Arisztotelész

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Nyugati filozófia Antikvitás
Név:	Arisztotelész
Született:	Kr. e. 384.
Meghalt:	Kr. e. 322. március 7.
Iskola/irányzat:	Peripatetikus iskola
Érdeklődés:	Politika, Metafizika, Tudomány, Logika
Befolyásolta:	Az egész nyugati filozófia kultúrát és az arab filozófiai iskolákat is.
Befolyásolták:	Platón, Démokritosz
Fontosabb nézetei:	A helyes „közép”

Arisztotelész, (görögül: Αριστοτέλης); Kr. e. 384 – Kr. e. 322) görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai és irodalmi művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón fejedelem és despota, Nagy Sándor nevelőjeként is.

Tartalomjegyzék 1 Bevezetés 2 Arisztotelész élete 2.1 Ifjúkora 2.2 Az Akadémia 2.3 Utazások, Nagy Sándor 2.4 A Lükeion alapítója 2.5 Késői évek 3 Jelleméről 4 Arisztotelész-életrajzok 5 Művei 5.1 Logikai művek: az Organon 5.2 Természettudományi művek 5.3 Metafizikai művek 5.4 Etikai művek 5.5 Esztétikai művek 5.6 A művek történetéről 6 Filozófiája 7 Filozófiájának története, utóhatásai 7.1 Ókor és kora középkor 7.2 Középkor 7.3 Protestantizmus 7.4 Újkor és jelenkor 8 Egyéb 9 Hivatkozások 9.1 Jegyzetek 9.2 Lásd még 9.3 Források 9.4 Külső hivatkozások 9.4.1 Szövegek 9.4.2 Életrajzok, kritikák, egyebek

[szerkesztés] Bevezetés

Arisztotelész, a görög gondolkodás e nagy alakja a görögországi Sztageira, későbbi (és mai) nevén Stagira városában született, innen nyerte egyik állandó melléknevét: a Stagirita (A stagirai). Szülővárosában szobor hirdeti fennen a tiszteletet, amit az utódok több évezreden át is megőriztek. Nemcsak a legtöbb, modernnek tekintett tudományban jeleskedett, s tett hozzá mindegyikhez valami értékeset, valami olyat, ami az illető ismeretterület felfogását, tárgyalását sokszor évezredekre meghatározta; nemcsak a filozófiában, a nyelvészetben, a biológiában, a pedagógiában, a politikatudományban sikerült maradandót alkotnia, sőt ezek közül és ezeken felül többet is tulajdonképp megteremtenie, de az irodalomelméletben s mi több, az irodalomban is; különben az antik próza egyik legnagyobb mestere, Cicero aligha áradozott volna az arisztotelészi előadásmód „arany folyamáról” (flumen orationis aureum), amely irodalmi művek mellett a világos, de élvezetesen olvasható tudományos értekezés műfaját is megteremtette. Sajnos nemcsak szépírói munkái, hanem sok más műve is az utókor számára, úgy tűnik, végleg megsemmisültek, különösen melyeket a nagyközönség számára szerzett és melyek már életében népszerűvé tették, de a megmaradtakból – Fizika, Metafizika, Etika, Politika, Poétika és mások – is több életműnyi anyag kitelik.

Arisztotelész mesterével, Platónnal együtt az európai filozófia legmeghatározóbb alakja, a szókratészi hagyomány folytatója. A középkor végére a Biblia mellett Arisztotelész és munkássága vált a „magasabb” kultúra meghatározó tekintélyévé szerte Európában, úgyhogy ha csak ezt a szót (másik állandó melléknevét) mondták: a Filozófus, az kizárólag Arisztotelészt jelenthette – (bár ez már-már egy „hamis”, átinterpretált Arisztotelész volt). De nemcsak az európai kultúra tartja magát az örökösének: Keletet is ő hódította meg a nyugat tudományának, a keresztényeknél, araboknál, zsidóknál egyaránt a legnagyobb tiszteletben állott.

A Holdon krátert is elneveztek róla (Arisztotelész-kráter).

[szerkesztés] Arisztotelész élete

[szerkesztés] Ifjúkora

Sztageirában, a Khalkidiké-félszigeten fekvő thrakiai görög gyarmatvárosban született a 99. olimpiász első évében, a mi naptárunk szerint Kr. e. 384. március 7-én. Mindkét ágon stagirita orvoscsaládból származott: anyja, Phaisztisz ^[1] családja, Chalcisból származott, apja, Nikomakhosz családja, Messeniából, de mindketten Stagirában születtek és éltek; három gyermekük közül kettő fiú (Arimnétosz és Arisztotelész) és egy lány (Arimneszté) volt.

Nikomakhosz orvosa és barátja volt II. Amüntasznak, Makedónia királyának Pellában. Talán az orvos családból eredeztethető Arisztotelész biológiai és természettudományos érdeklődése; például Galénosztól tudjuk (Anatom. Administr., II.1., vol. II. 280 K.), hogy a görög orvoscsaládokban nevelődő ifjak boncolni tanultak. Amüntasz legkisebb fia, Fülöp, a későbbi király, körülbelül egykorú volt Arisztotelésszel, és valószínűleg már akkor megszerette, úgyhogy később rábízta fia, Sándor nevelését. Arisztotelész még nem volt 17 éves, midőn apja meghalt. Szülei iránt élete végéig a leggyöngédebb hálát őrizte meg szívében.

[szerkesztés] Az Akadémia

17 vagy 18 éves korában (Kr. e. 367 körül) Athénba ment, s a hagyomány szerint a nagy filozófus, Platón tanítványa lett annak Akadémiáján. Ámde Platón ekkoriban elhagyta Athént, és három évig Szicíliában maradt, így Arisztotelész 20 éves kora előtt nem lehetett tanítványa Platónnak. Az viszont biztos, hogy kb. 18-20 esztendőt valóban Platón társaságában töltött.

Önállósága fokozatosan, de korán nyilatkozott, egyes nézeteiben hamar eltért mesterétől, s ezt nem titkolta; így meglehet, hogy Platón tényleg mondta: „Xénokratészt sarkantyúzni, Arisztotelészt zabolázni kell.” Arisztotelész házát Platón állítólag az Olvasó házának, őt magát pedig az iskola eszének mondotta. A kezdeti baráti viszony valamelyest hűlt ugyan, de Platón haláláig megmaradt; egyáltalán nem igaz, hogy Arisztotelész nem tisztelte eléggé tanítóját és háládatlan volt iránta, sőt mielőtt Etikájában Platón eszmetanának cáfolatába kezd, a személyes barátság érzelmeit fejezi ki iránta, de – mint mondja – a tudományban néha félre kell tenni a személyes érzelmeket és csak az igazság védelmére gondolni: „és ámbár az igazság és a barátság, mindkettő igen drága előttem, szent kötelesség elsőséget adni az igazságnak” (Nikomakhoszi Etika, 1096a 11.–17.). Több más művében is Platón követőjének nevezi magát (Metafizika 990b 16), és fájlalja, hogy tudományosan cáfolnia kell azokat, akik gondolkodásban is annyira közel állnak hozzá. Az Arisztotelész-kutatók körében általánosan elfogadott nézet szerint a Stagirita életművét úgy a leghitelesebb felfogni, mint folyamatos, lassú, de sohasem teljes távolodást Platón eszméitől; semmiképp sem mint az azokkal való radikális szakítást.

Platón életében komoly tanítói tevékenységet nem folytatott, bár adott retorikai oktatást, mint Iszokratész versenytársa (akitől esetleg maga is tanult annak idején retorikát, és akit műveiben sokszor idéz); 20 évig volt Platón tanítványa annak haláláig (Kr. e. 347).

[szerkesztés] Utazások, Nagy Sándor

Platón halála után, valószínűleg az Akadémia új vezetőjével, Szpeuszipposzszal való ellentétek és politikai okok, a makedónellenes hangulat megerősödése miatt Kis-Ázsiába utazott Platón egyik legbuzgóbb hívével, Xenokratésszel Hermeiászhoz (latinosan Hermiász), Atarnea fejedelméhez, aki azelőtt hű tanítványa volt. Itt a müsziai Asszosz városában telepedett le, ahol az itt élő jelentős és elég szervezett platonista közösség – tulajdonképp egy helyi kis Akadémia – szellemi vezetője lett. Valószínűleg itt írta Metafizika című művének legrégebbi részeit, az A és B könyvet, melyekben még egyértelműen mint a platonizmus híve többes szám első személyben beszél („mi, Platón tanainak követői”).

Hermeiász országát és a térséget azonban hamarosan, Kr. e. 344-ben elfoglalták a perzsák, Hermiászt árulás által lefogták, s a helyi szatrapa fogolyként elküldte őt a perzsa uralkodóhoz, Artaxerxészhez, aki keresztre feszítette. Arisztotelész egy gyönyörű himnusszal áldozott az elhunyt emlékének, kinek sirfeliratát is ő irta (s melyből kiviláglik, hogy álnokság végzett barátjával). Arisztotelész elvette Hermeiász fogadott és/vagy testvére leányát, Pytiaszt is, és a Mitylénében található Leszbosz szigetére költözött, itt élt két évig. Házassága boldog volt; végrendeletében meghagyja, hogy egy sírba temessék feleségével. Aligha kétséges, hogy Arisztotelész Leszboszon teljesítette ki állatrendszertani ismereteit, melyek kutatásába már korábban belekezdett, a tengeri és egyéb élőlények végtelen változatosságának hatására keletkezett biológiai tapasztalatai igen erősen rányomják bélyegüket Arisztotelész logikai munkáira is (erre utal a a logikai fajok, nemek és kategóriák bevezetése és egész hierarchiába rendezése, de a logikai művekben előforduló rengeteg állat- és növényrendszertani példa is).

343-ban II. Philipposz meghívta, hogy 12 éves fiát, Alexandroszt, a későbbi Nagy Sándort nevelje. Arisztotelész négy éven át volt Alexandrosz nevelője, ennek 16. évéig, és nagy hatással volt reá. Nagy Sándor mindig őszinte, igaz tisztelettel viselkedett régi tanítója iránt, aki főleg erkölcstanra, politikára, ékesszólásra és költészetre oktatta, és néhány művet külön e célra irt. Rendesen Pellában tartózkodtak, néha Sztageirában, melyet (minthogy a jó II. Fülöp király egy korábbi hódítása során földig rombolta) Arisztotelész kedvéért újra fölépíttettek romjaiból. Arisztotelész vélhetően ekkor kezdte írni vagy kigondolni Politikával foglalkozó művei kezdeményeit, két értekezést írt tanítványa számára (A monarchiáról, A gyarmatokról).

[szerkesztés] A Lükeion alapítója

335-ben, Arisztotelész Athénba költözött, mely az elkövetkező tizenhárom évben otthonául szolgált. Itt néhány épületet bérelt ki és iskolát nyitott – ötven éves volt ekkor – a Lykeion (Lyceum) néven. Az iskola a nevét a közeli Lükabéttosz hegy és az Ilisszkosz között elterülő Farkas-Apollón (Apollón Lükeiosz) és a múzsáknak szentelt ligetről kapta, mely egykor Szókratész kedvenc tartózkodási helye volt.^[2] A gimnázium fedett oszlopcsarnokában (vagy esetleg csak árnyékos fasoraiban), a perípatoszban (περίπατος), melyekről az iskola később a nevét kapta, tartotta Arisztotelész előadásait. Az a hagyomány, hogy a peripatetikus (szó szerint „körbesétáló”) iskolában a tanítás kizárólag körbe-körbe sétálás közben folyt volna, szinte biztosan legenda. Erről tanúskodik az, hogy fennmaradtak vázlatok több előadásról is, Arisztotelész pedig számtalan helyen utal rá, hogy előadásait ábrákkal illusztrálja, ami sétálás közben nehéz lett volna; továbbá szinte minden görög filozófiai iskola az előadások és viták helyszínéről kapta a nevét, nem pedig a tanítás módjáról, nagyobb közönség számára tartott előadáskor a hallgatóság bizonnyal ülve hallgatta a bölcsességeket. Arisztotelész az iskolában bizonyos rendet és fegyelmet tartott: az iskolának volt feje (archontes), kit mindig tíz napra választottak. Évente többször valamennyien együtt ebédeltek.

Arisztotelész tanítványait két csoportba osztotta: akromatikusok (beavatottak), más néven ezoterikusok (bentlakók) és az exoterikusokra, akik csak alkalmanként jártak be a líceumba hallgatni őt. Az akromatikus, vagy magasabbrendű tanulmányok nem jelentették azt, hogy nagyobb igazságosságokat fejtegettek volna mint az exoterikus tanulmányok, hanem ezek olyan elvontabb és intenzívebb tanulmányozást igénylő tantárgyak voltak – mint a logika, természetfilozófia és metafizika – melyek kisebb hallgatóságot érdekeltek. Ugyanígy két csoportra osztotta írott műveit is, de sok írott ezoterikus műve közül sajnos egy sem maradt fent.

E tizenhárom év alatt írta meg legtöbb nagy munkáját. A hagyomány szerint Nagy Sándor fejedelmi bőkezűséggel segítette egykori tanítóját: Plinius szerint állítólag több ezer ember foglalkozott a filozófus számára azon állatok, növények és természeti ritkaságok szakszerű összegyűjtésével, melyekre Arisztotelésznek szüksége volt. Mások (például Sztrabón) mondják, hogy Nagy Sándor 800 talentumot adott Arisztotelésznek, hogy lehetségessé tegye tudományos kutatásait és rendkívül gazdag könyvtára összeállítását. Csak a sors rendkívüli kegye, hogy a nagy király és a nagy tudós ily baráti viszonyba kerültek, tette lehetségessé az ókor legnagyobb tudományos emlékeinek keletkezését; bár miután Nagy Sándor egy ellene szőtt összeesküvés felfedezése után megölette Arisztotelész unokaöccsét, Kalliszthenészt, meghidegült a viszony a gyászba döntött filozófus és a király közt.

[szerkesztés] Késői évek

Hat évvel később Nagy Sándor meghalt; birodalmában megkezdődött a bomlás, a Nagy Sándorral és a makedónokkal közeli kapcsolatban álló, s ezért „gyanús” Arisztotelészt a macedón-ellenes párt – köztük olyan Akadémisták, akik régebben a legközelebbi barátai voltak, illetve egyes szakmai ellenfelei – azonnal üldözőbe vette és istensértés (ασεβεια = aszebeia, „istentelen cselekedet”, szentségtörés) ürügye alatt a bírák elé állította. Azzal vádolták, hogy oltárokat emelvén elhunyt első nejének és Hermiasznak, az isteneket megsértette. Arisztotelész, mint azt bizonnyal Szókratész kivégzésére célozva mondta, nem engedi az athéniakat „kétszer vétkezni a filozófia ellen”,^[3] 323-ban, iskoláját Theophrasztoszra bízva elmenekült Athénból. Egy évig élt Khalkiszban, de 322 szeptembere táján, kevéssel Démoszthenész halála előtt ő is meghalt. Némelyek szerint öngyilkosságot követett el (méreggel vagy a tengerbe vetette volna magát), ám, mivel e vélekedésnek később csekély alapját sem sikerült kideríteni, valószínűbb, hogy inkább régi gyomorbaja okozta halálát.

[szerkesztés] Jelleméről

Külső és belső jelleméről nagyon kevés forrás maradt fent, melyek se nem megbízhatóak, se nem egymással összeegyeztethetőek. Sok forrás szerint „alacsony, kopasz és pipaszárlábú”, beszédhibás ember volt, aki bizonyos hedonisztikus vágyainak nem mindig bírt ellenállni, azonkívül hajlamos volt a cinikus, ellenfeleit megszégyenítő iróniára, továbbá hivalkodóan öltözött. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az ilyesfajta jellemzések általában ellenfeleinek műveiben vagy azoktól vett idézetekben fordulnak elő. Más források (pl. néhány fejszobor) a görög férfiideálnak megfelelőnek ábrázolják, egyes anekdoták pedig nagyon is jellemes, empatikus egyénnek állítják be; viszont igencsak kérdéses, ezek mennyi valóságalappal rendelkeznek. Az egyik ilyen pl. Arisztotelész utódjának kiválasztásáról szól a peripatetikus iskola élén. A helyre többen pályáztak, de a szóba jövő két személy a Leszboszról származó Theophrasztosz és a Rodoszról származó Eudémosz voltak. Arisztotelész sokáig halogatta utódjának megnevezését (egyiket sem akarván megbántani), majd egy nap borivás közben a két jelölt jelenlétében azt kérte, hozzanak neki két pohár bort („mert amit most iszom, nem elég ízletes”), egyik leszboszi, másik rhodoszi termés legyen (mindkét sziget híres volt borairól). Mindkettőt megkóstolta, majd csak annyit mondott: „Mindkettő kitűnő, bár a leszboszi tűnik édesebbnek.” Ezzel eldőlt, hogy Theoprasztosz lesz az utódja, Arisztotelész pedig szellemesen elkerülte a győztes direkt néven nevezését, és kihangsúlyozta, hogy a mindkettő alkalmas lenne a feladatra (ahogy mindkét fajta bort igen jónak tartották az ókorban).

[szerkesztés] Arisztotelész-életrajzok

Arisztotelésznek már az antik korban gazdag irodalma keletkezett, melyek valószínűleg tartalmaztak megbízható életrajzi adatokat is; ezek többsége a történelem viharai során elveszett, s bár a fennmaradtakból és azok hivatkozásaiból sokukat részben rekonstruálni tudjuk, a Filozófus életéről sok mindenben csak feltételezésekre vagyunk utalva.

Bár a megbízható források arra utalnak, hogy Arisztotelész nagymértékben apolitikus, a közügyekben részt nem vállaló személyiség volt – már csak ión bevándorolt (metoikosz) származása és ezért Athénben korlátozott politikai jogai miatt is – „makedón kapcsolatai” miatt életében is érték politikai támadások az athéni makedón-ellenes irányzat részéről, Athént többször el kellett hagynia, halála után röviddel pedig már napvilágot láttak az olyan, tárgyilagosnak nem mondható művek, melyek igyekeztek őt kifejezetten rossz színben beállítani (az ezekre adott első ismert reakció Philochorosnál [Kr. e. 340- ~261/267] található). Más Arisztotelészre vonatkozó adatok viszont tanítványaitól származnak, ezek egy része annyira valószínűen legenda és nyilvánvalóan Arisztotelész-párti, hogy ezért nem tekinthetők megbízhatónak.

A legfontosabb fennmaradt művek a következők:

1. Diogenész Laertiosz: Vita Aristotelis (Kr. u. 3. sz. vége); életrajzot, írásjegyzéket, a Filozófus végrendeletét és doxográfiáját (tanításainak összefoglalását) tartalmazza, fő (és a modern életrajzírók szerint kritikátlanul kezelt) forrása Hermippos Kr. e. 200 körüli, arisztotelészbarátnak tekinthető, a korabeli alexandriai életrajzírói stílusnak megfelelően anekdotákkal fűszerezett műve, illetve apollodoros Chronia c. írása.
2. Vita Hesychii avagy Menagiana: a fenti Laertios-művel azonos forrásokból táplálkozó, ahhoz hasonló összetételű, ismeretlen szerzőjű, rövidebb biográfia.
3. Ptolemaiosz: Vita Aristotelis, kilenc szövegváltozatban fennmaradt, melyek közül egyesek az Organon 5. szd.-i kiadásainak előszavául szolgáltak.
4. egyéb, rövidebb források, mint pl a halikarnassosi Dionysios egy levele Ammonioshoz, Augustus császár kortársához.

[szerkesztés] Művei

Művei részint párbeszédek (dialógusok), részint értekező előadásúak; az előbbiekből alig maradt ránk valami. A munkák meglevő gyűjteménye bizonyára Andronikosz kiadásán alapszik. Arisztotelésznek számos műve elveszett, amint két ránk maradt jegyzékből kitűnik. Az egyik, melynek szerzője egy Ptolemaiosz nevű peripatetikus, ezerre teszi Arisztotelész könyveinek számát.

Arisztotelész saját műveit, azok tudományossága szerint, két csoportra osztotta. Az ezoterikus művek a nagyközönség számára készültek, gyakran dialógus formában, irodalmasabb köntösbe öltöztetve. Az akroamatikus („hallásra való”) vagy iskolai művek pedig az értőbb közönség, általában legközelebbi tanítványai számára készültek, és saját felfedezéseit tartalmazzák. Ez utóbbiak sokszor nagyon kevéssé kidolgozottak, vázlatosak és igen nehezen olvashatóak.

Az akroamatikus műveket a kommentátorok tovább osztották. A hüpomnématikus (kb. „emlékezet alapján írt”) iratok vázlatosabb feljegyzések, melyek sokszor csak adattömegeket tartalmaznak a természeti jelenségekről, a tudományok és a matematika történetéről; a szintagmatikus (kb. „megszerkesztett”) írások pedig az egyes tudományok rendszerező kifejtései. Az arisztotelészi iskolai iratok programjával Arisztotelész Platón nevelési programjára válaszol: szemben Az Állam VII. könyvében az ideális állam vezetői számára előírt, a matematikai tudományokból kiinduló és a dialektikában kiteljesedő egységes tanmenettel, az iskolai iratokban megtestesülő aporétikus módszer a filozófiai megismerést a legkülönbözőbb empirikus ismeretek és nyelvhasználati konvenciók teljes körű feldolgozása során felmerülő nehézségek – az aporiák – feltárására és a róluk szóló teoretikus számadásra alapozza.

A műveket tartalmi – ismeretterületi alapon – hogy milyen tudományokkal foglalkoznak a következőképp osztályozzuk (A Corpus Aristotelicum):

1. logikai művek, később Organonnak (szerszám) nevezik
2. természettudományos munkák,
3. metafizika
4. etikai írások.
5. esztétikai könyvek

[szerkesztés] Logikai művek: az Organon

A logikaiak, melyeket Organon („segédeszköz”, „szerszám”) név alatt csak később, az i. sz. VI. század táján a bizánci időkben foglaltak össze, ezek:

• 1. Kategóriák;
• 2. Hermeneutika, avagy Az értelmezésről;
• 3. Az Első Analitika (a következtetésről);
• 4. A Második Analitika (a bizonyításról);
• 5. Topika (dialektika);
• 6. Szofisztikus cáfolatok (értsd: szofista ellentmondások, álokoskodások).

Nem tudjuk biztosan, ez az összefoglalás és a művek sorrendezése mennyire érinti Arisztotelész eredeti szándékait, és ez ma már nem is kideríthető, mert a tanítványok és kommentátorok teleírták a műveket olyan részletekkel és megjegyzésekkel, melyek össze-vissza hivatkoznak nyilvánvalóan később írt munkákra. A Kr. u. 200 körül élt peripatetikus kommentátor, aphrodisziaszi Alexandrosz alkalmazta a logikai művek megjelölésére az „organon” (ớργανον), azaz „eszköz, szerszám” elnevezést, minden bizonnyal a bevett iskolai szóhasználatnak megfelelően (már Kr. e. 50 körül a rhodoszi peripatetikus, Andronikosz is ilyen cím alatt adta ki e logikai munkákat.

Az Organon kifejezetten akroamatikus jellegű, használták a Lükeionban folyó tanításhoz. A mű színvonala erősen változó: néhol majdnem olyan vázlatos, mintha előadáshoz készített emlékeztető jegyzet volna, és egyes részei valószínűleg be is töltöttek ilyen szerepet, máshol részletezőbb és didaktikailag átgondolt, máshol egyenesen olyan könnyen olvasható, mintha szándékosan kezdő tanulóknak írták volna. A mű részei Arisztotelész életének különféle korszakaiban születtek; a részleteket lásd az Organon című szócikkben.

Arisztotelész logikáról és hozzá kapcsolódó dolgokról máshol, pl. a Metafizikában is értekezik; néhány más logikai jellegű művéről is biztosan tudunk, melyek elvesztek, azonban megmaradt logikai írásainak java része az Organonban található.

[szerkesztés] Természettudományi művek

Ezek a következők:

• 1. Fizika (8 könyvben);
• 2. Az észről (4 könyvben);
• 3. A keletkezésről és elenyészésről (2 könyvben);
• 4. Meteorologia (4 könyvben); ide sorolják az
• 5*. A világról szóló apokrif mű, mely az élőlényeket tárgyalja;
• 6. A lélekről (3 könyvben);
• 7. kisebb értekezések, melyeket a skolasztikusok Parva naturáliáknak neveztek;
• 8. Állattan (10 könyvben);
• 9. Az állatok részeiről (4 könyvben);
• 10. Az állatok járásáról;
• 11. Az állatok keletkezéséről (? könyvben);

Az „A színekről”, „Az akusztika”, „A fiziognómia” nem az ő művei; a növényekről szóló mű elveszett, ami e címen a művekben előfordul, későbbi keletkezésű; a „Problémák” 37 könyvében annyi a későbbi toldás, hogy ami Arisztotelészé, alig ismerhető föl benne; a „Mekánika” sem valódi, hasonlóképen nem az oszthatatlan vonalakról szóló értekezés, és a csodálatos történetek kis gyűjteménye.

[szerkesztés] Metafizikai művek

A Metafizika könyv 14 általános mű gyűjteménye, melyeket az első összkiadásnál a fizikai írások mögé soroltak be (meta ta phüzika). Innen ered a metafizika tudományának a megjelölése, amely azt vizsgálja mi van a természet mögött. Ezekben a művekben Arisztotelész a tudásnak azt a formáját keresi ami a legalkalmasabb a a bölcsesség névre.

[szerkesztés] Etikai művek

Ide tartoznak:

• 1. Az úgynevezett Nikomakhoszi etika ˙(10 könyvben);
• 2. Az Eudémoszi etika, Eudémos feldolgozása (7 k.-ben);
• 3. A nagy etika mind a két szerkesztés? nyomán összeállítva; ?az erényekről és hibákról? későbbi keletű. Az Ekonomika 2 könyvben valószínűleg szintén Arisztotelész műve;
• 4. a Politika (8 k.-ben);

[szerkesztés] Esztétikai művek

Ide tartoznak:

• 1. Retorika (1–8)
• 2. Poétika

[szerkesztés] A művek történetéről

Mind e művek, melyeket nem mindig egyforma gonddal dolgozott ki, úgy látszik, a tanítás céljait szolgálták; részben előadásainak vezérfonalai lehettek. Valószínű, hogy a tanítványok (elsősorban Theophrasztosz, esetleg Eudémosz) füzeteit-szövegeit is fölhasználták a kiadók a kiadott Arisztotelész-szövegek összeállításakor.

Arisztotelész műveinek sorsa igen kalandos. De ha mégis hihetünk Sztrabónnak és Plutarkhosznak, követője és barátja, az ereszoszi Theophrasztosz őrizte a mester halála után az összes iskolai Arisztotelész-kéziratot, halálakor pedig Néleuszra, egy skepsisi peripatetikusra hagyta (sőt lehetséges, hogy Theophrasztosz saját iratait is ráhagyta). Skepsis később a pergamoni uralkodók, az Attalidák kezére került, s mivel az akkori uralkodó, II. Eumenész hírhedt kéziratrabló volt (aki a fővárosban, Pergamonban ráadásul könyvtárat kívánt létrehozni), Néleusz rokonai és leszármazottai majd egy századon át pincében rejtegették az írásokat. Egyikük egy Apellikón nevű dúsgazdag és könyvgyűjtő stratégának adta el a kéziratokat, melyek ekkor már félig szétrohadt állapotban voltak. Ő Athénba hozta a gyűjteményt és kiadta, de elesett, mikor a rómaiak Athént ostromolták és elfoglalták (Kr. e. 84.), a római vezér, Sulla pedig Rómába szállíttatta e kincseket. Ezután kapta kézhez őket rhodoszi Andronikosz, aki újra kiadta őket (Kr. e. 50), és nagyjából ekkor nyerték el azt a formájukat, ahogyan ismerjük őket.

Sokan a több száz éves hányattatással magyarázzák a művek szövegének jelentős romlását, és feltételezik, hogy eddig a kiadásig Arisztotelész iskolai írásait nem ismerték; ami ebben a formában nem valószínű. A feltevés – többek között – azokon a beszámolókon alapszik, melyek szerint mikor a rómaiak újra elkezdték olvasni ezeket az eredeti műveket, az óriási meglepetéseket okozott, mivel nem gondolták volna, hogy ennyire fejlett volt az arisztotelészi filozófia. Tény továbbá, hogy Arisztotelész sok tétele (pl. logikai megállapításai) jelentősen eltorzult, megváltozott formában éltek tovább – a peripatetikusokat leszámítva – még a tudományos közösség berkeiben is; és még ma is rengeteg téves képzettársítás él sok gondolatával kapcsolatban (ezért is fontos ez a látszólag jelentéktelennek tűnő kérdés, hogy miképp lepődtek meg Ciceró kortársai), úgyhogy ebben a kérdésben nehéz egyértelmű kijelentéseket tenni. Talán Szalai Sándor – az egyetlen (1979-ben megjelent) magyar nyelvű Organon-kiadás szerkesztője – véleményét fogadhatjuk el a legkönnyebben, aki szerint két párhuzamos, de ellentétes irányú folyamatról van szó: míg a szövegromlás és - megsemmisülés, na meg a filozófiai és teológiai gondolkodás fejlődése következtében állandóan átértelmezték Arisztotelészt és megváltoztatták gondolatainak értelmét, addig több évezred filológusai és a peripatetikus iskola hívei nem szűntek meg folyamatosan gondozni a – valódi – arisztotelészi filozófiát.

1891-ben a londoni British Museumban találtak egy papiruszt, mely állítólag az elveszett Politiká-nak, 158 régi államalkotmányok gyűjteményének egy részét és az athéniek államalkotmányának (Athenaión Politeia) majdnem teljes könyvét tartalmazza. A papírusz eredeti szövegét lemosták (valószínűleg papírhiány miatt) és más szöveget írtak rá. Az eredetiségéről még folyik a vita.^[4]

[szerkesztés] Filozófiája

Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak felismerésében találja, melyek megtestesülése – az ún. konceptualista Arisztotelész-felfogás szerint – a fogalom, vagy inkább (mivel az arisztotelészi fogalom-fogalomnak a modern logika fogalom-fogalmához nem sok köze van) mondhatnánk, a Lényeg. Megjegyezzük, hogy Arisztotelész nyitva hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképp mi is az a fogalom, nem értelmezi sem halmazként, sem képzetként, sem társadalmi megállapodásként, sem egyéb olyan módon, ahogyan azt a későbbi századok neki tulajdonították; amiket pedig erről a kérdésről a Metafizikában mond, elég ellentmondásosak, úgyhogy a különböző, ellentétes véleményt valló arisztoteliánus irányzatok mind-mind megtalálták benne a maguk igazát, és bizonyítva látták ellenfeleik tévelygő voltát.

A filozófia tehát az effajta fogalmak-lényegek tudománya; minden, ami egyedi, az általánosra vezetendő vissza és belőlük származtatandó. E munka tudományos föltételeit és formáit senki nálánál komolyabban és szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialógusok színes költői ruhája helyett a szabatos tudományos prózát műveli, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből minden művelt európai próza egyenesen származott. Továbbá, minthogy a dolgok lényegét nem a dolgokon kívül keresi, mint Platón, hanem a dolgokban, azaz a valóságban, a tényleges megfigyelés ugyanolyan fontos vagy tán még fontosabb a számára, mint az elméletalkotás vagy a kortársak és elődök tanítása, benne a legmagasabbra emelkedő filozófiai absztrakcióval a legszélesebb mai értelemben vett (pozitív) tudományosság egyesül.

Annyi tudomány előfutárává vált, hogy általában véve „legfontosabb” felfedezéséről nem is beszélhetünk. Konkrétan a mai értelemben vett filozófiában alighanem legfontosabbnak nevezhető elképzelései az aktus-potencia és hülémorfizmus tana és az erre épített mozgás fogalma, a szubsztancia-akcidens megkülönböztetés, és egyáltalán az egész metafizika, továbbá a realizmusra épített kutatási módszerek és nem utolsósorban pedig a formális logika megalkotása.

[szerkesztés] Filozófiájának története, utóhatásai

[szerkesztés] Ókor és kora középkor

Arisztotelész halála után a peripatetikus iskola még évszázadokon át fennmaradt, csakhogy nem igen öregbítette a nagy mester örökségét önálló kutatásokkal. Az első századokban a metafizikától elfordulva, inkább a természetfilozófiát és etikát művelték és népszerűsítették; a későbbi peripatetikusok főképp pontos, hű magyarázói voltak Arisztotelésznek.

Arisztotelész kommentálása, ár az ókorban megkezdődött. Interpretálása és ezzel (általában szándéktalan) meghamisítása, így annak az Arisztotelésznek, akit olyan nagy tekintély övezett, egyre kevesebb köze volt az eredeti hús-vér Arisztotelészhez. Ehhez több minden is hozzájárult, például az, hogy exóterikus, nagyközönség számára írt művei, épp melyek korán népszerűvé tették, már az ókorban elvesztek, hogy peripatetikus tanítványai a belső használatra írt műveket valóban használták is, de nemcsak passzívan tanultak belőle, hanem teleírták kommentárokkal és megjegyzésekkel, átcímezték és össze-vissza csoportosították őket (így jártak az Organon vagy a Metafizika írásai), úgy hogy sok tekintetben már nem tudjuk hűen rekonstruálni Arisztotelész gondolatainak bizonyos eredeti jellemzőit (például ezek fejlődéstörténetét). De ezek az átalakítások még Arisztotelész szellemében történteknek foghatóak fel, mert a közvetlen tanítványok még emlékezhettek Arisztotelész motivációira; később azonban a helyzet még rosszabbá vált. Tudjuk, hogy a sorozatos átalakítások és másolások során egy szöveg mennyire megromolhat; nos, ahogy telt az idő, Arisztotelész műveivel pontosan ez történt. Egyre kevésbé olvasták Arisztotelész eredeti műveit, és egyre inkább a kommentátorok munkáit, akik egyre inkább más kommentátorok más munkáiból merítettek, és így tovább, különösen a középkorban, mikor szinte mindenki latinul és senki sem görögül olvasott és beszélt (ez a „Graeca non leguntur”, azaz „Görögül nem olvasunk!”-szemlélet egészen a XIX. század végéig tartotta magát), így aztán még csak nem is a viszonylag hű peripatetikus, hanem sokszor a vulgarizáló Cicero-korabeli latin kommentátorok egyszerűsített vagy félreértelmezésen alapuló interpretáció terjedtek.

[szerkesztés] Középkor

Az 1210-es párizsi zsinat kiközösítés terhe mellett megtiltotta az arisztotelészi „természetfilozófia" tanítását – a logikai művek továbbra is szabadon tanulmányozhatóak voltak. A tiltás oka az volt, hogy Arisztotelésznél a filozófia nem a teológia egyik szolgálója, hanem egyenrangú társa volt. 1231-ben azonban IX. Gergely pápa elrendelte a tiltott részek teológiai korrekcióját. Hogy mégis túlvészelték ezek a művek a sötét középkort elsősorban az arab filozófusoknak köszönhetjük. Az arabok jobban megbecsülték Arisztotelészt, ami elsősorban al-Kindi (kb. 800–870) bagdadi orvos, filozófus és asztrológusnak, az arisztotelészi iskola hű követőjének, másrészt az ő munkáit forrásként használó, szintén bagdadi al-Fárábinak (kb. 870–954), Avicennának és nem utolsó sorban Averroësnek köszönhető.

A 12. század végén, főként Aquinói Szent Tamásnak köszönhetően, aki egyeztette Arisztotelész filozófiáját az egyházi tanítással, újra felfedezték az elfelejtett arisztotelészi filozófiát, és az eddig mellőzött filozófus a középkor második felében a bölcselet egyik legnagyobb tekintélyévé avanzsált. Ebből az időszakban eredeztethető Arisztotelész óriási befolyása az akkori és az egészen mai tudományos-kulturális életre is, ekkor kezdik el egyszerűen csak „a Filozófus” néven emlegetni.

1629-ben XIII. Lajos uralkodása alatt a párizsi parlament halálbüntetés terhe alatt megtiltotta Arisztotelész megtámadását és egyes német egyetemeken még a XVIII. század elején is esküt tettek a tanárok kinevezésük alkalmával, hogy Arisztotelésztől nem fognak eltérni.

[szerkesztés] Protestantizmus

A protestantizmus épp úgy merített belőle, mint a katolicizmus, és Melanchton Arisztotelésze már nem többé a középkor Arisztotelésze, kinek helyébe lassan-lassan az igazi Arisztotelész lép. De már előbb kezdődik nagy reakció Arisztotelész ellen Galileo Galilei, Roger Bacon és René Descartes vezetése alatt, mely végre győzedelmeskedett és a XVIII. században, a szemináriumokat kivéve, egészen kiszorítja a középkor Arisztotelészét (bár sok tekintetben az igazit is) az iskolákból.

[szerkesztés] Újkor és jelenkor

Az újpaltonizmus megjelenésével (1500-as évek) Arisztotelész egyedülálló tekintélye megszűnt. Sőt előfordult, hogy egyenessen támadták is a műveit; a francia Petrus Ramus például Arisztotelész logikáját támadta, majd igazította az saját elképzelései szerint.

Arisztotelésszel szinte valamennyi újkori és jelenkori filozófus foglalkozott, bár a közép és kési középkorhoz képest inkább vitatkoztak vele mintsem feltétlen igazságként fogadták el tanait. Számos tanulmány és kommentár született, filozófiáját továbbfejlesztették, vagy új ágakat építettek ki belőle – ilyen például Heidegger fenomenológiája.

[szerkesztés] Egyéb

• Az antropozófia tanításai szerint Arisztotelész Rudolf Steiner egyik előző inkarnációja volt. A kettő között ő volt Aquinói Szent Tamás is, ami ha figyelembe vesszük a (középkori és az újkori) pálos szellemiséget, akkor talán nem véletlen, hogy filozófiájuk rájuk alapozódott.

Bővebben erről J. E. Zeylmans van Emmichoven Ki volt Ita Wegman? I–III. (Arkánum Szellemi Iskola, 2002–2003) c. könyvében olvashatunk.

• 2006-ban egy szenzációs filológiai felfedezés révén eredeti, eddig ismeretlen Arisztotelész-kommentárok kerültek elő egy amerikai tulajdonban lévő bizánci imagyűjteményben (hét eredeti Arkhimédesz-értekezéssel és Hüpereidész egy makedónellenes beszédével együtt). A palimpszeszt-lelet feltárásában magyar kutatók is részt vettek ^[5].

[szerkesztés] Hivatkozások

[szerkesztés] Jegyzetek

A művek teljes címét és bibliográfiai adatait ld. itt: Források.

1. ^ Ferge: Az idegen (ld. források); a latinos Phaetis alakot közli; 180. old.
2. ^ Platón: Euthüphrón 2 A; Lüszisz 203 A; Euthüdémosz 271 A
3. ^ Pszeudo-Ammóniosz: Aristotelis vita
4. ^ Rhodes, P. J.: A Commentary on the Aristotelian Athenaion Politeia. Oxford, 1993.
5. ^ Egyedül Marathónál. MN magazin, 2007. április 7.

[szerkesztés] Lásd még

• Arisztotelész államformatana
• Arisztotelész gazdaságbölcselete
• Arisztotelész logikája
• Arisztotelész természetfilozófiája
• Organon
• Arisztotelész etikája
• Arisztotelész metafizikája
• Arisztotelianizmus

[szerkesztés] Források

• Arisztotelész: Organon, I. kötet. Előszó. Írta Szalai Sándor. MTA Filozófiai Írók Tára, Akadémia kiadó, Bp., 1979. HU ISSN 0071-4984 .
• David Ross: '''Arisztotelész'''. Historia philosophiae sorozat. Osiris, Bp., 2001. ISBN 963 389 116 7.
• Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába (Einführung in die Philosophie). Herder Kiadó, Bp., 1995. ISBN 963 7484 04 3.
• Anthony Speca: Hypothetical syllogistic and stoic logic (Philosophia antiqua Vol. 87.). Leiden, Boston, Köln, 2001. ISSN 0079-1687. ISBN 90 04 120734.
• Vekerdi László: Kalandozás a tudományok történetében (Művelődéstörténeti tanulmányok). Magvető, Bp., 1969. (Kiadványszám: 1122). In: Egy tudomány születése (109–146. o.; megjelent először a Világosság c. folyóiratban).
• A Pallas Nagylexikona, Arisztotelész-szócikk. Pallas Irodai és Nyomdai Rt., 1893–1897. MEK-szöveg.
• Arisztotelész: Politika. Gondolat, Bp., 1994. ISBN 963 282 726 0 .
• Ferge Gábor: Az idegen (Aristotelés-biográfia). In: EXISTENTIA – ΜΕΛΕΤΑΙ ΣΟΦΙΑΣ (Existentia – bölcseleti tanulmányok; szegedi filozófiai folyóirat, I. évf. 1–2.; 1991.). 179–205. old.
• Arisztotelész: Poétika

[szerkesztés] Külső hivatkozások

[szerkesztés] Szövegek

• Poétika (MEK)
• Politika (MEK)
• Eudémoszi Etika • Nagy Etika (MEK)
• Részletek a Topikából, magyarul
• (angol nyelven) Arisztotelész-szövegek angolul (MIT Classics)
• (angol nyelven) Arisztotelész: Topika, teljes angol szöveg (MIT Classics)
• (angol nyelven) Arisztotelész-szövegek (Angolul)

[szerkesztés] Életrajzok, kritikák, egyebek

• (angol nyelven) John J. O'Connor és Edmund F. Robertson. Arisztotelész a MacTutor archívumban. (angol)
• Vita Arisztotelész helyéről a tudománytörténetben
• Térkép az ókori görög városokról
• (angol nyelven) Bibliográfia Arisztotelészhez
• Arisztotelész sírja. A Magyar Filozófiai szemle közleménye (1891, pdf).