Pragmatizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pragmatizmus amerikai eredetű filozófiai irányzat, mely szerint egy elmélet igazsága vagy helyessége annak gyakorlati működőképességében és eredményességében nyilvánul meg.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Európai gyökerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francis Bacon empirikus hagyománya, amit Thomas Hobbes, John Locke és David Hume visz tovább hatott leginkább az első pragmatikusokra. A pragmatikus szó sok Kant szövegben is megtalálható.

Az irányzat születése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. században alapították meg az akkoriban erősödő Egyesült Államokban a Metafizikai Klub két tagja: Charles Sanders Pierce és William James. A pragmatizmus megnevezést legelőször James használta, azonban a későbbiek során Peirce, hogy elhatárolódjon Jamestől, a pragmaticizmus szót használta. Kettejükön kívül még John Deweyt és F.C.S Schillert is az első pragmatikusokként emlegetjük. Az irányzat fontos képviselőjének tekinthető a 2007-ben elhunyt Richard McKay Rorty is.

Alapelvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyakorlat elsőbbsége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pragmatikusok szerint az elmélet és a gyakorlat nem különíthető el egymástól. Az elmélet csak a gyakorlat felé vezető út, azonban egy elmélet csak akkor lehet igaz, ha az empirikusan alátámasztatott. A gyakorlat azonban nagy valószínűséggel sikertelen lesz, ha azt egy elmélet nem előzi meg.

Naturalizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antiszkepticizmus és fallibilizmus összeegyeztetése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antiszkepticizmus és fallibilizmus összeegyeztetése a pragmatikusok legfőbb célja. Attól még, hogy az emberi tudás részleges, nem szükséges kételkednünk a világ megismerhetőségében.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar Virtuális Enciklopédia
Pragmatic America. – Uo. 542-547. old.1 A „The New Republic”-ból. 1922. április 12.