Racionalizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A racionalizmus (a latin ratio szóból, jelentése ésszerű) teljes egészében a 17–18. században kialakult filozófiai irányzat, amely szerint az emberi megismerés forrása az ész, és a fogalmaink a tapasztalat előtt és attól függetlenül is léteznek. Technikai értelemben olyan módszer vagy elmélet, melyben az igazság ismérve nem érzéki, hanem intellektuális és deduktív.[1] Ezzel együtt a tudás más forrásai, mint pl. az empirizmus, továbbá a vallási kinyilatkoztatás, ill. hagyomány leértékelődnek. Az olyan nézőpontok, melyek az értelmet önmagában csak korlátozott tudományterületeken vagy egyáltalán nem tartják objektív tudásforrásnak, mint pl. az irracionalizmus vagy a rációszkepszis variációi, antiracionalistának számítanak.

Az ezen irányzaton belüli hangsúlyeltolódások számos racionalista álláspont kialakulásához vezettek, a mérsékelt, az értelmet a tudás megszerzésének többi módja fölé helyezőtől, egészen a radikálisig, az értelmet a tudás egyedüli útjaként meghatározóig.[2]

Tágabb értelemben véve a racionalizmus a vallással, teológiával és az irracionalizmussal szemben álló filozófiai irányzat, mely az emberi ész erejét és korlátlan megismerőképességét hirdeti.

A filozófiatörténetben a racionalizmus kifejezést szűkebb értelemben olyan gondolkodók esetében használják, mint Descartes, Spinoza és Leibniz, szembeállítva a brit empirizmus képviselőivel, mint pl. Thomas Hobbes, John Locke és David Hume. Noha ezen címkék hagyományosan használatosak, újabban számos filozófiatörténész megkérdőjelezi helyességüket.[3]

Háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Felvilágosodás óta a racionalizmust a matematikai módszerek filozófiába történő bevezetésével azonosítják, ahogyan ez Descartes, Leibniz és Spinoza munkásságában látható.[1] Ezt kontinentális racionalizmusnak hívják, mert Európa kontinentális iskoláiban volt uralkodó irányzat, míg Britanniában az empirizmus.

A racionalizmust gyakran szembeállítják az empirizmussal. Tágabb értelemben ezek nem kizárólagos nézőpontok, hiszen egy filozófus lehet racionalista és empirista egyszerre.[4] Az empirista nézet szélsőséges értelmezése szerint minden ismeretünket tapasztalat útján szerezzük: vagy az öt érzékszerv útján, vagy olyan belső érzetek útján, mint a jutalom és a fájdalom. Vita tárgyát képezi az emberi tudás alapvető forrása és a vélt tudásunk megerősítéséhez megfelelő technikák megválasztása.

A racionalizmus bizonyos ágainak támogatói azzal érvelnek, hogy alapelvekből mint pl. a geometria axiómái kiindulva az ember deduktívan hozzájuthat az összes emberi tudáshoz. Ezen nézetet legtisztább formájában Baruch Spinoza és Gottfried Leibniz filozófusok képviselték, akik próbálkozásai a Descartes által felvetett episztemológiai és metafizikai problémák megoldására vezettek el a racionalizmus alapvető megközelítéséhez. Spinoza és Leibniz egyaránt megállapította, hogy elvben minden tudás, beleértve a tudomány ismereteit is elérhető pusztán az értelem révén, bár a gyakorlatban ez csak bizonyos területek, így a matematika terén valósulhat meg. Másrészt Leibniz elismerte, hogy cselekedeteink háromnegyedében pusztán empiristák vagyunk.[5] A racionalizmus a viselkedést a logika alapján jósolja meg, ill. magyarázza.

A racionalizmus története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szókratész idejében (kb. Kr. e. 470–399)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A racionalizmus gyökerei már a korai görög filozófiában körvonalazódtak, Szókratész ókori görög filozófus idejében már megvolt a bizalmatlanság az érzékekkel szemben, mivel a gondolkodás a dolgokat az érzékelt látszattól nagyban különböző, teljesen más fényben világítja meg. Szókratész szerint ahhoz, hogy az ember megérthesse a körülötte lévő világot, előbb önmagát kell megértenie a racionális gondolkodás révén. Szerinte a léleknek két része van: az irracionális rész, az érzelmek és a vágyak; ill. a racionális rész, ez az igazi énünk. A hétköznapok során az irracionális lélekrészt vágyai a fizikai testbe vonzzák és egyesül vele, ezért a világot csak fizikai érzékeinken keresztül fogjuk fel. A racionális lélekrész kívül esik tudatos ismereteink körén, de néha képeken, álmokon és egyéb módon kommunikál velünk.

A filozófus feladata, hogy – morális fejlődés révén – kivonja az irracionális lélekrészt kötöttségéből, majd azt a racionálissal újraegyesítve teljes emberré váljon. Így még fizikai testében realizálhatja magasabb spirituális lényegét. Az igazi racionalizmus tehát nem pusztán egy intellektuális folyamat, hanem az egyén érzékelésének megváltozása, ill. az ember minőségi változása.

Habár magától a gondolkodótól semmilyen írásos anyag nem maradt ránk, gondolatait elsősorban tanítványa, Platón illetve kortársaival folytatott párbeszédeiből ismerhetjük.

Platón idejében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Platón filozófiájában az addigi görög filozófia összes meghatározó eleme összpontosult. Tanítójának, Szókratésznek az érzékekkel szemben támasztott bizalmatlanságból fakadó racionalista eszméi, az ő idealisztikus filozófiájában érte el a korai tetőfokát, amelyen csak jóval később lépett túl. Platón egyben az ismerettan, más néven ismeretelmélet alapjait is lefektette, amely a tudományok megismerését és a tudás megszerzésének módjait határozza meg.

Descartes idejében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újabb filozófiában Descartes, akit az első racionalista filozófusként tartanak számon. Az igazság kritériumát már az ész tiszta és határozott belátásában találja. Descartes szerint csak az örök igazságok – a matematika igazságai, ill. a tudományok ismeretelméleti és metafizikai alapjai – nyerhetőek el az értelem útján; a fizikai világ tapasztalati úton ismerhető meg a tudományos módszer segítségével. Szerinte noha az álmok annyira valódinak tűnnek, mint a fizikai tapasztalatok, ezek nem növelik az ember tudását. Hasonlóképpen a tudatos érzéki tapasztalat is lehet illúziók eredménye, így ez is kétségessé válhat.

Descartes módszere szerint semmit sem osztályozhatunk tudásként, amit az értelem segítségével nem ismerhetünk fel.

A biztos alap megtalálását tűzte ki célul. Isten létének racionális alapon történő igazolására is vállalkozott, akinek a létét velünk született eszmének (idea innata) tartja. A matematikai tudást valamelyest minden tudás mintájának tekinti, ezzel elvetette a racionalizmus mélyebben nyugvó alapjait. Közvetlen követői: Nicolas Malebranche, Baruch Spinoza, Geulinx már racionalista irányba terelik a filozófiát. Spinoza egy rendszerezett, logikus, racionális filozófiai elméletet alkotott.

Baruch Spinoza (1632–1677)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Baruch Spinoza 17. században kifejlesztett filozófiája szisztematikus, logikus, racionális.[6][7][8] Elemi építőkockákra felhúzott gondolatok rendszere, melyek belső konzisztenciája révén a filozófus megpróbálta megválaszolni az élet legfőbb kérdéseit.[8] Erős befolyással volt rá pl. Descartes[9] és Euklidész[10] és Thomas Hobbes[9], akárcsak a zsidó filozófiai tradícióban járatos teológusok mint pl. Maimonidész[9], de munkássága bizonyos tekintetben eltért a zsidó–keresztény hagyománytól. Spinoza ötletei közül sok a mai napig izgalomban tartja a gondolkodókat, több, különösen az érzelmi élettel foglalkozó elve jelentőséggel bír a pszichológia modern megközelítéseiben. A legkomolyabb gondolkodók egy része is nehéznek találta Spinoza geometriai módszerének[8] megértését: Goethe bevallotta, hogy többnyire nem igazán értette, hogy Spinoza mit akar mondani.[8] Főműve, az Etika megoldatlan rejtélyeket tartalmaz, és egy, az euklideszi geometrián alapuló, elrettentő matematikai struktúrán alapul.[10] Spinoza filozófiájának követőjévé vált pl. Albert Einstein[11], és sok más értelmiségi figyelmét is magára vonta.[12][13][14][15][16]

Gottfried Leibniz (1646–1716)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leibniz az utolsó nagy racionalista volt, aki jelentős mértékben kutatott egyéb területeken is, pl. matematikus is volt. Ugyanakkor ezektől nem függetlenül alakította ki filozófiai rendszerét. Leibniz visszautasította a Descartes-i dualizmust, és tagadta egy anyagi világ létezését. Leibniz nézete szerint végtelen sok egyszerű, oszthatatlan szubsztancia, ún. monád létezik. Leibniz a monádok teóriáját Descartes és Spinoza elméleteire adott válaszként dolgozta ki. Szerinte a monádok a valóság alapvető egységei, mind élő, mind élettelen dolgokra vonatkoztatva. A valóság ezen egységei képviselik az univerzumot, de nem állnak az okság vagy a tér törvényeinek hatása alatt. Leibniz bevezette az előre elrendezett harmónia elvét, hogy magyarázatot adjon a világban tapasztalható nyilvánvaló oksági viszonyokra.

Rokon és ellentétes irányzatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Descartes után már határozottabban különülnek el az irányok, az ellenkező álláspont kifejtésével: az érzéki tudás fontos, ennek belátása elől a filozófusok sem igen zárkózhattak el. A reneszánsz korában sokan utaltak a tapasztalati tudás becsére, de tudományosan csak az angolok, Bacon, majd még inkább Hobbes és leghatározottabban Locke állapítják meg az empirizmust. Locke már polemiával kezdi művét, tagadja, hogy velünk született eszméink volnának, lelkünket üres laphoz hasonlítja, melyre a tapasztalat irja fel betűit. Még következetesebb Berkeley és Hume, a franciáknál Condillac és a materialisták. Ők már kifejtik, hogy pusztán az érzékek útján kapunk minden tudást(szenzualizmus), más tudás nincs is, az úgynevezett értelmi tudás nem egyéb mint az érzéki benyomások átalakítása, kombinációja. A racionalizmust Leibniz fejti ki a legmeghatározóbban, bár ő is keresi a kompromisszumokat az empirizmussal, de valójában az érzéki tudást is racionalizálja. Mert nála az érzéki tudás csak homályos, zavaros módja az értelmi tudásnak és az érzéki tudás is csak látszólag, érzékeinkre gyakorolt hatása a dolgoknak, voltaképp pedig alsóbb foka a belső lelki fejlődésnek.

Kant idejében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Immanuel Kant, Leibniz és Wolff munkásságát tanulmányozva hagyományos racionalistaként kezdte, de miután David Hume művei "felébresztették dogmatikus szendergéséből" a hagyományos racionalizmus és az empirizmus szintézise útján kidolgozta saját különálló elméletét. A tiszta ész kritikája c. művében mutatta be először a transzcendentális idealizmust.

A Leibniz által megfogalmazott ellentétek igazán Immanuel Kant filozófiájában élesednek ki. Először racionalista, majd ahhoz a nézethez jut, hogy az érzékek és az értelem függetlenek egymástól, mindegyik külön tényező az ismeret alakításában, de úgy hogy csak a kettő együtt alkot igazi tudást. A szerepeket pedig úgy osztja ki, hogy az értelem adja a tudás formáját, az érzékek pedig a tudás anyagát, melyeknek az együttes jelenléte szükségeltetik az ismeret létrejöttéhez.

18. század után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kant óvatos megállapodásai után újra feléled a racionalizmus az idealista Fichte, Schelling és Hegel filozofiájában, főleg az utóbbi szaporítja a maga filozófiájával azokat a merész kísérleteket, hogy látszólag tiszta észből, tiszta okoskodás útján lehessen a mindenség rendszerét leszármaztatni. Igazából a mai ismeretelmélet sem jutott túl a Kant által lefektetett állásponton. A racionalizmus egyértelműen a 18. században élte virágkorát, ekkor azonosult a művelt értelmiség világfelfogásával és nagyban meghatározta a tudományokat, habár az elméleti alapjait már megrongálták. Az élet hagyományos formáival ellentétben az ésszerűségre ösztönöz, és ezzel a francia forradalom, az állami és a társadalmi rend ésszerű formálása is a racionalizmus bélyegét hordja. A racionalizmus emellett a vallásból a csodák kiküszöbölését célozza meg, és ezzel a vallás tiszta ésszé és erkölccsé való átalakítását.


" ... A racionalizmus, ez a lidércfénye a valóságnak, merőben önkényesen csak azokat a részeit világítja meg és hagyja érvényesülni, melyek nem mondanak ellent a "tapasztalatnak" és a "gondolkodás törvényeinek", azaz a nyers, érzéki benyomásoknak és egy hozzájuk alkalmazkodó hiányos logikának, ez a racionalizmus, ... , nem egyéb ideiglenek előítéletnél, s arra hivatott, hogy bizonyos uralkodási idő után megint eltűnjék. --- nem az egyetlen előítélet csupán egyike annak a sok előítéletnek, melyen az emberiségnek története folyamán keresztül kell mennie. ... az értelem uralmának rövid intermezzója két irracionalizmus, a középkori és a jövendő irracionalizmus között,... Az európai racionalizmus tehát, melynek fejlődésmenetét vázolnunk kell, nem volt más, csak egy kis, ázsiai félsziget átmeneti rögeszméje, az emberiség egyik legnyersebb, legkezdetlegesebb és leggyermetegebb szellemi időszakánál, s amit mi "újkor" néven emlegetünk, voltaképpen egy szürke ókor, az emberiség gyermekkorának, őskorának, prehisztorikus korának történelme. ..." (Lásd E. Friedell: Az újkori kultúra története)

Főbb képviselői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Bourke, Vernon J. (1962), "Rationalism", 263. o.
  2. Audi, Robert (1999-es kiadás), The Cambridge Dictionary of Philosophy, Cambridge University Press, Cambridge, Egyesült Királyság, 771. oldal
  3. lásd pl. Louis E. Loeb: From Descartes to Hume, Continental Metaphysics and the Development of Modern Philosophy, Cornell University Press, Ithaca, New York 1981; Anthony Kenny (Szerk.): Rationalism, Empiricism and Idealism, Oxford University Press, Oxford 1986; Peter J. Markie: Art. Rationalism, Routledge Encyclopedia of Philosophy c. műben, § 1.
  4. Lacey, A.R. (1996), A Dictionary of Philosophy, Routledge, London, Egyesült Királyság, 1996., 286-287. o.
  5. Monadológia § 28, idézve: Audi, Robert, The Cambridge Dictionary of Philosophy, Cambridge University Press, Cambridge, Egyesült Királyság, 1995. 2. kiadás, 1999.; 772. o.
  6. Lisa Montanarelli (könyvszemle). „Spinoza stymies 'God's attorney' -- Stewart argues the secular world was at stake in Leibniz face off”, San Francisco Chronicle, 2006. január 8. 
  7. Kelley L. Ross: Baruch Spinoza (1632-1677). History of Philosophy As I See It, 1999. szeptember 5
  8. ^ a b c d Anthony Gottlieb. „God Exists, Philosophically”, 'The New York Times: Books', 1999. július 18. „Spinoza, egy 17. századi holland zsidó gondolkodó nem csupán hirdette a tolerancián és jóindulaton alapuló filozófiát, hanem így is élt. Saját idejében és sokáig utána is szidták feltételezett ateizmusa miatt, de még ellenségeinek is be kellett látniuk, hogy jámbor életet élt.” 
  9. ^ a b c Michael LeBuffe (könyv recenziójának írója). „Spinoza's Ethics: An Introduction, by Steven Nadler”, 'University of Notre Dame', 2006. november 5. 
  10. ^ a b ANTHONY GOTTLIEB. „God Exists, Philosophically (Steven Nadler "Spinoza: A Life" c. könyvének szemléje)”, The New York Times -- Books, 2009. szeptember 7. 
  11. EINSTEIN BELIEVES IN "SPINOZA'S GOD"; Scientist Defines His Faith in Reply, to Cablegram From Rabbi Here. SEES A DIVINE ORDER But Says Its Ruler Is Not Concerned "Wit Fates and Actions of Human Beings."”, 'The New York Times', 1929. április 25. 
  12. Hutchison, Percy. „Spinoza, "God-Intoxicated Man"; Three Books Which Mark the Three Hundredth Anniversary of the Philosopher's Birth BLESSED SPINOZA. A Biography. Írta Lewis Browne. 319. o. New York: The Macmillan Com- pany. $4. SPINOZA. Liberator of God and Man. Írta Benjamin De Casseres, 145. o. New York: E.Wickham Sweetland. $2. SPINOZA THE BIOSOPHER. Írta Frederick Kettner. Bevezetést írta Nicholas Roerich, New Era Library. 255. o. New York: Roerich Museum Press. $2.50. Spinoza”, 'The New York Times', 1932. november 20. 
  13. Spinoza's First Biography Is Recovered; THE OLDEST BIOGRAPHY OF SPINOZA. Szerkesztette fordításokkal, bevezetéssel, kommentárral A. Wolf. 196. o. New York: Lincoln Macveagh. The Dial Press.”, 'The New York Times', 1927. december 11. 
  14. IRWIN EDMAN. „The Unique and Powerful Vision of Baruch Spinoza; Professor Wolfson's Long-Awaited Book Is a Work of Illuminating Scholarship. (Book review) THE PHILOSOPHY OF SPINOZA. Írta Henry Austryn Wolfson”, 'The New York Times', 1934. július 22. 
  15. Cummings, M E. „ROTH EVALUATES SPINOZA”, 'Los Angeles Times', 1929. szeptember 8. 
  16. SOCIAL NEWS BOOKS. „TRIBUTE TO SPINOZA PAID BY EDUCATORS; Dr. Robinson Extols Character of Philosopher, 'True to the Eternal Light Within Him.' HAILED AS 'GREAT REBEL'; De Casseres Stresses Individualism of Man Whose Tercentenary Is Celebrated at Meeting.”, 'The New York Times', 1932. november 25. 

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Descartes: Értekezés a módszerről
  • Spinoza: Etika
  • Leibniz: „Metafizikai értekezés” – Leibniz válogatott filozófiai írásai
  • Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája