Újplatonizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az újplatonizmus vagy neoplatonizmus (kb. 250 – kb. 550) a pogány ókor utolsó erőfeszítése arra, hogy egy olyan mindent magába foglaló filozófiai rendszert alkosson meg, amely kielégíti az ember minden szellemi igényét: átfogó és logikailag koherens képet ad a világról és az ember benne elfoglalt helyéről.

Az „újplatonizmus” szó modern terminus, azok, akikre ezt ma alkalmazzuk egyszerűen csak platonikusoknak nevezték magukat.

Tanításuk célja bölcseleti és vallásos újjászületés egy időben, ami legtisztábban Plótinosz műveiben jelentkezett. Az ő tana feltétlen idealizmus, ami szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. Mindennek központja az istenség, először mint legfőbb jó, másodszor mint szellem, mely önnönmagát mint ideális világot gondolja, harmadszor mint lélek, mely az értelem ideái szerint alakít egyedi tárgyakat az anyagban. Minden ami érzéki, a gonosztól ered, amitől nem ment meg más, mint az extázis, melyben a világtól elszakadt Én az Istennel egynek tudja magát, és meglátja az Istent. Az istenség látása a legfőbb cél, melynek elérésére tiszta élet, folytonos öntökéletesítés, valamint az ős-jónak benső tisztelete képesítik az embert.

A rendszer alapítójának Ammóniosz Szakkasz tekinthető (Kr. u. 175250), akinek a nyomdokain három bölcseleti iskola támadt:

Az újplatonizmus eszméinek utóvirágzása a 15. századi Itáliában kezdődött, kiváló embere Marsilius Ficinus volt. A reneszánsz műveltséggel terjedt el egész Európában a 16. században.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Filozófiai kisenciklopédia Magyar Könyvklub, 1993 ISBN 963-09-3673-9
  • Magyaryné Techert Margit, A hellén újplatonizmus története, Budapest: MTA, 1934 (Az Akadémia filozófiai könyvtára 8)
  • R. T. Wallis, Az újplatonizmus (ford. Buzási G.), Budapest: Osiris, 2002 (benne a nemzetközi és hazai újplatonizmus-kutatás bibliográfiája)