Marokkó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Marokkói Királyság
المملكة المغربية
[Al Mamlakah al Maghribīyah]
Marokkói Királyság zászlaja
Marokkói Királyság zászlaja
Marokkói Királyság címere
Marokkói Királyság címere
Nemzeti mottó: الله، الوطن، الملك
(Allāh, al Waţan, al Malik = Isten, Haza, Király

Nemzeti himnusz: Hymne Cherifien
Morocco in its region (de-facto and disputed hatched).svg

Fővárosa Rabat
é. sz. 34° 02′, k. h. 6° 51′
Legnagyobb város Casablanca
Államforma alkotmányos monarchia
Vezetők
Király VI. Mohammed
Miniszterelnök Abd el-Iláh Benkírán
Hivatalos nyelv arab
Függetlenség Franciaországtól
kikiáltása 1956. március 2.

Tagság ENSZ, IMF, Frankofónia, OIC, Arab Liga
Népesség
Népszámlálás szerint 29 680 069 fő (2004)[1] +/-
Rangsorban 39
Becsült 33 300 800 fő (2014. július)
Rangsorban 39
Népsűrűség 73,3 fő/km²
GDP 2005
Összes 138 006 milliárd USD (153)
Egy főre jutó 4 218 USD
Földrajzi adatok
Terület 446 550 km²
Rangsorban 56
Időzóna WET (UTC0)
Egyéb adatok
Pénznem Marokkói dirham (MAD)
Nemzetközi gépkocsijel MA
Hívószám 212
Internet TLD .ma

Marokkó (hivatalos nevén Marokkói Királyság) egy arab állam Északnyugat-Afrikában. Az Atlanti-óceán partján fekszik, és a Gibraltári-szorostól kezdődően, a Földközi-tengerrel is határos. Szárazföldi szomszédjai, északon Spanyolország (Ceuta, Melilla), keleten Algéria, délen Nyugat-Szahara. Az ország neve a középkori "Morroch" latin névből ered, amely pedig Marrákes város nevéből származik. [2]

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokkó domborzati térképe
Marokkó látványa Spanyolországból nézve, a Gibraltári-szorosnál
A térség műholdas képe
Az Erg Chebbi sivatag Marokkó keleti részén

Felszínét a fiatal Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó Atlasz vonulatai hálózzák be. Északon a Rif-hegység előterében termékeny parti síkság húzódik. A Rif-hegység dél felé a Szebu-medencére tekint. A 600–1300 m magas Marokkói-Mezetát keletről a Középső-, az ország legmagasabb csúcsát hordozó Magas- és az Antiatlasz vonulatai határolják. A hegyvonulatok dél-délkeleti irányban, azaz a Szahara felé lejtenek. Az ország legmagasabb hegye a Túbkal-hegy (4165 m).

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Földközi-tenger partján több öböl és fok található, míg az atlanti part kevésbé tagolt. Marokkótól északra húzódik a Gibraltári-szoros. Ennek forgalmát elvileg Marokkóból is lehet ellenőrizni, így e hely stratégiailag ma is jelentős.

A legjelentősebb folyók: Moulouya, Sebou, Rbia.

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tengerpart mediterrán éghajlatú. Az ország belseje felé haladva az éghajlat egyre szárazabb és szélsőségesebb. A Szahara éghajlata pedig sivatagi.

Élővilág, természetvédelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokkó élővilága változatos, különösen madárvilága nevezetes.[3]

Nemzeti parkjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Arganeraie Bioszféra Rezervátum - Az argan-fa csak Marokkóban él, de ott egyes vidékeken egész erdőt alkot. Ahol él, ott a helyi lakosság életében nagy szerepet tölt be. Terméséből sajtolt olaj a kozmetikai iparnak is alapanyaga. A bioszféra rezervátum így nem csak érintetlen területekre, hanem hagyományos életmódot folytató emberi településekre is kiterjed. A bioszféra rezervátumnak része
  • Sous Massa Nemzeti Park az Atlanti-óceán partvidékén.

További nemzeti parkok:


Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iszlám előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai Marokkó területe a neolitikum óta lakott. Akkoriban a vidék kevésbé volt száraz, mint manapság. Elterjedt elmélet szerint az amazigh nép (akiket szokás berbernek nevezni) érkeztével terjedt el a földművelés a régióban. Az ókorban a mai Marokkót Mauretania néven említették, ami nem keverendő össze a mai Mauritánia országgal.

A legnyugatibb arab ország, Marokkó története a közel ezer esztendős föníciai hódítással kezdődött. Az i. e. 12. században létesültek a nagy tengerparti városok (Tanger, Szalá, Casablanca). A föníciai fennhatóságnak a római légiók érkezése vetett véget, akik az i. sz. 42-ben a tengerparttól távol eső, belső területeket is meghódították. A vandálok uralma (429534) után a terület a 6. században a Bizánci Birodalom része lett.

Középkori dinasztiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pénzérme 840-ből

A 7. században zajlott az iszlám gyors terjeszkedése. Észak-Afrika parti síkságát 670-ben érték el az első iszlám hódítók Uqba ibn Nafi parancsnoksága alatt. Ő a damaszkuszi Omajjád kalifák szolgálatában állt. Követeket küldött a mai Marokkó területére 683-ban. Ezek a követek támogatták a berberek asszimilációját, ami nagyjából egy évszázad alatt lezajlott. A berberek kis államokat, királyságokat alapítottak. Hosszú háborúskodás után Idrisz ibn Abdallah megalapította az arab idriszida dinasztiát és az ország lerázta magáról a távoli bagdadi abbaszida kalifák és az Andalúziában uralkodó Omajjád kalifák fennhatóságát. Az idriszidák fővárosa Fez volt, Marokkó kulturális központtá vált és jelentős regionális hatalommá.

Az idriszidák 11. századi bukása után az arab telepesek elvesztették politikai hatalmukat Marokkó térségében. Berber dinasztiák uralkodtak országszerte. Az almorávidák, az almohádok, a marinidák, végül a szaadita dinasztia uralma alatt Marokkó hatalmában volt Északnyugat-Afrika legnagyobb része, valamint az iszlám Hispania, más néven Andalúzia.

A 15. században kezdődött a spanyol és portugál hódítás, tengerparti településeket foglaltak el.

A szaaditák után az arab alavita dinasztia kezébe került fokozatosan a hatalom. Marokkónak szembe kellett néznie Spanyolország és a nyugat felé terjeszkedő Török Birodalom hódító törekvéseivel. Az alaviták sikeresen stabilizálták helyzetüket. Királyságuk kisebb volt elődeinél, de megőrizték gazdagságukat. 1684-ben visszafoglalták Tangert.

Marokkó volt az első ország, amely elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét 1777-ben. Az amerikai függetlenségi háború kezdetén az Atlanti-óceánon vitorlázó amerikai kereskedelmi hajók a barbár kalózok célpontjává váltak. Az amerikai követek ez ellen védelmet kértek az európai hatalmaktól, de nem kaptak. 1777. december 20-án III. Mohammed marokkói szultán rendelettel vette védelmébe az amerikai hajókat és garantálta biztonságos útjukat.

Abd al-Rahman szultán és kíséretének ábrázolása 19. század elejéről, Eugène Delacroix festménye

A marokkói-amerikai barátsági szerződés jelenleg az Amerikai Egyesült Államok legrégebbi ilyen jellegű, megszakítás nélkül érvényben lévő szerződése. John Adams és Thomas Jefferson írta alá, és 1786 óta egyfolytában hatályban van. Amikor az 1787-es alkotmány nyomán átszervezték az amerikai szövetségi kormányt, George Washington elnök levelet írt Szidi Mohamed szultánnak, ebben megerősítette a két ország kapcsolatait. Az Amerikai Egyesült Államok tangeri konzulátusa volt az amerikai kormány első külföldi tulajdona. Az épület jelenleg múzeum.

Gyarmatosítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A napóleoni háborúk után az isztambuli török kormány egyre kevésbé volt képes kormányozni Egyiptomot és Észak-Afrikát. A helyi bejek kalózkodásba kezdtek, az iparosodó európai hatalmak gyarmatosítási kísérletei egyre fenyegetőbbek lettek. A Maghreb biztos gazdagsága vonzóbb volt, mint Afrika ismeretlen vidékei, és egyébként is stratégiai jelentősége volt a Földközi-tenger nyugati kijáratának. Franciaország már az 1830-as évek elejétől erős érdeklődést mutatott. 1904-ben Franciaország és Nagy-Britannia megállapodott a befolyási övezetek felosztásáról Marokkóban. A német válasz válságot okozott 1905-ben. Ezt az 1906-ban Spanyolországban, Algecirasban tartott konferencián oldották meg, ahol elismerték Franciaország különös érdekeit és előírták, hogy Franciaország és Spanyolország közösen lépjen fel Marokkóban. A második marokkói válságot a németek provokálták ki és növelte az európai hatalmak közötti feszültséget. Az 1912. március 30-án aláírt fezi szerződésben Marokkó Franciaország védnöksége lett. Egy hasonló szerződésben november 27-én Spanyolország lett Marokkó északi részének és déli szaharai övezetének védnöke. Tanger nemzetközi terület lett.

Casablanca egy útja 1920-ban, Boulevard de la Gare

Az I. és a második világháborúban is szolgáltak marokkói katonák (goumiers) a francia hadseregben. Voltak marokkói katonái a spanyol polgárháború idején a francoista hadseregnek is.

A francia részen 1926-ban kitört rif lázadást Pétain verte le.

A nacionalista politikai pártok a II. világháború után emelkedtek fel a francia védnökségekben. Marokkó függetlensége melletti érvelésüket az Atlanti Chartára alapozták. Ez egy közös amerikai-brit nyilatkozat volt, amely egyebek mellett elismerte a népek jogát, hogy megválasszák kormányukat. Az Isztiklal (Függetlenségi) Párt 1944-es kiáltványa a legkorábbi, nyilvános függetlenségi igény. Ez a párt nevelte ki fokozatosan a nacionalista mozgalom legtöbb vezetőjét. A franciák 1953-ban Madagaszkár szigetére száműzték V. Mohammed szultánt. Utódja a népszerűtlen Mohammed ben Aarafa lett, akinek uralmát alattvalói illegitimnek tekintették. A francia védnökséggel szemben aktív ellenállás bontakozott ki az ország minden vidékén. A legnevezetesebb Uzsda esete, ahol a marokkóiak az utcán támadták meg a franciákat és más európaiakat. 1955. október 1-jén indultak meg az újonnan felállított "jais al-tahrir" (Felszabadítási Hadsereg) hadműveletei. Ez felállította Kairóban a "Comité de Libération du Maghreb Arabe" (Az Arab Maghreb Felszabadító Bizottsága) nevezetű szervezetet. Egyiptom részt vett a megszállás elleni mozgalomban. A Bizottság célja V. Mohammed király hazatérésének kikényszerítése volt, Algéria és Tunézia felszabadításával együtt. 1955-ben a franciák beleegyeztek V. Mohammed visszatérésébe és a következő év elején tárgyalások kezdődtek a marokkói függetlenségről.

Függetlenség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1956. március 2-án Franciaország megállapodott a marokkói szultánnal a függetlenségről, majd április 7-én a spanyolok is lemondtak a védnökségről. Marokkó 1969 júniusában II. Hasszán alatt egységes független királysággá alakult az északi spanyol, a déli francia és Tanger nemzetközi fennhatóság alatt álló területek egyesítésével.

1975 óta megszállás alatt tartja a korábbi spanyol gyarmatot, Nyugat-Szaharát. 1984-ben kilépett az Afrikai Egységszervezetből (ma Afrikai Unió). Az 1990-es években végrehajtott politikai reformok nyomán 1997-ben kétkamarás parlamentet állítottak fel. Marokkó nem tagja a NATO-nak, de 2004 júniusában szövetségese lett az Amerikai Egyesült Államoknak. Ugyanakkor szabadkereskedelmi megállapodást írt alá az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval.

Arab tavasz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 2011 elején kezdődött arab tavasz során békés tüntetések zajlottak az országban, aminek következtében az uralkodó népszavazást hirdetett meg az év július 1-jén az alkotmány módosításáról.[4] Az ellenzék azonban vitatta később ennek szabályszerűségét, hitelességét, mivel a 20 millió helyett csak 13 millióan szavazhattak, és a szavazóhelyiségekben nem kérték el az azonosító okiratokat.[5]

Államszervezet és közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alkotmány, államforma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai alkotmányt 1996-ban fogadták el. Ez kimondja, hogy Marokkó államformája alkotmányos, demokratikus és szociális monarchia.

A király az alkotmány szerint domináns szerepet tölt be. VI. Mohammed az ország államfője. Ő nevezi ki az ország miniszterelnökét és ő oszlathatja fel a parlamentet. Új választásokat is ő írja ki. A hadsereg főparancsnoka is egyben.

A 2011 elején kezdődött békés tüntetések nyomán az uralkodó népszavazást hirdetett meg az év július 1-jén az alkotmány modósításáról.[6] A népszavazás sikeres volt, így megváltozott az alkotmány.[7]

Királyok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlament az 1996-os reform után 2 kamarás lett. Az alsóház neve a népgyűlés, a felsőházé szenátus. 325 főből áll a népgyűlés, akiket 5 évre választanak. A népgyűlésben 30 nő is helyet foglal. A szenátus 270 főből áll. A szenátus a különböző helyi és regionális tanácsokból áll össze. A szenátus harmada 3 évre van megválasztva, tehát minden 3. évben újraválasztják a szenátus harmadát.

2011-ig a miniszterelnököt a király nevezte ki, ezután a nyertes politikai párt választja ki. A parlamentet is a miniszterelnök oszlathatja fel, minisztereket nevezhet ki, válthat le.

Politikai pártok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokko-regions-nr.png

Marokkó 16 régióra oszlik, illetve ezeket leosztva 62 prefektúrára, provinciára. A törvényhozás 1997-ben a decentralizáció keretében 16 új régiót hozott létre (Nyugat-Szaharával együtt):

  1. Chaouia-Ouardigha
  2. Doukkala-Abda
  3. Fès-Boulemane
  4. Gharb-Chrarda-Béni Hssen
  5. Grand Casablanca
  6. Guelmim-Es Semara
  7. Laâyoune-Boujdour-Sakia El Hamra
  8. Marrakech-Tensift-El Haouz
  9. Meknès-Tafilalet
  10. Oriental
  11. Oued Ed-Dahab-Lagouira
  12. Rabat-Salé-Zemmour-Zaer
  13. Souss-Massa-Draâ
  14. Tadla-Azilal
  15. Tangier-Tétouan
  16. Taza-Al Hoceima-Taounate
Tipikus falu a Magas-Atlaszban

Védelmi rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokkó légvédelmét rendszeresen erősíti a Francia Légierő expedítiós erői is, rendszerint ezred, vagy két-három repülőszázad kötelékben. Ezt indokolja a szomszédos Algéria instabil belpolitikia állapota és a 2000-es évektől induló fegyverkezési programjai is.[8]

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy nomád berber

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Népességnövekedési ráta: 1,68%
  • Várható átlagos élettartam: 70 év
  • Csecsemőhalandósági ráta:46,5‰

A lakosság 57,4%-a városi. A 15 év alattiak aránya 32,9%. A 65 év felettieké 4,4%.

Legnépesebb települések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokkó etnikumai

Marokkó lakosságát nagyobb részt berberek (75%), arabok (15%) és az ő keverékeik alkotják. A lakosság egy kis része még mindig nomád, ill. félnomád életet él – ők inkább berberek. A berberek főleg az ország déli területein élnek.

Mintegy 60 000 francia és spanyol tanár, mérnök, technikus él az országban. Népsűrűség egyenlőtlen: a lakosok 2/3-a az ország északnyugati-északi részén él, az Atlasz-hegység-től a tengerpartig. A Szaharában csak a népesség 10%-a lakik. Az üzleti élet és az ipar központja Casablanca, ami egyben jelentős kikötő is. Rabatban székel a kormány. Tanger a legjelentősebb kikötőváros; az átjáró Marokkóból Spanyolországba. Fez kulturális és vallási központ, a dominánsan „berber” Marrakes a fő turistaközpont.

Az ország hivatalos nyelve az arab, de az országban azonban több berber nyelvet is beszélnek:

  • tachelhit,
  • tamazight,
  • ghomara,
  • tarifit,
  • senhaja de srair.

A teljes lakosság muzulmán hitű.

Szociális rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Általános adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gazdasági ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mezőgazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár területének csak 20%-a áll művelés alatt, a mezőgazdaság máig fontos szerephez jut: a foglalkoztatottaknak 34%-ának nyújt megélhetést. Legfontosabb terményei a gabonanövények [búza, árpa] mellett a burgonya, cukorrépa valamint az exportorientált mediterrán mezőgazdaság termékei: zöldség és gyümölcsfélék, paradicsom, dinnye, szőlő, datolya, olíva, narancs. Az export 36%-a mezőgazdasági cikkekből és halból származik.

Állattenyésztésben (döntően extenzív pásztorkodás) a juh állományé a vezető szerep. Az ország 47%-án legeltetés folyik.

Az ország a világ egyik legjelentősebb parafa exportőre.

Ipar[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Földünk vezető foszfáttermelője, készletei a világ szükségleteit évszázadokra fedezni tudják. A foszfátbányászat állami tulajdonban van.

Iparában a textilipar, vegyipar, élelmiszeripar, bőrgyártás, gépgyártás (összeszerelő-javító üzemek) játsszák a vezető szerepet. Hagyományos kéziparának termékei a kerámiák, gyapjúszőnyegek, réz- és fa-, valamint bőráruk.

Kereskedelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Belkereskedelme:

A turizmus nagymértékben hozzájárul az ágazat újabb fellendüléséhez. Az ország külső adósságállománya, a fejlődő országok többségéhez hasonlóan jelentős, közel 19 milliárd USD, ami a GDP felét teszi ki. A turizmus miatt virágzásnak indult a kézművesipar (szőnyegek, bőráruk).

Külkereskedelme:

Az ország 9,6 milliárd US-$ (2004) exportált. A fő cikkek: a textíliák (31%), félkésztermékek (18%). Marokkó Franciaországba (33%), Spanyolországba (17%), Nagy-Britanniába (8%), Olaszországba (5%), az USA-ba (4%), Indiába (4%) exportál. Az ország 14,9 milliárd US-$ (2004) importált.

Az országra jellemző egyéb ágazatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az A3-as autópálya Casablanca és Rabat között

A világ hatodik legbalesetveszélyesebb országa. A marokkói költségvetés 2,5%-át teszik ki a balesetek miatti kórházi, helyszínelési, stb. költségek.[9]

Közút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az országban kb. 62 000 km a úthálózat, ebből a fele aszfaltozott. 400 km az autópályák hossza.

A városok útjai zsúfoltak.

Vasút[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vasút hossza 1800 km. Több mint 1000 km villamosított. A vasútvonalak többsége az Atlanti-óceán mellett húzódik.

Légi közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Casablancán, Tangerben, Rabaton, Tétouanon, Al Hoceïmaban, Fezben, Oujdan, Marrakesben, Ouarzazateben, Essaouiran és Nadorban található nemzetközi reptér.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az iskolarendszer 3 lépcsőből áll: 5 éves alapképzés, aztán egy 4 éves alapfok, majd 3 éves felsőfok.

Az országban Rabatban, Casablancan, Uzsdán, Marrakesben és Fezben található egyetem.

Film[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokkóban a mai napig több történelmi és vallási filmet forgattak. Itt készült a Gladiátor a Cassablanca, és a Názáreti Jézus című film. Érdekesség, hogy több család is a filmből él. A filmekben statisztálnak.

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulturális világörökség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Marokkói kaftán

Marokkó termékeny tája régóta különböző civilizációk harcának színtere. Mindegyiknek örököse a mai Marokkó. A gazdag múlt sokféle hagyatéka közül az UNESCO a következőket vette fel a világörökségek listájára:

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hagyományok, néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balgha, bőrből készült papucs

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az étkezéshez hozzátartozik egy egyfajta szertartás. Minden étkezés testünk megtisztulását jelenti a kultúra szerint. Ha az országban járunk és meghívnak minket egy baráti étkezésre, soha ne utasítsuk vissza, hanem fogadjuk el egy baráti mosollyal és kövessük a házigazdákat az étkezés előtt rituáléban. Mikor leültünk az asztalhoz, egy tálban szappan nélküli vizet visznek körbe amiben megmoshatjuk a kezünket. Szappan azért nincs benne, mert szerintük elrontaná az étel ízét. Miután mindenki megmosta a kezét, egy nagy, közös tálban érkeznek az ételek az asztalra. Csak jobb kézzel szabad elvenni az ételt, mert a bal kéz tisztátalannak számít, és csak a tál mifelénk eső oldaláról. Mivel mi vagyunk a vendégek, a finomabb falatok úgyis a hozzánk közelebb levő oldalon lesznek. Az étkezés addig tart, ameddig mindenkinek üres nem lesz a tányérja és a középső tál is. Ha nem fér belénk több, inkább tartsunk szünetet és hörpíntsünk egyet a mentolos teából, minthogy avval a kifogással álljunk elő, hogy tényleg nem fér belénk több. Marokkóban mindenhez kenyeret esznek, amely inkább a magyar lángosra hasonlít. Kerek, lapos és laktató. Miután minden tálról elfogyott az étel, újra körbejár a vizestál és egy törülköző. A két, kétségkivül legismertebb étel a kuszkusz és a tajine tál. Mindemelett rengeteg zöldség és gyümölcs fogy. Reggeli gyanánt gyakran nem esznek többet, mint egy-két narancs és egy mentolos-tea. Húsfélék közül a csirke a leggyakoribb és a bárányhús, de a tengerpartnak köszönhetően a halak és egyéb tengeri étkek is megtalálhatóak az asztalon. Bármerre járunk az utcán, és netán a városnézés közben megéhezünk, bármelyik sarkon találhatunk egy kis étkezdét. Ha megszomjaznánk, elég csak alaposabban körülnéznünk és pár dirhamot kipengetnünk, és máris ihatjuk a frissen facsart narancslevet.

Turizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ben Youssef madraszának belső udvara, Marakesh

Sport[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Olimpiai helyezések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

helyezés Med 1.png Med 2.png Med 3.png Összesen
Pekingi olimpia 2008 0 1 1 2
Athéni olimpia 2004 2 1 0 3
Sydney-i olimpia 2000 0 1 4 5
Atlantai olimpia 1996 0 0 2 2
Barcelonai olimpia 1992 1 1 1 3
Szöuli olimpia 1988 1 0 2 3
Los Angeles-i olimpia 1984 2 0 0 2
Római olimpia 1960 0 1 0 1
Össz. 6 4 9 19

Ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Marokkó témájú médiaállományokat.

Újságok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]