Herbert Marcuse

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Herbert Marcuse (1955)

Herbert Marcuse (Berlin, 1898. július 19.Starnberg, 1979. július 29.) német filozófus, szociológus, politológus, a frankfurti iskola alapító tagja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Herbert Marcuse Berlinben született Karl Marcuse és Gertrud Kreslawsky fiaként. Heidegger tanítványa volt, az 1930-as években a marxizmus hatott rá, de azt elsősorban kultúrkritikaként értelmezte át.

Egyik alapító tagja volt a két világháború közötti időszak jelentős filozófiai körének, az ún. frankfurti iskolának. Marcuse a frankfurti iskola idősebbik nemzedékének jelentős képviselője, ő dolgozta ki a kritikai marxizmust. Célja volt, hogy létrehozza a fenomenológia, az egzisztencializmus és a marxizmus szintézisét.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hegel ontológiája és történetiség-felfogása (1932)
  • Ész és forradalom (1941)
  • Érosz és civilizáció (1955)
  • Szovjet marxizmus (1958)
  • Az egydimenziós ember (1964)

Az Ész és forradalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Ész és forradalom című munkája 1941-ben jelent meg. Ez volt Marcuse első nagy angol nyelven publikált műve. Jellemző a könyv hangvételére, hogy áthatja a fasizmusellenesség. A kritikai elmélet kiindulási pontjait tartalmazza, ezért segít megérteni a frankfurti iskola álláspontját és a pozitivizmus-vitát. A könyv legfontosabb mondanivalója a fennálló világ negativitása: hamis a róla alkotott kritikátlan fogalom, tehát hamis maga a világ is.

Az egydimenziós ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Herbert Marcuse legfontosabb alkotásának Az egydimenziós ember című művét tekintik, melyet 1964-ben írt. Az 1960-as évek kritikai szociológiai irányzata nagy hatással volt rá. Ez az irányzat feladatának tekintette a fennálló viszonyokkal szembeni kritika gyakorlását. Álláspontjuk szerint először a szociológusoknak kell megkonstruálni a jó társadalom képét, és ennek az alternatívának a szempontjából kell vizsgálni a fennálló társadalmi viszonyokat.

A fent említett műve egyaránt bírálja a kommunista és kapitalista társadalmat. Marcuse szerint az ember szabad, sokdimenziós lény; az számít jó társadalomnak, ami engedi, hogy ez a sokféle képesség és készség kibontakozzon az emberből. Ebből a nézőpontból megvizsgálta az Egyesült Államok társadalmát is. Úgy találta, hogy az amerikai társadalom is egyetlen dimenzióba kényszeríti az embert, ez pedig a fogyasztási dimenzió. Az embert azzal azonosítják, amije van. A legfőbb mozgatóerő a pénz. Marcuse szerint tehát az egyetlen dimenzió a gazdaság, és az élet egyetlen örömforrása a fogyasztás. A reklámok és a média feladata a manipuláció, hogy az embereket vásárlásra ösztönözze.

Marcuse azt mondja, hogy a középosztályok manipulációja olyan jól sikerült, hogy elfogadták ezt az egydimenziós létet. Fő kérdése: kik lehetnek azok, akiktől még várni lehet, hogy kitörjenek az egydimenziós létből? Marcuse válasza: a fiatalok és a diákok, mivel ők még nem integrálódtak olyan erősen a társadalomba.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pankucsi Márta: Bevezetés a szociológiába. Bíbor Kiadó, 2002. ISBN 963-9634-36-0. 22-23 oldal.
  • Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia. A pozitivizmus-vita a nyugatnémet szociológiában. Budapest: Gondolat, 1976.
  • Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember. Kossuth Könyvkiadó, 1990.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]