Köztársaság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szó a legtöbb európai nyelvben a latin res publica (közös dolog) kifejezésből ered (vö. republikanizmus). A res publica az ókori Rómában egyszerre jelenti a köztulajdont, a közteret, ami nincsen magántulajdonban, és a közügyeket, ami a közös dolgok feletti közös rendelkezést jelenti.

A Köztársaság kikiáltása - Kossuth tér 1989. október 23

A köztársaság ókori eszme, és valóban a zsarnokság feletti győzelmet jelképezte. Fogalma elsősorban az államok egyik törzsfogalmához, az államformához kötődik, amelyben a polgárok közössége, illetve az alkotmányában előírt módon választott köztársasági elnök (államfő) és képviselőik vesznek részt a közügyek megvitatásában, együttesen gyakorolják az államhatalmat. A központ hatalma csak a polgáraitól ered, nincsen egyéb örökölt evilági, vagy túlvilági forrása és nem kötődik egyetlen társadalmi-gazdasági alakulathoz sem. A hatalomgyakorlás mikéntje alapján rendszerezhetők az egyes köztársaságok. A köztársaság egységét köztársasági elnök szimbolizálja. A köztársaság eszméje a modern korban összefonódik a népszuverenitás eszméjével.

Köztársaságok rendszerezése a hatalomgyakorlás mikéntje szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetlen hatalomgyakorlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kr. e. 508-ban az athéni demokráciában a népgyűlés a hatalom tényleges birtokosa. Tagja volt minden teljes korú athéni polgár. (Nem lehetett polgár: rabszolga, nő, betelepedett idegen.) Ez hozta a törvényeket, választotta a tisztviselőket, döntött hadüzenetről. Az ötszázak tanácsának tagjai 1 évig voltak hivatalban és ezért fizetést kaptak. Feladatuk volt a népgyűlés elé kerülő törvényjavaslatok megvitatása, a határozatok végrehajtása.

Félig- közvetlen hatalomgyakorlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Svájcban a kétkamarás Szövetségi Gyűlés (mint törvényhozó hatalom) adja a héttagú Szövetségi Tanácsot (végrehajtó hatalom), vagyis neki felelős a szűk hatáskörű kormányzásért. E hatalomgyakorlást kollegiális képviseleti vagy direktoriális kormányformának is nevezik. A népszavazás, a népi kezdeményezés tehát a közvetlen demokrácia intézményeinek használata gyakori, ezért a politikai élenjáróknak ehhez kell alkalmazkodniuk. Népszavazás útján a szövetségi parlament által hozott bármilyen törvényt meg lehet támadni, és népszavazási kezdeményezés által a szövetségi alkotmányt is lehet módosítani – Svájc önigazgatási rendszere ezért félig-közvetlen demokráciának tekinthető.

Képviseleti hatalomgyakorlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Parlamentáris hatalomgyakorlás, itt a végrehajtó hatalom – a kormány – a parlamentnek felelős. A köztársasági elnök jogosultságai gyengék, a parlamentnek alárendelten működik, csak protokolláris szerep jut neki, és többnyire a parlament választja. Főleg Európában jellemző, a többi földrészen ritka.
  • Félelnöki (félprezidenciális) hatalomgyakorlás, ha a köztársasági elnök erős jogosítványokkal és vétójoggal rendelkezik. Itt a végrehajtó hatalom – a kormány – a parlamentnek és az elnöknek is felelős, akit közvetlenül választanak meg. Jogi felelőssége van mind a köztársasági elnöknek, mind a kormánynak, de politikai felelőssége csak a kormánynak, a törvényhozó hatalom felé.
  • Elnöki (prezidenciális) hatalomgyakorlás , ha a köztársasági elnök a végrehajtó hatalom feje. A kormány nem a parlamentnek, hanem az elnöknek felelős, akit közvetlenül választanak meg. Beleszólása van a törvényhozó hatalomba (vétójog, üzenetek). Jogi felelőssége van (impeachment eljárás).

Diktatórikus hatalomgyakorlás (alaki köztársaság)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat. A diktatúra valamely személynek vagy csoportnak az erőszakszervezetekre támaszkodó, kivételes törvényekkel szentesített korlátlan hatalma.

  • Teokratikus hatalomgyakorlás , külsőlegesen köztársasági berendezkedés, melyben a köztársaság megválasztott szervei a kormány, a parlament és a köztársasági elnök egyaránt alá vannak vetve a vallási legfelsőbb szervnek. Így a legfőbb hatalom birtokosai a vallási vezetők.
  • Kommunista hatalomgyakorlás, külsőlegesen köztársasági berendezkedés, melyben az alkotmány kimondja a kommunisták pártjának vezető szerepét. A népköztársaságban, a népi demokratikus köztársaságban és a szocialista köztársaságban a kommunista vezetők testületei a hatalom birtokosai. Az általuk meghozott döntések végrehajtói pedig az egyéb szervek (kormány, parlament, köztársasági elnök).
  • Katonai és más diktatúra hatalomgyakorlása, külsőlegesen köztársasági berendezkedés, melyben katonai diktatúra vagy olyan egyéb rendszer működik, melyben a hatalom birtokosa egyetlen szervezet.

Gyakorlatban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A köztársaság eredeti fogalma sok tekintetben hasonlít a demokrácia fogalmára, és sokan feltételezik, hogy a köztársaságok mind demokratikusak. Valójában a köztársaság megvalósulása sokféle lehet, és a valódi hatalommal rendelkező közösség az állam területén élőknek lehet egy jól elhatárolt kisebbsége is. Gyakorlatilag minden olyan államhatalom, amely nem monarchikus jellegű, általában köztársaságnak tekinti magát, de ezek egy részét a mai fogalmaink szerint nem tekintjük demokratikusnak. Ilyen arisztokratikus köztársaság a Római Köztársaság melyben csak a népnek egy része élvez függetlenséget .
  • A modern demokratikus köztársaság két alapfeltételen nyugszik: az általános, titkos, egyenlő választójog teljessége és a legális, nem üldözhető ellenzéki tevékenység szabadsága jelentik a legfontosabb garanciákat. További feltétel, hogy az államhatalom törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomból áll. Ideális esetben a három ág elkülönül egymástól.
  • Magyarország 1989. október 23. óta újra köztársaság.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Köztársaságként működtek az ókorban a görög poliszdemokráciák és a Római Köztársaság, valamint a középkor virágzó olasz kereskedővárosainak a többsége, mint például a Velencei Köztársaság és a Firenzei Köztársaság. A 16-17. századig Európában szinte egyeduralkodó volt a monarchikus államforma, köztársaságok csak kivételesen jöttek létre, és főleg kis területű államokra, városállamokra, államszövetségekre voltak jellemzők. (Krakkói Köztársaság, Frankfurt, Bréma, Svájci Konföderáció és kantonjai). A 17-18. századig a köztársaságot ókori városállamok jellegzetes működési módjának tekintették és a népuralom valamilyen formájával azonosították. A XVIII. századot követően a királyság a hűbéri rendhez kötődött, szemben a köztársasággal, amely a népszuverenitás elveihez kapcsolódott. 1792-ben létrejött első francia köztársaság, amely az 1875-ös alkotmány alapján haladó politikai hagyományt is teremtett a köztársasági eszme köré. A köztársasági államforma jelentős elterjedését az I. világháborút követően a 20. század hozta meg Európában. Machiavelli ebben az államformában alapvetőnek tartotta a polgárok egyenlőségének biztosítását, az erények érvényesülését. Montesquieu a köztársaságban az egész nép, vagy annak egy része által gyakorolt hatalmat tekintette lényegesnek.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]