Giordano Bruno

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Giordano Bruno
Giordano Bruno.jpg
Giordano Bruno
Született
1548
Nola
Elhunyt
1600. február 17. (52 évesen)
Róma
Foglalkozása csillagász
filozófus
Halál oka máglyahalál

Giordano Bruno (kiejtése [ʤorˈdaːno ˈbruːno], latinul Iordanus Brunus kiejtése [jor'daːnus 'bruːnus]) (Nola, 1548Róma, 1600. február 17.) olasz dominikánus szerzetes, filozófus, vándorhumanista, a reneszánsz kor kiemelkedő alakja.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1548-ban született a Nápoly közelében fekvő Nola [1] városában.[2]

Bruno erősen vallásos családba született, édesapja zsoldoskatona volt. Az éles eszű fiút fiatalon, 1562/63-ban 17 évesen felvették a domonkos rendbe Nápolyban, ekkor vette fel az eredeti Filippo helyett a Giordano nevet. Nápolyban töltötte novíciátusát. 1572-ben, 24 évesen pappá szentelték. Már teológiai tanulmányai során kifejezte kétségeit a Szentháromság-tannal kapcsolatban, tiltott könyveket olvasott és nyíltan ariánus nézeteket vallott. 1575-ben mégis teológiai doktorrá avatták. Ezt követően a lázadó hallgatót Rómába küldték a Sopra Minerva kolostorba,[3] ahol előidézte első perét. Az alapvető dogmákkal kapcsolatos eretnek megnyilatkozásai miatt menekülnie kellett Itáliából. Levetette szerzetesi ruháját és északra utazott. Csak akkor viselte ismét a habitust, amikor domonkos kolostorokban akart menedéket keresni.

Nyugtalan vándorélet után 1577-ben Genfben nyomdász lett, ahol áttért a kálvinista hitre. Beiratkozott a helyi egyetemre, de amikor egy röpiratban nyílt támadást intézett a Genfi Akadémia egyik legtekintélyesebb professzora ellen. Brunot ismét bíróság elé állították, bocsánatot kellett kérnie, kiközösítették és elüldözték a városból.

1579-ben Lyonban és Toulouse-ban asztronómiát és arisztotelészi filozófiát tanított, de miután vitába keveredett egy jóindulatú kollégájával, továbbutazott Párizsba, ahol a Sorbonne tanára lett. Innen az angol nagykövet tanácsára Londonba utazott, ahol aztán a francia nagykövetségen lakott. Oxfordban professzorként próbált meg elhelyezkedni. 1583 és 1585 között itt írta meg fő műveit. Írásai miatt Angliában kellemetlenné vált. Felszólították, hogy térjen vissza Párizsba.

Itt, a College de Cambrai-ban nyilvános disputát szervezett "a világról és a természetről". Túlzottan provokatív megnyilatkozásai miatt azonban már az első ülés botrányba fulladt, így még aznap este elhagyta a várost és német földre utazott.

A kálvinista Marburgban elkövette azt a hibát, hogy a "római teológia doktoraként" mutatkozott be. Tovább utazva Wittenbergben áttért az evangélikus hitre, és vendéglátói jóindulatát elnyerve arról zengedezett, hogy a világszellem Egyiptom és Asszíria, Görögország és Róma után most a Német-római Császárságban van jelen, és elénekelt egy dicsőítő éneket Lutherről, mint a pápaság elleni küzdelem harcosáról. Itt élt két évet. Munkatársaival támadt vitái miatt ismét továbbvonult. Bárhol is tartózkodott azonban, mindig konfliktusba keveredett.

1588-ban Prágában élt. II. Rudolf császár, aki egyébként a legzűrzavarosabb tanokat hirdető okkultisták mecénásaként működött, 300 tallért adott Brunonak, csak hogy elhagyja a várost. Tübingenben elhatározták, hogy "emberségesen fognak vele bánni, hogy ne tartózkodjon itt tovább", és 4 tallért ajánlottak fel neki, ha minél hamarabb eltűnik onnan. Helmstedt volt a következő állomása, ahol három értekezést írt a mágia témakörében. Új, evangélikus hittestvéreit olyannyira sokkolta ezekkel, hogy a helyi plébános és szuperintendens kiátkozta őt.

Amikor 1590-ben Frankfurtba érkezett, a polgármester rögtön arra kérte, hogy „filléreit valahol máshol költse el”, de a karmeliták búvóhelyet biztosítottak neki, így 1591-ben Majna-Frankfurtban élhetett, ahol legalább a könyvvásárt látogathatta. Itt talált kiadót két könyvéhez, amelyeket egy évvel később be is mutatott. A könyvvásár egyik látogatóját, a padovai Giovanni Mocenigót oly nagy lelkesedéssel töltötte el e két írás, hogy a könyvek szerzőjét meghívta házitanítónak velencei otthonába. Bruno elfogadta az ajánlatot. Mocenigo a gyakorlati mágiába remélt beavatást, és mivel ezt nem kapta meg, Bruno pedig egyébként is meglehetősen az idegeire ment, rövid úton feljelentette őt a velencei inkvizíciónál.

1592. május 26-án Brunót letartóztatták, eretnekséggel vádolták, kihallgatásai során utolsó írásait visszavonta, és hajlandó volt eskü alatt megtagadni „tévedéseit”, csakhogy szabadon engedjék. De a velenceiek számára túl kényes és bonyolult volt az eset. Bruno szerzetesként - mivel egykor engedelmességi fogadalmat tett és hivatalosan soha sem bocsátották el a rendből - a Római Inkvizíció joghatósága alá tartozott, így végül 1593 elején Rómába vitték. Tanait nem vonta vissza, ezért hosszú per után a 1600. február 17-én a katolikus egyház veszedelmes eretneknek nyilvánította és elevenen elégettette Rómában, a Campo de’ Fiori-n.[4] [5] Bizonyos források szerint[forrás?] kivégzése előtt kivágták nyelvét, hogy ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez.

Életét végigkísérte a világ nagy filozófiai problémáinak boncolgatása, elemzése. Elmélkedéseit előadások során és közel húsz év alatt sok kiadványban ismertette az érdeklődőkkel. Elterjedt nézetek szerint[forrás?] azzal a kijelentésével haragította fel leginkább az egyházat (több száz évvel megelőzve korát), hogy a kor kezdetleges optikai eszközeivel is jól látható csillagok tulajdonképpen távoli Napok, körülöttük ugyanígy bolygók keringhetnek, s azokon a földihez hasonló élet lehetséges.

Ezzel szemben Michael Hesemann Sötét alakok című művében korabeli forrásokra támaszkodva azt állítja, hogy valójában Giordano Brunonak nem azért kellett meghalnia, mert a heliocentrikus világképet vallotta, és nem is azért, mert megdöbbentően korán felismerte, hogy a csillagok távoli napok, hanem mert konokul azt vallotta például, hogy Krisztus nem Isten, hanem mesteri varázsló, aki az embereket az orruknál fogva vezette, és akit ezért joggal akasztottak fel, nem pedig keresztre feszítették. Vagyis valójában nem tudós volt, hanem a mágia teoretikusa, hermészi filozófus. [4] Olaszul és latinul írt, de nemcsak filozófiai műveket, hanem színdarabokat, verseket is.

A per[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pere 7 éven keresztül folyt, hiszen a lehető legnagyobb körültekintés­sel és alapossággal akartak eljárni az ügyben. Ráadásul az eset rendkívül összetettnek bizonyult. Sok időt vett igénybe a tanúk kihallgatása és Bruno valamennyi írásának Rómába vitele is. A vádlott ez idő alatt az Angyalvárban tartózkodott, amely a középkorban a pápák menedékhelyeként, az újkorban pedig az inkvizíció börtöneként működött.

Giordano Bruno emlékszobra a római Campo de’ Fiori tér közepén

Mivel VIII. Kelemen pápa Bruno bűnösségét bizonyítottnak látta, a pápa utasítása szerint a kínzástól eltekintettek. 1598 elejére olyan szerteágazó peranyag gyűlt össze, hogy szükségessé vált az összefoglalás elrendelése. A pápa végül egy tudós teológus jezsuitát, Roberto Bellarmino bíborost nevezte ki Bruno bírájává. Hogy az eljárást lerövidítsék, Bellarmino nyolc pontra csökkentette a Bruno ellen felhozott vádakat, amivel a vádlott is egyetértett.

Sajnos sem a nyolc vádpontot tartalmazó irat, sem a peranyag más dokumentuma nem maradt az utókorra. Amikor Napóleon császár csapatai 1808-ban elfoglalták Rómát, számos peranyagot lefoglaltak és Párizsba vittek. A császár anyagot gyűjtött az egyház ellen, hogy igazolja az Egyházi Állam megszállását és az egyházi javak lefoglalását. Innentől kezdve nem követhető nyomon a peranyag sorsa, ebből kifolyólag az események rekonstrukciójánál utalásokra és más forrásokból vett idé­zetekre kell hagyatkoznunk. Az 1600. február 8-án kihirdetett ítéletben ötször is elhangzott, hogy a vádlott „megbánás nélkül, hajthatatlanul és mereven” ragaszkodik eretnekségéhez.

„Bruno a könyveiben iszonyatosan értelmetlen elképzeléseiről ír: hogy számtalan világ létezik; hogy a lélek egyik testből a másikba vagy egy másik világba vándorol; hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet; hogy a mágia hasznos és megbízható; hogy a Szentlélek nem más, mint a világszellem [...]; hogy a világ öröktől fogva létezik; hogy Mózes a csodákat mágia segítségével hajtotta végre és hogy jártasabb volt a mágiában, mint a többi egyiptomi; hogy törvényeit ő maga találta ki; hogy a Szentírás megtévesztés; hogy ördögök áldásos tetteket tudnak véghezvinni; hogy csak a zsidók származnak Ádámtól és Évától, a többi ember két lénytől, akik egy nappal előbb lettek teremtve. Hogy Krisztus nem Isten, hanem mesteri varázsló, aki az embereket az orruknál fogva vezette, és akit ezért joggal akasztottak fel [...] nem pedig keresztre feszítették; hogy a próféták és az apostolok istentelenek voltak, és hogy néhányukat varázslóként felakasztották. Nem is érnék a végére, ha minden agyszüleményét vissza akarnám idézni, amelyeket Bruno könyveiben és személyesen állított. Röviden szólva mindennek hajthatatlan védelmezője volt, amit pogány filozófusok, valamint régi és új eretnekek felhoztak.”

– Caspar Schoppe Bruno tanairól

„A következő történt: először életéről, tanulmányairól és tanításairól szóltak, majd rámutattak arra, milyen testvéries gondoskodással próbálta meg az inkvizíció figyelmeztetni Brunot, hogy tévúton jár. Felvázolták, milyen konok és istentelen volt Bruno, majd megfosztották egyházi méltóságától, kiközösítették, és azzal a kéréssel, hogy a büntetés vérontás nélkül és oly kegyesen hajtassék végre amennyire csak lehetséges, átadták a világi hatóságnak. Bruno egész idő alatt egy szót sem szólt, csak egyszer nyilvánult meg fenyegető hangnemben: "Lehet, hogy nektek, akik ítéletet hoztok, több okotok van a félelemre, mint nekem, aki elszenvedem azt." A városvezetők emberei a börtönbe vezették (a vádlottat), ahol még nyolc napon keresztül fogva tartották, biztosítva annak lehetőségét, hogy visszavonja tévedéseit; de mindez hiába. Ezért küldték ma a máglyára. Amikor halála előtt elébe tartották a Megfeszített képét, keserű megvetéssel visszautasította azt. Nyomorúságosan pusztult el az izzó lángok közt, és talán épp azon volt, hogy lemondjon a világokról, amelyeket kigondolt. Így bánnak a rómaiak az istenkáromló, istentelen emberekkel.”

– Caspar Schoppe Bruno haláláról, 1600. február 17.[4]

Nézetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sajátosan panteista-naturalista-monista, esztétikai enthuziazmust (enthuziazmus: ihlet, elragadtatás, lelkesedés) képviselt. Sok szempontból tekinthető Spinoza és Schelling előfutárának is.

Ugyan Arisztotelész-ellenes nézeteket vallott - különösen az idő fogalmának értelmezésében - mégis hatással volt rá a nagy filozófus. Emellett a Szókratész előtti bölcselet, a újplatonizmus, Raimundus Lullus (Ars magna) és Nicolaus Cusanus rendszere hatott rá, mégis egységes rendszert dolgozott ki.

Rendszere teológiai szempontból a kereszténység magyarázat-kísérlete sajátos újplatonikus összefüggésben, ami tartalmazza pl. Krisztus megtestesülésének tagadását is.

Felfogása szerint az univerzum mozdulatlan, egyszerre lehetséges és valóságos, lélek, ősok, lényeg, cél és végtelen. Végtelenül sok világból áll, anyag és forma együttese, melynek alapja a passzív anyag. Ezzel azonos az Isten, más néven az aktív forma vagy világlélek, világszellem. A világszellem az univerzumot belülről való kibontakozással (explicatio ab intra) hozza létre. Ettől a világszellemtől vagy Istentől különbözik - az egyetemes gondviselés értelmében - a természet fölött lévő Isten.

Az univerzum és a tér szükségképpen végtelen, ugyanis az abszolút őselv természetének és méltóságának csak így képes megfelelni. Rendszerében nincs központi jelentősége a Naprendszerünknek.

A dolgok szubsztanciája nincs jelen az emberi fogalmakban, csak árnyékai az isteni ideáknak, ugyanakkor az egyes dolgok nem szubsztanciák, mivel azok csak az egyetlen lényeg sokarcúságát tükrözik. Az érzékek számára csupán jelenség a konkrét világban megtalálható különbözőség.

Csak a természetben föllelhető adatoknak, tényeknek, folyamatoknak megfelelő gondolkodás helyes. A filozófiai gondolkodás nem képes felfogni az istenséget, mivel az szubsztancia fölötti valóság, ezért csak a teológia foglalkozhat vele.

A természetben az anyag nem bontakozik ki a maga teljességében, ezzel szemben az abszolútumban egybeesik az aktussal a potencia.[5]

Cusanus rendszeréből a szélsőséges panteizmus következtetését vonja le. Isten transzcendenciáját már teljesen megszünteti, az istenség azonosul a természettel. Isten a végtelen teremtő természet (natura naturans), mely a dolgok csodálatos rendjét mutató érzéki természetben (natura naturata) fejezi ki magát. Az anyag az isteni világlélektől elválaszthatatlan. A világegyetem végtelen és örökkévaló, melyben a különböző formák egymást föltételezik, s a szabadság és a szükségszerűség is teljesen egybeesnek. Így valósul meg a természettel azonos istenségben az ellentétek egybeesése, a coincidentia oppositorum.

A dolgok alkotó eleme a legkisebb, a minimum, a monasz (a matematikai pont vagy a fizikai atom). A fejlődés hordozói ezek az egyszerű szubstanciák, amelyek mindegyike a maga sajátos módján tükrözi vissza a világegyetemet. Mindegyik monasz a monaszok monaszának, az istenségnek egy-egy változata. [3]

Azon munkálkodott, hogy az ősi egyiptomi tudást, a hermetikus hagyományt összeegyeztesse a keresztény teológiával. A hermetikus tanok része volt többek között; a Nap központi szerepe, a Világegyetem végtelensége, a csillagok Naphoz hasonló volta.[6]

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emlékszobra kivégzésének helyén, a római Campo de’ Fiori téren

Olaszul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Clavis magna, Lyon, 1581.
  • Il candelaio. Paris, 1582.
  • De umbris idearum. Paris, 1582.
  • Spaccio de la bestia trionfante. London, 1584.
  • De la causa, principio et uno. Párizs, 1584.
  • Cena de le ceneri. London, 1584.
  • De l'infinito, Universo e Mondi. London, 1585.
  • De gl'heroici furori. Párizs, 1585.

Latinul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • De Magia liber
  • De immenso, innumerabilibus seu de universo et mundis. Frankfurt, 1591.
  • Summa terminorum metaphisicorum. 1595.

Magyarul megjelentek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Párbeszédei az okról, elvről és egyről és a végtelenről, a világegyetemről és a világokról. Budapest, Franklin, 1914. (új kiadás: Budapest, Helikon, 1972.)
  • Válogatott dialógusai. Szerk. Szauder József, Budapest, Hungária, 1950.
  • A végtelenről, a világegyetemről és a világokról. Bukarest, Kriterion – Budapest, Európa, 1990.
  • Bruno, Galilei, Campanella. Szemelvények. Budapest, Művelt Nép, 1953.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Nola
  2. Korabeli térkép
  3. ^ a b Kecskés Pál: A bölcselet története.
  4. ^ a b c Michael Hesemann: Sötét alakok. XVI. Giordano Bruno http://seraphin.hu/btk/egytex/alak.pdf
  5. ^ a b Magyar katolikus lexikon (Bruno, Giordano)
  6. Végh László: Természettudomány és vallás. Kálvin Kiadó. Budapest, 2002.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Michael Hesemann: Sötét alakok, Szent István Társulat, Budapest, 2010 - ISBN 963-2771-06-9
  • Hermann-Peter Eberlein: Más mint reformátor. Giordano Bruno viszonya a protestantizmushoz. Confessio 24 (2000) 2, 76-81.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Giordano Bruno témájú médiaállományokat.


Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Giordano Bruno témában.