Római Birodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Római Birodalom
Imperium Romanum
Kr. e. 27 – Kr. u. 476. szeptember 4.
Roman Empire Trajan 117AD.png
A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején
Általános adatok
Fővárosa Róma
Terület (Traianus alatt) kb. 5 900 000 km²
Hivatalos nyelvek latin
Vallás római vallás
Kormányzat
Államforma principatus, majd dominatus
Elődállam
Utódállam
 Ókori Egyiptom
Bizánci Birodalom 
 Makedónia
 Szeleukida Birodalom


A mondabeli anyafarkas Romulust és Remust szoptatja

A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) az ókori Róma által létrehozott államalakulat volt a Földközi-tenger medencéjében. Örökségét közvetlenül a Keletrómai (Bizánci) Birodalom vitte tovább, melynek fővárosa Konstantinápoly, de kulturális hatásai a mai napig érezhetőek az európai élet számos területén.

Római Birodalomról kétféle értelemben beszélhetünk. Amennyiben a birodalmiságot önálló államszervezeti jelenségként fogjuk fel, kritériumainak a rómaiak állama a i. e. 3. századra már megfelelt, miután egyesítette Itáliát, és „külföldön” (a Földközi-tengeren, az Ibériai-félszigeten és a Balkán-félszigeten) kezdett hódítani. Amennyiben a birodalmat pusztán a császárság szinonim kifejezésének tekintjük, úgy Római Birodalomról Augustus principatusának kialakításától, szorosan véve i. e. 27-től beszélhetünk. Maguk a rómaiak az általuk meghódított területekre már a köztársasági államforma idején is alkalmazták az Imperium Romanum („római imperium”) kifejezést.

A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején (Traianus) kb. 5 900 000 km² szárazföldi területre terjedt ki. Ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a Duna legalább egyik partvidéke végig a folyam mentén, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része (Anglia, Wales és Dél-Skócia), az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán-félsziget és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén. Ezzel a Római Birodalom Nyugat-Eurázsia lakosságának kb. a felét foglalta magában és az ókori közel-keleti, európai, illetve afrikai birodalmak történetében a legnagyobb kiterjedésű volt, amit csak a Hun Birodalom múlt felül az ókor legvégén. Napjainkban A Római Birodalom határai-nak részletes feltárására és bemutatására az UNESCO Világörökség Bizottsága kezdeményezésére kerül sor. (A magyarországi limesszakaszok összefoglaló megnevezése: Ripa Pannonica Hungary.)

A Római Birodalom maradandó hatást gyakorolt a nyugati civilizációra, kultúrára, vallásra, politikai fejlődésre és művészetre. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, amelyek a gyarmatosítások során más kontinenseken is elterjedtek: legfontosabbak közülük (a beszélők száma szerinti sorrendben) a spanyol, a portugál, a francia, az olasz és a román. Európa újlatin nyelvű országait összefoglalva a Romania névvel is illetik. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait.

Előtörténet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókori Itália népei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itália területét Róma felemelkedése előtt számos különböző nép lakta. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói. A vaskor kezdetén (i. e. 2. évezred1. évezred fordulója) megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italikus törzsek. A latinok és a velük rokon népcsoportok a Tiberistől délre (Róma, Alba Longa, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber népek pedig Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Ugyanebben az időszakban települtek meg az Itáliai-félsziget északi részén a szintén indoeurópai illírek és venétek. A legjelentősebb itáliai civilizációt azonban az ismeretlen eredetű etruszkok és a gyarmatosító görögök hozták létre. Az etruszkok keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek Itália középső és északi területein, a görög gyarmatosítás pedig Dél-Itália és Kelet-Szicília területére terjedt ki (Neapolis, Tarentum, Szürakuszai stb.).

A római királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. A város alapítását a hagyomány i. e. 753-ra tette. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt. A királyság kora két szakaszra tagolódik: a latin–szabin parasztkirályok korára és az etruszk eredetű Tarquinius-dinasztia uralkodóira. Ebben a korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. Róma területi hódításait az ötödik király, az i. e. 6. század elején uralkodó Tarquinius Priscus kezdte meg a szomszédos etruszk városok leigázásával. A királyság egészen Tarquinius Superbus-ig tartott. A király elűzésével szűnik meg a római királyság i. e. 509-ben.

Róma felemelkedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itália meghódítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

S. P. Q. R., azaz a szenátus és a római nép
Róma városa a Tabula Peutingeriana térképen, ami egy itinerarium, azaz útvonalleírás a Római Birodalom nyilvános úthálózatáról, a cursus publicusról.

A királyságot i. e. 509-ben a köztársasági államforma váltotta fel. A fiatal Római Köztársaság elismerte Karthágó, az észak-afrikai pun állam kereskedelmi monopóliumát a Földközi-tengeren, cserébe az szavatolta Róma és szövetségesei sérthetetlenségét. Az i. e. 5. században Róma csak kemény harcokkal biztosíthatta fennmaradását a támadó latin törzsek és a királyság visszaállítására irányuló etruszk törekvések ellen. Miután a latin városokkal szövetségre léptek, az etruszkok és a vetélytárs dél-itáliai népek ellen összpontosították erőiket. Az 4. század elején Fidenae és Veii (i. e. 396) városok legyőzésével Róma megkezdte az etruszkok központi területeinek meghódítását. Ugyanebben az időben kelta (gall) törzsek keltek át az Alpokon és telepedtek le Észak-Itáliában, a folyó vidékén. A kelták itáliai hadjáratuk során hatalmas vereséget mértek a rómaiakra, és a Capitolium kivételével elfoglalták és felgyújtották a várost.

Rómának az i. e. 4. évszázad közepére sikerült ismét elég erőt gyűjtenie a hódítások folytatásához. Északon visszaverték az újabb kelta betöréseket, délen pedig a volscusokat szorították vissza. Karthágó és Róma újabb szerződésben biztosította alattvalói védelmét. Az i. e. 3. század elején a rómaiak legyőzték déli szomszédaikat, a laza törzsszövetségben élő szamniszokat. Ezzel a római uralom biztosítottá vált Közép-Itáliában. A római köztársaság területe ekkor mintegy 20 000 km² volt, lakossága pedig legalább 1 000 000 fő. A szamnisz területek megszerzésével Róma közvetlenül szomszédos lett a tengerparti görög városállamokkal. Megkezdődött a hadiflotta-építés és a tengeri hódítások kora. A pürrhoszi háborúban a rómaiak karthágói segítséggel legyőzték Tarentumot, a dél-itáliai görögök legfőbb városát, amely római fennhatóság alá került. Ezután a többi görög város is szövetségre lépett Rómával, és a rómaiak megszilárdították hatalmukat Dél-Itáliában is.

Az első pun háború hadakozásai a rómaiak számára a Szürakuszai városa és egész Szicília feletti uralom megszerzésével fejeződtek be. Szicília lett az első római provincia, majd rövidesen követte Szardínia és Korzika is. Teuta illír királynő kalózkodó népének legyőzésével az Adriai-tenger „Mare nostrum” („a mi tengerünk”) lett a rómaiak számára. I. e. 224-ben pedig a Pó-medence gall területeit is sikerült elfoglalni, és Róma így egész Itália felett megszerezte az ellenőrzést.

A világbirodalom kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második pun háború térképe

Az i. e. 3. század legvégén, a második pun háborúval Karthágó dőlt ki a versenytársak közül. A Földközi-tenger nyugati medencéjében ezzel Róma lett az úr, keleten azonban a görög világ virágzó hellenisztikus államai tartották hatalmukban a térséget. Amikor a makedónok hódító törekvései miatt Pergamon és Rhodosz Rómához fordultak, i. e. 200-ban kitört a második makedón háború (az első a pun háború idején zajlott), mely római győzelemmel végződött. Bár Quinctius Flaminius római hadvezér kihirdette a görög államok szabadságát, valójában ettől kezdve a római hadsereg tartotta megszállása alatt Görögországot és Kis-Ázsia nyugati partvidékének városállamait.

Az i. e. 2. század elején zajlott le Róma és a szeleukida III. Antiokhosz háborúja, amely szintén a rómaiak győzelmével zárult, és melynek eredményeképpen Róma a Földközi-tenger keleti medencéjében is megszerezte a hatalmat. A harmadik pun háború hamarosan Karthágó végleges elpusztításával zárult: a várost lerombolták és az állam területét Africa néven provinciává tették. A hellenisztikus államok és Karthágó legyőzésével az i. e. 2 század közepére Róma az egész Földközi-tenger medencéjének ura lett.

A köztársaság bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az itáliai rabszolgalázadások korszaka, majd a köztársaság válsága és a Sulla-féle polgárháborúk időszaka után i. e. 6048 között létrejött az első triumvirátus, amely három államférfi, Julius Caesar, Pompeius és Crassus hatalmi szövetsége volt. A galliai háborúban, i. e. 5851 között Caesar megszerezte Galliát Rómának, és teljesen új provinciapolitikát valósított meg. Crassus halálát követően Pompeius és Caesar között háború tört ki (Caesar-féle polgárháború), amelyben Caesar győzött. Caesart több győzelme után örökös dictatorrá választották. Dictatori ténykedése során többek között átalakította az államszervezetet, átrendezte a provinciák adózását, szabályozta az itáliai városok rendjét, földet osztott, nagyszabású építkezésekbe kezdett, kijavíttatta a római naptárat. I. e. 44 március idusán a Senatusban meggyilkolták.

A Caesar által képviselt diktatórikus politikai irányvonalat utódai pontosan követték, mivel a korábbi korrupt köztársaság nem volt képes hatékonyan irányítani a hatalma alá tartozó óriási területeket. A második triumvirátus során, i. e. 40-ben Antonius, Octavianus és Lepidus osztották fel egymás között a Római Köztársaság alá tartozó országokat. Lepidus i. e. 36-ban visszavonult, és megkezdődött Antonius és Octavianus harca az egyeduralomért. A véres polgárháború sok szenvedést okozott Itália és a Róma által uralt területek népének. I. e. 30-ban Octavianus legyőzte Antonius és az egyiptomi királynő, Kleopátra hajóhadát, majd amikor elfoglalta Alexandriát is, Antonius és Kleopátra öngyilkosságot követett el. Egyiptom nem provincia lett, hanem Octavianus személyes birtoka, melyet megbízottaival igazgatott. Az egyiptomi gabona nagy hatalmat adott a kezébe: Róma élelmezését.

I. e. 29-ben hazatérve évről évre consullá választották, ő volt az első a senatorok névjegyzékében, a princeps senatus. I. e. 27-ben névlegesen lemondott teljhatalmáról, és bejelentette a „köztársasági rend visszaállítását”, a valóságban azonban minden hatalom az ő kezében összpontosult. A Senatus az Augustus („fényes”) nevet adományozta neki, és a neve így Imperator Caesar Augustus, divi filius, azaz „az isten fia” lett.

A császárság kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még: Római császárok listája időrendben

A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (i. e. 27–i. sz. 284) és a dominatus (284476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált.

A birodalom válsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Kr.u 3. század elejétől egyre több nép támadta a Római Birodalom határait. A nagyobb támadások elhárítására hatalmas hadsereget kellett fenntartani. Ennek ellátását csak az a adók növelésével tudták biztosítani. Az is előfordult, hogy a szomszédos népek egyszerre három oldalról támadták a birodalmat.
  • A császár nem lehetett ott mindenütt. Ilyenkor hadvezéreit küldte a veszélyeztetett helyekre, akiket a győzelmek után katonáik gyakran császárrá kiáltottak ki. Ez súlyos belső harcokhoz vezetett, a császári hatalom meggyengült.
  • A nagy hódító háborúk lezárultak, így a rabszolga-utánpótlás is akadozott, gyakran nem volt, aki megművelje a földet. Ezt a gondot enyhítette az a mindinkább terjedő megoldás, hogy a nagybirtokosok szegény szabadokat is alkalmazták bérlőként.
  • A birodalom békéjét és egységét erősítette meg Constantinus császár, amikor megszüntette a keresztényüldözést. Új császári Főváros építtetett, amelyet saját magáról Konstantinápolynak nevezett el.

A Római Birodalom provinciái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


A Római Birodalom kultúrája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A városi élet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Római Birodalmat, ami egy városi településből nőtte ki magát, méltán nevezhetjük a városok birodalmának, minthogy a császárkor derekán kb. 2000, egy késő római forrás szerint 5627 várost számlált.

A birodalmi közigazgatás legalsó egységét a városi önkormányzat jelentette. A rómaiak uralmuk biztosítására és a római életforma legfontosabb feltételeinek megteremtésére a városok alapítását szorgalmazták. Ebben a kérdésben a meghódított területek lakosságánál is egyetértésre találtak, hiszen a helyi arisztokraták számára az említett önkormányzat jobban biztosította a hatalmat, mint a korábbi függetlenség. Ráadásul minden római városban a polgárok azokat a civilizációs vívmányokat élvezhették, mint Rómában, ami nagyban elősegítette a meghódított népek romanizációját.

Savariába tartó római vízvezeték Bucsunál, a 89-es főút melletti Közlekedési emlékhelyen

Szinte a császárok mindegyike törekedett tehát arra, hogy uralmuk idején újabb városokat alapítsanak, régieket bővítsenek, ellátásukat újabb kikötők, gabonatárolók, piacok, vízvezetékek építésével biztosítsák. A provinciák városi településeinek kialakulásában a katonaság fontos szerepet játszott, hiszen a táborokhoz tartozó külső territóriumokon telepedtek le a katonák családtagjai, gyakran a veteránok is, valamint a hadsereget kiszolgáló kereskedők, iparosok. Ezekből a településekből alakultak ki a szintén önkormányzattal rendelkező katonavárosok, melyeket canabaenak, vagy auxiliaris vicusnak neveztek. A római polgárjoggal rendelkező kiszolgált katonák tömeges letelepítése, a deductio volt a feltétele a polgárvárosok egyik típusának, a Rómával azonos jogokat élvező colonia alapításának. Amennyiben a város nem ezen a módon jött létre, Hadrianus korától municipium lett és csak később kaphatott colonia rangot.

A kárpát-medencei alakulásához

Az alapított városok városképe általában Rómát idézte, az alapításkor a nap állásához igazodva kimérték a K-Ny-i tengelyt, erre merőlegesen az É-D-it. Ezekből alakult ki a két főutca a decumanus és a cardo, metszéspontjukban szabad teret hagytak a forum részére, majd a velük párhuzamosan létrehozott újabb utcák alkották a jellegzetes négyzethálós utcarendszert közöttük a szigetszerű háznegyedekkel (insula), ahol többemeletes épületek magasodtak. Az egyes településeket masszív, sok helyen még ma is jó állapotban, sőt használatban lévő, szárazföldi utak kötötték össze egymással.

A kora császárkori városok, illetve azok lakóinak jogállása tehát eltért egymástól; a római jog kiterjesztése után azonban egységessé vált, amit a városi települések civitas elnevezése is bizonyít. Bizonyos ranglétra azonban még a 4. században is megfigyelhető a városi települések között. Róma és Constantinopolis, mint fővárosok álltak legfölül, majd ezt követték a provincia-székhelyek, az egyéb császári székhelyek (Treviri, Sirmium, Nicomedea, Ravenna stb.), a valami miatt nevezetes városok, végül a többi.

A nagymértékű városiasodás ellenére meglepő módon a Birodalom lakosságának egészen kis része lakott a városokban, a többség vidéki településeken élt. Az egy-illetve másfélmilliós lakosú Rómán kívül kevés igazi nagyváros létezett a Birodalomban. A 4. században például Alexandriának 250 000, Antiochiának 200 000-150 000, Lugdunumnak, Ostiának körülbelül 50 000 lakosa volt. Hasonlóan nagyobb lélekszámú települések közé tartozott pl. Treviri, Aquleia, Sirmium. Ezzel szemben Pompeji a 20 000 lakosával, vagy Aquincum a 10-12000 fővel közepes méretű városnak számított, számos településnek csupán 2-3000 lakója lehetett.

A városoknak hasonló funkcióik voltak, mint manapság; itt épültek ki a kereskedelem, ipar, kulturális és vallási élet, a képzés, művészet központjai, a 4. századig itt laktak az előkelőek, még akkor is, ha vagyonuk a vidéki birtokaikon koncentrálódott. A fallal körülvett településeknek katonai, védelmi szerepük is jelentős volt. Különösen a 3., 4. század folyamán figyelhető meg, hogy a külső barbár támadások gyakorisága miatt szinte minden város védőfalát megerősítették, vagy újat emeltek.

A városi építkezések részben császári, részben magánadományokból, valamint közösségek segítségével folytak. A városokról közvetlenül a városi tanács tagjai, akiket a 3. századtól gyakran curialisoknak neveztek, gondoskodtak. A feladatukhoz tartozott, hogy az államnak fizetendő adót beszedjék, valamint a közmunka kötelezettséget elosszák a városiak között. Ez utóbbi kötelezettségük biztosította a városlakók zavartalan együttélését, mert ide tartoztak az építési-szállítási munkák, a település tisztántartása, gondoskodás a város rendjéről, a vízellátásról, a fürdőkről, az egészségügyi ellátásról, az élelmiszerekről. Az élelmiszerárak folyamatos ellenőrzését is nekik kellett megoldaniuk. Ugyancsak ők gondoskodtak az oktatásról, a művészetekről, ünnepek megtartásáról, végül de nem utolsó sorban a lakosok szórakozásáról. A városi ellátásban bekövetkezett fennakadás a köznép haragját vívta ki. Elégnek bizonyult egy rosszul fűtött fürdő, vagy egy kedvelt kocsihajtó bebörtönzése, hogy a városlakók fellázadjanak.

A városi életnek minden előnye ellenére, ahogy manapság szintén, voltak árnyoldalai is: a zaj, a zsúfoltság és egyéb civilizációs ártalmak, miként erről az antik szerzők beszámolnak. Mégis mindenki Rómáról, római lakásról álmodott. Ezért írja le az igazgatási szempontból már csekély jelentőségű városról 380-ban Ausonius költő ezeket a szavakat: “Prima urbes inter, divum domus, aurea Roma” Első a városok között, az istenek lakhelye, az arany Róma. Ausonius XI.1.[1]

Szellemi kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, például Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.

Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték.

313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák.

Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét.

Titus Livius

Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.

Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.

Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a második klasszikus („neoklasszikus”) stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikus rómaiak korában, mind a későbbi korokban sok bírálat érte, az európai reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek.

A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.

Művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római történelem forrásművei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Római Birodalom témájú médiaállományokat.

Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:

  • Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
  • Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
  • Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
  • Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
  • Cicero: Válogatott művei (1974)
  • Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
  • Florus: Róma háborúi (1979)
  • Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
  • Historia Augusta (1967)
  • Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
  • Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976)
  • Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
  • Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
  • Polybios: Történeti könyvei I-II.
  • Plinius, ifj.: Levelek (1966)
  • Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
  • Sallustius: Összes munkái (1978)
  • Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
  • Sztrabón: Geographika (1977)
  • Suetonius: A Caesarok élete (1975)
  • Tacitus: Összes művei (1970)
  • Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
  • Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
  • Vergilius: Összes művei (1967)

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Kiss Magdolna: A városi élet a Római Birodalomban. Interaktív taneszköz (CD-ROM), Alma Mater Bt. Nagykanizsa 1999. http://genianet.com

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar kézikönyvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Budapest, Osiris, 2002.
  • T. Cornell - J. Matthews: A római világ atlasza - Helikon K. Bp. - ISBN 963-208-626-0
  • Ferenczy Endre–Maróti Egon–Hahn István: Az ókori Róma. (Egyetemi Tankönyv). Budapest, Tankönyvkiadó, 1992.
  • Forisek Péter: A Római Birodalom képes története. Debrecen, TKK, 2008. 128.p.
  • Grüll Tibor: Az utolsó birodalom. Az imperium Romanum természetrajza. Budapest, Typotex, 2007. 328 p.
  • Havas László–Hegyi W. György–Szabó Edit: Római történelem. Szerkesztő: Németh György. Budapest, Osiris Kiadó, 2007.
  • Havas László–Németh György–Szabó Edit: Római történeti kézikönyv. Szerkesztő: Németh György. A forrásokat összeállította Forisek Péter. Budapest, Korona Kiadó, 2001.
  • Kiss Magdolna: A városi élet a Római Birodalomban. Interaktív taneszköz (CD-ROM), Alma Mater Bt. Nagykanizsa 1999. http://genianet.com
  • A. M. Liberati - F. Bourbon: Az ókori Róma - Officina K. Bp. 2006. - ISBN 963-9750-02-0

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]