyorsan kihasználták a keresztesek: Aragónia elfoglalta Valenciát, a portugálok pedig Algarvét. A király egy muszlim szövetségesre is talált Ibn Al-Ahmar személyében, aki 1246-ban átengedte Jaent, cserében azért, hogy elismerjék őt Granada uralkodójának. 1248-ban III. (Szent) FerdinándFerdinánd Granada segítségével elfoglalta Sevilla városát. A keresztények lépésről lépésre haladtak előre, ám 1275-ben egy újabb erős ellentámadás szakította meg az előrenyomulást. Az időközben Marokkóban uralomra kerülő Banú Marin nevű törzsi dinasztia erős sereggel támadt Hispániára. Megverték Kasztíliát és beavatkoztak a keresztény királyok viszályaiba. Az évszázad végén a marokkói Tlemcentet is elfoglalták. 1340-ben azonban Portugália, Kasztília és Aragónia egyesített seregei megállították őket az andalúziai Salado folyónál, ahol vereséget szenvedtek. 1344-ben a flottájuk is alul maradt a keresztény erőkkel szemben. Algeciras eleste után véget ért a félsziget Észak-Afrikából kiinduló elözönlésének hosszú története.

A végső győzelem, Granada eleste[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Granada visszavétele

A győzelem után Kasztíliában belső küzdelmek dúltak. Ez lehetővé tette a granadai mohamedánoknak, hogy még néhány évtizedig háborítatlanul éljenek. Granada ekkor már a muszlimok utolsó bástyája volt Európában, ám nem volt kétséges, hogy amennyiben a belviszályok megszűnnek Kasztíliában, az sereget fog indítani délre.

Így is lett: 1388-ban az erejét visszanyert királyság megindult Granada ellen, ahol ekkor Muhammad al-Gáni (1362-1391) uralkodott, ám hirtelen kirobbant egy újabb polgárháború. A hadjárat ennek következtében leállt.

A folytatásra egészen 1479-ig kellett várni, amikor is II. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házasságot kötött, így a mai Spanyolország egész területének urai lettek. A keresztes szellemtől átitatott két uralkodó minden „idegen testet” el akart távolítani az országból. A reconquista érdekében tehát bevetették a korban rendelkezésre álló teljes haditechnikát (pl. ágyúk). Az eredmény nem maradt el: 1492-ben elesett Granada, a nyugat-európai muszlimok utolsó védőbástyája.

Ezzel véget ért a reconquista.

Összefoglalás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reconquista több évszázadig tartó elhúzódására az egyik magyarázat az lehet, hogy mindkét fél sokszor igen megosztott volt. Az előbbiekből jól látható, hogy nem csak egymással, hanem sokszor saját magukkal is meg kellett küzdeniük a keresztényeknek és a muszlimoknak is. Belviszályok, polgárháborúk nehezítették a dolgukat. Másrészt az is látható, hogy az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek voltak. Valencia esetében például a keresztény siker után pár évvel a város máris a muszlimok kezén volt. Mindkét oldalra igaz tehát az, hogy csak akkor tudott győzelmet kicsikarni, ha sikerült valamilyen egységet (ha ideiglenesen is) kovácsolni, és így egy ellenfelénél ütőképesebb sereget létrehozni. A marokkóiakat például csak az egyesült portugál, kasztíliai és aragóniai seregek voltak képesek megállítani. Ám a már említett belviszályok miatt, ezen egység megteremtése sokszor nehezen és lassan ment.

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Sz. Jónás Ilona (Szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest,1999.
  • Brett, Michael: A mórok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1985.
  • Ceccoli, Paolo: Keresztes Hadjáratok: Kegyetlenség a kereszt nevében. Alexandria Kiadó, Pécs, 2001.
  • Bozsóky Pál Gergő: Keresztes Hadjáratok. Agapé Kiadó, Szeged, 1995.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Reconquista témájú médiaállományokat.