Reneszánsz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Leonardo da Vinci: Vitruvius-tanulmány, példa művészet és tudomány ötvözésére a reneszánszból
Benozzo Gozzoli: A Háromkirályok vonulása, freskó, Palazzo Medici-Riccardi-kápolna, Firenze

A reneszánsz (franciául renaissance, olaszul rinascimento, jelentése magyarul: újjászületés) a képzőművészetben 1420 körül alakult ki Firenzében, majd átterjedt egész Itáliára. Az Alpoktól északra fekvő európai területeken csak 1500 után terjedt el. Tudományos forradalmat, művészeti átalakulást, megújulást hozó, meghatározó kulturális mozgalom volt Európa újkori történelmének hajnalán. Egyben művelődéstörténeti és művészettörténeti korszak is, amely a középkor végét és az újkor elejét (korai újkor) felölelő átmeneti időszakra esik. A reneszánsz kezdetét Itáliában a 14. századra, Európa többi részén többnyire a 16. századra teszik. A reneszánsz stílus ezenkívül a művészettörténetben jellegzetes korstílust is jelöl.

A reneszánsz tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz megjelölés a 19. században keletkezett, elsősorban az ókori klasszikus szövegek, ismeretek és ezek hasznosításának művészeti és tudományos újra felfedezésére utal. Másodsorban ezeknek a szellemi tevékenységeknek az eredményeként, az európai kulturális élet általánosságban vett újjászületését is jelöli. A történészek a reneszánsz fogalmát kiterjesztően értelmezik. Váczy Péter, illetve Jacques Le Goff hangsúlyozzák, hogy a hagyományosan a 14-16. századok közé tett reneszánsz korszakát megelőzően is beszélhetünk reneszánsz korszakokról: Karoling-reneszánszról, Ottó-kori reneszánszról, illetve 12. századi reneszánszról.

Korszakolás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 14. század (Trecento, vagyis '300-as évek) – proto-reneszánsz (elő reneszánsz): csak az irodalomban jelenik meg. A többi művészeti ágban még a gótika uralkodik.
  • 15. század (Quattrocento, '400-as évek) – kora reneszánsz: törekvés a tökéletesnek tartott antik művészet színvonalának elérésére, minden művészeti ágban. 1480-tól érett reneszánsz.
  • 16. század (Cinquecento, '500-as évek) – eléri, sőt meghaladja az antikvitás színvonalát.

1520-1600 között: késő reneszánsz, ill. manierizmus: a reneszánsz harmónia felbomlása, formanyelvének modorossá válása (maniera: modor)

A reneszánsz kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz fokozatosan alakult ki különböző helyeken és időben, így elindulása, ezáltal formálisan a középkor vége nem köthető meghatározott helyhez vagy időhöz. A reneszánsz kezdetét egyetemlegesen Észak-Itáliához kötik, külön kiemelve Firenze városát. Itt alkotott a korai reneszánsz művész, Dante, az első író, aki személyében megtestesítette a reneszánsz szellemiségét.

A másik korai reneszánsz művész, Petrarca által elindított humanizmus hirdette, hogy az ember a Római Birodalom idején elérte teljesítőképessége csúcsát, és azóta a társadalmi pusztulás kora zajlik, ami megérdemli a sötét középkor elnevezést. Petrarca társadalmi, művészeti és műveltségi fejlődés tekintetében, nem pedig vallási események sorozatában szemlélte a történelmet. Az újjászületést ősi kéziratok és a humanista oktatási módszerek útján az ókori római és görög kulturális örökség újrafelfedezésében fogalmazta meg. Ezek a múltból származó új ötletek fejlődési gátat szakítottak át a művészetekben, a tudományban és más területeken.

Itáliai reneszánsz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leonardo da Vinci: Sziklás Madonna (1483, Louvre)

A reneszánsz kort az itáliai reneszánsz nyitotta meg. Észak-Itáliából indult, a központja Firenze volt. Később terjedt dél felé, hogy Rómát is teljesen újjáformálja, a város teljesen újjáépült. Itáliából terjedt el Európa többi részére.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A késő középkorra Közép- és Dél-Itália, ami egykoron a Római Birodalom szíve volt, messze elmaradottabbá vált Észak-Itáliánál. Róma lepusztult, a pápai állam gyenge irányítás alatt állt, a pápaság intézménye átkerült a franciaországi Avignonba. Nápoly, Szicília és Szardínia hosszabb-rövidebb időszakokra idegen uralom alá került.

A 14. században Észak-Itália hadakozó városállamokra szakadt, a legerősebbek ezek közül Milánó, Firenze, Pisa, Siena, Genova, Ferrara és Velence voltak. Észak-Itáliát ráadásul a pápai erők és a Német-római Császárság közötti hosszúra nyúló hatalmi harcok is szétszabdalták. Mindegyik város valamelyik oldalhoz tartozott, de belsőleg is megosztottak voltak a két oldal között. A kívülről jövő támadás kevésbé volt jellemző, az államok közötti gyakori háború viszont annál inkább.

Az észak-itáliai államok a leggazdagabbnak számítottak Európában. Az arab világon és a Bizánci Birodalom területein át vezető főbb nemzetközi kereskedelmi útvonalak az erős hadiflottát építtető Genova, Pisa és Velence kikötőiben értek véget. A szárazföldi államok a kereskedelmen túl a völgyében folyó gazdag mezőgazdasági tevékenységnek köszönhetően virágoztak. Firenze az Észak-Európából importált gyapjúra és a keleti selyemre épült textilüzlet és ruhagyártás fellendülésének köszönhette gazdagságát. Abban a korban a hadseregeket főként zsoldosok alkották, és ezek a városállamok tekintélyes haderőt tudtak felvonultatni viszonylag csekély népességük ellenére is.

Az Egyiptomtól a Balti-térségig terjedő megnövekedett kereskedelem jelentős többletet termelt, ami bányászati és mezőgazdasági beruházásokat tett lehetővé. Ezáltal, míg Észak-Itália nem volt gazdagabb erőforrásokban Európa más részeinél, a fejlesztések sokkal magasabb megtérülést hoztak neki.

A kereskedelemből származó többletbevétel Észak-Itáliát Európa pénzügyi központjává is emelte. A firenzei forint vált a nemzetközi kereskedelem de facto pénzévé, egyúttal Firenze az európai bankszakma fővárosává vált. A megerősödött céhekben képzett kereskedők dolgoztak, akik a város gazdagságának és a kormány erejének alapjait jelentették.

A Földközi-tengeren átívelő kereskedelmi utak a kultúra és a tudás útvonalai is voltak egyúttal. Konstantinápolytól az akkoriban kereszténnyé vált Spanyolországig és az arab világig a klasszikus kor régi, szinte elfeledett ismeretei áramlottak a központokba. Egyiptomból és Levantéből így jutottak el az arab tudományos, filozófiai és matematikai ismeretek is Észak-Itáliába.

A reneszánsz felvirágzásának központi eleme volt a feudalizmus vége, és Észak-Itália kedvező helyzetben volt, mert Európa többi részéhez képest sokkal kevésbé volt feudális, a földbirtokos nemesség gyengébb volt a városi patriarkáknál. A kereskedelem bővülése a reneszánsz elején felerősítette ezt a jellegzetességet. A feudalizmus hanyatlása és a városok virágzása egyúttal öngerjesztővé és egymást erősítővé vált; például a luxuscikkek iránti kereslet a kereskedelem növekedését hozta, ami a kereskedők gazdagodásával járt, vagyis új keresletet teremtett a luxuscikkekre.

A reneszánsz elérkezését több katasztrófa is megelőzte, ami önmagában még nem jelezte, hogy rövidesen új eszmék látnak napvilágot.

Az Oszmán Birodalom kettészakította a keleti világot, elvágva ezzel a kereskedelmi utakat. 1345-ben Anglia nem tudta kifizetni a kölcsöneit, ami zavart keltett a bankszektorban és a két legnagyobb itáliai bank összeomlásához vezetett. Két évvel később pedig eljött a fekete halál, ami végigsöpört Európán és súlyos csapást mért különösen a sűrűn lakott településekre. A zűrzavar növekedett, ezt jelezte 1378-ban a firenzei textilmunkások felkelése is. A katasztrófák azonban paradox módon inkább előkészítették a reneszánsz kialakulását, semmint meggátolták volna azt.

Az Oszmán Birodalom Bizánc elfoglalásával menekülthullámot idézett elő a gazdag és művelt görögök körében, akik az ókori görög tudást, ismereteket és kultúrát hozták magukkal Itáliába.

A fekete halál ugyan letarolta Európa lakosságának egyharmadát, de a fennmaradt népesség gazdagabbá, tápláltabbá vált, értéktöbblete képződött, amit luxuscikkekre, művészetekre, építészetre fordíthatott. A járvány csillapodtával a kora 15. században Európa népessége újra növekedésnek indult, ami a termékek és szolgáltatások iránti fokozódó kereslet miatt a bankárok, kereskedők és kisiparosok rétegének kialakulásához és megerősödéséhez vezetett.

A Bardi- és a Peruzzi-bankok összeomlása Firenzében megnyitotta az utat a Mediciek felemelkedése előtt.

Fejlődés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A firenzei etosz a Mediciek, a művészeteket és építészetet pártoló gazdag bankárcsalád uralkodása alatt érte el csúcspontját, és gyorsan terjedt Firenzéből a környező államok felé. 1447-ben Francesco Sforza lépett hatalomra Milánóban és a még középkori várost felgyorsult ütemben a művészetek és a tudás központjává tette. Velence szintén a reneszánsz kultúra, különösen az építészet központjává vált, miután leszámolt ellenlábasaival, Pisával és Genovával, és felügyelete alá vonta a Földközi-tengert.

1378-ban a pápa visszatért Rómába, de a néhai birodalmi központ a reneszánsz első éveiben továbbra is szegény és lepusztult maradt. A nagy átalakulás V. Miklós pápa uralma alatt jött el. A pápa nagyszabású újjáépítésbe fogott, aminek következtében a város nagyrészt megújult. Részben a Medici és Borgia családok pápai befolyásának következtében a reneszánsz művészet és filozófia egyhamar eljutott a pápai államba. IV. Szixtusz pápa folytatta V. Miklós munkáját és többek között elrendelte a Sixtus-kápolna megépítését.

Girolamo Savonarola, prédikációi nyomán került sor 1497 és 1498 februárjában Firenzében a világi hívságok, erkölcstelenségek tárgyainak, műalkotásoknak máglyán történő elégetésére

A reneszánsz vége ugyanúgy csak pontatlanul határozható meg, mint a kezdete. Firenzében Girolamo Savonarola 1497-ben bekövetkezett hatalomra lépése jelentette a város virágzásának végét. Miután a merev, aszketikus szerzetes a reneszánsszal érkező szekularizáció és a nemi élvezetek, a homoszexualitás terjedésének negatív reakciói miatt hatalomra jutott, szűkszavú törvényei értelmében műalkotások ezrei semmisültek meg a „Hiúság máglyáján” Firenze központjában. A legismertebb dátum a reneszánsz végére Itáliában 1527. május 6., amikor spanyol és német csapatok lerohanták és kifosztották Rómát (Sacco di Roma). A félszigetre való benyomulás idegen hatalmak több évszázados uralmának kezdetét jelentette, ugyanakkor a hadművelet után még évekkel is készültek reneszánsz művek és épületek. A zenetörténelem számára például a reneszánsz vége rendszerint 1600 vagy 1620.

Politika és háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz első része alatt a városállamok között az elsőségért csaknem állandó háború folyt földön és vízen egyaránt. A szárazföldi harcokban főként zsoldosok küzdöttek, akiket szerte Európából toboroztak, de különösen Németországból és Svájcból érkeztek sokan. A zsoldosok indokolatlanul nem akarták kockára tenni az életüket, így a háború főként ostromok és dobálós csaták közötti manőverekből állt. Mindkét oldal zsoldosainak az volt az érdekük, hogy elnyújtsák az összeütközéseket, mert tovább tartott a foglalkozásuk. Ráadásul a zsoldosok állandó fenyegetést jelentettek az alkalmazóik számára is. Ha nem kaptak fizetést, a gazdájuk ellen fordultak. Ha nyilvánvalóvá vált, hogy egy állam a zsoldosai markában van, nagy volt a kísértés a zsoldosok számára, hogy átvegyék az irányítást és ez párszor elő is fordult.

A tengeren az itáliai városállamok flottái csatáztak, itt a fő versenyzők Pisa, Genova és Velence voltak. Egy hosszabb konfliktus után a genovaiaknak sikerült szétverni a pisaiakat, de Velence erősebb ellenfélnek bizonyult és egy velencei támadás során 1380-ban a genovai flottát megsemmisítették, amitől kezdve Velence lett az egyeduralkodó.

A szárazföldön Firenze és Milánó csatázott évtizedekig a vezérszerepért. A két hatalom azonban 1454-ben félrerakta sérelmeit és békét kötött, ami évszázadok óta először viszonylagos nyugalmat kölcsönzött a térségbe.

Tudomány és filozófia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Francesco Petrarca (1304–1374), a humanizmus atyja

Petrarca volt, aki megalapította az új tudásszerzési módszert, a humanizmust, ami az embert az önálló döntés és gondolkodás képességével rendelkező racionális és érző lénynek tekinti.

Petrarca a klasszikus latin mellett a görög irodalom megismerését is bátorította. (Ebben fontos tényező volt több elveszettnek hitt vagy feledésbe merült ókori kézirat előkerülése.) Ezeket a törekvéseket a vagyonos itáliai előkelőségek, kereskedőfejedelmek és urak is nagylelkűen támogatták és komoly összegeket fordítottak könyvtárak építésére. A múlt felfedezése divatossá, sőt a társadalom felsőbb osztályaiba való belépéshez szükséges szenvedéllyé vált.

A görög munkák megismerésével, a kéziratok összegyűjtésével, miután könyvtárakat és múzeumokat hoztak létre, elérkezett a könyvnyomtatás hajnala. A görögről és latinról kortárs nyelvekre fordított szövegek szerte Európában fogékony közönségre találtak.

A reneszánsz során a filozófiával, művészetekkel és irodalommal való foglalatosság mellett is tovább élt a tudományos elmaradottság. A klasszikus források iránti hódolat tovább őrizte Arisztotelész és Ptolemaiosz téves nézeteit is a világegyetemről. Egyúttal a természetet a humanizmus is élő lélekkel rendelkező teremtménynek kezelte, amit nem törvények vagy a matematika irányít és a filozófia is sokat vesztett szigorúságából, amikor a logikai törvényeket és a dedukciót másodlagosnak tekintette a megérzéshez vagy az érzelmekhez képest.

A reneszánsznak Észak-Európába kellett eljutnia ahhoz, hogy a tudomány újjá tudjon éledni olyan nagyságokkal, mint Nikolausz Kopernikusz, Francis Bacon és Descartes. Ők azonban sokkal inkább kora felvilágosodáskori gondolkodóként, semmint késő reneszánszként ismertek. (Lásd a Tudományos forradalom szócikket. )

Irodalom és költészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz előtt az olasz nyelv nem számított irodalmi nyelvnek Itáliában. Csak a 13. században kezdtek az itáliai írók anyanyelvükön írni a latin, a francia vagy a provanszál helyett. Az 1250-es évek azonban komoly változást hoztak az itáliai költészetben a Dolce stil novo (Édes új stílus) megjelenésével, aminek fő ismertetőjegye volt, hogy inkább a plátói szerelemre helyezte a hangsúlyt az alázatos szerelemmel szemben. Az itáliai irodalomban tehát, különösen a költészetben komoly változások indultak el már évtizedekkel a reneszánsz igazi megjelenése előtt, és a művek növekvő számban kezdtek az olasz népnyelven megjelenni.

Ezeknek a munkáknak a forrásai a vallási témák helyett nagy számban a kereszténység előtti ókori római és görög időkhöz nyúltak vissza, miután mindkét kultúrát mély hódolat övezte a reneszánszban, különösen a sötét középkornak nevezett időszak után. A legtöbb szerző ekkor megpróbálta beemelni munkáiba az ókori nagyságok módszereit és stílusát; a rómaiak között Cicero, Horatius, Sallustius és Vergilius, a görögök között Arisztotelész, Homérosz, Platón és Szókratész voltak a legversenyképesebbek.

A reneszánsz irodalmat és költészetet a fejlődő tudomány és filozófia is nagymértékben befolyásolta. A humanista Petrarca, az új iskola megteremtője maga is kiváló költő volt, aki számtalan művet jelentetett meg. Latinul a pun háborúkról publikált, miközben az olasz anyanyelven szerelmes szonetteket írt viszonzatlan szerelmének, Laurának. Ezzel az elsők között volt, aki Itáliában szonetteket írt.

Petrarca tanítványa, Giovanni Boccaccio is híres íróvá vált. Főműve, a Dekameron kerettörténetben száz történetet foglal össze tíz elbeszélő tollából, akik tíz éjjelen keresztül menekültek Firenze külvárosában a pestis elől. Petrarca és Boccaccio munkái komoly hatást gyakoroltak a későbbi angol Reneszánsz szerzőkre.

Niccolò Machiavelli (1469–1527), A fejedelem szerzője

A reneszánsz irodalomra a negyedik hatást a kereszténység, az ókori klasszikusok és a humanizmus új tanai mellett a politika gyakorolta. A politikai filozófus, Niccolò Machiavelli főművével, A fejedelemmel széles körben ismert szerzővé vált Itáliában és nyugati világban. A könyv nyomán kialakult „machiavellisztikus” jelző pontos jelentéstartalmáról ugyan megoszlanak a vélemények, de ettől függetlenül a szakértők abban egyetértenek, hogy több más reneszánsz munka mellett A fejedelem a mai irodalomra is komoly hatással bíró mű.

Szobrászat, festészet és építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A képzőművészetek közül először a szobrászat mutatott reneszánsz vonásokat. Donatello, az egyik legismertebb korai reneszánsz szobrász Dávid című szobrával a meztelen emberi testről alkotott maradandó tanulmányt. Körülbelül egy évszázaddal később Michelangelo megfigyelte, hogy az építészeti struktúráktól teljesen eltérő alakzatok veszik körül az embereket, és fel is használta ezeket. Az ő Dávid-szobra szintén a meztelen testet ábrázoló tanulmány, ami azóta is széles körben ünnepelt mű még naturalisztikusabb vonásokkal. Érdekesség, hogy mindkét szobor kontraposztban áll, ami a reneszánsz szobrok tipikus jellemzője volt.

A reneszánsz festészet a realizmus perspektívájáról vált ismertté, valamint eltávolodásáról a vallási témáktól, ami a középkori művészet velejárója volt. Ehelyett az emberi test és a tájképek kerültek a figyelem középpontjába. A figurák a gótikus festészet laposságához képest forradalmi újítást hoztak térhatású megformálásukkal. A legismertebb festők ebben a korban Leonardo da Vinci, Raffaello és Michelangelo voltak, képeik a legszélesebb körben ismert műalkotásokká váltak szerte a világon. Az Utolsó vacsora, az Athéni iskola és a Szent Család mind perspektivikus, élő és természetes bemutatásai embereknek és tájaknak. A reneszánsz festészet hatására alakult ki a 16. század környékén a manierizmus, ami főként tájakat és portrékat ábrázolt vallási témákkal, a figurák elnyúltabbá váltak, mozgásuk mesterkélt jelleget öltött.

A poznańi városháza

Csakúgy, mint a festészetet, a reneszánsz építészetet is a klasszikusok inspirálták. A legkorábbi épületek, amelyek reneszánsz jellegzetességet mutatnak, Firenzében találhatók, a Filippo Brunelleschi által tervezett Santo Lorenzo és a Pazzi-kápolna. A Santo Spirito előcsarnoka a fényesség és a tágasság megjelenítésében új felfogást nyitott, ami jellemző volt a korai itáliai reneszánszra 1420-tól 1500-ig. Az építészet a humanista filozófiát tükrözi, a világosság és a tiszta elme szembeállt a középkor sötétségével és boszorkányságaival. A klasszikus antikvitás újjáélesztését a legjobban a Ruccelai palota tükrözi, az oszlopok itt a klasszikus sorrendet követik, a földszinten dór, az első emeleten ión, a másodikon pedig korintoszi stílusúak.

A reneszánsz stílus teljességében 1500 körül, Rómában bontakozott ki, ahol felépült a Szent Péter-bazilika, a kor leghíresebb építménye. Eredetileg Donato Bramante tervezte, aki az egyik legkeresettebb építész volt abban az időben, de az épületen végül majdnem minden ismert reneszánsz művész is dolgozott, köztük Michelangelo is.

A késő reneszánsz kezdetét 1550-ben a kolosszeum-motívum megjelenése jelentette, ahol az épület homlokzatát két vagy több emelet magasan díszítették az oszlopok.

Zene és tánc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus zene reneszánsz korszaka nagyjából a 14. és 16.század között készült művekre vonatkozik. A korszak végét könnyebb meghatározni a kezdeténél, miután a többi művészethez hasonlóan a zenei felfogásban sem volt forradalmi átalakulás a 15. század folyamán.

A korai reneszánsz zene egyik leglényegesebb jellemzője a terc hangköznek, mint konszonanciának a növekvő elfogadottsága volt szemben a középkorral, amikor azt még disszonáns hangköznek tekintették. A polifónia a 12. század óta elterjedt volt, de az élesen elkülönülő szólamok növekvő bonyolultsága csak a 14. században jelent meg. A 15. század egyszerűsödést hozott, ekkor kezdtek a szólamok lesimítottságára törekedni.

A 15. század vége felé a festészetben akkor jelentkező szemkápráztató részletességgel párhuzamosan a polifónikus szent zene ismét összetetté vált. Ezt a 16. század elején aztán ismét egyszerűsödés követte.

A késő 16. század a madrigálok megjelenésével elhozta a világi zenét, ami a néha extremitásokba hajló bonyolultság felé haladt. Ekkor a reneszánsz lényegét jelentő módon az ókori görög zenei formák felélesztésével, egyszerű kísérettel, gyászdalokon keresztül próbáltak a zenészek is a klasszikus világ felé fordulni.

Északi reneszánsz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz központja Itáliában volt, de idővel fokozatosan átterjedt Európa többi országára. Legkorábban Magyarországon jelent meg a 15. század közepén.

A Mátyás graduale néven ismert énekeskönyv egy lapja

Mátyás király kitűnően beszélt és olvasott olaszul és rajongott a reneszánsz vívmányaiért. Az itáliai mintára bevezetett közegészségügyi és oktatási intézmények, valamint az új jogrendszer Magyarország fejlődésére jelentős hatást gyakoroltak. Bőkezű pártfogása sok itáliai humanistát vonzott a budai és visegrádi királyi udvarba (például Galeotto Marziót és Antonio Bonfini történetírót). Több itáliai tudós és művész 1476-ban Mátyás második feleségének, a nápolyi Beatrixnak a kíséretében érkezett Budára. Mátyás könyvtára, a Bibliotheca Corviniana, Európa legnagyobb történelmi, filozófiai és tudományos kódexgyűjteménye volt, amelyet csak a római pápák vatikáni könyvtára múlt felül.

Lengyelországban az első itáliai humanista Filip Callimachus volt a 15. század második felében. Sok itáliai érkezett I. Zsigmond lengyel király krakkói királyi udvarába 1518-ban, amikor feleségül vette a milánói Bona Sforzát.

Franciaországba a 16. század elején I. Ferenc király hozta be az itáliai művészeket és művészeteket, akik segítségével, hatalmas kiadásokkal díszes palotákat építtetett. Az írók, mint François Rabelais, szintén az itáliai reneszánszból kölcsönözték inspirációikat. Franciaországból a kor szelleme a 16. században továbbterjedt Németalföldre, a Német-római Birodalomba és Angliába, ahol I. Erzsébet királynő uralkodása alatt a legnagyobbak, William Shakespeare és Christopher Marlowe, valamint több más nagy művész, zeneszerzők és építészek hozták el az északi reneszánszt.

Az északi reneszánsz az itáliaival ellentétben a Nyugat-Európán átvonuló hatalmi centralizációs folyamatokkal, valamint a reformációval egy időben zajlott, amit hosszú lefolyású külső és belső konfliktusok kísértek a formálódó nemzetállamokban.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugat-Európa egységesen a feudalizmus befolyása alatt állt, sokkal jobban, mint Itália, ez a gazdasági rendszer vezérelte az európai társadalmakat évszázadokon át. A feudalizmus azonban a reneszánsz felbukkanásakor már jelentős hanyatlásnak indult, ami elősegítette a reneszász társadalomra, kultúrára, gazdaságra kifejtett hatásainak érvényesülését.

A nyugati egyházszakadás, ezzel katolikus egyház meggyengülése, a szekuláris (világi) intézmények terjedése a 15. században szintén olyan folyamatok voltak, amelyek a reneszánsz és az azt kísérő nézetek, köztük a humanizmus számára nagyobb teret nyitottak. Az egyház, látva, hogy a kereszténység továbbra is a legnagyobb befolyással bír egész Európában, eltűrte, sőt néhol bátorította a művészi kifejezés olyan formáit, amelyeket száz éve még üldözött volna.

A reneszánsz átalakulási folyamatainak sebességét Európában a könyvnyomtatás feltalálására szokták visszavezetni. A Gutenberg-galaxis akkor érkezett, amikor Itáliában a reneszánsz már javában zajlott, de igazi hatalmát a nyomtatott iratok tömeges előállítása terén az északi reneszánsz megalapozásával fejtette ki. Az ismeretek terjesztésének a nyomtatás segítségével feltárult új módszerei a közvéleményt befolyásoló tájékoztatási lehetőségek kibővülése mellett az anyanyelvi fordításokkal új nézetek és művészetek, valamint a tudományos kutatómunka terjedését is jelentősen előmozdították és így határozták meg döntően a reneszánsz korának további alakulását.

Művészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz művészeti eljárásokat, miután megérkeztek Európába, mindenhol a helyi körülményeknek megfelelően fogadták és alakították át. A korszak híres festői, mint Albrecht Dürer, Pieter Bruegel, Hans Holbein, Robert Campin, Jan van Eyck és Rogier van der Weyden az új hatások mellett többnyire sokat megtartottak a gótikus stílusból is, és ötvözték a stílusokat, amely folyamat Hieronymus Bosch munkáin fedezhető fel a legjobban. Az északi reneszánsz művészet, részben a reformáció hatására, többet hagyott meg a keresztény hagyományokból a klasszikusok mitológiákhoz képest, mint az itáliai.

A legnagyobb különbség az északi és az itáliai reneszánsz között a használt nyelv volt. Amíg az itáliai humanisták a latin és görög nyelv használatával is a múlthoz fordultak, az északiak inkább a szélesebb körben befogadott anyanyelvükön alkottak.

Felfedezések kora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reneszánsz kor talán legfontosabb technikai fejlesztése az óceánjáró vitorlás feltalálása volt. Az európai és arab hajóépítési technikák kombinációjából létrejött találmány segítségével az emberek képessé váltak hosszú távú kereskedelmi útvonalakat építeni az Atlanti Óceánon keresztül. A fejlesztés egyúttal Észak-Itália európai kereskedelmi uralmának is véget vetett, miután a vagyon és a hatalom nyugatra helyeződött át, Spanyolországba, Portugáliába, Franciaországba és Angliába, amely államok kiterjedt kereskedelmi útvonalak építésébe fogtak az afrikai, ázsiai és az amerikai kontinensek felé. A felfedezések és terjeszkedés során az európai kultúra, így a reneszánsz művészet és eszme is elterjedt szerte a világon.

A reneszánsz kor művészete az Ibériai-félszigeten[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd: Mánuel stílus

A reneszánsz neves személyiségei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Politikai vezetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallási vezetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Írók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erasmus ifjabb Hans Holbein festményén, 1523-ban

Művészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel, Czartoryski múzeum, Krakkó

Tudósok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Filozófusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Jakob Burckhardt: A reneszánsz civilizáció Itáliában (1860.)
  • Peter Burke: The Italian Renaissance (Cambridge, 1988). – Magyar kiadása: Az olasz reneszánsz (Osiris KK., 1999) – a * legismertebb modern szakmunka
  • John Addington Symonds: Renaissance Olaszországban, Budapest 1881-1886.
  • Jean Delumeau: Reneszánsz. Bp. 1997.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]