Dialektika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dialektika (görög διαλεκτική) szó jelentése: vitatkozás, vitakészség, érvelés. Eredetileg a beszélgetés és társalgás mestersége, melyben bizonyos modellek és szabályok elsajátítása révén valaki azáltal fedhette fel az igazságot, hogy vitapartnere gondolkodásában (érvelésében) előforduló ellentmondásokat hozta felszínre.[1] Filozófiai értelmet Szókratész fellépésével kapott, akinél a beszélgetés a tudományos eljárás egyik módja, amelynek segítségével a beszélők fogalmaikat vizsgálják, helyreigazítják s egyeztetik: itt a dialektika általában a fogalmakkal való módszeres bánásmód, a logikához hasonló módszer. Ilyen értelemben Platón, majd a középkorban Kant, később Hegel is foglalkozott a dialektikával. Utóbbi szerint a dialektika olyan metódus, amelynek jellemző vonása, hogy minden fogalom ellentéteket foglal magában, minden fogalom fejlődésen megy keresztül; e fejlődés közben ellentétekre bomlik, de csak azért, hogy azután új, magasabb egységbe összefoglalódjék.

A szókratészi dialektika elsődleges célja a fogalmak definiálása volt, mely hamis jelentéseken keresztül a végső helyes meghatározáshoz vezetett.[2] Szókratész által válik filozófiai ággá a dialektika, mivel a beszéd művészetét a tudományosság szintjére emeli.[3]

A platóni dialektika „a kérdés és továbbkérdezés következetessége révén juttatta érvényre a dolog tartalmát, mint a vélekedés egyoldalúságán túlmutató tárgyi konzekvenciát”.[4] Értelmezése szerint, az egyetemesebb fogalmak, magukba foglalják az alacsonyabb rendű fogalmakat. A platóni dialektikában a gondolkodást a filozófia végső kérdései felé kell irányítani.

Kantnál a dialektika egyet jelent a szofisztikával, vagyis – ahogy ő nevezi – ez a látszat logika. Véleménye szerint ez egy olyan mesterség, ami az igazit, a valót hivatott leplezni. „Kant a dialektikát csak azért veszi igénybe, hogy megmutassa, micsoda tévutakra, önellentmondásokba kerülünk, ha olyan kérdésekre is feleletet akarunk, melyre az emberi ész képességeinél fogva már nem lehet hívatott, az Idee épen ennek a dialektikának köszönheti az egész munkának történelmileg talán a legjelentősebb gondolatát.”[5] – írja Sándor Pál az Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről című tanulmány előszavában.

A következő lépést Hegel jelentette a dialektika rehabilitációjában. Hegel a filozófia (logika) elemi módszerének tartotta. „Logika” című könyvében kifejtette, hogy „minden fogalom fejlődése közben az ellentétébe csap át, hogy aztán az ellentétével együtt egy magasabb egységbe olvadjon (tézis, antitézis, szintézis elve).”[6]

A filozófián túl azonban a dialektika még egy tudományterület: a kommunikációelmélet felé is nyitott, s ma már az érveléstechnika tárgykörébe tartozó egyik legmeghatározóbb módszerként tartják számon.[7][8]

Dialektika az érveléstechnikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Érvelésekkel három – egymással érintkező – terület foglalkozik: a logika, a retorika és a dialektika. Ez utóbbi alapvetően a klasszikus görög, hellenisztikus és neoklasszikus hagyományokra épült, egészen a 20. század közepéig. A dialektika csak ezt követően, különböző eredetű újítások révén, találta meg helyét a mai tudománytörténetben.

A görög antikvitásban a dialektika terminusával jelölték a megbeszélések, viták különleges vitatechnikáját. Ennek során a vita egyik résztvevője elfogad egy tézist, amiből levezet egy azzal ellentétes konklúziót, majd az ellentmondásra alapozva utasítja el a tézist. Ezt a dialektikus vitatechnikát reductio ad impossible-nek, vagyis a lehetetlenbe redukálásnak, más néven indirekt bizonyításnak nevezzük. (Vagy: Reductio ad absurdum = ’más igaz állításokkal megy szembe’).

Arisztotelész a Topikában a dialektika terminusának szélesebb értelmezését adja: a dialektika az érvelés művészete, melynek során a felek olyan premisszákat használnak, amik nyilvánvalóan nem igazak. Arisztotelész azt vizsgálja, hogy ezek a premisszák mint „eredmények”, hogyan használhatók a vitában. A premisszák leggyakrabban általánosan elfogadott feltételezéseket tartalmaznak, de a legrosszabb esetben is olyanokat, amelyeket legalább a párbeszédben résztvevők egyike elfogad.[7]

Arisztotelész és a dialektika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arisztotelész általános szabályokat ad a vitában való viselkedéshez. Például leírja azt a módszert, ahogyan egy különleges tézist támadni vagy védeni kell, megadva a lehetséges lépéseket, amelyeket az ellenfélnek elsődlegesen „ki kell végezniük”. Számos figyelmeztetést ad a védekezőnek, hogy figyeljen bizonyos lépésekre, egy listát a pszichológiai trükkökről, amelyeket a támadó és a védekező használhat, hogy becsaphassák egymást.

Arisztotelész a dialektikát mint mentális tréninget is hasznosnak találta. Szerinte a pro és kontra érvekkel az igazságot gyorsan fel lehet tárni. Így a dialektika a valami mellett és ellen való érvelés művészete lehet. A vita során az egyik fél feltesz egy kérdést, ami specifikusan hangzik, mégis valamilyen általánosság van mögötte. Pl.: Meg kell büntetni ezt az embert? = Taníthatók-e az erényei? A védekező igenléssel vagy tagadással is válaszolhat, attól függően, hogy mit gondol. Pl.: Az erény tanítható/ Az erény nem tanítható. Amint a védekező válaszában megfogalmaz egy állítást, a támadó feltesz egy következő kérdést és így tovább. A nyitó kérdés (prológ) formája: Vajon S P? (Ahol S =szubjektum, P= predikátum= állítmány.) Ezek után a kérdés formája: Vajon S P vagy nem? Ez utóbbi kérdés és a rá adott válasz lesz a problemata. A védekező válaszával ismét elköteleződik (egy probléma mellett), s mivel a kérdező nem tudja, hogy a védekező melyik álláspont mellett is fog elköteleződni, ezért támadásának mindkét lehetőséget figyelembe kell vennie: S P/ S nem P. A támadó tehát felajánl egy feltevést, amit a védekező tézisként fogadhat el, s amire később hivatkozhat. A védekező inkább általános feltevések mellett köteleződik el, mint önkényes feltevések mellett. A támadó akkor nyer, amikor a védekező elfogadja azokat az állításokat, amelyek ellentmondanak egymásnak.[7]

Toposzok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Annak érdekében, hogy a védekezők ellentmondásba keveredjenek, a támadók igénybe vehetik a topoi rendszerét (lat.: Loci), ami argumentatív technikák halmaza. A Topika legnagyobb része ilyen technikákat tartalmaz. A toposz tulajdonképpen egy olyan hely, ahonnan a támadó ’érveket vehet’. Néhány fordításban a toposz a topográfiára utal: ’hely, vitahely, elhelyezkedés, keresési formula’. A toposz ugyanakkor szabály is, törvény és procedúra, és ez az, amit más fordítások hangsúlyoznak: ’érvelési séma, érvelési technika’, vagy Kneale és Kneale szerint ’lépés’ (move). Ez utóbbi fordítás előnye, hogy általa egyszerre asszociálhatunk két dologra: játék játszására és versenyzésre, így hangsúlyozva a tényt, hogy amint egy játékot vagy egy versenyt, úgy a vitát is meg lehet nyerni és el lehet veszíteni. A lépés tehát egy taktika támogatása, ami a vitában a tézis mellett vagy ellen szól. Az érv konklúziókból és premisszákból áll. A lépés meghatározza, melyik premissza használható, és garantálja az átmenetet a premisszákból a konklúzióba. Ez a garanciális funkció megfelel „szabályszerű”, „procedurális” karakterének. Csakúgy, mint a sakkban: nem mindegyik lépés felel meg minden támadásnak. A lépésfajták a cáfolandó állításoktól függnek.[7]

A predikátumok osztályozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arisztotelész a predikátumokat részekre osztotta: tartalmazhat definíciót, birtokost, nemzetséget és az alany esetleges, véletlenszerű attribútumait. A definíció esetében a predikátum az alany természetét jelöli. (Az ember racionális állat). Birtokos esetében a predikátum felváltható az alannyal, habár nem jelöli annak természetét. (Az ember nyelvtanuló állat). Nemzetség esetében a predikátum egy széles osztály, ahová az alany mint fajhoz tartozik. (Az ember élőlény). Végül a véletlenszerű attribútumoknál a predikátum az alany esetleges tulajdonságára utal (Az ember bátor).

Osztályozásának megfelelően Arisztotelész birtokos, nemzetségbeli és véletlenszerű lépésekről beszél. Véletlenszerű lépés, amikor az egyik fél felvállalja egy tézis támadását, amiben a predikátum az alany véletlenszerűségét fejezi ki. Ez a többi kategória esetében is így működik.[7]

A Szofisztikus cáfolat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arisztotelész művében kitér a kérdések rendjére, a koncesszióra, amit a támadó kitalál, és azokra a kérdésekre, amelyeket a védekező nem kerülhet el igenlő válasszal. Ahogy a játékban a játékosok, úgy a vita résztvevői is csalhatnak a vitában, megszeghetik a szabályokat rossz vagy hamis lépésekkel. Arisztotelész a hamis lépéseket egy másik munkájában, a Szofisztikus cáfolatban tárgyalja, amelyben nem csak a hamis lépéseket, hanem azokat a stratégiákat is vizsgálja, amelyek vesztéshez vezetnek. Ez akkor történik, amikor az ellenfél elfogad egy tézist és annak cáfolatát is. Ilyenkor a támadó nyer. Arisztotelész szerint a támadó nyerhet, ha: 1. ráveszi a védekezőt hamis vagy paradox állítások tételére, 2. megtéveszti a védekezőt, aki így grammatikai hibát követ el, 3. gondoskodik róla, hogy a védekező folyamatos önismétlésbe keveredjen. A Szofisztikus cáfolatban Arisztotelész végigveszi azokat a lépéseket, amelyekkel a támadó elérheti a fenti végeredményt. A Szofisztikus cáfolat fontos szerepet játszott a történelemben, s később a tévhitek teóriájaként lett ismert.[7]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Tudományos és köznyelvi szavak magyar értelmező szótára (internet). http://meszotar.hu/keres/dialektika. Letöltve: 2011. 12. 08.
  2. Lendvai L. Ferenc és Nyíri Kristóf 1995. A filozófia rövid története: A védáktól Wittgensteinig. Kossuth Kiadó. Budapest. Internetes elérhetőség: http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/filtort/ktar/vw/vwant.htm. Letöltve: 2011. 12. 08.
  3. Internetes elérhetőség: http://hu.wikipedia.org/wiki/Dialektika. Letöltve: 2011. 12. 08.
  4. Ungváry Zrinyi Imre 2005. Dialógus, Interpretáció, Interakció. Mentor Kiadó. Marosvásárhely. 72.
  5. Kant, Immanuel Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről. Sándor Pál (ford.). Európa Könyvtár. Internetes elérhetőség: http://mek.oszk.hu/04800/04821/04821.htm. Letöltve: 2011. 12. 08.
  6. Dormándi László és Juhász Vilmos (szerk.) 1936. Új lexikon – A tudás és a gyakorlati élet egyetemes enciklopédiája 8 kötetben. „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt. Budapest. II. kötet. 869-870.
  7. ^ a b c d e f Fundamentals of Argumentation Theory: A Handbook of Historical Backgrounds and Contemporary Developments. Contributors: Frans H. Van Eemeren - author, Rob Grootendorst - author, Francisca Snoeck Henkemans - author, J. Anthony Blair - author, Ralph H. Johnson - author, Erik C. W. Krabbe - author, Christian Plantin - author, Douglas N. Walton - author, Charles A. Willard - author, John A. Woods - author, David F. Zarefsky - author. Publisher: Lawrence Erlbaum Associates. Place of Publication: Mahwah, NJ. Publication Year: 1996.
  8. Bokor József (szerk.). Dialektika, A Pallas nagy lexikona. Arcanum : FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 29.