Adolf Hitler

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Adolf Hitler
Hitler portrait crop.jpg
Adolf Hitler portréja
Németország 3. elnöke (Reichspräsident)
birodalmi kancellár (Reichskanzler)
Hivatali idő
1934. augusztus 2.1945. április 30.
Előd Paul von Hindenburg (elnökként)
Utód Karl Dönitz
(elnökként)
Hivatali idő
1933. január 30.1945. április 30.
Előd Kurt von Schleicher (kancellárként)
Utód Joseph Goebbels (kancellárként)

Született 1889. április 20.
Braunau am Inn
Elhunyt 1945. április 30. (56 évesen)
Berlin
Párt Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP)

Házastársa Eva Braun
Foglalkozás politikus

Hitler Signature2.svg
Adolf Hitler aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Adolf Hitler témájú médiaállományokat.

Adolf Hitler (Braunau am Inn, 1889. április 20.Berlin, 1945. április 30.) osztrák születésű német politikus, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (németül Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei vagy röviden NSDAP) vezetője, kancellár 1933-tól és Führer (vezér) elnevezéssel diktátor 1934-től haláláig.

1923-ban az úgynevezett sörpuccs során megpróbálta megdönteni a weimari köztársaságot, de átmenetileg kudarcot vallott. A börtönben megírta a Mein Kampfot, amelyben összefoglalta világnézetét, a nácizmus ideológiáját, antiszemita fajelméletét, világuralmi törekvéseit és kommunistaellenességét. Szabadulása után ezeken az ideológiai alapokon építette újjá a pártját. Nagy szónoki tehetségével, a versailles-i békeszerződés igazságtalanságainak támadásával, zsidóellenes demagógiával igyekezett népszerűséget szerezni, de csak az 1929–33-as nagy gazdasági világválság során sikerült hatalomra jutnia.

Kormányra kerülve felszámolta a weimari köztársaság intézményrendszerét, a jogállamiságot, a német állam föderális jellegét, az ellenzéket és a munkásmozgalmat egyaránt. Létrehozta a közkeletűen „Harmadik Birodalomnak” nevezett új német államot, amely szándékai szerint ezer évre a világ vezető hatalma lett volna. Ellenfeleit megsemmisítő táborokba záratta, kínoztatta és meggyilkoltatta. Külpolitikájában nem elégedett meg a versailles-i békerendszer felszámolásával, hanem a gyakorlatban is meg akarta valósítani világuralmi elképzeléseit, és különösen az akkori Szovjetunió európai területeinek bekebelezésével „életteret” (Lebensraum) akart biztosítani a „germán fajnak”. Ezért kirobbantotta a második világháborút, antiszemita céljai elérése érdekében pedig elindította az ún. végső megoldást, az Endlösungot.

Hatalmának csúcspontján hadserege ellenőrzése alatt tartotta az európai kontinens nagy részét. A szövetséges hatalmak túlerejével szemben azonban már csak idő kérdése volt a bukása. A második világháború végén, a szovjet Vörös Hadsereg által körbevett berlini föld alatti bunkerében öngyilkos lett.

Hitler személyes bukása teljes volt, céljaiban is nagyrészt kudarcot vallott. A minden németet egyesítő nagynémet birodalom helyett országa elveszítette keleti területeit, a Kelet-Európában elszórtan évszázadok óta élő német népcsoportokat a háború után elűzték lakóhelyükről. A marxizmus és a kommunizmus felszámolása helyett, vesztes háborújával hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus negyven évre befolyása alá vonja Közép-Európát. A zsidóság teljes és végleges megsemmisítése a holokauszt borzalmai ellenére sem sikerült, és Hitler bukása után pár évvel létrejött Izrael állam. A német világuralom, a világpolitikai vezető szerep helyett a két részre szakadt Németország fél évszázadon át alárendelt szerepet játszott a nemzetközi politikában, a Szövetségi Köztársaság viszont a világgazdaság 2-3. helyéért méltán indulhatott.

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja, gyermekkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Adolf Hitler csecsemőként
A gyermek Adolf Hitler

Adolf Hitler 1889. április 20-án, az Osztrák–Magyar Monarchia területén, Németországtól nem messze, a Linztől 90 kilométerre lévő felső-ausztriai Braunau am Inn kisvárosban született. Alois Hitler (1837–1903) vámügyi tisztviselő és unokahúga, egyben harmadik felesége, Klara Pölzl (1860–1907) negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot. A házaspár hat gyermeke közül csak Adolf és Paula érte meg a felnőttkort. Adolfnak két féltestvére is volt apja korábbi, második házasságából, Alois és Angela.[1]

Alois Hitler vámtiszt, Adolf Hitler apja
Hitler anyja

Apja, Alois Hitler házasságon kívüli gyermekként született, és anyjának vezetéknevét (Schicklgruber) viselte egészen 40 éves koráig. Anyja később feleségül ment Johann Georg Hiedlerhez (1792–1857), aki molnárlegényként dolgozott. Aloist azonban nem ő, hanem öccse, Johann Nepomuk Hiedler (1807–1888) nevelte, aki valószínűleg az apja volt. Ő küldte Aloist Bécsbe cipésztanulónak, ahol meg is szerezte a cipészmesteri oklevelet. Ezután azonban rögtön belépett a vámőrséghez, ahol évekig közlegényként szolgált. 1872-ben, 35 éves korában elvette egy magas állású vámtisztviselő 50 éves nevelt lányát. 1875-ben vámtiszt, majd 1892-ben főtiszt lett. 1876-ban vette fel mostohaapja (és nevelőapja) családi nevét. A névváltoztatáskor azonban a Hiedler (kb. „kisbirtokos”) név betűzését egy hivatalnok a kevésbé parasztos Hitler formában jegyezte be. Adolf Hitlert később ellenfelei propagandisztikus okokból a rosszabbul hangzó Schicklgruber néven is emlegették, bár ezt a nevet ő maga sohasem viselte.[2]

Hitler nem volt biztos apai nagyapjának kilétét illetően, ám az minden valószínűség szerint Johann Georg Hiedler vagy annak öccse, Johann Nepomuk Hiedler volt. Ha Johann Nepomuk volt az, akkor az apai nagyapja ugyanaz a személy volt, mint az anyai dédapja, mert anyja, Klara Pölzl Johann Nepomuk Hiedler unokája volt.[3]

Már az 1920-as évek elején terjedt a müncheni kávéházakban az a pletyka, hogy Hitler apai nagyapja zsidó volt. A diktátorral szemben álló külföldi sajtó később nagy előszeretettel terjesztette ezt. A legenda végleges változatát Hans Frank, Lengyelország hitleri főkormányzója diktálta le emlékirataiban, kivégzése előtt. Eszerint Hitler apai nagyapja egy Leopold Frankenberger vagy Frankenreiter nevű zsidó férfi volt, mert Maria Anna Schicklgruber (Hitler apai nagyanyja, 1795–1847) Graz városában ennél a zsidó családnál dolgozott. Modern kutatók tételesen cáfolják ezt a történetet, mivel ilyen nevű családok a grazi anyakönyvekben egyáltalán nem lelhetők fel, és arra sincs bizonyíték, hogy Hitler anyja Grazban dolgozott volna.[4] Ennek a történetnek a hamis volta azonban nem jelenti azt, hogy Hitler zsidó származása véglegesen kizárható.[5]

Alois Hitler foglalkozásából adódóan, de saját kezdeményezéséből is, családjával együtt gyakran költözött, először Braunauból Passauba, aztán Lambachba, majd Leondingba és Linzbe. A fiatal Adolf általános iskolai évei alatt még jó tanuló volt. A lambachi bencés iskolában találkozhatott először a horogkereszttel, ugyanis az egyik 19. századi apát szívesen használta díszítőelemként ezt az ősi szimbólumot, és az többfelé megtalálható volt a kolostorban.[6]

Adolf jó tanulmányi eredményei után apja egy neves linzi reáliskolába íratta, ahol azonban az eminens diákból egy év alatt bukott diák lett. Életrajzírói több kísérletet is tettek ennek a változásnak a megmagyarázására, de a legvalószínűbb az, hogy a környezetváltozás és a két iskola közötti színvonalkülönbség okozta a kezdeti problémákat, amire aztán a 11 éves fiú dacosan reagált, és nem volt hajlandó komoly erőfeszítéseket tenni.[7]

Alois Hitler sikeres hivatali pályát futott be, és jó anyagi körülményeket biztosított családjának. 1903-ban, 66 éves korában hunyt el. A linzi „Freisinnige Tageszeitung” („Szabadgondolkodó Napilap”) a következőképpen emlékezett meg róla: „Alois Hitler egy keresztül-kasul haladóan gondolkodó ember volt, és mint ilyen, a szabad iskola nagy barátja”.[8]

Apja halála után az ifjú Adolf Hitlert - továbbra is gyenge eredményei miatt - eltanácsolták az iskolájából. 15 évesen került másik középiskolába, de itt sem akart a haszontalannak tartott tanulmányokkal foglalkozni. A Mein Kampfban súlyos tüdőbántalomról beszél, de valószínűbb, hogy csak kifogást keresett arra, hogy a számára érdektelen iskolától megszabaduljon.[9]

Bécs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1905-től az apja után járó árvatámogatás, valamint az anyjától és nagynénjétől kapott pénz viszonylag kényelmes megélhetést biztosított számára. Betegségére hivatkozva, valamint azzal az ürüggyel, hogy felkészül a bécsi Festőművészeti Akadémia felvételi vizsgájára, vidéki, majd bécsi rokonainál éldegélt mintegy két évig. Színházba járt, olvasott, rajzolt, festegetett, de rendszeres tanulmányokat nem folytatott, és valószínűleg nem volt tisztában az akadémia szigorú felvételi követelményeivel sem.[10]

1907-ben sikertelen felvételi vizsgát tett a bécsi Művészeti Akadémián, de a kudarcot mindenki előtt elhallgatta. Ez év karácsonyán halt meg édesanyja, a hozzá legközelebb álló személy. Hitler ezután soha nem ünnepelte meg a karácsonyt. Az 1908-as év nagy részében közösen bérelt szobát Bécsben barátjával, August Kubizekkel. Ő így írt róla: „Valami kínos komolyságban megnyilvánuló keménység, merevség, mozdíthatatlanság, makacs megrögzöttség jellemezte lényét”.[11] Kubizeknek sem árulta el azonban, hogy tulajdonképpen nem vették fel az akadémiára, hanem úgy tett, mintha tanulmányi feladatait rajzolná, festené.

1908 őszén újra megpróbálta a felvételi vizsgát az akadémiára, de ezúttal már az előszelekción sem jutott át. Anyagilag egyre nehezebb helyzetbe került, mert öröksége fogyatkozott, és az árvasági pótlékra sem tarthatott tovább igényt. Mégis megvált Kubizektől, inkább maga keresett olcsó hónapos szobát. Öt hónapig bejelentve sem volt – valószínűleg a sorozás elől is bujkált. 1910 februárjában végül bejelentkezett egy úgynevezett férfiszállásra, ahol olcsón kapott egy cella méretű szobát. Itt ismerősei tanácsára elkezdett eladás céljára képeslapokat rajzolni, festeni, ebből három évig fenn tudta tartani magát. Képei eladásában részt vett egy Neumann nevű magyarországi zsidó ember is, akivel normális kapcsolata volt.[12] Akkoriban azok közé tartozhatott, akik elméleti antiszemitizmusukat a környezetükben élő „konkrét” zsidókra nem terjesztették ki. Azt tervezte, hogy tanulmányait Münchenben folytatja majd, erre gyűjtött. Naponta elkészült egy, általában 35×40 cm-es képpel, amely majdnem mindig bécsi utcarészletet ábrázolt, és ezeket el is tudta adni 5–10 koronáért a bécsi kispolgároknak.[13]

Hitler világnézete, ideológiája Bécsben kezdte felölteni végleges formáját. Erősen hatott rá az alldeutsch mozgalom, amelyet magyarra nagynémet-nek vagy pángermánnak fordít az irodalom, bár betű szerint össznémet-et jelent. Szervezetük, az Alldeutscher Verband meghatározó egyénisége ebben az időben Georg von Schönerer volt. Lapjuk, az Alldeutsches Tageblatt szerkesztősége Hitler lakóhelyének közelében volt, a lap friss számait akár az utcai vitrinben is el lehetett olvasni.

A mozgalom célja Ausztria-Magyarország felbomlasztása és az összes németnek egy nagynémet birodalomban történő egyesítése volt. A leendő birodalomból ki akarták küszöbölni a szláv és a magyar népelemet, de a katolicizmust és különösen a zsidóságot is. Emellett a szociáldemokrácia esküdt ellenségeinek nyilvánították magukat, részben annak internacionalizmusa, részben zsidó származású vezetői miatt. Felfogásukban a régi hagyományokra visszatekintő, vallási és gazdasági gyökerű antiszemitizmus átalakult faji zsidógyűlöletté: a zsidó biológiailag zsidó, zsidó létét csak a létével együtt lehet megszüntetni.[14]

Bár Hitlerre sokban hatott a nagynémet ideológia, a későbbiekben ezen alaposan túllépett, és erősen kritizálta is ezt az eszmerendszert a Mein Kampfban. Fő művében maga is arról írt, hogy antiszemitizmusa Bécsben teljesedett ki. Bécs ekkoriban nagy létszámú zsidó kisebbségnek adott otthont, akik közül sokan Kelet-Európából odavándorolt ortodox zsidók voltak. Hatással volt Hitlerre ez időben Karl Lueger bécsi polgármester populista, agresszív retorikája, akit „minden idők legnagyobb német polgármestereként” aposztrofált, dicsérte emberismeretét, a kisemberek körében népszerű intézkedéseit, amelyeket ügyesen használt fel saját céljaira.[15] Kimutatható az antiszemita Lanz von Liebenfels(de), fajelméletének befolyása is Hitler eszmerendszerére, bár az utóbbi nevét írásaiban nem említi, és nem vette át tőle az antiszemitizmusának durva szexuális vonatkozásait. (Liebenfels konkrétan tenyészteni szorgalmazta az arra érdemes vérvonalú árja férfiakat, míg az arra érdemteleneket ki akarta zárni a szaporodásból.)

Hitler bécsi évei alatt nehéz anyagi helyzete ellenére gyakran járt színházba, és különösen operába. Kedvelte a bécsi (és magyar) operettet, de abszolút kedvence Wagner volt, akiben a germán mitológia újjáteremtőjét látta. Amikor Kubizek egy 1938-as találkozásuk során emlékeztette őt egy 30 évvel korábban együtt látott Rienzi-előadásra, Hitler így reagált: „Abban az órában kezdődött…”[16]

Festői tevékenysége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitlert érzékenyen érintette bukása a felvételi vizsgákon, de ezt követően is festőként próbált megélni Bécsben, majd Münchenben, nem kezdett más szakma vagy munka keresésébe. Amikor az osztrák sorozótisztek megtalálták, festőművésznek vallotta magát, de hozzátette, hogy csak megélhetési okok miatt fest. Később még határozottabban elutasította magától a festészetet.[17]

Ami stílusát, festői felfogását illeti, bár dühödten támadta a konzervatív akadémikusokat (akiknek a felvételin vallott kudarcát tulajdonította), de megvetette a korabeli modern áramlatokat is. Később, kancellárként kitiltotta a „degenerált”, „zsidó-néger” hatást tükröző festészetet a kiállítótermekből. A maga részéről szinte mindig ember nem járta utcaképeket festett, épületeket örökített meg. Jó szemmel, ügyes kézzel ábrázolta, másolta választott tárgyait, de alkotásai – a szakértők nagyobb részének véleménye szerint – nem ütik meg a művészi színvonalat.[18] Későbbi politikai szerepe azonban alaposan megemelte képeinek értékét, így azokat nagy mennyiségben hamisították is. Leghíresebb hamisítója Konrad Kujau lett, aki a Stern magazin számára eladta Hitler ugyancsak hamisított naplóját is mintegy 10 millió márkáért, és vele 300 festményt, vázlatot, rajzot is, amelyek közül egy sem volt eredeti.[19]

Münchenben is kialakult a vevőköre, egy aranyműves például 21 képet vásárolt tőle. Kancellárrá válása után sok korábbi vevője felajánlotta számára festményeit, de Hitler nem tartott igényt műveire. Becslések szerint festői korszakában, 191014 között összesen mintegy két-háromezer képet festhetett. Közülük mintegy 700 fennmaradt különböző archívumokban és gyűjteményekben.[20]

Hatalomra jutása után az antifasiszta propaganda azt terjesztette róla, hogy szobafestőként indult. Ennek semmi életrajzi alapja nincs. (Egyébként egész életében soha nem volt rendszeres, fizetett polgári foglalkozása.) 1938-ban Jean Effel francia karikaturista két rajza is megjelent nagy példányszámú francia lapokban, amelyeken Hitler szobafestőként Ausztriát, illetve Csehszlovákiát festi át barnára. A karikatúra természetesen a hitleri Németország terjeszkedésére utal. Lehetséges, hogy a szobafestő-legenda ezekből ered, vagy legalábbis ezeknek a karikatúráknak a nyomán terjedt el széles körben.[21]

Hitler és az építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Német Művészetek Háza (ma: a Művészetek Háza) Münchenben

Hitler a festészet mellett erősen vonzódott az építészethez is. Ez egybevágott azzal is, hogy a bécsi sikertelen festészeti felvételi vizsgáján a professzorok a rajzai alapján inkább az építészi pályát ajánlották számára.[22] Körülbelül 24 éves korában végleg búcsút mondott festészeti terveinek, és teljesen az építészet felé fordult érdeklődésével. Addigi festői tevékenységével később sem törődött, de építészeti vázlatait gondosan megőrizte.[23] Rendszeres tanulmányokat azonban nem folytatott, érdeklődése nagyrészt az álmodozásokban merült ki. Kancellárként azonban már tág tere nyílt annak, hogy elképzeléseit megvalósíttassa.

Építészi stílusa – ifjúkori festői törekvéseivel ellentétben – megfelelt a korszellemnek, mondhatni divatos volt. A 30-as évek klasszicizáló, monumentális stílusa számos világvárosban felbukkant, Moszkvától New Yorkig, Rómától Párizsig. Hitler azonban mindenki máson messze túl akart tenni. Építészeti elképzeléseinek első fő kivitelezője Paul Ludwig Troost volt, majd az ő halála után, 1934-től Albert Speer. Troost még a neoklasszicizmus keretei között maradt (Német Művészetek Háza, München), de Speer már hűségesen követte Hitler gigantomániáját. Ő tervezte a nürnbergi pártnapok színhelyét, amely végső formájában egymillió ember befogadására lett volna alkalmas.[24] Speer tervezte Hitler elképzelései alapján a birodalmi és egyben világfőváros, a Germánia névre keresztelendő Berlin új arculatát is, olyan közhivatali épületekkel, amelyek inkább kolosszális templomokra, mint munkahelyekre hasonlítottak. Hitler ide szánta a világ legmagasabb kupolacsarnokát és diadalívét.

Számos szakértő szerint a német építészet Hitler irányítása alatt az 1934–1940 közötti időszakban történelmileg egyedülálló eredményeket ért el.[25] Az általa támogatott építészek, Tessenow, Troost, Speer felülmúlták Mussolini vagy Sztálin építészeinek neoklasszicizmusát. Olyan új stílust akart teremteni, amely nem utánozza a történelmi stílusokat, hanem maga válik történelmivé.[26] Az építészet terén is elismerte a kor modern technológiáit. Az autópálya-építések általa diktált ütemét a kor közlekedés-gazdasági szükségletei még nem igazán indokolták, Hitler stratégiai, valamint ideológiai okokból szorgalmazta azt. Speernek egyszer kijelentette, hogy az autópálya lesz az ő Parthenónja, és hozzátette, hogy az útépítés a rómaiaktól és az inkáktól Napóleonig mindig az erős kormányzat jele volt.[27]

Hitler és a nők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler életrajzának kutatói semmiféle szexuális kapcsolatáról nem találtak adatot fiatal korából. Kubizek szerint titokban vonzódott egy leányhoz, akit meglesett, amikor az anyjával korzózott az utcán, de soha nem beszélt vele. Egy másik emlékezés szerint egyszer agresszíven lépett fel egy modellt álló lánnyal szemben.[28]

A szerelmi kapcsolatainak hiánya sok találgatásra adott alkalmat. Impotensnek vagy homoszexuálisnak tartották sokan, és már a háború elején elterjedt, hogy csak egy heréje van. (Ami különben orvosilag nem feltétlenül okoz zavart egy férfi szexuális életében.) Mindez azonban csak spekulációkon alapul.[29] (A Híd a Kwai folyón című filmben is egy ilyen tárgyú gúnydal, a Hitler Has Only Got One Ball hangzik el az amerikai katonáktól, de csak fütyülve.[30]) Ami a homoszexualitást illeti, Hitler sokáig egykedvűen tűrte a pártjában (különösen az Ernst Röhm vezette SA-ban) meglévő homoszexuális aktivitást, de semmi jel nem mutat arra, hogy ő maga meleg vagy biszexuális lett volna. Több életrajzírója viszont látens, bevallatlan homoszexuális hajlamot tulajdonít Hitlernek annak alapján, hogy első igazi otthona, ahol jól érezte magát és ő sem okozott problémákat, a hadsereg volt a maga tiszta férfitársaságával. Erre utalhat az is, hogy a hosszú kések éjszakája során, amikor politikai okokból leszámolt az SA vezetőivel, dühödten támadt azok „ferde hajlamai” ellen.[31]

Különös, sok pletykára okot adó kapcsolata volt Angela Rauballal, mostohanővérének, egyben házvezetőnőjének lányával. 1929-től a 20 éves Gelinek saját szobája volt Hitler hatalmas müncheni lakásában, és a pártvezér nevelt lányaként kezelte, mindenhová magával vitte. A fiatal lányt eltiltotta más kapcsolataitól. Geli Hitler iránti rajongása fokozatosan gyűlöletté változott, és 1931-ben vitatott körülmények között öngyilkos lett.[32] Hitlert a lány halála nagyon megrázta. Ettől kezdve lett vegetáriánus, amit sokan összefüggésbe hoztak a tragikus eseménnyel.

A nők társadalmi szerepéről álláspontja mélységesen konzervatív volt. Szerinte „a nő világa a férje, családja, gyermekei és a háza… A nőemancipáció csak a zsidó intellektus által kifundált szó, és tartalmát ugyanez a szellem határozza meg.”[33] Fel kell éleszteni a német anya hagyományos erényeit, el kell fogadni, hogy a férfiak az élet számos területén előnyben vannak a nőkkel szemben. Ugyanakkor pártolta, hogy a lányok testnevelése olyan legyen, mint a fiúké, ők is sportos, modern életmódot folytassanak. Amikor azonban a háború alatt Goebbels a nők teljes mozgósítását kezdeményezte, Hitler ezt ellenezte.[34]

Élettársának, Eva Braunnak még azokat a jogokat sem biztosította, amelyeket általában a német nőnek szánt. 1932-ben kialakult kapcsolatuk során őt teljesen háttérbe szorította, a nyilvánosság előtt nem vállalta. Végül közös öngyilkosságuk előtt adta meg neki az „elégtételt”, hogy Frau Hitlernek mondhassa magát.

Aszkétizmusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler alkatilag aszketikus hajlamú ember volt, ez különösen fiatal korában tett neki jó szolgálatot. Keveset evett, nem zavarta, ha kenyéren és tejen kívül másra nem jut. Soha nem dohányzott, alkoholt is ritkán ivott – néha egy-egy sört, ami hozzátartozott a német férfi imázsához, csakúgy, mint a bajor rövidnadrág, amelyet szintén felvett néha. Nem járt nők után sem, így aztán anyagi szempontból könnyű volt szabadnak maradnia, nem kellett erőltetnie a pénzkeresetet. Meg tudott élni szerény ifjúkori apanázsából, néhány koronás festményei értékesítéséből, a szűkös katonai zsoldból, vagy a kezdő pártmunkásként tartott előadások és írt cikkek csekély honoráriumából egyaránt.

Idősebb korában kapott rá az édességre, nagyon megszerette, és erővel kellett visszafognia magát, hogy el ne pocakosodjon. Tartott attól, hogy emiatt szónokként is veszítene hatásából. Igényei kancellárként is korlátozottak maradtak: a luxusból csak a legjobb autót, a jó lakást és a megfelelő félrevonulási lehetőséget, villát igényelte.[35]

Hitler vallásossága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitlert katolikusnak keresztelték, de vallásossága korán háttérbe szorult. Politikai tevékenysége során azt tartotta szem előtt, hogy vallási állásfoglalása – különösen a katolicizmus és a reformáció összefüggésében – a választók egyik vagy másik része előtt mindenképpen hátrányos helyzetbe hozná. Ezért semleges igyekezett maradni: „A politikai vezér számára népének vallási tanai és intézményei érinthetetlenek kell hogy legyenek, különben nem szabad politikusnak lennie, hanem legyen reformátor, ha ahhoz megvan az eszköze.”[36]

1933-as hatalomra jutása után, az új parlament megnyitója előtti hivatalos egyházi szertartáson nem vett részt, mint hivatalosan bejelentette, a katolikus püspökség ellenséges magatartása miatt.[37] A parlament első ülésén ugyan leszögezte, hogy „a kereszténységben a népi morál és erkölcsiség alapját látja”, de ebben az időben már számos pap is a koncentrációs táborokban volt. Rosenberg náci főideológus pedig ekkor megjelent könyvében fő témaként tárgyalta a kereszténység mint nemárja jelenség kártékonyságát. A mű Hitlernek nem tetszett, mert az egyházak támadása nem felelt meg céljainak.[38] Sőt, fontosnak tartotta a nagy tömegbefolyással rendelkező egyházakkal fenntartott kapcsolatot. 1934-ben három német érsek előtt kijelentette: „Soha nem fogok Kulturkampfot indítani”.[39] 1941-ben Hitler megfenyegette Bajorország nemzetiszocialista helytartóját, hogy lecsukatja, mert az elrendelte a feszületek eltávolítását az iskolákból. A háború alatt is gyakran mondogatta híveinek, hogy az egyház megleckéztetésével várni kell a háború utánig, akkor viszont fel kell majd szabadítani az ifjúságot a hatása alól.[40]

München[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler Bécsben nemcsak a zsidókat gyűlölte, hanem magát a kettős monarchiát, a katolikus egyházat, a polgárságot és munkásságot egyaránt.[41] 1913 tavaszán betöltötte 24. életévét, így számítania kellett arra, hogy besorozzák az általa megvetett állam hadseregébe. Ezért május 24-én egy ismerős fiatalemberrel együtt egyszerűen felült a vonatra, és áttelepült Münchenbe.

Később többször nyilatkozott úgy, hogy a Münchenben a háború kitöréséig eltöltött jó egy éve életének legboldogabb időszaka volt.[42] Pedig bécsi életéhez képest nem sokat változtak körülményei. Ugyanúgy képei eladásából élt nagyon szerényen. Útitársával albérletét is megosztotta. Később az osztrák sorozótisztek is utolérték, de végül fizikai gyengesége miatt minden katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították.[43] München számára elsősorban a város „tiszta német” jellege miatt volt otthonos. „Egy német város! Micsoda ellentét Béccsel szemben!” – írta még tíz évvel később is a Mein Kampfban.[44]

Münchenben Hitler rengeteget olvasott, és a helyi források alapján fejleszthette tovább politikai és fajelméleti elképzeléseit. A német alldeutschok elméletei azonban részben el is tértek az osztrák eszmetársaikétól. Ők is nagynémet birodalomban gondolkodtak, de nem vetették fel a kettős monarchia felbontásának gondolatát, hanem az egész Osztrák–Magyar Monarchiát vonták volna német befolyás alá. Emellett hívei voltak a tengerentúli német gyarmatosításnak is, ami Hitlert soha nem foglalkoztatta. Visszaemlékezései szerint ekkoriban fejtette ki először azt a meggyőződését, hogy „a német nemzet jövőjének kérdése a marxizmus megsemmisítése”.[45]

Mindenesetre Hitler sokkal jobban érezte magát a háborúra és hódításra készülő német császárságban, mint a megoldatlan nemzetiségi problémákkal terhelt, felbomlás előtt álló Ausztria-Magyarországon. Hitler legkésőbb 1913-ban tisztában volt már a kettős monarchia felbomlásának elkerülhetetlenségével, sőt a maga részéről kívánta is azt.[46]

Katonaként az első világháborúban és a vereség után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Adolf Hitler 1916. október 26-án (felső sor, jobbról a második)

Hitler a Mein Kampfban arról ír, hogy 1914. augusztus 3-án – néhány hónappal azután, hogy az osztrák hadseregből kiszuperáltatta magát – sürgős kérést intézett III. Lajos bajor királyhoz, hogy osztrák állampolgársága ellenére bevonulhasson a bajor hadseregbe, és kérésére már másnap pozitív választ kapott.[47] A történet valószerűtlen, hiszen egy nap alatt kérése el sem juthatott az illetékesekhez, mindenesetre augusztus 16-án Hitler lelkesen bevonult a német hadseregbe (a sorozók valószínűleg nem is érdeklődtek állampolgársága iránt).[48]

Két hónapos kiképzés után a nyugati frontra került a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezredhez. Az egység feladata a LilleBrugge vonaltól az Ypres irányába indítandó támadás támogatása volt. Hitler 1941-ben így emlékezett vissza: „Az egyetlen olyan idő volt, amikor nem voltak gondjaim: a hat év a hadseregben; ott mindennel kiszolgálták az embert, koszttal csakúgy, mint kvártéllyal…”[49] November 1-jén már megkapta a Gefreiter rendfokozatot, ez a német tisztesi rendfokozati csoportban az őrvezető és a tizedes között helyezkedett el. November 9-én az ezredstábhoz került küldöncnek, és a háború alatt mindvégig megmaradt ebben a beosztásban. Feladata az ezredparancsnokság és a fronton harcolók lövészárkai közötti üzenetek eljuttatása volt, gyakran súlyos tüzérségi és géppuskatűz alatt. Már 1914 decemberében kitüntették a Vaskereszt második fokozatával. 1916 októberében az észak-franciaországi harcokban sebesülés érte a lábán. Felépülése után néhány napot Berlinben, illetve Münchenben töltött. A hátország állapotát elkeserítőnek tartotta, alig várta, hogy visszatérhessen a frontra. Felettesei elégedettek voltak teljesítményével, előléptetésre is fel akarták terjeszteni, Hitler azonban tiltakozott ez ellen, bár ennek nem adta semmiféle magyarázatát.[50] Feletteseihez való viszonyát később, a müncheni sörpuccsot követő 1924-es per során így jellemezte: „A feletteseket tisztelni, senkinek nem ellentmondani, vakon engedelmeskedni.” (németül „Den Vorgesetzten achten, niemandem widersprechen, blindlings sich fügen”).

Bár a hasonló rendfokozatú katonák ritkán kaptak ilyen magas kitüntetést, egyik felettese, egy zsidó tiszt mégis felterjesztette őt a Vaskereszt első fokozatára, amelyet 1918 szeptemberében kapott meg. Nem sokkal később, 1918 októberében mustárgáz-támadás áldozata lett az ypres-i front közelében. Valószínűleg a harctéri sokk következtében kialakult pszichoszomatikus hatás miatt átmenetileg elveszítette látását.[51] Rövid belgiumi kezelése után a pomerániai Pasewalkba szállították. Az ottani kórházban érte a háború végének híre. A Mein Kampfban azt írja, hogy a kórházban, gyógyulása és a háborús vereség hatására formálódott meg benne az elhatározás, hogy politikai pályára lép.[52]

1918 novemberében visszatért Münchenbe. Az átmeneti hadsereg tagja lett, amely igyekezett levezényelni a katonai vereség utáni átalakulásokat a felbomló hatalmi viszonyok közepette. Századában a szociáldemokrata befolyás volt a döntő, ennek ellenére meg tudta választatni magát századbizalminak.[53]

1919. április 6-án Münchenben kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot. Április 15-én Hitlert megválasztották a zászlóaljtanács póttagjává, azaz előrelépett a bizalmiak hierarchiájában, felvilágosító tanfolyamokon vett részt. Ekkoriból származhatnak bizonyos kezdetleges marxista ismeretei.

A Bajor Tanácsköztársaságot azonban már május 1-jére leverték a kormánycsapatok és a jobboldali paramilitáris egységek. Elrendelték a helyi illetőségű katonák leszerelését, de előtte vizsgálóbizottságoknak kellett feltárni politikai magatartásukat. A „bolsevista, spartakista, kommunista” elemeket letartóztatták. Hitler május 10-re az egyik vizsgálóbizottság tagja lett, így elkerülte a leszerelést, ami visszataszította volna őt a létbizonytalanságba, egyben fátyolt borított korábbi tevékenységére is.

Az új, teljhatalmú müncheni katonai vezetés belső elhárító részleget hozott létre a bolsevik eszmék elleni harcra és az átnevelő munkára. Ennek az élére egy Karl Mayr nevű, erősen jobboldali és antiszemita, egyébként tehetséges és ambiciózus vezérkari tiszt került, aki ötnapos beszédtanfolyamokat rendezett.[54] (Mayr egyébként életét egy koncentrációs táborban végezte.) Hitler, a magas kitüntetésekkel ékesített katona részt vehetett egy ilyen kurzuson, ami alkalmat adott addigi ismeretei, nézetei rendszerezésére. Itt ismerte fel azt is, hogy komoly szónoki képességekkel bír.[55]

Hitler hamarosan a vezető propagandisták közé került. Számos előadást tartott, Mayr kérésére brosúrát írt a szociáldemokrácia és a zsidóság témakörében, ahol már gyakorlatilag véglegesen megformálta antiszemita nézeteinek rendszerét.

A Mayr vezette osztag nemcsak propagandatevékenységet folytatott, hanem titkosszolgálati munkát is végzett a hadseregen kívül, a „gyanús” polgári szervezetek, pártok körében. Hitler ennek a keretében kapta azt a feladatot, hogy vegyen részt a Deutsche Arbeiterpartei (Német Munkáspárt, DAP) egyik ülésén, 1919 szeptemberében. Ebből az akkor szinte jelentéktelen pártocskából lett később a Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt.[56]

Politikusi pálya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler az Anton Drexler alapította Német Munkáspárt ülésén – ahol csupán tucatnyi ember vett részt – felszólalásban utasította el az önálló Bajorországnak az egyik előtte szóló által kifejtett programját. Beszédével olyan sikert aratott, hogy néhány nap múlva levélben értesítették: felvették őt a párt tagjai sorába. Nem tudta, bosszankodjon, vagy nevessen, mert ő korábban saját párt alapítására gondolt,[57] de végül elfogadta ezt a helyzetet, és a DAP sorrendben 55. tagja lett. Hamarosan azt is tapasztalhatta, hogy könnyen hat az emberekre, nagy politikai manipulatív és taktikai érzékkel rendelkezik. Aktivizálta új pártját, egyre nagyobb létszámú gyűléseket szervezett. Első nyilvános beszédét 1919. november 13-án tartotta egy sörözőben, a hadsereg megfigyelője szerint „mesteri módon”.[58] Hitler maga is örömmel állapította meg, hogy tud beszélni a nyilvánosság előtt.[59]

Hamarosan pártja vezetői közé került, háttérbe szorítva dilettáns társait. Eldöntötte, hogy a DAP-ból kialakítja saját pártját, amely mellesleg létfeltételeit is biztosítja, hiszen a hadseregben nemigen maradhatott. Ekkoriban ismerkedett meg Alfred Rosenberggel, a náci mozgalom egyik későbbi fő ideológusával, valamint Ernst Röhm századossal, aki nagyon fontos szövetségese lett a párt erőszakszervezeteinek kialakításában. Röhm rengeteg volt katonát, tisztet verbuvált a DAP soraiba, és ő alakította ki azt a kemény magot, amely a párt gyűlésein biztosította a hangulatot, és egyben kész volt lecsapni az ellenvéleményt hangoztatókra. Ekkor került Hitler környezetébe Rudolf Heß is. A párt fő propagandistája Hermann Esser lett, az alig 20 éves újságíró-zseni, aki pontosan tudta, hogyan kell annyit túlozni, hogy egy hírből szenzáció legyen, hogyan lehet valakit a sajtóban tönkretenni anélkül, hogy a rágalmazás vádját magára vonná, hogyan lehet emberfeletti imázst teremteni Hitler számára. Gátlástalanságával azonban Esser a párton belül is annyi ellenfelet szerzett magának, hogy Hitler a 30-as évek elején, amikor már pótolni tudta, megvált tőle.[60]

A DAP programja követelte minden német egyesítését egy államban, megfelelő területet (Land und Boden) a lakosság számára, a zsidók megfosztását állampolgárságuktól és eltávolításukat a közhivatalokból, az idegenek kiutasítását, államosítást, a „kamatrabszolgaság” megszüntetését, a nagyáruházak kommunalizálását. A munkások számára nyereségrészesedést követelt a vállalatoktól, a parasztság számára földreformot, a föld ingyenes kisajátítását. A program a széles néprétegekhez szólt, de alkalmas volt arra is, hogy felkeltse a tőkések és nagybirtokosok gyanakvását és ellenérzését. Hitler ezért nem állt teljes mértékben a program mögé, bár nem is határolta el magát tőle. Tudatában volt annak, hogy szüksége van a vezető rétegek – nem utolsó sorban anyagi – támogatására. Később, a Mein Kampfban a program jelentőségét jelképesként, hitvallásként aposztrofálta.[61]

1920. február 24-én a 25 pontos program elfogadása mellett Hitler javaslatára a párt nevét is megváltoztatták Nemzetiszocialista Német Munkáspártra (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei), amelyet hivatalosan NSDAP-nak, a köznyelvben náci pártnak rövidítettek.

Pártelnök[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1921 júliusában került sor a párton belül arra a kenyértörésre, amelynek révén Hitler egyszemélyi vezetővé vált. Hitler néhány hetet Berlinben töltött az ottani pártszervezés érdekében, ezalatt Münchenben a pártelnökség két fontos kérdésben döntést sürgetett. Azt akarták, hogy a programban a nagybirtok elleni harc egy szintre kerüljön a zsidó befolyás elleni küzdelemmel, valamint egyesülni kívántak a hasonló irányzatú kis Németszocialista Párttal. Hitlert visszatért Münchenbe és ultimátumot adott a párt elnökségének: új választáson diktatórikus hatalommal felruházott pártelnököt kell választani, ellenkező esetben elhagyja a pártot.[62] Hitler már nélkülözhetetlen volt, ha a párt nem akart visszasüllyedni a jelentéktelenségbe. Az elnökség megadta magát, a július 29-i taggyűlés Hitler elképzelései szerint zajlott, és azon őt teljhatalmú pártelnökké választották.[63]

Hitler a pártból tömegpártot kívánt formálni, ami hatalmi törekvéseinek eszköze lehet, és elhódíthatja a munkásokat a szociáldemokráciától. Számított azokra a kispolgárokra is, akiket a lesüllyedés veszélye fenyegetett. Az NSDAP vonzáskörébe kerültek a leszerelés után egzisztenciális gondokkal küzdő katonák, fiatal tisztek is. Elsősorban ők lettek az SA tagjai is, mivel ott korábbi életükhöz hasonló életet élhettek, és kisebb-nagyobb juttatásokban részesültek. A párt felvásárolta a hadsereg készleteiben elfekvő barna ingeket, és ezeket kiosztotta az SA-ba lépő fiatalok között. Hitler kialakította a párt jelképrendszerét, a különböző jobboldali szervezetek által Európa-szerte alkalmazott ősi horogkereszt saját változatát, amelyet fehér körben vörös zászlóba helyezett. Terjedt a felemelt jobbkarral való köszönés, a Heil Hitler, és a pártelnököt elkezdték Führernek szólítani.[64] (A Heil Hitler Wagner Rienzijéből ered, ahol elhangzik a „Heil Rienzi!” köszöntés. Később a nagy nürnbergi pártgyűlések kezdetén mindig elhangzott a Rienzi-nyitány.)

A mozgalom egyre több hívet szerzett, köztük pénzügyi támogatókat, bel- és külföldön egyaránt. Az Ébredő Magyarok Egyesülete is nyújtott támogatást ebben az időben az NSDAP-nak.[65]

Hatalomátvételi kísérlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „hogyan tovább” kérdését Hitler Benito Mussolini példájának követésével szerette volna megoldani. A menetelés Rómába mintáját alapul véve puccsot szervezett a hatalom átvételére, az átgondolatlan kísérlet azonban teljes kudarcot vallott. A felkelést csírájában elfojtották a kormány erői, Hitlert letartóztatták, pártját betiltották.

Letartóztatása után Hitlert eleinte öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták, de aztán a perre készülve felismerte, hogy ez jó alkalom addigi pályafutásának és politikai hitvallásának átgondolására. A per lehetőséget teremtett számára ahhoz is, hogy erről a nyilvános szószékről támadhassa a weimari köztársaság demokratikus kormányát, mint a „zsidó összeesküvés” egyik gócát. A bajor konzervatív erőket viszont a nemzeti érdek árulóiként állította be. Hitlert a bíróság végül 5 év börtönre és 200 márka pénzbüntetésre ítélte, de idegen állampolgársága miatti kiutasításától a vádlott „német érzelmei” alapján a bíróság eltekintett. Elítélése után Németországban sokan gondolták azt, hogy ezzel az „osztrák mázoló” német politikai pályafutásának vége szakadt. Hitler azonban vereségéből egyfajta „erkölcsi győzelmet” kovácsolt.[66]

Börtön, Mein Kampf[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Landsberg am Lechben töltött ötéves büntetéséből Hitler mindössze 13 hónapot töltött börtönben. Ezalatt megírta, pontosabban Rudolf Heßnek írógépbe diktálta egyetlen, még az életében – két vaskos kötetben – megjelent művét, a közel 800 oldalas Mein Kampfot. Ebben áttekintette addigi pályafutását, megfogalmazta világnézetét, valamint politikai programját. A könyv a nemzetiszocializmus ideológiai alapvetése lett.

Megfogalmazta benne legfontosabb politikai, stratégiai céljait is:

  • Egyesülés Ausztriával (Anschluss);
  • A zsidóság elleni harc, mivel az egy világméretű összeesküvés révén térdre akarja kényszeríteni Németországot és az egész világot; a marxizmus, a szociáldemokrácia, a bolsevizmus, az amerikai kapitalizmus egyaránt a zsidóság műve;
  • A német munkásságot az osztályharc helyett a fajok közötti harc számára kell megnyerni;
  • A Szovjetunió európai területeit meg kell hódítani a „szűk helyre beszorított” germán faj számára (Lebensraum-elmélet), az ottani bolsevizmust fel kell számolni;
  • Az első világháború keserű tapasztalatai alapján el kell kerülni a kétfrontos háborút, szövetségre kell lépni az árja Angliával és a fasiszta Olaszországgal;
  • A parlamenti demokráciát egy germán Führer-állammal kell felváltani, amely híven képviseli majd a „népközösség” (Volksgemeinschaft) érdekeit.

A célok mellett a megfelelő módszereket is ismertette művében. Kiemelte:

„Minden propagandának népinek kell lennie, és szellemi színvonalát azok legkorlátozottabbjaihoz beállítania, akikhez fordulni gondol. Szellemi szintjét annál mélyebbre állítja, minél nagyobb kell legyen a megragadandó embertömeg.

A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelzésszerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.

Minden nagy vezér művészete abban áll elsősorban, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa… Egy nagy vezér zsenialitásához hozzátartozik, hogy még az egymással ellentétben álló ellenfeleket is úgy jelenítse meg, mint amelyek egyetlen kategóriához tartoznak, mert különböző ellenségek felismerése a gyenge és bizonytalan kategóriáknál könnyen vezethet ahhoz, hogy kételkedni kezdjenek saját igazukban.”

– Hitler, Mein Kampf, 197., 198., 247. oldal

Hitler a tudatlan tömegek számára megalkotandó ellenségképet, a – modern kifejezéssel élve – „hívószót” a zsidóságban találta meg. Ennek a végletekig eltorzított alakjába aztán tetszés szerint belefoglalhatta minden ellenségét, a marxizmust, a munkásmozgalmat, a polgári baloldalt, a nemzetközi pénztőkét, a nyugati nagyhatalmakat, a polgári humanizmust, az európai jogrendet egyaránt.[67]

Bár a börtön körülményei lehetővé tették volna, hogy onnan próbálkozzon meg pártja irányításával, Hitler ezt nem tette meg. Átengedte a párt vezetését Alfred Rosenbergnek, ő azonban képtelen volt hatékonyan szervezni az NSDAP tevékenységét.

Hitlert – jó magaviselete és a széthullóban lévő párt veszélytelensége nyomán – jóval büntetése lejárta előtt, 1924. december 20-án szabadon engedték.[68]

Út a hatalomhoz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szabadulása után Hitler új alapokról kezdte meg politikai építkezését. Nyilatkozatban biztosította lojalitásáról a bajor kormányt, tévedésnek minősítette a sörpuccsot, és felajánlotta pártja segítségét a marxizmus elleni harchoz. Ennek révén újra megnyílt az NSDAP előtt a szabad szervezkedés útja, megint megjelenhetett a pártlap, a Völkischer Beobachter is.

Az NSDAP a sörpuccs utáni betiltása miatt egy ideig más neveken, illetve más jobboldali szervezetekkel koalícióban tevékenykedett, de nem sok sikerrel. Az 1924. májusi választásokon a különböző nacionalista és nemzetiszocialista csoportok együttesen 1,9 millió szavazatot szereztek meg (vagyis a szavazatok 6,6%-át), ami decemberre 0,9 millió szavazatra, vagyis a szavazatok 2,9%-ára esett vissza. Hitler szabadulása után felmondta ezeket a koalíciókat, ragaszkodott saját egyszemélyi vezetéséhez azon az áron is, hogy a megválasztott képviselők többségét nem sikerült megnyernie a saját irányvonala számára.[69]

Hitler tisztázni akarta állampolgári helyzetét is, 1925 márciusában kérelmezte osztrák állampolgárságának megszüntetését, és kérését szinte azonnal el is fogadták. Egyelőre azonban Hitler nem merte kérni a német allampolgárságot, ezért egészen 1932-ig papíron hontalan maradt.[70]

A párton belül sem volt még elég szilárd Hitler helyzete. Gregor és Otto Strasser a párt vezetői közül kitűntek szervező munkájukkal, különösen Észak-Németországban, de ideológiailag Hitlertől „balra” álltak, bírálták őt a forradalmi módszerek feladása, a hatóságokkal való kiegyezés, a nagytőkésekre támaszkodás miatt. Ők is nacionalisták és antiszemiták voltak, de ellenségei voltak a kapitalizmusnak is. Ekkor még Joseph Goebbels is ehhez a csoporthoz tartozott.[71]

Strasserék Hannoverbe, Hitlerrel nem egyeztetve, gyűlést hívtak össze, amelyen egy szociális programot alakítottak ki. Ennek széles körű megvitatására nagygyűlést kezdtek szervezni. Hitler ezt megelőzve egy másik nagygyűlést hívott össze Bambergbe, ahol szónoki tehetségével a maga oldalára állította a hallgatóságot. A két Strasser testvér ezután már nem lépett fel nyilvánosan Hitler ellen. Hasonló nézeteltérések jellemezték Hitler és Röhm kapcsolatát is. Röhm emiatt 1925-ben lemondott az SA vezetéséről, és külföldre távozott; csak 1931-ben tért vissza Hitler hívására.[72]

Adolf Hitler 1927-ben egy rá jellemző előadói pózban

Az NSDAP 1926-os második, weimari kongresszusa Hitler teljes győzelmét hozta. A felszólalások szövegét előre be kellett mutatni az elnökségnek, a beszédidőt korlátozták (Gregor Strasser ettől kezdve baráti körben „halott nemzetiszocializmusról” beszélt). Hitler ezután tovább fokozta erőfeszítéseit a párt befolyásának az egész országra történő kiterjesztése érdekében. Az 1927-es nürnbergi kongresszus már külsőségeiben is igazi náci rendezvény volt, zászlókkal, alakzatban menetelő egységekkel, kizárólag barna inget viselő tagokkal. A mérsékelt sajtó 15 000, a Völkischer Beobachter 100 000 felvonulóról tudósított.[73]

A párt országos befolyása azonban alig növekedett. 1927 végén tagjainak száma alig haladta meg a 70 000-et. Hitler erre kijelentette, hogy nem is akar több párttagot, mint maximum 6–800 000 fő. Mindenesetre újra erősödtek a kritikák vele szemben. Az SA türelmetlen tagjai utcai harcokat követeltek, Strasserék pedig a Szovjetunió elleni fellépéstől óvták a pártot.[74]

Az 1928-as választásokon az NSDAP a nagy kampány ellenére mindössze a szavazatok 2,6%-át kapta, a 491 képviselői helyből 12-t szerzett meg.[75]

Hitler munkamódszerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitlertől távol állt a németeknek sztereotipikusan tulajdonított rendszeretet és alaposság. Íróasztal mellett soha nem dolgozott, papírt, tollat szinte egyáltalán nem használt. Hosszabb lélegzetű utasításait is diktálta. A pártvezéri, majd a kancellári hivatalba alig járt be, legfeljebb délután. Rendszeres munkaideje nem volt, soha nem tudta senki, mikor lehet vele beszélni. Vacsorapartnereit viszont órákon át szóval tartotta, rajtuk szondáztatta meg gondolatait, elméleteit, amelyeket még nem akart a nyilvánosság elé tárni.[76] Estéi a hajnalba nyúltak, de délelőttönként nem merték felkelteni fontos fejlemények esetén sem. Állandóan mozgásban volt, és eközben szóban adta ki rendelkezéseit környezetének. Kiemelkedő emlékezőtehetségének segítségével az ügyeket „fejben” intézte. A legfelső szintű hivatali munkára Hitler munkastílusa nagyban rányomta a bélyegét; az ügyek gyakran csak „intéződtek”, sok volt a párhuzamosság az intézmények és a személyek között egyaránt, nem lehetett azonosítani az egyes feladatok felelős végrehajtóit. Hitler maga azonban mindig tudta, mit tart igazán fontosnak, és azt általában végre is tudta hajtatni.[77]

Pártfinanszírozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1920-as évek derekán Németországban lezajlott gazdasági konszolidáció és fellendülés körülményei között az NSDAP és vezetője anyagi helyzete is látványosan javult. Hitler 1925-ben bérelt egy villát Berchtesgaden mellett, majd 1928-ban meg is vásárolta azt. A hely kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy a börtön után Hitler a menekülés esetleges szükségességére is gondolt, és ez a hely közvetlenül az osztrák határ mellett volt; Ausztriából pedig szükség esetén eljuthatott volna a baráti Olaszországba vagy Magyarországra.[78] Müncheni bérlakását egy kilencszobás luxuslakásra cserélte. Hitler személyes jövedelmei, a beszédek, cikkek után járó honoráriumok nyilvánvalóan nem lehettek elegendőek ezek finanszírozására. Hasonlóképpen állt a helyzet az NSDAP költségvetésével. A párt rendezvényei, sajtója, röplapjai, plakátjai, az SA és a pártvezetők védelmére létrehozott SS kiadásait nem fedezhették a tagdíjbevételek.[79]

Mindezzel azonban az NSDAP nem állt egyedül. Ebben az időszakban már a többi párt is főleg vállalkozói juttatásokból gazdálkodott. Ezek az adományok általában akkor sem voltak nyilvánosak, bár különös okuk nem volt a titkolózásra, ma pedig még nehezebb erről adatokhoz jutni. A Mercedes-Benz cég például egy luxusautót bocsátott Hitler rendelkezésére sofőrrel. Annak idején az NDK-beli történészek és mások minden erővel azt kívánták bizonyítani, hogy Hitlert kezdetektől a német finánctőke, mindenekelőtt a Ruhr-vidéki nagyvállakozók finanszírozták, míg mások ezt vehemensen tagadták. A valósághoz minden bizonnyal az a nézet áll a legközelebb, hogy a nagy pártokat jelentős részben olyan vállalkozók finanszírozták, akik fantáziát láttak az adott pártok programjában. Támogatásukat a legtöbb esetben több párt között is megosztották.

Az NSDAP számos pénzkijárója között fontos szerepe volt például Hermann Göringnek. Maga Hitler is jó kapcsolatot ápolt a nagytőkés körökkel, rendszeresen járt hozzájuk előadást tartani. Ezekben az előadásaiban a munkásmozgalom ellen lépett fel, síkraszállt a gazdasági autonómia, a gazdasági vezetők tekintélyének elismerése mellett, és nagy ívű képet festett a német birodalom fellendüléséről. Az antiszemita kirohanások és a fajelmélet viszont kimaradtak ezekből a beszédeiből.[80]

A hatalom megszerzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler számára a politikai fordulópont a nagy gazdasági világválság során érkezett el. A válság előjelei 1928–29 telén már érezhetőek voltak. 1929 februárjában a munkanélküliek száma túllépte a 3 milliót.[81] A kezére játszott Hitlernek a jóvátétel ügyének újbóli napirendre kerülése is. Az első világháború minden felelősségét néhány vesztes államra, főleg Németországra rótta a párizsi békerendszer. A rendszer nem csak igazságtalan volt, hanem bonyolultsága miatt teljesen alkalmazhatatlan is. 1928 körül már senki nem fizetett semmit ennek keretében. Ekkor Owen Young amerikai bankár vezetésével létrehoztak egy bizottságot a jóvátételi rendszer felülvizsgálatára. A Young-terv, amely egészen 1988-ig ütemezte volna át a jóvátételi kiadásokat, végül semmivel nem lett igazságosabb vagy egyszerűbb, csak arra volt alkalmas, hogy – különösen a közeledő válság körülményei között – felszítsa az össztársadalmi felháborodást Németországban.

A Young-terv ellen Alfred Hugenberg sajtómágnás, a Deutschnationale Volkspartei (Németnemzeti Néppárt) elnöke vezetésével egy bizottság alakult, amely célul tűzte ki a terv népszavazás útján történő elítélését és egyúttal a radikális jobboldal összefogását. Hugenberg a felső középosztályhoz tartozott, tömegei nem voltak, ezért szövetséget ajánlott a „népi” náci pártnak. Hitler ezúttal nem ódzkodott a pártszövetségtől, mindent egy lapra tett fel, bízva abban, hogy más szövetségeseihez hasonlóan Hugenberget is ki tudja majd szorítani a vezetésből. Elsősorban a sajtóbirodalmát akarta felhasználni saját céljaira. A népszavazási kampány során az SA legénysége elérte a 100 000-es létszámot, Hitler pártja országos ismertséget szerzett és a nagytőkés körök is egyre határozottabban mögé álltak. Az 1930. szeptemberi parlamenti választások előtt Hitler már szinte korlátlan pénzeszközökkel és sajtóval rendelkezett hatalmas kampányához. Abban bízott, hogy 50–60 képviselői helyet szerez pártja. Az eredmény viszont 107 mandátum lett (az 575-ből), a két évvel korábbi 810 000 helyett 6,4 millió szavazatot kaptak.[82] Az NSDAP a Reichstag második legnagyobb pártja lett.

A válság közben egyre súlyosbodott. 1931 elején az országot elöntötte a csődhullám, a munkanélküliek száma 5 millióra emelkedett. Az NSDAP igyekezett tovább szítani az elégedetlenséget, bojkottokat szervezett, utcai verekedéseket provokált, sztrájkokat kezdeményezett, akár a kommunistákkal együttműködve is. A Heinrich Brüning vezette kormányzat kudarcot vallott a válság kezelésében. Hindenburg államelnök és környezete azon volt, hogy a rogyadozó államot a középjobb, konzervatív erők összefogásával támogassa meg. Hitler viszont arra törekedett, hogy az elnök – alkotmányos lehetőségével élve – őt és még kisebbségben lévő pártját bízza meg a kormányalakítással, azonban ebben csalódnia kellett.

A nemzeti jobboldal erői Hugenberg vezetésével 1931. október 11-re Harzburgba gyűlést hívtak össze az összefogás deklarálása érdekében. Hitler nem térhetett ki e találkozó elől, de továbbra sem kívánta megosztani leendő hatalmát senkivel. Ezt külsőségekben is deklarálta: a találkozóra utoljára érkezett és elsőként távozott. Utána viszont a náci párt Braunschweigben önálló nagygyűlést szervezett, ahol csak az SA felvonulása 6 órát vett igénybe.

A gazdasági válság miatt is állandósuló politikai válság közepette 1932-ben összesen öt nagy választási kampányra került sor (kétfordulós köztársasági elnöki, tartományi és két Reichstag-választás). Az NSDAP mindennek a pénzügyi nehézségeit gond nélkül állta. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy Hitler élete egyik legsikeresebb beszédét tartotta 1932. január 26-án a düsseldorfi Iparosklubban.[83] Abból indult ki, hogy a nyomor oka nem a válság, nem a versailles-i békerendszer, hanem a vezetők alkalmatlansága és a demokrácia kiegyenlítő működése, ami ellentétes a nép érdekeivel. A demokrácia és az internacionalizmus egymástól elválaszthatatlan fogalmak, nyomukban eltűnik a különbség az árja és a mongol, néger között és egy nap majd a Népszövetségnek is néger lehet az elnöke. A demokrácia a magántulajdonnal is összeegyeztethetetlen és végeredményben az ostobák és lusták uralmához vezet. Saját jelentőségét abban adta meg, hogy ő az, aki szembeszáll a bolsevizmussal, amely enélkül 300 év alatt meghódítaná a világot, ahogy annak idején ugyanennyi idő alatt meghódította azt a kereszténység. Hitler a nagytőkések előtt ezúttal sem szólt fajelméletéről.

Az 1932 tavaszán lezajlott államfő-választásokon Hitler nagy reményekkel indult. Előtte sikerült megoldania egy régi „technikai” problémát – nem volt még német állampolgár. 1929-ben Bajorországban, majd később Türingiában próbálkozott ennek megszerzésével, sikertelenül. Végül a náci befolyás alatt álló Braunschweigben kapott egy fiktív kormánytanácsosi posztot és ezzel az állami hivatalnoki kinevezéssel együtt járt az állampolgárság is. 1932. február 26-án tette le az esküt arra a német államra, a demokratikus köztársaságra, amelynek szétzúzása elsőrendű politikai célja volt.[84] Hitler az elnökválasztások első fordulójában a Goebbels irányította elképesztő kampány ellenére azonban csak második lett, 30,23%-kal Hindenburg (49,45%) mögött. (Ernst Thälmann, a kommunisták jelöltje a szavazatok 13,23%-át, Theodor Duesterberg, a nemzeti jobboldal – vagyis a Német Nemzeti Néppárt és a Stahlhelm – jelöltje a szavazatok 6,81%-át kapta.)[85] A váratlan kudarc csak fokozta Hitler elszántságát, a második fordulóban már repülővel járta Németországot, hogy még több beszédet mondhasson. „Belerágtam magam ellenségembe, és ettől az ellenségtől nem távolítanak el…” – jelentette ki március 15-én weimari beszédében.[86] De a második fordulóban is csak a szavazatok 36,68%-át szerezte meg, Hindenburg maradt az elnök (52,93%).

Hindenburg sikere láttán a kormány megpróbált rendet teremteni az utcákon. Több náci központban házkutatást tartottak, április 13-án pedig Wilhelm Groener hadügyminiszter kezdeményezésére az elnök betiltotta az SA és az SS tevékenységét. Hitler azonban ezt is felhasználta a következő, ezúttal tartományi választásokon folytatott kampányában és felszólította a betiltott testületek tagjait, hogy „egyszerű párttagokként teljesítsék kötelességüket”. Április 16. és 24. között Hitler a repülős módszerrel 25 városban tartott választási beszédet. Pártja a különböző tartományokban 30–40%-os eredményeket ért el. Kormányt alakítani azonban egyedül a korabeli Anhalt Szabadállam(de) tartományban tudtak.

A gazdasági válság azonban nem enyhült, a politikai válság pedig csak elmélyült az országban. A nácik botrányos jeleneteket provokáltak a birodalmi és a tartományi parlamentekben egyaránt, a politikai gyűlések mindenhol utcai verekedésekkel jártak, polgárháború-közeli állapot alakult ki. A rendőrség négy náci képviselőt a parlament üléstermében tartóztatott le. Brüning kormánya körül elfogyott a levegő. A tarthatatlan helyzetben egyes vezető politikusok úgy vélték, hogy Hitler bevonása a hatalomba valamiképpen „megszelídítheti” a náci párt tombolását. Május 30-án Hindenburg elbocsátotta Brüning kormányát és Franz von Papent, a konzervatív, katolikus nemesség képviselőjét, a Német Centrum Párt (Deutsche Zentrumspartei) jobboldalán elhelyezkedő volt diplomatát nevezte ki miniszterelnöknek. Papen kisebbségi kormányának esélye sem volt arra, hogy a Reichstagban megszerezze a többséget, elnöki szükségrendeletekre támaszkodva kormányozhatott csak.[87] Hindenburg ezért fel is oszlatta a parlamentet és a lehető legtávolabbi időpontra, június 31-re tűzte ki az új választásokat.

Június 16-án újra engedélyezték az SA és az SS tevékenységét, a tilalmat már amúgy is semmibe vették. Csak június második felében 17 politikai gyilkosságra került sor. A legnagyobb német tartomány, Poroszország szociáldemokrata kormányát elnöki rendelettel feloszlatták, a helyi kormányzat élén maga Papen lett a birodalmi biztos. A szociáldemokrata párt megadta magát. A hat milliós munkanélküliség mellett elképzelhetetlen lett volna egy általános sztrájk, ami a katonai puccs veszélyét is felidézte volna.

Megkezdődött az új választási harc, vagy inkább folytatódott a permanens kampány. Hitler legfontosabb célkitűzése az apró polgári pártok felszámolása és a Centrum Párt bázisának kikezdése volt. A kampányban további újításokat vetettek be, filmeket, hanglemezeket készítettek, terjesztettek. Hitler repülőútjaival 53 városba jutott el beszédet tartani. A választások eredménye azonban ellentmondásos volt számukra. Ugyan tovább növelték szavazóik számát 37,4%-ra és 230 mandátummal a legnagyobb párt lettek a Reichstagban, de nem sikerült átütő sikert elérniük. A kis polgári pártokat ugyan sikerült felmorzsolni, a szociáldemokraták is visszaestek, de a kommunisták és a Centrum Párt is növelte szavazatainak számát. Goebbels így értékelt: így sohasem szerezzük meg az abszolút többséget![88]

Papen és a Centrum Párt tárgyalni kezdett Hitlerrel egy új kormány alakításáról, amelyben alkancellári címet ajánlott a számára. Hitler azonban Hindenburggal folytatott augusztus 13-i tárgyalásán ragaszkodott a kormány „és az állam teljes körű vezetéséhez”.[89] Az elnök így megállapította, hogy Hitler a kormányon kívül kíván maradni és „lovagias” ellenzéki magatartást kért tőle.

A jelentős választási siker tehát nem volt elegendő Hitler hatalomra kerüléséhez, sőt politikai kudarcot jelentett. Hitlernek számítania kellett arra, hogy sikertelensége láttán híveinek egy része elfordul tőle. És valóban, amikor az állandósuló politikai patthelyzet miatt megint új választásokat kellett kiírni 1932 novemberére, az NSDAP kétmillió szavazatot veszített és csak a szavazatok 33,1%-át, 230 képviselői hely helyett 196-ot szerzett.[90]

Hindenburg Kurt von Schleicher tábornokot nevezte ki miniszterelnöknek, aki részint a szakszervezetekkel akart konzultálni a válság kezeléséről, részint pedig az NSDAP-n belül Gregor Strasserrel tárgyalt, mivel ő a hajthatatlan Hitlerrel ellentétben hajlandónak mutatkozott elfogadni az alkancellári posztot. A helyzet rendkívül veszélyes lett Hitler számára: ha sikerül megszilárdítani a kormányzatot az ő részvétele nélkül, az a személyes politikai bukását jelentette volna. (Később, 1934-ben, a hosszú kések éjszakáján mind Schleichert, mind Strassert ki is végeztette.) Hitler azonban a párt vezetői előtt durván lehordta alvezérét, aki erre nyomban visszavonult terveitől és külföldre utazott. Schleicher így maga is kudarcot vallott és ellenlábasa, Papen kapott lehetőséget, aki azt javasolta Hindenburgnak, hogy nevezze ki Hitlert kancellárrá és ő alkancellárként majd kézben tartja. Így lett Hitler kancellár 1933. január 30-án (szöges ellentétben azzal a legendával, hogy szabad választásokon jutott volna hatalomra).[91]

Kancellár és Führer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Belpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler természetesen átlátott Papen és társai képzelgésein.[92] Tudta, hogy a kancellári poszt megszerzésével döntő lépést tett a teljhatalom megszerzéséhez, bár a kormányban rajta kívül csak két nemzetiszocialista volt. Első nyilatkozatában, február 1-jén a helyzet súlyosságát hangsúlyozta: „Az örökség, amit átveszünk, rettenetes. A feladat, amit meg kell oldanunk, a legnehezebb, ami emberemlékezet óta a német államférfiak előtt állt.”[93] Meghirdette, hogy két négyéves terv keretében helyreállítja a gazdaságot, megszünteti a munkanélküliséget és a külpolitikában kivívja a német egyenjogúságot.[94]

Másnap a hadsereg parancsnokai előtt már kevésbé békés húrokat pengetett. Biztosította hallgatóságát arról, hogy az országban csak egyetlen katonai erő létezhet, a Reichswehr, a milíciának (SA) csak belpolitikai feladatai lehetnek. Kijelentette, hogy fel kell számolni a versailles-i békerendszer korlátozásait, vissza kell állítani az általános hadkötelezettséget, modern légierőt és hadiflottát kell létrehozni, mégpedig abból a célból, hogy új életteret hódítsanak meg Keleten és azt kíméletlenül germanizálják. Erre stratégiai és élelmezési okokból egyaránt feltétlen szükség van.[95]

Új választásokat tervezett, hogy az államhatalom birtokában végre olyan eredményt érjen el, amivel megerősíti vezető szerepét és megszabadulhat a többi koalíciós partnertől. E választásokat március 5-re tűzték ki. A kampány kellős közepén, február 27-én felgyújtották a Reichstagot. Mindmáig tisztázatlan, hogy náci provokáció volt-e, vagy a magányos őrült kommunista gyújtotta fel a hatalmas épületet mintegy 60 helyen, de az kétségtelen, hogy az esemény Hitler kezére játszott. Az égő épület híre hallatán így kiáltott fel: „Most megvannak!… Most nincs kegyelem… A kommunista képviselőket még az éjjel fel kell akasztani. Mindent lefoglalni, ami a kommunistákkal kapcsolatban áll. A szociáldemokraták és a Reichsbanner iránt sincs többé kímélet.”[96] (A Reichsbanner Schwarz-Rot-Gold azaz Fekete-vörös-arany Birodalmi Lobogó több, a politikai centrumhoz közeli párt által a köztársaság védelmére létrehozott, a szociáldemokraták által dominált félkatonai szervezet volt.)

Már február 28-án szükségállapotot vezettek be, felfüggesztették a polgári szabadságjogokat és sok kommunista és szociáldemokrata képviselőjelöltet börtönbe zártak, illetve külföldre üldöztek. A márciusi választásokon a nácik még így sem tudták megszerezni az abszolút többséget, „csak” 43,9%-ot kaptak. Hitler számára további csapás volt, hogy a kommunista összeesküvés tervét később a bíróságon sem sikerült igazolni (igaz, az a gyanú sem nyert igazolást, hogy Göring akkori parlamenti elnök lakását a Reichstaggal összekötő földalatti folyosót használva az SS „besegített” az elmebeteg Marinus van der Lubbénak). Hitler a jogászokat addig sem kedvelte, ettől fogva azonban gyűlölte őket.[97]

Bár a szavazás eredménye csalódást okozott az NSDAP-nak, ennek már nem volt nagy jelentősége. Az új kormány első ülésén kinevezték forradalomnak a választást és úgy tettek, mintha hatalmas győzelmet arattak volna.[98]

Hitler hatalmas léptekkel indult meg programja végrehajtásának útján. Már öt nappal a választások után, törvényi alap nélkül, az SA-ra támaszkodva feloszlatta a tartományok parlamentjeit és kormányait, helyükre birodalmi biztosokat nevezett ki. „A mai nappal a nemzeti kormány egész Németországban kezébe vette a hatalmat. Ezáltal a nemzeti felemelkedés további menete felülről irányított, tervszerű folyamattá vált” – jelentette ki.[99] Az idézet második mondata egyben a saját türelmetlen híveinek szóló figyelmeztetés is volt. A forradalom megtörtént és le is zárult, egyéni akcióknak nincs helye.

A Reichstag első ülésének legfontosabb feladata Hitler számára a felhatalmazási törvény elfogadtatása volt, ami a rendeleti kormányzás bevezetését, egyben az érdemi parlamenti tevékenység végét is jelentette. Hitler kijelentette, hogy e törvény nem csorbítja a birodalmi elnök jogait, a parlamentet pedig időről időre továbbra is tájékoztatni fogja azért… A törvény elfogadásához kétharmados többség, azaz a Centrum Párt támogatása is kellett. Nekik megígérték, hogy Hitler ír számukra egy levelet, amelyben garantálja, hogy a törvényt csak kivételes alkalmakkor veszi majd igénybe. A soha meg nem írt levélről azt állították, hogy úton van, de a szavazás előtt nem érkezett meg, ennek ellenére a Centrum Párt igennel voksolt. A kommunista képviselők és a szociáldemokraták egy része ekkorra már börtönben volt. Az SA körbevette az épületet és megfélemlítették a képviselőket. A szociáldemokrata képviselők maradék része úgy tervezte, hogy nem vesz részt az ülésen, így nem lett volna meg a parlament szavazóképessége, de a náci párt elfogadtatott egy olyan módosítást, mely szerint a hiányzó képviselőket is jelenlévőknek kell tekinteni. Így a szociáldemokraták is részt vettek és nemmel szavaztak.

A felhatalmazási törvény kiiktatta a parlamentet, négy évre a kormányt hatalmazta fel törvényalkotásra, beleértve az alkotmánymódosítást, nemzetközi szerződések kötésére. Lejárta után természetesen meghosszabbították. A törvény koalíciós partnereivel szemben is teljhatalmat adott Hitlernek, immár semmi szüksége nem volt rájuk.[100]

A teljhatalom birtokában Hitler először a zsidó népcsoportra támadt rá. Március 28-án meghirdette a zsidó tulajdonú boltok bojkottját.[101] Az SA és más náci szervezetek tagjai igyekeztek megakadályozni a vásárlókat, hogy a kijelölt boltokba belépjenek. Az akció azonban csak mérsékelt eredménnyel járt.

A szakszervezetekkel szemben Hitler más taktikát választott. Bár már a munkásvezetők százai voltak börtönben, május 1-jét állami ünneppé nyilvánította és hivatalos parádét szervezett. A felvonulásokon így a szociáldemokrata és kommunista munkások is együtt meneteltek az NSDAP aktivistáival. Május 2-án viszont az SA és az SS osztagai megszállták a szakszervezeti székházakat és egyéb intézményeket, megsemmisítették a munkásmozgalom bázisait. Hamarosan törvényileg kisajátították a szociáldemokrata párt minden vagyonát, június 22-én pedig jogutód nélkül megszüntették a pártot. Nemsokára bekövetkezett az összes többi párt felszámolása is és már július 14-én törvényben rögzítették, hogy az egyedüli párt Németországban a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt.[102]

Leszámolás a jobboldali táboron belüli ellenfelekkel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ernst Röhm és társai nem fogadták meg Hitler intelmeit, miszerint a forradalom befejeződött és komoly fegyveres szervezetté kívánták alakítani az SA-t. Néhány más politikus is kritikus volt Hitlerrel szemben, így a Hindenburg elnök által támogatott Papen alkancellár júniusban nagy beszédben bírálta politikáját a marburgi egyetemen. Hitler hosszas előkészületek után, 1934. június 30-a és július 2-a között az SS segítségével leszámolt az SA engedetlen vezérkarával és egyúttal a tőlük teljesen független konzervatív jobboldalon belül is nagy tisztogatást hajtottak végre. A hosszú kések éjszakájának nevezett incidens során százas nagyságrendben likvidálták Hitler ellenfeleit. Hitler teljhatalmára támaszkodva visszamenőleges törvényben teremtett jogi alapot e gyilkosságokra az állam védelmének szükségességére hivatkozva.[103] Papen maga megmenekült, de munkatársai közül többen, így a marburgi beszéd írója is a tisztogatás áldozatává vált.

Hindenburg utódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hindenburg 1934. augusztus 2-án hosszú betegeskedés után meghalt. Új elnökválasztás kiírása helyett Hitler kabinetje – még a felhatalmazási törvény előírásain is túllépve – egy törvényt adott ki, amely az elnöki és kancellári jogokat összevonta és azt a „Vezér és Nemzeti Kancellár” cím alatt Hitlernek adta. Hindenburg hatalmas gyászpompával végrehajtott temetése után a hadsereg minden tagjának, az összes állami alkalmazottnak fel kellett esküdnie Hitler mint fővezér személyére. Augusztus 19-én ezt népszavazással erősítették meg, de az eredmény a Führer számára csalódást okozott. Országos átlagban 10% volt a nemek aránya, de helyenként, katolikus vidékeken ez elérte a 30%-ot is.[104] Mindenesetre ezután Németországban minden tekintetben töretlenül érvényesült Hitler akarata. Nekiláthatott a „zsidókérdés” megoldásának is.

1935. szeptember 15-én hozta meg Hitler a nürnbergi törvényeket. Ez érvénytelennek nyilvánította a zsidók és nem-zsidók között meglévő házasságokat. „Birodalmi polgár” kizárólag német vagy rokon vérű egyed lehetett. Németország nemzeti lobogója horogkeresztes zászló lett.

1938. november 9-én történt meg az úgynevezett kristályéjszaka. Ezt a nevet betört zsidó üzletek és zsinagógák ablakainak darabjairól kapta. Azon az éjszakán több millió ablaküveget törtek be Németországban. A náci rohamosztagosok zsidó üzleteket és zsinagógákat gyújtottak fel, de csak azután, miután kirabolták azokat.

Gazdaságpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler a gazdaságot illetően a politika, a hatalom elsődlegességének elvét vallotta. Egy államosításra vonatkozó kérdésre még 1932-ben állítólag azt felelte: „Miért államosítanám a német ipart? Én a népet fogom államosítani.” A gyáriparosok előtt kifejtette: „Nem az történt, hogy a német ipar világméretű diadala következtében megerősödött a német hatalom, hanem a német hatalom teremtette meg a lehetőséget a német ipar későbbi felvirágzásához.” 1937-ben részletesebben is kifejtette nézeteit: „Ha a német iparosok azt mondanák nekem, ezt és ezt nem vagyunk képesek végrehajtani, akkor azt válaszolnám: rendben, akkor majd én kézbe veszem. De ha azt hallom tőlük, hogy ezt meg tudjuk csinálni, akkor örülök, hogy nem kell magamra vállalnom.”[105]

Hitler a hatalomra jutása után gyorsan leállította a nemzetiszocialista „baloldal” antikapitalista képzelgéseit. Letörte a kisiparos-kiskereskedő rétegek azon törekvéseit is, hogy hatalomhoz jussanak a nagyvállalatok és a fogyasztási szövetkezetek elleni kampány révén. Gyorsan véget vetett a „rendi állam” akkoriban divatos eszméjének is, amely szerint a különböző foglalkozási ágak rendekbe tömörülve szabályozták volna magukat és végső soron az egész gazdaság működését. Ehelyett már 1933-ban elfogadtak két kartelltörvényt, amelyek az állam kezébe adták a piacszabályozás legfontosabb eszközeit. Gyorsan kialakult az államilag szervezett kapitalizmus, ami elsősorban a nagyiparnak biztosított lehetőségeket. A nagytőkések anyagilag virultak, de egyidejűleg üzleti döntéseik szempontjából kényszerpályára kerültek. 1936-ban megindult a négyéves terv, az intenzív fegyverkezés terve azzal a céllal, hogy 1940-re elérjék a háborús készenléti állapotot.[106]

Külpolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1934-től a második világháború kirobbanásáig Hitler gyakorlatilag minden külpolitikai törekvését siker koronázta, annak ellenére, hogy gyakran komoly kockázatot vállalt lépéseivel. Hihetetlen sikersorozatának kétségtelen tehetségén kívül sok más oka is volt. A versailles-i békerendszerről már a győztesek is felismerték, hogy több problémát teremtett, mint amennyit megoldott, ezért hajlottak annak bizonyos felülvizsgálatára, legalábbis az aktuális vezetőknek rossz volt a lelkiismeretük miatta. Az Egyesült Államok például nem is ratifikálta ezeket a békéket. A status quo tehát tarthatatlan volt, és a nyugat-európai vezetők között sokan voltak, akik – hasonlóan az olyan német politikusokhoz, mint Papen és Hugenberg – bíztak Hitler józan ítélőképességében, valamint kommunistaellenességében. Ezért úgy vélték, hogy a Führer agresszivitását kis engedményekkel kelet felé lehet fordítani.[107]

Az első lépés a Saar-vidék visszacsatolása volt, de ehhez Hitlernek még nem sok köze volt. A békeszerződés előírásainak megfelelően 1935 januárjában, 15 év elteltével, az ottani lakosság dönthetett a terület hovatartozásáról, és az etnikai összetételnek megfelelően túlnyomó többséggel Németországot választották. Bár Hitler ezt természetesen a maga sikerének tulajdonította, azonnal tovább is lépett. Elhalasztatta az angol külügyminiszter tervbe vett berlini látogatását, és március 9-én egyoldalúan bejelentette: Németország légierőt hoz létre. Március 16-án deklarálta, hogy a Reich (vagyis a birodalom) 36 hadosztályt állít fel, és visszatér az általános hadkötelezettséghez; ezzel még a Reichswehr vezetőit is meglepte, akik a maguk részéről egyelőre kisebb lépésekben gondolkodtak. A bejelentés másnapján volt a német hősök napja, ez lehetőséget adott arra, hogy a nagyszabású ünnepség keretében temessék a versailles-i béke egyik legfontosabb előírását. A volt antant hatalmai jegyzékben tiltakoztak, de a britek egyben azt is megkérdezték, hogy aktuális-e még külügyminiszterük berlini tárgyalása. A londoni magyar követ erről úgy jelentett, hogy Hitler számára „aranyhidat épített” ez a brit „tiltakozás”.[108]

Hitler folyamatosan és merészen alkalmazta a megtévesztés, a „kettős beszéd” taktikáját. Minden hallgatósága előtt azt mondta, amit az illető közegben hallani akartak. Nemzetközi téren ez úgy valósult meg, hogy időről időre nagy békebeszédeket tartott, elsősorban Anglia megnyugtatására. 1935. május 21-én például a Reichstag előtt hosszan taglalta, hogy a „nemzetiszocialista Németország mély belső világnézeti meggyőződésből akarja a békét”. Ugyanezen a napon viszont életbe léptette a titkos birodalmi honvédelmi törvényt, ezzel létrehozva a Wehrmacht névre átkeresztelt hadsereg új szervezetét, és megbízta Hjalmar Schachtot a háború gazdasági előkészítésével.[109]

Hitler beszédet mond
Benito Mussolini és Hitler

Hitler fő célja egy angol-német flottaegyezmény létrehozása volt. Németországnak nem nagy szüksége volt erre, mert geostratégiai helyzete miatt alig volt esélye a világtengerekre való kijutásra, de meg akarta bontani az angol-francia-olasz együttműködést, a locarnói egyezmény kapcsán létrejött úgynevezett stresai frontot. Végül júliusban Nagy-Britannia a franciákkal és az olaszokkal való egyeztetés nélkül aláírta ezt az okmányt, ami Németországnak a brit hajóhad 35%-ának megfelelő hadihajótér építését engedélyezte. Hitler élete legszebb napjának nevezte ezt a dátumot, de később még sok alkalma volt hasonló kijelentésekre.[110]

Hitler következő lépése az első világháború befejezése után demilitarizált Rajna-vidék katonai megszállása volt, amit diplomáciailag alaposan előkészített. 1936. március 7-i bejelentését erről és a locarnói szerződés felmondásáról különböző javaslatokkal és ígéretekkel ellensúlyozta, köztük egy 25 évre szóló szerződést ajánlott Franciaországnak. Ezzel elérte, hogy a külföld reagálása a provokatív lépésre néhány tiltakozó jegyzékben kimerült.[111]

Az 1936-ban megrendezett berlini olimpiát Hitler jó alkalomnak tekintette eszméi nemzetközi propagálására. A Völkischer Beobachter a legélesebb hangú cikkekben követelte a zsidó és a néger sportolók kitiltását a rendezvényről.[112] Amikor azonban emiatt több állam bojkottal fenyegette meg Berlint, Hitler visszakozott, sőt „jóakarata jeléül” engedélyezte egy zsidó apától származó német sportolónő indulását is. Később, amikor Speer az ő megrendelésére, Berlin leendő átépítésének keretében elkészítette egy óriási stadion tervét is, Hitler megjegyezte: az 1940-es olimpia még Tokióban lesz, de utána minden olimpiát Berlinben rendeznek majd meg.[113]

1936-ban tört ki a spanyol polgárháború. Hitler jelentős, bár az olasz támogatástól messze elmaradó segítséget nyújtott Franco tábornoknak, egyúttal a harcokat kihasználta a német haditechnikai fejlesztések kipróbálására, valamint saját kommunistaellenes propagandája céljaira is.[114]

A fokozatos német-olasz közeledés jegyében 1936. október 25-én létrehozták az úgynevezett Berlin–Róma tengelyre vonatkozó szerződést, amely egyelőre a bolsevizmus elleni közös harcon kívül kevés konkrétumot tartalmazott. November 25-én Németország és Japán kötötte meg a Szovjetunió ellen irányuló antikomintern paktumot, amelyhez 1937-ben Olaszország is csatlakozott. 1939. május 22-én Németország és Olaszország írta alá az acélpaktumot.

Hitler ezután Ausztria felé fordult. Benito Mussolini Olaszországát, amely Ausztriával szoros kapcsolatokat ápolt, azzal nyugtatta meg, hogy elismerte etiópiai hódításait. 1936 júliusában létrehoztak egy olyan német-osztrák szerződést, ami a két ország politikájának szoros egyeztetését írta elő, majd 1938-ban, miután a német és az osztrák nácik Ausztriában súlyos belpolitikai válságot idéztek elő, a Wehrmacht bevonult Ausztriába, megtörtént az Anschluss.

A következő célpont Csehszlovákia volt. Az ország összlakosságának 28%-a, az akkori Németországba ékelődő csehországi területek lakosságának mintegy fele német volt, akiknek zöme összefüggő területen, az úgynevezett Szudétavidéken lakott a német határ mentén. Hitler célja politikusként kezdettől fogva minden német egyesítése volt birodalmában. Azonban Csehszlovákiával szemben sem a versailles-i békerendszer valamiféle racionális revíziójára, hanem az ország teljes felszámolására törekedett. Már 1936-ban megfogalmazta Konrad Henleinnek, a Szudétanémet Párt vezérének: „A csehektől mindig annyit kell követelni, hogy sose lehessünk elégedettek.”[115] Amikor azonban 1938 májusában növelte a nyomást az országra, a csehszlovák kormány részleges mozgósítást rendelt el. Hitler erre kidolgoztatta a katonai támadás tervét, amelynek időpontjául október 1-jét tűzte ki. Közben tárgyalások folytak Anglia és Németország között, és az angol fél váratlanul engedékenynek bizonyult. Hitler nem örült ennek, mert Csehszlovákia teljes felszámolása volt a célja, és az angolokkal csak a német lakosságú Szudétavidékről folytak a tárgyalások. Ezért Magyarországot is ismételten biztatták, hogy az angol-német tárgyalások idején támadják meg Csehszlovákiát, kész helyzet elé állítva így a feleket. Erre azonban Magyarország nem volt hajlandó, mert így a háború kirobbantásának bűnbakjává vált volna.[116]

Szeptember 26-án Hitler nagy beszédben biztosította partnereit: „ez az utolsó követelés, amit Európával szemben felállítok”. Másnap hatalmas katonai felvonulást rendeztetett Berlinben, de a lakosság váratlanul semmi lelkesedést sem mutatott a küszöbön álló háború iránt. Végül szeptember 29-én Anglia, Franciaország és Németország aláírták a müncheni egyezményt a Szudétavidék Németországhoz csatolásáról. A müncheni egyezmény folyományaként született meg az első bécsi döntés, ami Trianon részleges és ideiglenesnek bizonyult orvoslásaként a Felvidék magyarlakta területeinek egy részét visszajuttatta Magyarországnak.

Fél év múlva, 1939. március 15-én azonban Hitler mégis megszállta és felosztotta egész Csehszlovákiát.[117] A Berlinbe rendelt Emil Hácha csehszlovák elnök ugyanis a végletes erőszakkal, bombázásokkal való fenyegetés hatására aláírta azt a papírt, miszerint ő hívta be a német erőket országába. Hitler ezután berontott a titkárnői szobájába, és boldogan kijelentette: „Gyerekek! Hácha aláírt! Ez életem legnagyobb napja! A legnagyobb németként fogok bevonulni a történelembe!”[118] Ez a lépés hadiipari szempontból is rendkívül fontos volt Németország számára, mert a háborúra való felkészüléshez égető szükségük volt a Škoda Művek termelésére, amint azt Eckhardt Tibor is kifejtette John Montgomery budapesti amerikai követnek.[119]

Hitler azonban ezzel a hódítással átlépte a nyugati hatalmak tűréshatárát. Azt hitte, hogy sikerült bebizonyítania: a demokráciák ideje lejárt, és tehetetlenek vele szemben, holott ellenkezőleg: 1939. március 15-én világossá vált mindenki számára, hogy Németország nem a versailles-i békerendszer hibáinak békés revíziójára törekszik, hanem hódító háborúra, és Hitlernek egyetlen ígéretét sem lehet komolyan venni. Ezzel akarata ellenére mozgósította ellenfeleit a végsőkig folytatandó harcra.[120]

Egészségi állapota[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1938-ban, legnagyobb sikerei idején Hitler gondolkodásában jelentős fordulat állt be. Nem volt hipochonder, de addig is gyakran aggódott egészségéért. Orvosait maga választotta, aszerint, hogy azok azt mondták-e, amit hallani szeretett volna. Túl sok gyógyszert is fogyasztott. Fizikuma korábban is gyenge volt, de betegségtudata csak ekkoriban öltött kritikus méreteket. Egyre gyakoribb gyomor- és bélpanaszai mai kifejezéssel élve ugyan pszichoszomatikus eredetűek voltak, de kellemetlen közérzetet okoztak. (1944-ben aztán állapota Parkinson-kórral súlyosbodott.)[121]

Egészségi állapota következtében minden tevékenységét felgyorsította, félt, hogy nem marad elég ideje a maga elé tűzött feladatok végrehajtásához. 1938 januárjában utasította Speert, hogy egy éven belül építse fel az Új Birodalmi Kancellária épületét. (Az épület egyébként határidő előtt két nappal elkészült.) Nem sokkal a diadalmas Anschluss után, 1938. május 2-án lediktálta részletes magánvégrendeletét.[122] Ami azonban a legfontosabb: felgyorsította hódító terveinek végrehajtását is.

Hitler, a hadvezér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csehszlovákia felszámolása után Hitler Lengyelország felé fordult (amely Csehszlovákia feldarabolásában maga is részt vett), hiszen fő céljához, a Szovjetunió keleti területeinek megszerzéséhez azon keresztül vezetett csak út. Paktumot ajánlott Varsó számára, és a versailles-i szerződés danzigi és poroszországi rendelkezései felülvizsgálatáért cserébe ukrán területeket ígért. A lengyel kormány azonban nem hitte el Hitler ígéreteit, nem fogadta el javaslatait. Tudták, hogy Hitler célja egy német fennhatóság alatti névlegesen önálló ukrán állam, ami veszélyt jelentene a lengyelek által az első világháború után kapott ukrán lakosságú területekre nézve is. Ugyanezért természetesen hallani sem akartak arról, hogy a Szovjetuniótól fogadjanak el segítséget a német törekvések ellen. A brit kormány is megértette, hogy a további engedmények céltalanok, Hitlert mielőbb meg kell állítani, mert különben csak egyre erősebb lesz. London a német ajánlatok kemény lengyel elutasítása nyomán, március 27-én garanciát ajánlott Lengyelországnak egy német támadás esetére, amit Varsó azonnal elfogadott. Hitler tudta, hogy sem az angolok, sem a franciák nem fognak tudni tényleges segítséget nyújtani Lengyelországnak, mégis kedvezőtlen fejlemény volt számára, mert felidézte a kétfrontos háború veszélyét. Ezért gyökeres fordulatot hajtott végre a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolataiban, és taktikai okokból 1939. augusztus 23-án megnemtámadási egyezményt kötött vele, amelynek titkos záradékában felosztották egymás közt Lengyelországot és a Baltikumot. Így minden akadály elhárult Lengyelország megtámadása elől.

„Fogok majd propagandisztikus indokot adni a háború kitöréséhez, mindegy, hogy hihető lesz-e. A győztest nem kérdezik meg, hogy vajon igazat mondott-e vagy nem. A háború elkezdésénél és vezetésénél nem a jogról van szó, hanem a győzelemről.”

– Hitler a lengyelországi támadás megindítása előtt. Idézi Joachim Fest: Der Führer. Frankfurt/M-Berlin-Wien, 1978. 813. oldal

Németország szeptember 1-jén megindította a támadást a lengyelek ellen. Franciaország és Nagy-Britannia emiatt hadat üzent Németországnak, ezzel kitört a második világháború, ami hosszú távon megnyerhetetlen volt Németország számára. Hitler előtt még számos hatalmas katonai győzelem állt, de a végső vereség elkerülhetetlenné vált.

A német haderő megkezdte a haditechnikában jóval elmaradottabb lengyel erők felőrlését. Szeptember 17-én a szovjet hadsereg hadüzenet nélkül betört Kelet-Lengyelországba, így már két oldalról támadták a lengyel államot. Szeptember 27-én a Wehrmacht elfoglalta Varsót, s ezt a lengyel kapituláció követte. Megtörtént Lengyelország IV. felosztása: Nyugat- és Közép-Lengyelország Németországhoz került, Kelet-Lengyelország pedig a Szovjetunió része lett. A német veszteség csak 46 000 katona volt, de a milliós lengyel sereg felőrlődött.

Háborús céljai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler még 1936-ban, amikor javában a békét hirdette nyilvános, a nyugati hatalmak megnyugtatását célzó beszédeiben, memorandumot készített a beindítandó négy éves tervről. Ebben kifejtette, hogy „amennyiben a legrövidebb időn belül nem sikerült a Wehrmachtot a világ első hadseregévé fejlesztenünk, Németország elvész!… Túl vagyunk népesedve, és saját földünk révén nem tudjuk élelmezni magunkat… Kielégítő megoldást csak az élettér kiterjesztése, illetve népünk nyersanyag- és élelmiszerbázisának kiterjesztése jelent.” Ezért leszögezte: a német hadseregnek és a német gazdaságnak négy éven belül háborúképesnek kell lennie.[123]

Nyugat-Európában a francia hatalom felszámolása, mint fontos cél mellett Hitler reménye újra meg újra feléledt arra vonatkozóan, hogy az általa tisztelt Angliát leválaszthatja a szöveségesek oldaláról és faji alapon szövetségesévé teheti, vagy legalábbis különbékét köthet vele. Ez volt még az ardenneki offenzíva egyik célja is a háború vége felé.

Az Egyesült Államokkal kapcsolatban nem voltak közvetlen tervei. Abban bízott, hogy ha az Óvilágban Németország vezető hatalom lesz, akkor az amerikaiak befolyását itt meg lehet szüntetni és a német világuralom kiteljesítését utódai fejezik majd be.

Hitler 1939. augusztus 11-én Carl Jacob Burckhardt, a Népszövetség danzigi főmegbízottja előtt kifejtette:

„Minden, amire vállalkozom, Oroszország ellen irányul, ha a Nyugat túl ostoba és vak ahhoz, hogy ezt felfogja, kénytelen leszek az oroszokkal megegyezni, leverni a Nyugatot, és veresége után összpontosított erőmmel a Szovjetunió ellen fordulni. Szükségem van Ukrajnára, hogy ne éheztethessenek ki bennünket ismét, mint az utolsó háborúban.”

– Carl J. Burckhardt: Meine Danziger Mission 1937-1939. München, 1960., 348. oldal

Ami Kelet-Európát illeti, Hitler szerint a kisállamok kora lejárt. Lengyelországban és a többi államban egyaránt a nemzeti elitek megsemmisítésére, és általában e népek létszámának, különösen az oroszokénak jelentős csökkentésére készült. Vendégeivel folytatott rendszeres „asztali beszélgetésein” gyakran részletezte elképzeléseit.[124] Eszerint a meghódított területeken utakat, vasutakat kell építeni, új falvakat létrehozni, hogy az odatelepített németek és más germánok ugyanolyan jól érezzék magukat, mint a volgai németek. A bennszülött lakosságot viszont a szolgák szerepére kell lesüllyeszteni. Hitlernek nagyon tetszett a szovjet falvakban elterjesztett vezetékes rádiók rendszere, amit át akart venni. 1942. március 3-án egy ebéd mellett kifejtette, hogy a legjobb az lenne, ha ezeknek az embereknek csak egyfajta jelbeszédet tanítanának meg. Ezenkívül a rádió majd közli velük, amit tudniuk kell, és hallgathatnak zenét minden mennyiségben.[125] „Az oroszok, ukránok, kirgizek stb. olvasás- és írásismerete… csak kárt okozhat.” „Még a faluközösségek kialakítását is úgy kell irányítani, hogy… ne jöhessenek létre egységek. Mindenképpen megakadályozandó, hogy a nagyobb orosz területeken egységes egyházak keletkezzenek. A mi érdekünkben leginkább az állna, ha minden falunak meglenne a saját szektája, amely kifejlesztené sajátos istenelképzelését. Még ha e módon egyes falvakban varázslókultuszok alakulnának ki, mint a négereknél és az indiánoknál, ezt csak üdvözölhetnénk, mert növelné az orosz térben a szétszabdaló elemek számát.”[126]

A volt Szovjetunió nyugati területein négy tartományt alakított volna ki: Ostland az Fehéroroszországot és a Baltikumot, Moszkóvia pedig Oroszország nagyobbik részét foglalta volna magába. Ukrajna tartományhoz jelentős orosz területeket csatolt volna, végül a Kaukázus vidéke lett volna a negyedik tartomány. Fennmaradt és kelet felé korlátozottan terjeszkedhetett volna Finnország, Románia pedig a besszarábiai és Dnyeszteren túli terület birtokába juthatott volna.[127]

Hitler tisztázta, hogy „a legrövidebb idő alatt a családok millióit kell áttelepíteni keletre, tisztességes házakat és tanyákat építeni nekik, elhatárolni a számukra szükséges földdarabokat.” Nem csak németeket, de más germánokat, így hollandokat, dánokat, norvégokat is át kell telepíteni.[128] Más germán népek áttelepítését azonban csak lassú folyamatként képzelte el, meghatározott létszámban, azért, hogy a leendő német többség számára kellően ellenőrizhetőek és „megemészthetőek” legyenek.

A német „fajszakértők” egy része felvetette, hogy a szőke, kékszemű szláv népesség egy részét „vissza lehet germanizálni”. Hitlert ez nem befolyásolta, szerinte a helyi lakosság létszámát „radikálisan vissza kell szorítani”, más részüket pedig át kell telepíteni az Uralon túlra.

Hitler elképzeléseit több hivatal és szervezet próbálta hivatalos formába önteni, míg végül kialakult egy hivatalos változat, a Generalplan Ost(de), amelyet Himmler 1942. június 12-én hagyott jóvá.[129] Ez többek között a lengyel lakosság 80–85%-ának, a csehek 50–75%-ának, a Szovjetunió európai területei orosz lakosságának 50–60%-ának a megsemmisítését vagy elűzését irányozta elő. A területek benépesítésével, igazgatásának megszervezésével megbízott SS 1942 közepére jelentős földterületeket szerzett főleg Ukrajnában, ahol európai német kisebbségeket – dél-tiroliakat, bánátiakat, besszarábiaiakat, Dnyeszteren túliakat - telepítettek volna le.

A keleti övezetet, elsősorban az Urál és a Kaszpi-tenger vonalát követő határt katonai támaszpontok lánca egészítette volna ki.

A háborús események nem tették lehetővé e célok megvalósítását. Az SS 1942 vége felé megszervezett egy transzportot, amelyben a lengyel-szovjet határterületen lévő Volhíniai-hátság helyi német lakosságának egy részét telepítették át – akaratuk ellenére – hét „megtisztított” ukrán faluba. Az áttelepültek további sorsa nem ismeretes, további ilyen akciókra nem került sor.[130]

A Balkánnal kapcsolatban Hitlernek nem volt végleges terve. Ugyan hajlott arra, hogy a Duna-vonaltól délre eső területeket Mussolini érdekszférájának ismerje el, de elképzelhető, hogy Mussolini birodalmát sem tekintette fajilag egyenrangúnak a germánokkal, hiszen pl. az SS telepítési és fajnemesítési terveiből fajidegenként az olaszok is egyértelműen ki voltak zárva.[127]

Hitler és Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler Magyarországgal kapcsolatos ritka megnyilvánulásai közül elsőként az említendő, hogy már fiatal korában arról álmodozott, hogy a szülővárosának tekintett Linzet az általa a Duna két partján való elhelyezkedése miatt csodált Budapest példájára,[131] de annak szépségét meghaladóan, és a megvetett Bécs kulturális ellensúlyozására „a Duna gyöngyévé” kellene fejleszteni.[132] Ezzel azt is be akarta bizonyítani, hogy „…a német szellem és a német művészeti alkotás messze felülmúlja a magyarokét”.[133] Linz átépítése még a második világháború vége felé is foglalkoztatta.

1938. augusztus 23-án Horthy Miklós tárgyalásokat folytatott Berlinben, amelynek során Hitler a Csehszlovákia elleni támadásra igyekezett rávenni magyar partnerét. A magyar politikusok azonban, akik ekkor már 20 éve dolgoztak a területi revízió érdekében, erre nem voltak készek. Hitler erre sértetten visszavonta kérését, kijelentve, hogy „aki az asztalnál akar ülni, annak legalább a főzésben kell segítenie”.[134]

Nem közvetlen Hitler személyéhez kötődik, de jellegzetes az a beszélgetés, amelyet Dr. von Erdmannsdorf budapesti német követ folytatott Montgomery amerikai követtel a magyarországi zsidótörvényekről 1938. december 17-én. Eszerint mélyen egyetértettek abban, hogy a magyaroknak a gazdasági élet számos területén még nagyon sokat kell tanulniuk, az alapokról kiindulva. Amíg ezt el nem végzik, nem tudnak meglenni a zsidók nélkül, vagy valaki másnak kell átvennie a zsidók helyét.[135]

Hitler 1940 nyarán Ciano olasz külügyminiszterrel közösen fogadta Teleki Pál magyar miniszterelnököt, aki az Erdélyre vonatkozó magyar igényeket ismertette. A megbeszélésről Goebbels így írt naplójában:[136]

A magyarok a Führernél szégyentelen követeléseket adtak elő. A Führer azt tanácsolta nekik, harcoljanak értük. Erre meghátráltak. Ő mély megvetéssel viseltetik a magyarok iránt. A legaszociálisabb rendszerük van, amit csak a történelem ismer. Ebből ered vonzódásuk az angol demokráciához is.

Így kezdődött az a tárgyalássorozat, amely 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéshez vezetett. Ez 43 000 négyzetkilométernyi területet juttatott vissza Romániától Magyarországnak, Erdély északi részét. Hitler egyúttal biztosította a maga számára a két ország katonai támogatását, mert mindkét fővárosban arra számítottak, hogy a végleges területi osztozkodás az ő jóindulatától függ majd a háború után.[137]

Hitler egy időben hajlott a magyarországi németek kitelepítésére a meghódított keleti területekre, amit Horthy melegen támogatott. Hitler egy másik szempontja azonban ennek ellentmondott, nagyon fontosnak tartotta ugyanis, hogy a Duna teljes hosszát a németek uralják. A magyarországi németek nagy része nem akarta elhagyni hazáját, a volksbundisták viszont úgy vélték, nem nekik kell távozniuk, hanem a magyar uralmat kell németre cserélni.[138]

1943 áprilisában Hitler kesselheimi találkozójukon a szemrehányások özönével árasztotta el Horthy Miklóst, többek között szemére vetette, hogy a Donnál a magyar csapatok gyalázatosan viselkedtek. Horthy visszautasította a vádakat: „Egy hadsereg, amelynek 160 000 halottja és 30 000 sebesültje volt, mindenesetre nem viselkedett gyalázatosan. Ráadásul két magyar ezred fedezte a német csapatok visszavonulását. Beszámítandó még a zsidó munkaszolgálatos zászlóaljak 36 000 főnyi vesztesége.”[139]

A nyugat-európai hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szovjetek keleten birtokba vették a Molotov–Ribbentrop-paktum által nekik jutó területeket. Egyedül Finnország tudott komolyabb ellenállást tanúsítani, de 1940 márciusára az úgynevezett téli háborúban legyőzték a finneket, és elvettek tőlük 50 000 km²-t. Hitler 1940 áprilisában megindította nyugat-európai hadjáratát. Először áprilisban Norvégiát és Dániát támadta meg a Wehrmacht, nagy sikerrel. Május 10-én – amikor Churchill lett a brit miniszterelnök – megindult a támadás Hollandia és Belgium ellen, melyeknek fegyverletétele már a hónap végén a Führer kezében volt. Ezután Franciaország következett. A francia és a brit vezérkar Belgium felől várta a támadást, ahonnan az 1914-ben is jött, oda csoportosítva erőik zömét. Csakhogy a németek átkeltek az Ardenneken, s megindultak május közepén a tengerpart felé, s azt elérve bekerítették az ellenséges erőket, majd június elejére felmorzsolták őket. Ezután a Wehrmacht megindult 1940. június 5-én Párizs irányába, s bevonult a francia fővárosba június 14-én. A kormány és a főparancsnokság délre menekült. Még a vereség előtt az olaszok is hadat üzentek a már megostromolt Franciaországnak, de csak egy kis területet tudtak elfoglalni. Ezután Pétain marsall fegyverszünetet kért, s a franciák június 22-én aláírták a kapitulációt, méghozzá ugyanabban a vasúti vagonban, ahol azt a németek írták alá 1918-ban. Ezzel megalázta Hitler a franciákat, de a németek engedékenyek voltak. Dél-Franciaország nem került megszállás alá, s Pétain vezetésével névleges önállóságot kapott. Az egyetlen ellenfél Nagy-Britannia maradt. A nácik sikereiket az újféle villámháborús stratégiának köszönhették, amely az első világháború elejétől nagyban különbözött. Ennek során a páncélosokkal és azt követő gépesített gyalogsággal áttörték az ellenség leggyengébb pontjait, majd katlanokat létrehozva kerítették be az ellenség erőit. Csapataikat tömeges repülőgép-bevetéssel is támogatták, eredményesen használták a mozgó tüzérséget. A francia hadvezetés ezzel szemben még mindig az erődrendszerekben bízott.

„Mindeddig sikerült eltitkolnunk az ellenség előtt Németország valódi céljait, amint 1932 előtt hazai ellenségeink sem tudták soha, merre tartunk, és hogy a törvényességre tett eskünk is csak trükk volt… Letartóztathattak volna néhányunkat 1925-ben, és ezzel végünk lett volna. Nem, átengedtek bennünket a kritikus ponton. Ugyanez történt a külpolitikában is… 1933-ban a francia külügyminiszternek azt kellett volna mondania (ha én lettem volna a francia miniszterelnök, én meg is teszem), hogy: „az új birodalmi kancellár az az ember, aki megírta a Mein Kampfot, amelyben ez és ez áll. Ez az ember nem tűrhető meg a közelünkben. Vagy eltűnik, vagy bevonulunk!” De nem tették ezt. Békén hagytak bennünket, hogy átcsússzunk a kritikus ponton, hogy kikerüljük a veszélyes zátonyokat. És amikor készen álltunk, jól felfegyverkezve, jobban, mint ők, akkor elkezdték a háborút!

– Goebbels titkos tájékoztatója 1940 áprilisában, Norvégia lerohanásának éjszakáján. Idézi: Kissinger: Diplomácia. Budapest 1996. 291. oldal

Katonai vezetési képességei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler pályafutása során gyakran köszönhette sikereit annak, hogy ellenfelei lebecsülték képességeit. Képzetlensége miatt katonai téren is ez történt, a világ azonban kemény és keserű leckét kapott az „osztrák káplártól”. Napóleon szerint két foglalkozás van, ahol az amatőr gyakran jobb, mint a hivatásos: az egyik a prostitúció, a másik a hadvezetés. Hitler hadvezéri tehetségének egyik titka abban rejlett, hogy ösztönösen megérezte ellenfelei gyengeségeit, és különös pontossággal felismerte, hogy azok milyen lépések megtételétől viszolyogtak. Későbbi kudarcai is abból fakadtak, hogy túlbecsülte ellenfelei gyengeségeit, azaz alábecsülte képességeiket. Emellett Hitler erősen hitt a meggyőződés, az akarat, az eszmék erejében, azaz az idealista determinizmus híve volt. Úgy gondolta, hogy a német városok utcáin rohamosztagosai meggyőződésük miatt győztek kommunista és szocialista ellenfeleikkel szemben, és hasonlóképpen, a harctereken is a német harcos felér majd 3–4 angol vagy francia katonával.[140]

Megérzéseit mindamellett jelentős történelmi és technikai ismeretek is segítették, annak ellenére, hogy formális képzettsége nem volt. Rendkívüli emlékezőtehetségével a hallott vagy olvasott technikai részletek bámulatos sokaságát volt képes rögzíteni, amivel elképesztette tábornokait a megbeszéléseken. Alfred Jodl szerint az ő személyes döntése volt, hogy a harckocsikra telepített, korábban rövid csövű lövegeket felváltották a 75 és 88 mm űrméretű, hosszabb csövek (Párduc, Tigris, Királytigris).[141]

Egyik stratégiai felismerése az volt, hogy a szárazföldi haderő újra döntő szerepet játszik, miután évszázadokig a tengeri hatalom volt a „történelem kulcsa”. A motorizáció alkalmazása után a hadseregek már gyorsabban tudtak mozogni a szárazföldön, mint a tengeren. Hitler a páncélozott járművek mozgékonyságát még fontosabbnak tartotta, mint tűzerejüket. A háború első felében olyan terveket dolgozott ki, amelyeket még a legszkeptikusabb szakértők is mesterinek ítélnek.[142] Módszereivel többet tudott kihozni a Wehrmachtból, mint bárki képzelhette volna.[143]

Hitlernek laikusként a Külügyminisztérium mellett a Wehrmacht főparancsnokságával szemben is gyakran igaza lett a szakmai vitákban. A háború utáni irodalomban szokás lekicsinyelni hadvezéri teljesítményét. Ha azonban Hitlert – jogosan – felelőssé teszik a történészek a német hadsereg későbbi katasztrófájáért, akkor a kezdeti győzelmekben is el kell ismerni a szerepét.[144]

Vitái a Wehrmacht vezetőivel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korai nagy hadi sikerek következtében Hitler népszerűsége tovább nőtt, Keitel például a franciák legyőzése után a minden idők legnagyobb hadvezére névvel tüntette ki. Ennek ellenére a hadvezetéssel gyakran vitákban állt. 1940 nyarán a Wehrmacht, gyors győzelme után, további tervek nélkül állt a meghódított Nyugat-Európában. Főparancsnoksága, az OKW csak július derekán kezdett foglalkozni az Anglia elleni felvonulási tervekkel. Hitler ekkor a katonai vezetők előtt kifejtette: Anglia azért nem hajlandó a békére, mert reményeit Oroszországba veti. Azzal számol, hogy a londoni kormányt erőszakkal kell békére kényszeríteni, ezt azonban nem szívesen teszi. Ha Angliát szétzúzzák, a brit világbirodalom is szétesik, de ennek haszonélvezője Japán, Amerika és mások lesznek.[145] Hitler végül úgy döntött – számos katonai vezető, így Manstein és Walter Warlimont tábornokok véleménye ellenére – hogy Angliát nem invázióval, hanem utolsó lehetséges szárazföldi szövetségesének, a Szovjetuniónak a gyors legyőzésével kell békére kényszeríteni.[146]

A Barbarossa-terv végrehajtása során egyre gyakoribbá váltak a súrlódások Hitler és a katonai vezetők között. Hitler az 1941 augusztusától a meglepetésből magukhoz térő szovjet erők apró sikereire is hisztérikusan reagált, például egy előretörő kis szovjet egység ellen egy egész páncélos hadosztályt vetett be egy lokális jelentőségű fronton. „Így reagálni a tűszúrásra” – jegyezte fel Halder – „minden vezetési tervet és minden súlypontképzést meghiúsít.”[147] Ezzel szemben a moszkvai csatában elszenvedett német vereség után a mai értékelők többsége szerint Hitlernek volt igaza a katonákkal szemben, akik a tél miatt még nagyobb mértékű visszavonulást javasoltak.

Mindenesetre Pearl Harbor és az amerikaiaknak ezután küldött német hadüzenet után Németország győzelmi esélyei a háborúban matematikailag megszűntek. A német katonai vezetők és Hitler közötti további viták már nem a katasztrófa elkerüléséről, hanem annak módozatairól szóltak (sztálingrádi csata, kurszki csata).

Hitler és Sztálin[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A marxizmus és a bolsevizmus iránti gyűlölete ellenére Hitler bizonyos fokig tisztelte, időnként csodálta Sztálint. 1940 januárjában Mussolininek úgy nyilatkozott, hogy Sztálin a végleges belső győzelme óta a bolsevizmusról nacionalistább, orosz életmódra váltott át. Tudta, hogy Sztálinra a zsidóknak nincs befolyása, sőt a maga módján ő is antiszemita. Speer emlékirataiban beszámol arról, hogy Hitler egyszer tréfás felhanggal kijelentette: a német győzelem után tulajdonképpen – német fennhatóság alatt – Sztálinra kellene bízni Oroszország irányítását. „A maga módján ő egy zseniális fickó” – jelentette ki.[148] A nyilvánosság előtt azonban soha nem tett ilyen célzásokat, Sztálint továbbra is a korlátlan hatalommal bíró zsidóság eszközének nevezte beszédeiben.[149]

A holokauszt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború lehetőséget adott Hitler számára, hogy a zsidók elleni gyűlöletét a gyakorlatba átültetve, megtalálja a „zsidókérdés végleges megoldását”. 1940-ben a nyugati hadjárat győzelmes befejezése után Hitler visszatért arra a korábbi elképzelésre, hogy az európai zsidókat Madagaszkárra telepítsék át, és felkérte Hjalmar Schachtot a tárgyalásra az 1938-as eviani konferencia által felállított kivándorlásügyi bizottsággal. Németország kölcsönt kért a világbanktól a szállítási költségek fedezésére, amit az elkobzott zsidó vagyonokból fizetett volna vissza. A háborús körülmények között azonban ilyen kölcsön megadásáról természetesen nem lehetett szó, és a szállítás biztonságát sem garantálhatta senki.[150]

A zsidók létszáma viszont állandóan nőtt a németek által meghódított területek növekedésével. A kiirtásukra vonatkozó első döntések valószínűleg a Szovjetunió megtámadása előtt születhettek. Erre utal a négy Einsatzgruppe felállítása, amelyek kizárólagos feladata a szovjet területeken elfogandó zsidók és kommunista tisztségviselők likvidálása volt. 1941. január 30-i beszédében Hitler emlékeztetett arra a korábbi fenyegetésére, hogy a zsidókat ki fogják irtani.[151]

A nyílt fenyegetést a végrehajtás során nagy titoktartás kísérte. Bormann utasította a Gauleitereket: „A zsidókérdés nyilvános kezelésénél a jövendő összmegoldás ismertetése el kell maradjon.”[152] A wannseei konferencia 1942 elején véglegesítette az „Endlösung”, a „végleges megoldás” részleteit.

A titkolózás jogos volt, hiszen Hitler jól tudta, hogy e tettet a németek előtt sem lehet nyilvánosan vállalni, nemhogy a világ előtt. Ezt mutatta az is, hogy a közfelháborodás miatt az 1939 októberében általa kiadott eutanázia-rendeletet kénytelen volt visszavonni. Az Aktion T4 fedőnevű művelet keretében ennek ellenére mintegy 70 000 testi vagy szellemi fogyatékos embert végeztek ki,[153] köztük Hitler egyik unokatestvérét is, aki skizofréniában szenvedett.[154]

Hitler zsidó származású katonái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zsidók szisztematikus megsemmisítése mellett egyidejűleg mintegy 150 000 zsidó származású katona harcolt a német hadseregben, köztük Helmut Schmidt, későbbi német kancellár is. Az 1935 szeptemberében beiktatott nürnbergi törvények nem csak a konvencionális értelemben vett, teljesen zsidó származású embereket fosztották meg emberi jogaiktól, hanem bizonyos esetekben[155][156] a vegyes házasságból származó (csak félig vagy negyedrészt zsidó) német polgárokat is. Őket kevert fajúnak (Mischlinge) nevezték. Hitler tábornoki karában is szolgáltak vegyes házasságból származó katonák, ilyen volt Erhard Milch tábornagy is.[157][158]

Ezek a katonák sokszor elszántabban harcoltak társaiknál, mivel németnek tekintették magukat és vissza akarták szerezni a német társadalom megbecsülését. Emellett sokan úgy vélték, hogy így megmenthetik családjukat az üldöztetéstől, míg mások hamis papírokat használva az üldözők között hitték magukat biztonságban. Nem volt ritka, hogy míg a fronton harcoltak, addig a családtagjaikat meggyilkolták. A holokausztról és a zsidók elleni atrocitások mértékéről csak a háború végén szereztek tudomást. Emellett kétségtelen, hogy Hitler figyelemmel kísérte zsidó származású katonái sorsát, és sokukat árjává nyilvánított. Némelyikük komoly identitászavarral küzdött és lelkes nácinak mutatta magát. A náci propaganda cinizmusát az a tény mutatja legjobban, hogy az „ideális német katona” reklámozására a szőke, kék szemű és félzsidó Werner Goldberget használta fel. A második világháború után a katonák közül sokan lelki törést szenvedtek.[157][158]

Bukás – a háború utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az SS által meggyilkolt kényszermunkások exhumálása
Alben W. Barkley amerikai szenátor, a kongresszusi bizottság tagja nézi a halottakat Buchenwaldban a német kivonulás után (1945. április 24.)
Hitler halott – korabeli szalagcím

A biztos vereség kilátása nyomán megélénkült az Abwehren és a Wehrmachton belül a Hitlertől megszabadulni vágyó fiatal tisztek tevékenysége. (Köztük volt Hans von Dohnányi(de), Dohnányi Ernő magyar zeneszerző jogász fia is.) 1943 februárjától egy sor merényletet terveztek vagy követtek el Hitler ellen, de különféle okok miatt egyik sem sikerült, a legtöbb nem is jutott el a végrehajtás szakaszába. Végül a tiszti összeesküvés vezetői von Stauffenberg vezérkari tiszttel az élükön 1944. július 20-án bombát robbantottak Hitler kelet-poroszországi főhadiszállásán, Rastenburgban. A Führer óriási véletlenek következtében csak enyhe sérülést szenvedett. A merénylet viszont alkalmat nyújtott számára, hogy elképesztő terrorral tisztogatást indítson a hadsereg vezetésében, ami egészen a végső vereségig tartott. A hosszú kések éjszakájától eltérően, ezúttal nem szenvtelenül, hanem válogatott kínzások között hajtották végre a kivégzéseket. A „bűnösök” családját is kiirtották. Hitler részletes utasításokat adott és lázasan érdeklődött a fejlemények iránt.[159]

Ezután bizalmatlan és magába forduló lett. Folyamatosan vitázott katonáival és nem volt tisztában a tényleges hadászati helyzettel. Gyakran értelmetlen, ellentmondásos parancsokat osztogatott, elvesztette realitásérzékét. A merénylet felgyorsította benne a pszichikai összeomlás folyamatát, ami már a nagy vereségek után megindult. Egészségi állapota is tovább romlott. Folyamatosan rossz közérzettel küzdött, látása romlott, sántikált, keze remegésén már nem tudott uralkodni.[160]

A háború utolsó hónapjaiban berlini bunkerébe zárkózott, és elrendelte Németország felégetését. Szerencsére a tisztek ezt nem hajtották végre, sőt amennyire csak lehetett, függetlenítették magukat, hogy a háborús veszteségeket a lehetőségek szerint minimalizálják. Kelet-Poroszország fokozatos elvesztésével kezdtek hírek terjedni arról, hogy a szovjet katonák milyen kegyetlenül bánnak a német civilekkel, főleg a fiatal nőkkel. Ekkor Hitler felszólította a hadsereget a nők és gyermekek védelmére, de az ekkorra kimerült és hiányosan felszerelt hadosztályok már hiába harcoltak az utolsó töltényig, nem voltak képesek megállítani az előrenyomuló szovjet hadsereget.

Február 4. és április 2. között lediktálta Bormann-nak politikai végrendeletét, amelyben a bukás okain meditált. Saját hibáját csak annyiban ismerte el, hogy „egyes esetekben túlságosan jóhiszemű volt”.[161] A vereség legfontosabb okát abban találta meg, hogy Angliának már 1941-ben békét kellett volna kötnie vele, de ezt a zsidók megakadályozták, noha ő Dunkerque-nél jelzést adott a briteknek. Ebben az esetben Anglia teljes egészében a birodalmának szentelhette volna magát, Németország pedig „biztosítván a hátát, teljes súlyával belevethette volna magát lényegi feladatába, ami életem célja és a nemzetiszocializmus létértelme volt: a bolsevizmus szétzúzásába.” Ez egyúttal teret jelentett volna keleten.[162]

Április 22-én a szokásos helyzetmegbeszélésen Hitler még egyszer utoljára hosszú szónoklatot tartott. Általános árulásról, csődről, korrupcióról és hazugságról beszélt, aztán kijelentette, hogy eljött a vég. A Harmadik Birodalom tévedés volt. Számára nincs más út, mint a halál.[163]

Az utolsó napokban Hitler még három halálos ítéletet hozott: Göringet és Himmlert az ellenséggel folytatott tárgyalásaik miatt távollétükben halálra ítélte. Himmler beosztottját, aki a bunkerben tartózkodott, és Eva Braun sógora volt, ki is végezték.[164]

Pár nappal Berlin eleste előtt, 1945. április 30-án, körülbelül délután fél négykor Hitler és Eva Braun közös öngyilkoságot hajtott végre. Hitler egy, a jobb halántékára leadott lövéssel végzett magával, de előtte valószínűleg mérget is bevettek.[165] A kapitulációt, amellyel Európában véget ért a második világháború, május 8-án írták alá.

Hitler földi maradványai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány tudós biztos forrásból állítja, hogy Hitler és Eva Braun csontjait (koponyatöredékek és fogmaradványok) a háború után a szovjetek magukkal vitték a Szovjetunióba, és a mai napig Oroszországban vannak. 2009-ben Nick Bellantoni, az amerikai Connecticuti Egyetem kutatója Moszkvában mintákat vett a csontdarabokból, és a minták genetikai vizsgálata során rájött, hogy a csontok egyértelműen egy 20 és 40 év közötti korú nőtől származnak. A kutatók szerint nem valószínű, hogy Eva Braun csontjai lennének, ugyanis semmilyen forrás nem utalt arra, hogy a méregkapszula után főbe lőtte volna magát, vagy valaki lelőtte volna őt.[166]

Hitler és Eva Braun csontjait (koponyatöredék és állkapocs kivételével) 1970. április 4-én égették el. Erről két akta született. Az egyik az exhumálást, a másik az égetést dokumentálja: „a maradványok fizikai megsemmisítését a Magdeburgtól 11 kilométerre lévő Schönebeck térségében nyílt tűzön való elégetéssel, majd a hamunak… a Biederitz folyóba való szórásával végezték el.”[167][168]

Hatása az utókorra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler céljainak elérésében teljes kudarcot vallott. A háború után részben miatta erősödtek meg az antifasiszta mozgalmak. Hitler növelni kívánta Németország befolyását és területét, világuralomra tört. Területi hódításai ezzel szemben, bár hatalmasak voltak, rövid életűeknek bizonyultak. Németországnak jelenleg kisebb a területe, mint amekkora 1933-ban volt. A fajelmélet értelmében alacsonyabb rendűnek tekintett népcsoportokat – elsősorban a zsidókat és a kommunistákat – esküdt ellenségének tekintette. A holokauszt egyik következményeként 1948-ban megalakult a cionista mozgalom által megálmodott független zsidó állam, Izrael.[169] Valamint részben az általa kezdeményezett háborúnak köszönhetően a szovjeteknek sikerült irányításuk alá vonni Kelet-Európa tekintélyes részét, a kommunista befolyás pedig világszerte jelentősen megnőtt. Hitler megvetette a demokráciát, nemcsak más nemzeteknél, hanem Németországban is. Ezzel szemben ma Németországban demokrácia van, lakói pedig sokkal kevésbé tolerálják a tekintélyelvű uralmat, mint Hitler előtt bármikor.[170]

Mindezek ellenére a mai napig akadnak hívei, eszmei követői szerte a világban, főleg Kelet-Európában és az USA-ban. A Hősök terén például 1997 óta többször megrendezték a becsület napját.[171] Az Egyesült Államokban bejegyzett pártként működik a náci párt, de Oroszországban is gyakran erősen megjelenik a Hitler iránti vonzalom.[172] Hitler mai követői világszerte gyakran használják a 88-as számot, mint a Heil Hitler köszöntés kódolt rövidítését. Magyarországon ilyen volt többek között a Divízió 88 zenekar. A Lonsdale márka viseletével pedig az NSDAP-ra utalnak.[173]

Ma is akadnak, akik tagadják a holokauszt megtörténtét és a hivatalosan elfogadott történetírást. Ezzel a tevékenységükkel széles körű megütközést és botrányt keltenek. Ilyen volt Ernst Zündel is, aki az izraeli Yedioth Ahronoth című újságnak adott interjújában a zsidóságot a „valódi holokauszt” eljövetelére „figyelmeztette”, mivel szerinte Németország második világháborúban játszott szerepét meghamisították, és maga a holokauszt sem történt meg.[174] Mivel a holokauszt tagadása számos országban, különösen Németországban bűncselekménynek minősül, ezért Zündelt átadták a német hatóságoknak.[175] Hasonló volt korábban David Irving történész esete is, akit bírósági eljárás során holokauszttagadásért, antiszemitizmusért és neonácizmus miatt ítéltek el.[176] A holokauszt tagadásában ugyancsak nagy szerepet játszott a zsidó származású David Cole is, aki később visszavonta tanait, amikor a Jewish Defense League (Zsidó Védelmi Liga) jutalmat ajánlott fel tartózkodási helyének megállapítása céljából.[177]

Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök főtanácsadója, Mohamed-Ali Ramin felelevenítette azt a régi legendát,[178] amely szerint Hitler zsidó volt.[179]

A Führer hatalmának magasra ívelésekor a befolyása alatt álló országokban számos intézményt, közteret neveztek el róla. Budapesten a Körönd viselte a nevét 1938 és 1945 között.[180]

A Hitler-irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1985-ben Martin Broszat német történész kijelentette, hogy ideje véget vetni Hitler „démonizálásának”, és a nemzetiszocializmussal együtt „historizálni” kell őt, azaz el kell fogadni, hogy Hitler nem egy ördögi, a történelmen kívüli jelenség, hanem emberi jellemvonásokkal és bizonyos tehetséggel rendelkező történelmi alak.[181] Az azóta eltelt évtizedekben a Hitler-irodalom fősodrára ez a megközelítés a jellemző.

Átfogó Hitler-bibliográfiát összeállítani gyakorlatilag lehetetlen a folyamatosan megjelenő művek nagy száma miatt. Egy 1984-es felmérés szerint a Hitlerről és a Harmadik Birodalomról megjelent, komoly művek száma 15 000 fölött volt. 1995-ben egy hasonló felmérés 120 000 könyvet számlált össze. Az igazán színvonalas, tudományos igényű, részletes Hitler-életrajzok száma azonban jóval csekélyebb.[182] A Hitlerrel foglalkozó irodalom jó áttekintését adja John Lukacs magyarul is megjelent könyve.[181]

Magyar nyelven Ormos Mária írt alapos Hitler-életrajzot, amely nemzetközileg is jó visszhangot váltott ki.[183] A frissebb külföldi Hitler-irodalom kiemelkedő alkotása Ian Kershaw két vaskos kötetben magyarul is megjelent munkája.[184][185]

A Hitler iránti lankadatlan érdeklődésnek sok oka van, az amatőr történelembúvárok érdeklődésétől az emberi gonoszság megnyilvánulásai iránt vonzódók kíváncsiságáig. Sokakban az is felmerül, hogy Hitler és a nemzetiszocializmus esetleg „egészségesebb” alternatíva lehet, nem csak a kommunizmusnál, hanem a Nyugat „romlásnak indult” liberális demokráciájánál is.[186] A Hitler-irodalomnak így részét alkotják a Führer történelmi szerepét dicsérő, illetve bűneit tagadó vagy mentegető apologetikus művek is. Alkotóik közül a legnevesebbek David Irving, a híres brit holokauszt-tagadó, valamint Ernst Nolte, aki tevékenységével szintén nagy történész- és politikai vitát okozott az NSZK-ban az 1970-es években.[187]

Filmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Játék- és dokumentumfilmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Paródiák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ormos 1993 14. oldal
  2. Hahner 2011 312. oldal
  3. Hahner 2011 312. oldal
  4. Kershaw 2003 35. oldal
  5. Hitler had Jewish and African roots, DNA tests show (angol nyelven). The Telegraph, 2012. október 10. (Hozzáférés: 2012. november 15.)
  6. Ormos 1993 21. oldal
  7. Ormos 1993 22. oldal
  8. Ormos 1993 18. oldal
  9. Mein Kampf, München, 1938 14. oldal
  10. Ormos 1993 25. oldal
  11. Kubizek 52. oldal
  12. Heiden 1937 33. oldal
  13. Ormos 1993 33. oldal
  14. Ormos 1993 34. oldal
  15. Mein Kampf, München, 1938 74., 107., 108., 133. oldalak
  16. Ormos 1993 28. oldal
  17. Ormos 1993 38. oldal
  18. Ormos 1993 25. oldal
  19. Joachimsthaler 62. oldaltól
  20. szerk. Rácz Árpád. A Hitler-rejtély. Budapest: Rubicon, 67. o (2006) 
  21. Hahner 2010 283. oldal
  22. Kershaw 2003 48. oldal
  23. Ormos 1993 273. oldal
  24. Ormos 1993 274. oldal
  25. Hildegarde Brenner: Die Kunstpolitik des Nationalsozialismus, Hamburg, 1963, 118. oldal. Brenner ennek alátámasztására idézi Bruno Zevi (Poetica dell'architettura neoplastica, Milano 1953) és Nikolaus Pevsner (Eurpäische Architektur (München, 1957), a kor legtekintélyesebb, egyébként zsidó származású európai építészettörténészei munkáit.
  26. Lukacs 1998 112. oldal
  27. David Irving: The War Path: Hitler's Germany 1933-1939. London, 1978. 22-23 oldal
  28. Ormos 1993 29. oldal
  29. Kershaw 2003 67. oldal
  30. Hahner 2010 281. oldal
  31. Ormos 1993 29. oldal
  32. Heiden 1937 221. oldal
  33. Ormos 1993 244. oldal
  34. Lukacs 1998 113. oldal
  35. Ormos 1999 27. oldal
  36. Mein Kampf, München, 1938 127. oldal
  37. Ormos 1993 205. oldal
  38. Ormos 1993 476. oldal
  39. Lukacs 1998 100. oldal
  40. Lukacs 1998 101. oldal
  41. Deuerlein 30.oldal
  42. Mein Kampf, München, 1938 138. oldaltól
  43. Ormos 1993 38. oldal
  44. Mein Kampf, München, 1938 171. oldal
  45. Mein Kampf, München, 1938 138. oldal
  46. Ormos 1993 39. oldal
  47. Mein Kampf, München, 1938 179. oldal
  48. Joachimsthaler 106. oldal
  49. Joachimsthaler 120. oldal
  50. Joachimsthaler 159. oldaltól
  51. British mustard gas attack didn't blind Hitler
  52. Mein Kampf, München, 1938 225. oldal
  53. Joachimsthaler 200. oldal
  54. Deuerlein 43. oldaltól
  55. Ormos 1993 51. oldal
  56. Ormos 1993 53. oldal
  57. Mein Kampf, München, 1938 240. oldal
  58. Deuerlein 48. oldal
  59. Mein Kampf, München, 1938 390. oldal
  60. Ormos 1993 62. oldal
  61. Mein Kampf, München, 1938 422. oldaltól
  62. Franz-Willing, Georg. Die Hitlerbewegung. Der Ursprung 1919-1923., 112-. o (1962) 
  63. Maser 1965 273. oldal
  64. Ormos 1999 45. oldal
  65. Ormos 1993 79. oldal
  66. Ormos 1993 86. oldal
  67. Ormos 1993 100. oldal
  68. Ormos 1993 120. oldal
  69. Ormos 1993 122. oldal
  70. Ormos 1993 127. oldal
  71. Ormos 1993 131. oldal
  72. Ormos 1993 132. oldal
  73. Ormos 1993 134. oldal
  74. Ormos 1993 135. oldal
  75. Ormos 1993 135. oldal
  76. Ormos 1993 214. oldal
  77. Ormos 1999 90. oldal
  78. Heiden 1937 133. oldal
  79. Ormos 1993 128. oldal
  80. Ormos 1993 130. oldal
  81. Ormos 1993 139. oldal
  82. Ormos 1993 156. oldal
  83. Domarus I/1 kötet, 68. oldaltól
  84. Kershaw 2003 349. oldal
  85. Ormos 1993 174. oldal
  86. Domarus I/1 kötet, 101. oldal
  87. Kershaw 2003 354. oldal
  88. Kershaw 2003 356. oldal
  89. Kershaw 2003 360. oldal
  90. Hahner 2011 313. oldal
  91. Hahner 2011 313. oldal
  92. Hahner 2011 313. oldal
  93. Domarus I/1. kötet, 192. oldal
  94. Ormos 1993 196. oldal
  95. Domarus I/1. kötet, 195. oldal
  96. Ormos 1993 201. oldal
  97. Ormos 1993 202. oldal
  98. Az 1933. március 7-i kormányülés jegyzőkönyve. In: Akten zur Deutschen Auswärtigen Politik 1918-1945. Serie D, I. 114.
  99. Domarus I/1. kötet, 219. oldal
  100. Ormos 1993 202. oldal
  101. Domarus I/1. kötet, 249. oldal
  102. Ormos 1993 211. oldal
  103. Fest 468. o.
  104. Ormos 1993 243. oldal
  105. Lukacs 1998 102. oldal
  106. Ormos 1993 268. oldal
  107. Ormos 1993 246-247. oldal
  108. Ormos 1993 251. oldal: Királdy-Lukács György távirata, 1935. március 17., O.L.K. 63. 1935-21/5-954/961/
  109. Ormos 1993 253. oldal
  110. Ormos 1993 253. oldal
  111. Ormos 1993 261. oldal
  112. David Clay Large, Nazi Games: The Olympics of 1936, p. 58.
  113. Speer 1971 224-225. oldal
  114. Ormos 1993 293. oldal
  115. Ormos 1993 293. oldal
  116. Ormos 1993 311. oldal
  117. Ormos 1993 320. oldal
  118. Fest 1978 II. kötet, 783. oldal
  119. Frank 2003 229. oldal
  120. Ormos 1993 311. oldal
  121. Lukacs 1998 85. oldal
  122. Lukacs 1998 84. oldal
  123. Hofer 1984 84. oldaltól
  124. Tischgespräche 102. oldal
  125. Tischgespräche 118. oldaltól
  126. Tischgespräche 215. oldal
  127. ^ a b http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/hitler_europaja_a_nemzetiszocialista_europa_ideologia/ PÓCZIK Szilveszter: Hitler Európája. A nemzetiszocialista Európa-ideológia. Rubicon. 1997/5-6. sz.
  128. Tischgespräche 470. oldaltól
  129. Ormos 1993 419. oldal
  130. Ormos 1993 421. oldal
  131. Speer 1971 143. oldal
  132. Kershaw 2003 41. oldal
  133. Tischgespräche 245. oldaltól
  134. Juhász 1988 188. oldal
  135. Frank 2003 217. oldal
  136. Goebbels IV. kötet, 1456. oldal
  137. Ormos 1993 369. oldal
  138. Ormos 1993 421. oldal
  139. Ormos 1993 438. oldal
  140. Lukacs 1998 146-147. oldal
  141. Schramm 1971 104. oldal
  142. Schramm 1971 147. oldal
  143. Schramm 1971 149. oldal
  144. Bullock 588. oldal
  145. Halder II. 21. oldal
  146. Halder II. 48. oldaltól
  147. Halder III. 177. oldal
  148. Tischgespräche 452. oldal
  149. Lukacs 1998 176. oldal
  150. Ormos 1993 423. oldal
  151. Domarus II/2 kötet, 1663. oldal
  152. Ormos 1993 424. oldal
  153. Ormos 1993 425. oldal
  154. Elgázosították Hitler rokonát – Origo
  155. http://www.multunk.x3.hu/html/jobb_menu/holokauszt_html/numbergi%20faji%20torvenyek.html
  156. http://mult-kor.hu/cikk.php?id=6657
  157. ^ a b Zsidók is szolgáltak Hitler hadseregében Múlt-kor Történelmi Portál, 2007. november 5. 12:00. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
  158. ^ a b Bryan Mark Rigg: Hitler's Jewish Soldiers. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
  159. Ormos 1993 443. oldal
  160. Ormos 1993 428. oldal
  161. Ormos 1993 458. oldal
  162. Testament 60. oldaltól és 192. oldal
  163. Domarus II/2. kötet, 2227. oldaltól
  164. Ormos 1993 462. oldal
  165. Eberle–Uhl (2006), 380-383;
  166. Mégsem Hitler koponyáját találták meg Berlinben, Múlt-Kor, 2009. szeptember 28.
  167. Hitler földi maradványai
  168. Hitler holttestének azonosítása (magyar nyelven). fogaszatiszakerto.hu. (Hozzáférés: 2012. november 1.)
  169. Izrael állam (magyar nyelven). Mazsihisz.hu. (Hozzáférés: 2012. december 17.)
  170. Michel H. Hart: 100 híres ember - A kezdetektől napjainkig, Bp., Magyar Könyvklub, 1994 ISBN 963-8289-27-9
  171. Becsület napja a Hősök terén, Index, 2007. február 10.
  172. Pétervári szennyes, Hetek, X. évfolyam, 15. szám, 2006. április 14.
  173. Miért divat a Lonsdale zavargáskor? (magyar nyelven). Index.hu. (Hozzáférés: 2012. november 1.)
  174. Tsadok Yecheskeli. Interview with Ernst Zündel. Yedioth Ahronoth, 1997. 
  175. Defense seeks acquittal of far-right activist Ernst Zundel at German trial International Herald Tribune, 2007. február 9.. [2007. február 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
  176. The ruling against David Irving Excerpts from High Court Judge Charles Gray's ruling in the David Irving libel suit Guardian, 2000. április 11.. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
  177. Jewish Holocaust Denier Asks for Forgiveness Jewish Defense League. (Hozzáférés: 2009. január 18.)
  178. Jewish Virtual Library:Was Hitler Jewish?. (Hozzáférés: 2009. január 19.)
  179. Irán: Hitler zsidó volt Index, 2007. január 2.. (Hozzáférés: 2009. január 19.)
  180. Marxfalva, Hitler tér, Horthy-liget, Magyarfalva (magyar nyelven). Index.hu. (Hozzáférés: 2012. november 1.)
  181. ^ a b Lukacs 1998
  182. Kershaw 2003 21. oldal
  183. Ormos 1993
  184. Kershaw 2003
  185. Kershaw 2004
  186. Lukacs 1998 14-15. oldal
  187. Lukacs 1998 11-61. oldal

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bullock: Alan Bullock. Hitler. A Study in Tyranny (1962) 
  • Deuerlein: Deuerlein, Ernst. Hitler. Eine politische Biographie (1969) 
  • Domarus: Domarus, Max. Hitler. Reden und Proklamationen 1932-1945. I-II (Négy félkötetben) (1965) 
  • Fest: Fest, Joachim. Hitler. New York: Harcourt (1974). ISBN 0-15-602754-2 
  • Fest 1978: Fest, Joachim. Der Aufstieg. Der Führer (1978) 
  • Frank 2003: Frank (ed), Tibor. Discussing Hitler. New York: CEU (2003). ISBN 963 9241 56 3 
  • Franz-Willing, Georg. Die Hitlerbewegung. Der Ursprung 1919-1923., 112-. o (1962) 
  • Goebbels: Goebbels, Joseph. Tagebücher I-V.. München: Ralf Georg Reuth (1992) 
  • Hahner 2010: Hahner, Péter. 100 történelmi tévhit. Budapest: Animus. ISBN 978-963-9884-95-3 (2010) 
  • Hahner 2011: Hahner, Péter. Újabb 100 történelmi tévhit. Budapest: Animus. ISBN 978 963 324 029 8 (2011) 
  • Halder: Halder, Franz. Kriegstagebuch I-III. (1962-64) 
  • Heiden 1937: Heiden, Konrad. Hitler. Budapest: Pallas-Antikvárium. ISBN 963 9117 23 4 (1999 (1937)) 
  • Hofer 1984: Hofer, Walther. Die Entfesselung des Zweiten Weltkrieges. Darstellung und Dokumente. Düsseldorf (1984) 
  • Hitler holttestének azonosítása (magyar nyelven). fogaszatiszakerto.hu. (Hozzáférés: 2012. november 1.)
  • Joachimsthaler: Joachimsthaler, A.. Korrektur einer Biographie. Adolf Hitler 1908-1920. (1989) 
  • Juhász 1988: Juhász, Gyula. Magyarország külpolitikája 1919-1945. Bp: Kossuth. ISBN 963 09 3103 6 (1988) 
  • Kershaw 2003: Kershaw, Ian. Hitler 1889–1936: Hybris. Szeged: Szukits Könyvkiadó. ISBN 963-9441-94-5 (2003) 
  • Kershaw 2004: Kershaw, Ian. Hitler 1937–1945: Nemezis. Szeged: Szukits Könyvkiadó. ISBN 963-497-059-1 (2004) 
  • Kissinger 1996: Kissinger, Henry. Diplomácia. Budapest: Panem–McGraw-Hill–Grafo. ISBN 963 545 112 1 
  • Kubizek: Kubizek, August. Adolf Hitler. Mein Jugendfreund. (1953) 
  • Lukacs 1998: Lukacs, John. A történelmi Hitler. Budapest: Európa. ISBN 963-07-6328-1 (1998) 
  • Maser 1965: Maser, Werner. Die Frühgeschichte der NSDAP. Hitlers Weg bis 1924. (1965) 
  • Mein Kampf, München, 1938: Hitler, Adolf. Mein Kampf. ISBN 1-901338-00-2 (1938) 
  • Ormos 1993: Ormos Mária. Hitler. T-Twins. ISBN 963 7977 56 2 (1994) 
  • Ormos 1999: Ormos Mária, Krausz Tamás. Hitler – Sztálin. Budapest: Pannonica. ISBN 963 8469 94 3 (1999) 
  • Schramm 1971: Percy Ernst Schramm. Hitler: The Man and Military Leader. Chicago: Fayard (1971) 
  • Speer 1971: Albert Speer. Au coeur du Troisième Reich. Paris: Fayard (1971) 
  • Testament: Le Testament politique de Hitler (franciául); Martin Bormann jegyzeteivel és Hugh Trevor-Roper előszavával (1959) 
  • Tischgespräche: Picker, Henry. Hitlers Tischgespräche im Führerhauptquartier 1941-1942 (1981) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Adolf Hitler témájú médiaállományokat.

Hitler művei magyar nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További magyar nyelvű irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]