Diktatúra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A diktatúra olyan politikai rendszer, ahol az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat.

A diktatúra valamely személynek vagy csoportnak az állam törvényeit figyelmen kívül hagyó, erőszakszervezetekre támaszkodó, kivételes törvényekkel szentesített korlátlan hatalma.

A diktatúra lehet totális (ha az élet minden területére kiterjed) és puha (ha az élet bizonyos területeire nem terjed ki, például a gazdasági tevékenység módjára). A diktatórikus főhatalom élhet a nyílt terror eszközével és lehet csupán autoriter hatalomgyakorlás, amikor is a vezető tekintélye vagy más nem demokratikus politikai kényszer jellemzi az államhatalmat.

Az elnyomás lehet nyílt (azaz a népakarat adminisztratív korlátozásában megnyilvánuló) és rejtett (azaz például léteznek a népakarat érvényesítéséből formálisan nem, de gyakorlatilag kizárt személyek vagy csoportok, illetve nézetek,vélemények). A diktatúra mindig rendelkezik külső vagy belső támogatókkal, érdekcsoportokkal, akik érdekében a diktatúrát gyakorolják a nép fölött.

Hatalomelméletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberi együttélésről gondolkodó filozófusok sokat töprengtek azon, hogy vajon miként kell egy jól működő államnak kinéznie, és hogyan hozható létre az ilyen állam.

Arisztotelész államformatana szerint a főhatalmat a közjó érdekében kell gyakorolni. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy, néhány, vagy az összes ember gyakorolja-e a hatalmat. Sőt Arisztotelész szerint előnyösebb, ha csak egy vagy néhány személy kezében van a hatalom, mert így könnyebb döntéseket hozni.

Thomas Hobbes szerint a polgárháború az emberi együttélés természetes állapota. Ezért indokolt, hogy az emberek létrehozzanak egy olyan korlátlan főhatalmat, amely bármit jogosan megtehet alattvalóival mindaddig, amíg képes a belső béke és köznyugalom biztosítására.

Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződés című művében szintén az fogalmazódik meg, hogy a közösség akaratából kell eredeztetni a kormányzati intézkedéseket. Szerinte ez úgy oldható meg, ha az eredetileg független emberek kölcsönösen lemondanak minden jogukról egy egymással kötött társadalmi szerződés révén a szerződéssel létrejövő főhatalom javára. A főhatalom a közösség érdekeit képviseli mind kifelé a többi kormányzat felé, mind befelé az egyéni akaratokkal szemben. Az a kormányzat, amely nem alkotmányos alapon jön létre, csak zsarnokság lehet, függetlenül intézkedései gyakorlati hatásától.

Alexis de Tocqueville veti föl A demokrácia Amerikában című művében, hogy a többség uralma éppolyan zsarnoki lehet, mint a kisebbségé. Az Amerikai Egyesült Államokban tett utazásáról beszámolva megemlíti, hogy egy vallási közösség mint többség hatalomgyakorlása milyen káros következményekkel jár az adott vallást elutasító kisebbségek számára. Ezért szükség van bizonyos kisebbségvédelmi intézményekre, hogy „akármit” mégse tudjon megtenni a főhatalom. Másrészt Tocqueville észreveszi, hogy a választási kampány nem a közösség szempontjából legjobb lehetőség kollektív kiválasztásáról szól, hanem a minél jobb meggyőzési technikákról.

Herbert Marcuse fejti ki Az egydimenziós ember című könyvében, hogy még a látszólag demokratikus intézmények mellett is a magánélet kiteljesedését dicsőítő propaganda, a még több szabadidőt és a nagyobb fogyasztást lehetővé tevő rendszer – a kormányzat támogatásával – elfordítja a köz érdemi ügyeitől az embereket, és háborús célok mentén manipulálja őket.

Fontos felhívni arra a figyelmet, hogy az ismert demokratikus döntéshozatali procedúrák (mint például a népszavazás) sem a hatékonyság, sem az igazságosság szempontjából nem képesek bizonyos egyszerű elvárásoknak tökéletesen megfelelni.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Diktatorikus ideológiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]