Ellenreformáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pasquale Cati: A tridenti zsinat

Az ellenreformáció (latin: Contrareformatio), más néven katolikus megújulás [1] (latin: Reformatio Catholica) a katolicizmus törekvése volt mind vallási, mind társadalmi téren a protestantizmus térnyerése ellen cselekedni, és elvesztett pozícióit visszaszerezni. Ebből a célból ült össze a tridenti zsinat 1545. december 13-án, amely az ellenreformáció korszakának elindítója volt.

Egyes történészek és teológusok szerint a schmalkaldeni háborúval kezdődött (1546) és a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békével befejeződött (1648), mások szerint az ellenreformációs folyamat a 18. századig tartott. Magyarországon II. József 1781-es türelmi rendelete tekinthető az ellenreformáció végének.[2]

Jellege[szerkesztés]

A kereszténység története

- A kereszténység kronológiája -

Sablon:A kereszténység története

A fentiekből következően a folyamat kettős jellegű: Az ellenreformáció jelenti:

  • egyrészt a – reformáció korát megelőzően elkezdődött – belső reformtörekvések folytatását, felerősödését (katolikus megújulás, restauráció, katolikus reform, katolikus reformáció[3]),
  • másrészt a protestantizmus támadásai elleni védekezés, az elveszett pozíciók visszaszerzésére irányuló – a politikai hatalom eszközeivel is támogatott, a fegyveres harc síkjára is kiterjedő törekvések révén bekövetkező – katolikus egyházi visszahatást is.[4]

E fogalmi kettősség kiküszöbölésére javasolják a semlegesebb – és talán pontosabb – kora újkori katolicizmus – konfesszionalizáció fogalmát[5]

Az ellenreformáció szárnyai alatt alakult a barokk művészete, monumentalizmusával, pompájával a katolikus egyház „erejét és lenyűgöző mivoltát” próbálván mutatni.

Története[szerkesztés]

A reformáció egész országokat, illetve országrészeket szakított el a katolikus egyháztól. A reformáció eszméi Németország, Svájc, Anglia mellett elterjedtek Németalföldön, Észak-Európában, a legtöbb balti államban és Kelet-Közép-Európában (Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon). A katolikus egyház, miután tudomásul vette, hogy a nyugati kereszténységben beállt szakadások nem megszüntethetők, arra törekedett, hogy gátat vessen a reformáció térnyerésének, sőt, minél több területet visszahódítson és belső reformok révén maga is megújuljon. [6]

A rohamosan terjedő reformációs eszmék elindítója a tridenti zsinat volt (1545-1563). A zsinat összehívását a protestánsok is szorgalmazták, ők azonban szabad zsinatot akartak, ahol bárki felszólalhat és szavazhat. Ez azonban veszélyes lett volna a pápaságra nézve, mert könnyen igazolhatta volna a reformátorok álláspontját.[6] III. Pál pápa végül is 1536-ban kiadta a régi rend szerint ülésező zsinatot összehívó bullát, de a zsinatot csak 1545-ben lehetett megnyitni, s a kevés számú megjelent miatt a tárgyalások meglehetősen nehézkesen indultak és vontatottan haladtak.[6]

Hiába hoztak volna azonban bármilyen jónak látszó határozatokat a zsinaton, ha azokat nem tudták volna a gyakorlatban megvalósítani. Az egész ellenreformációs mozgalom eleve sikertelenségre lett volna kárhoztatva, ha nem talált volna az egyház olyan alkalmas embereket, akik tűzön-vízen át megvalósítják rendelkezéseit és minden eszközzel megakadályozzák a hitújítás terjedését. Erre a feladatra az 1540-ben alapított jezsuita rend mutatkozott a legalkalmasabbnak.[6] A rend fő célja a pápa fősége alatt egyesíteni a világot. E cél érdekében kezdték meg a keresztény népek körében sokrétű tevékenységüket, de ez a cél indította őket arra is, hogy misszionáriusaik a távoli földrészeket is felkeressék. [6]

1575-ben megalakult az oratoriánusok papi társulata, az alapító Néri Szent Fülöp szándékai szerint a papok lelki életének az ápolására és a papnevelés színvonalára rendezkedett be.
Az irgalmasok rendje (1572) kórházakat létesített és a betegek ápolását választotta feladatául.
A kapucinusok a ferencesekből szakadtak ki és alkottak önálló rendet 1618-ban. Feladatuk a néptömegek körében végzett lelkipásztorkodás lett.
Ugyancsak a nép körében végzett missziós munkára (népmisszió) rendezkedtek be a lazaristák (1624). A kongregációt Páli Szent Vince alapította, aki a betegek ápolására és a szegények gondozására megalapította az irgalmas nővérek női társulatát is (1668).
A leányifjúság nevelésére az angol Ward Mária alapított egy női rendet 1609-ben, Belgiumban. Szabályaikat végül XI. Kelemen hagyta jóvá 1703-ban. Ettől kezdve angolkisasszonyok néven folytatták oktatási tevékenységüket.
A piaristák kifejezetten a gyermekek nevelését tűzték ki célul maguk elé. A rendet Kalazanci Szent József spanyol származású pap alapította. [6]

Miután a katolikus egyház a reformáció további terjedésének gátat vetett, a reformációhoz csatlakozott területek visszahódításához is hozzáfogott. Ez az ellenreformációs tevékenység gyakran politikai és erőszakos eszközökkel is összefonódott. [6]

Spanyolországban, Portugáliában az inkvizíció a kisebb protestáns beszüremkedéseket teljesen felszámolta. Franciaországban az évtizedekig tartó vallásháborúk után páratlanul véres kegyetlenséggel megakadályozták a reformáció megerősödését. Németalföld francia és flamand vidékei katolikusok maradtak, míg a holland részen nem tudta megerősíteni pozícióit az egyház. [6]

Az ellenreformációs mozgalom mindenhol élvezte a feudális reakció támogatását. Összefonódott a spanyol hatalmi törekvésekkel is: előbb V. Károly császár állt az élére egy egységes katolikus birodalom megteremtésének tervével, majd ennek kudarca után II. Fülöp király egy spanyol vezetés alatt álló katolikus világ létrehozását tűzte ki célul. [6]

Az osztrák Habsburgok szintén mindent megtettek az ellenreformáció kibontakozása érdekében, mert segítségével a közép-európai országokban hatalmukat akarták megszilárdítani. [6]

Az ellenreformáció előretörése és egyre erőszakosabbá válása 1608-ban arra késztette a németországi protestáns fejedelmeket, hogy katonai szövetségre lépjenek egymással és megalkották a Protestáns Uniót. Velük szemben a katolikus fejedelmek 1609-ben a Katolikus Ligát hozták létre. [6]

A protestáns és a katolikus tábor hamarosan össze is ütközött egymással. A harmincéves háború (1618-1648) kirobbanására az adott alkalmat, hogy Csehországban a protestánsoktól elkoboztak két templomot. [6]

Nagy sikereket ért el az ellenreformáció Németország déli részén, különösen Bajorországban és az osztrák tartományokban. V. Albert bajor herceg rekatolizálta a papságot, alattvalóit a katolikus vallásra kötelezte, a protestáns nemességet pedig teljesen kirekesztette az országgyűlésből. 1575-re Bajorország tisztán katolikus lett.[7]

1600 körülre a vallási helyzet sokat változott az 1570-es állapotokhoz képest. Bajorország, Baden-Baden Őrgrófság, Stájerország, Karintia és Krajna teljesen katolikusokká lettek. A német egyház tartományok (Köln, Münster, Fulda, az Eichsfeld-vidék, Würzburg stb.), amelyek korábban túlnyomórészt evangélikusak voltak, szintén rekatolizáltak. [7]

II. (Habsburg) Ferdinánd 1598 és 1629 között erőszakkal csaknem teljesen visszaszorította a protestantizmust.

Magyarországon[szerkesztés]

Mivel a 16. század végére Magyarország lakosságának jelentős része a protestáns hit mellett döntött, a katolikus klérus – hatalmi eszközöket is igénybe véve – ellenakciót indított. 1561-ben Oláh Miklós érsek behívta az országba a jezsuitákat, papjait pedig zsinatra hívta össze.[8] Az ellenreformáció komolyabb korszaka Rudolf trónra lépésével (1576) kezdődött. A katolikus Habsburgok erőszakkal léptek fel a protestánsok ellen: elvették templomaikat, üldözték lelkészeiket.[9] A század végén Felvidéken szabályos protestánsüldözés volt.[8]

Az ellenreformáció kiemelkedő alakja Pázmány Péter volt, aki azt szerette volna, hogy Magyarország minden lakosa katolikus legyen. Írásaival és ékesszólásával a többségében protestáns hitre áttért magyar főurak jelentős részét ismét visszatérítette a katolikus egyházba s ezáltal a katolicizmus hosszútávú biztos szerepét Magyarországon megszilárdította.

1625-től már csak katolikus hitű személy tölthette be a nádori tisztet.[8] I. Lipót alatt (1657-1705) az ellenreformáció radikális korszaka kezdődött.[8] Az 1681-es soproni országgyűlésen korlátozott mértékben engedélyezték a protestáns vallásgyakorlást (megyénként két artikuláris helyen, de azokon kívül sehol).

Mária Terézia alatt (1740-1780) csak “titkos protestantizmus” létezett.[10] A protestáns egyházak hívei névlegesen ugyan a római katolikus egyházban maradtak, és éltek a szentségeivel, de összejöveteleiket titokban tartották. Akiket elfogtak, azokat börtönbe zárták vagy gályarabságra vitték.[10]

1781-ben II. József kiadta türelmi rendeletét: a felvilágosult abszolutizmus szellemében – szabad vallásgyakorlást és hivatalviselést biztosított egyes felekezeteknek. Mindez kiváltotta a pápaság rosszallását: VI. Piusz pápa 1782-ben maga utazott Bécsbe („fordított Canossa-járás”), de József nem változtatott politikáján.[11]

Eszközei[szerkesztés]

A katolikus megújulás fő eszközei:

Készítettek egy katekizmust, amely röviden összefoglalta a katolikus tanítást és erkölcsi elveket. [6]
Ettől kezdve nagy hangsúlyt fektettek a papképzésre; papnevelő intézetek felállítását rendelték el.
Megélénkült a katolikus egyházi oktatás (hitoktatás), illetve javult a színvonala.
Tilos volt egy személynek több egyházi méltóságot betöltenie. A püspököket kötelezték arra, hogy egyházmegyéjükben tartózkodjanak, vigyázzanak a papság erkölcseire. [8]
Felismerték a könyvnyomtatásban és könyvterjesztésben rejlő erőt. A Róma számára nemkívánatos, "eretnek" könyvekre összeállították a Tiltott könyvek jegyzékét (index). [8]
Védelembe vették a szentek, az ereklyék és szentképek tiszteletét, különös jelentőséget biztosítva a Mária-tiszteletnek. [6]
Eltörölték a búcsúcédulák árusítását. [6]
Sok évszázados mozdulatlanság és tilalom után megszülettek az első katolikus Biblia-fordítások. (A laikusok számára továbbra is tilos volt a Biblia egyéni értelmezése, ez a papság kiváltsága maradt.) [8]
Új inkvizíciót állítottak fel, amelyet a pápa hatáskörébe adtak. [6]
Új liturgikus könyveket adtak ki, és ezzel az istentiszteletet egységesítették. [6]
Mindent megtettek, hogy fokozzák az istentisztelet méltóságát. A szentáldozást legtöbbször szentgyónás előzte meg. Az eddig hordozható gyóntatószék, amelyet szükség esetén az oltár közelében állítottak fel, állandó helyet kapott a templomban.[12]
A laikusokat arra biztatták, hogy gyakrabban vegyék az eucharisztia szentségét, és így gyakrabban gyónjanak is. [13]
Az új ájtatosságok és imádságok – főleg az oltáriszentséggel és a Szűzanyával kapcsolatban keletkeztek – a katolikus vallásos buzgóság növekedését mozdították elő. A népi vallásosság jellemző vonása volt az ájtatosságok, körmenetek, zarándoklatok gyakori szervezése. Különféle jámbor egyesületek is keletkeztek (confraternitates), ezek főleg a latin államokban örvendtek különös népszerűségnek. A Szűzanya tisztelete rendkívüli fokot ért el, szinte a katolikus vallásosság külső jele és fokmérője lett. A rózsafüzér elnyerte mai formáját. Az új barokk templomok a sok oltárral a szentek tiszteletét is előmozdították. A hitéletet még ünnepélyesebbé és színesebbé tették az ún. paraliturgiák (keresztúti ájtatosságok, körmenetek) szorgalmazása. [12]
A parancsolt ünnepek számát 34-re csökkentették. Elsősorban ezeken a napokon és vasárnapokon folyt a hívek lelki gondozása. A papság, és a hívek lelki épülését szolgálták az aszkétikus és misztikus imádságos könyvek, a hitvédő és hitoktató irodalom. [12]
Utasították a papokat, hogy a templomokban vasárnap ne csak misét tartsanak, hanem oktassák az embereket a hit dolgairól is. A tanítások közül az egyik legfontosabb az volt, hogy csak a katolikusok kerülhetnek a mennyországba (az egyházon kívül nincs üdvösség).
  • iskola és oktatásfejlesztés, jezsuita iskolareform
  • vallásos zenei dráma, opera és oratórium
Az irodalomban megjelent a vallásos dráma, a szerzőikről sokszor jezsuita drámának nevezett színházi darabok. Különösen Jakob Bidermann (wd) művei voltak kiemelkedők. A vallásos költészet legnevesebb képviselője Itáliában A megszabadított Jeruzsálem írója, Torquato Tasso.
Az egyházi polifon zene is a fénykorát élte. Giovanni Palestrina, a pápai énekkar vezetője, Claudio Monteverdi, Orlando di Lasso és a spanyol Tomás Luis de Victoria munkássága a vallás és a zene világának tökéletes harmóniáját jelentette. Az 1615-ben megjelent Graduale Romanum (wd) a gregorián dallamokat humanista alapelvek szerint alakította át.
  • új szerzetesrendek, akik népmissziót és szociális munkát végeznek
  • a reformáció puritánságával szemben a művészetet is felhasználja (barokk)
A katolikus megújhodás korában új kulturális irányzat bontakozott ki, amelyet barokknak nevezünk. Alapvetően egy művészeti stílus jelölésére szolgál, de alkalmas a korszak vallásosságának megjelölésére is, hiszen a barokk művészet a tridenti szellemben átalakuló katolikus pietas kifejezője és inspirálója volt. Az is figyelemre méltó jelenség, hogy a barokk Rómában született, ezért terjedése többnyire a "római" katolikus identitás megerősítését szolgálta.[14]
A vallási építményeknél alkalmazott barokk építészet célja a protestánsok legyőzéseként az emberek lenyűgözése,[15] misztikus révületbe emelése volt.
A barokk szellemiség középpontjában a szentek kultusza állt.[16] Ennek megfelelően a templomokban bőséggel építették az élethű ábrázolásukat a domborműveken, szobrokon és festményeken.[16]
Eljött a pazar templomdíszek korszaka, az oltárokat és síremlékeket egyre drágább anyagokból készítették, megjelentek a színes lámpák és a becses gyertyatartók. [13] Arannyal borították be vagy színesre festették a szobrokat is. Az ellenreformáció fanatikus jezsuita "katonái" újszerű liturgiát honosítottak meg, látványos templomi szertartásokkal a hívők elkápráztatására törekedtek. Ugyanezt a célt szolgálta a templomok túláradó, művészi pompája is, amikor a hívők érzelmeire akartak hatni. [17]

Fő alakjai[szerkesztés]

Jelentős alakjai:

Uralkodók[szerkesztés]

Pápák[szerkesztés]

XI. Ince pápaX. Kelemen pápaIX. Kelemen pápaVII. Sándor pápaX. Ince pápaVIII. Orbán pápaXV. Gergely pápaV. Pál pápaXI. Leó pápaVIII. Kelemen pápaIX. Ince pápaXIV. Gergely pápaVII. Orbán pápaV. Szixtusz pápaXIII. Gergely pápaV. Piusz pápaIV. Piusz pápaIV. Pál pápaII. Marcell pápaIII. Gyula pápaIII. Pál pápa

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ 'Görögkatolikus hittudományi főiskolai tananyag'. [2007. május 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. március 31.)
  2. ↑ HISTORIA ECCLESIASTICA. [2018. május 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. május 28.)
  3. ↑ Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 75.
  4. ↑ Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia, Budapest, 113-114.
  5. ↑ Tusor Péter: Katolikus konfesszionalizáció a kora újkori Magyarországon. 5-17.
  6. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q Gecse Gusztáv: Vallástörténet
  7. ↑ a b Karl Heussi. Az egyháztört. kk., 354. o., 2000.
  8. ↑ a b c d e f g Tonhaizer Tibor: Egyetemes egyháztörténelem
  9. ↑ Horváth Péter, Hámori Péter: Történelem 6., 2008
  10. ↑ a b Jos Colijn: Egyetemes egyháztörténet
  11. ↑ mult-kor.hu
  12. ↑ a b c Marton József: A keresztény újkor, 159-161. o.
  13. ↑ a b Owen Chadwick: A reformáció
  14. ↑ Marton József: A keresztény újkor 159-161. o.
  15. ↑ Gauvin Alexander Bailey, Between Renaissance and Baroque: Jesuit Art in Rome, 1565-1610 (Toronto: University of Toronto Press, 2003).
  16. ↑ a b Edward Norman: Isten hajléka, 221. o. 2007.
  17. ↑ Artner Tivadar: Évezredek művészete 321. o.

Források[szerkesztés]

  • Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
  • A Pallas nagy lexikona
  • Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia, Budapest
  • Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. (Osiris Könyvtár – Vallástörténet) ISBN 963 379 2630
  • Tonhaizer Tibor: Egyetemes egyháztörténelem, Spalding, 2014
  • Alister E. McGrath: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. ISBN 963 379 1197

További információk[szerkesztés]

  • Tusor Péter: Katolikus konfesszionalizáció a kora újkori Magyarországon.[halott link] Egyetemi jegyzet. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet, 2008
  • Félegyházy József: Hitújítás és katolikus megújulás. Reformáció – ellenreformáció; Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémia, Bp., 1967
  • Mészáros István: A humanizmus és a reformáció-ellenreformáció nevelésügye a 15-16. században; Tankönyvkiadó, Bp., 1984 (Egyetemes neveléstörténet)
  • B. Gergely Piroska: A felekezetek hatása az erdélyi keresztnévhasználatra a reformáció és ellenreformáció korában; Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp.–Miskolc, 2003 (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai)
  • Katolikus megújulás és a barokk Magyarországon. Különös tekintettel a Dél-Dunántúlra, 1700–1740; szerk. Gőzsy Zoltán, Varga Szabolcs, Vértesi Lázár; Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Pécsi Egyháztörténeti Intézet, Pécs, 2009 (Seria historiae dioecesis Quinqueecclesiensis)
  • Fábryné Ács Julianna: Reformáció és ellenreformáció; Tarsoly, Bp., 2016–
    • 1. Európa a XVI. században; 2016
  • Az egyházatyák a reformáció és az ellenreformáció korában. Válogatás a Magyar Patrisztikai Társaság XVII. konferenciáján elhangzott előadások szerkesztett változataiból; szerk. D. Tóth Judit, Papp György; Hernád, Sárospatak, 2019 (Studia patrum)
  • Vértelen ellenreformáció; szerk. Csorba Dávid;  KRE ETKI RÖM–KRE HTK Egyháztörténeti Kutatóintézet, Bp., 2020 (Reformáció öröksége)

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ellenreformáció&oldid=26930316”