Isten

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
William Blake: Az öreg korú (Ancient of Days), 1794, British Museum, London
Amint néztem, egyszer csak trónokat állítottak fel, és az Ősöreg leült. Ruhája fehér volt, mint a hó, fején a haj tiszta, mint a gyapjú. Trónja lobogó lángból volt, kerekei meg izzó parázsból. Tűzfolyó eredt belőle és folyt tovább. Ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer tízezren álltak előtte. Ítéletet tartottak, és felnyitották a könyveket. Dán 7.9-10

Az isten fogalma azon természetfeletti lényt vagy lényeket jelenti, aki vagy akik a világot teremtették, és/vagy annak működését, történéseit irányítják vagy ellenőrzik. A politeista vallások több isten létét feltételezik, a monoteista vallások pedig egyetlenegy Istenét. Vallási dualizmus olyan vallási felfogás, amely szerint a világot két ellentétes isteni erőnek, a jónak és a rossznak küzdelme hozta létre. A különböző vallások más-más tulajdonságokat tulajdonítanak az isten(ek)nek, és általában egyetértenek abban, hogy képességei(k) az embereké(i)t meghaladják. Egyes vallásoknak azonban nincs kifejezett istenszemléletük.

Többistenhit (politeizmus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zeusz az olümposzi isten, az istenek és a mindenség királya a görög mitológiában, az ég és a villámok ura
Az ókori egyiptomi vallás istenei Ozirisz, Anubisz és Hórusz

Kisbetűvel használva az isten szó köznévként jelzi a vallások egyes természetfölötti lényeit, mint amilyenek például az ókori egyiptomi, a görög vagy a római vallás istenei. Az emberiség feltárt és összegyűjtött istenei igen változatosak és nagyon nagy a számuk. Több álláspont és becslés szerint ez legalább tízezer feletti. Nagyon sok vallásban az istenek külön hierarchikus társadalmat alkotnak. Például az ókori görögök uralkodó vallásában maguknak az isteneknek is volt királyuk, Zeusz. Ezen kívül voltak félistenek és más isteni alakok is.

„Min­den nép közt meg­ta­lál­ha­tó az egy­ér­tel­mű meggyő­ző­dés - hi­szen az mind­annyi­unk lel­ké­be van be­vés­ve -, hogy van­nak is­te­nek. So­kan hely­te­le­nül gon­dol­koz­nak ró­luk..., de egyek ab­ban, hogy egy is­te­ni erő és is­te­ni ter­mé­szet lé­te­zé­sét el­is­me­rik.”
Cicero[1]
„Sok olyan dolog van a filozófiában, amit eddig egyáltalán nem magyaráztak meg eléggé, s - miként te is nagyon jól tudod, Brutusom - az istenek természete roppant nehéz és igen homályos kérdés, azonban rendkívüli jelentősége van a lélek megismerése szempontjából, és a vallás előírásait is szükségképpen érinti. E tárgykörben nagyon különböznek és szerfölött eltérnek egymástól a legkiemelkedőbb tudósok nézetei. A megvitatás részletes okfejtést igényel, leszögezve, hogy a filozófia kiinduló pontja mind a mai napig a tudomány, és hogy az Academia hívei bölcsen nem értenek egyet a bizonytalan föltevésekkel...” Cicero: Az istenek természete

Dualista vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zoroasztrizmus legismertebb jelképe a Farvahar (őrangyal), aki az isteni és mennyei dicsőség szimbóluma

A perzsa vallás szembeállított két ellenséges hatalmat, a jó princípiuma Szpenta Mainju („szent szellem”) és a rossz princípiuma Angra Mainju („romboló szellem”) istenségét és megalkotta belőlük a dualista vallást. [2]Később egy embernek tulajdonították az igaz vallás megalapítását: Zarathustra (Zoroaster) prófétának, akinek a tanítása egyaránt tartalmaz monoteista és dualista jellegzetességeket. Zarathustra és istene, Ahura Mazdá „Bölcs Úr”. Mazda teste tűz, feleségei az égi vizek. Ellenlábasa Angro Mainju, a rossz, a sötétség és a halál erőinek ura, aki létrehozta a bűnt, a boszorkányságot, a telet, a halált, a betegségeket, az öregséget. [3] Tiszteletének méltó formája a tűz-kultusz. Zaratusztra halála után Ahura Mazdá főisten lett, akit Ahuramazda, Ormuzd, Ormizd és Oromazesz névvel is illettek. A zoroasztrizmus egyistenhívő elemei hatással voltak a később megjelenő egyistenhívő vallásokra. Ezt a vallást Zarathustra perzsa próféta alapította, aki tanításában beszél a jó és a rossz küzdelméről, a Jók és Rosszak halála utáni tartózkodási helyről (amely nem azonos a keresztény mennyország és pokol elképzelésével), a nyájról és a pásztorról szóló metafóráját általában az eljövendő megváltó jövendölésének tartják. Mazdának hat felsőbbrendű géniusz segít a világ kormányzásában (Vohumano, „A jó lélek", Asavahiszta, »Az igen tiszta", Khsathravairija, „A kívánatos királyság", Szpenta Armaiti, „A tökéletes bölcsesség", Haurvatat, „Az egészség" és Ameretat, „A halhatatlanság".[4]

Egyistenhit (monoteizmus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagybetűs Isten szó (gyakran névelővel: „az Isten”) az istenség nevét helyettesíti ezekben a vallásokban, mivel egyedülvaló lévén így is egyértelmű, kire gondolnak. Az egyistenhívő vallások legfőbb lényét jelöli, mint amilyen a judaizmusnak a Tórában és a Talmudban, a kereszténységnek a Bibliában és az iszlámnak a Koránban megfogalmazott Istene. Gyakran Úrként, Atyaként is megjelenik (a rasztafáriknál Jah).

Az egyistenhit első bizonyított jelei már az ókori Egyiptomban megjelentek. Ehnaton fáraó (i. e. kb. 1367–1350) nevéhez fűződik az Amarna-reform, mely során Aton istent ruházták fel az egyetlen isten rangjával. Van olyan elképzelés, miszerint a többistenhívő panteonok alapvetően korai monoteizmusokból alakultak ki, sőt Étienne Drioton szerint a henoteizmus is „látens monoteizmus”.

Isten fogalma az ábrahámita vallásokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Isten meghatározása a zsidó, keresztény és iszlám vallás (ábrahámita vallások) szerint a következő:

  • a lét vonatkozásában az örökkévaló
  • a világ viszonylatában a teremtő
  • az emberi élet vonatkozásában az atya
  • társadalmi fogalmak szerint tanú, gondviselő és bíró
  • az okság viszonylatában a mindenható,
  • teleologikus viszonylatban az úr vagy az üdvösség (értsd: a helyes vagy erényes élet után esedékes jutalma) megadója.

Isten ilyen felfogása rokonságot mutat más vallásokkal is. Az egyes tulajdonságokkal való konkrét meghatározás eredményeképpen egyfajta tudományosan nehezen bizonyítható létező megtestesítője. (A hit valamire vonatkozó, a cselekvést, a jövőre irányuló lépéseket illető, nem bizonyítható feltételezések köre.)

A zsidó, keresztény és iszlám vallási, kulturális körben a vallásalapítók tiltották Isten közelebbi mibenlétének meghatározását, látványának megjelenítését. (Lásd: „Vagyok, aki vagyok”,[5] és az Isten szó értelmezései, továbbá a ábrázolás tilalma.)

A Biblia Istenének meghatározása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Cima da Conegliano: Isten az Atya
A Bibliából Istent mint személyt ismerhetjük meg

A zsidóság és a kereszténység istenképe a Biblián alapszik. A Bibliából Istent mint személyt ismerhetjük meg, aki a legfelsőbb lény, teremtője, fenntartója és kormányzója az egész világmindenségnek (a látható és láthatatlan dolgoknak egyaránt). Székhelye a mennyben van, de mindenütt jelen van. Az ószövetségi írásokban Isten képi ábrázolásának tilalma még élt és a kereszténységben is megmaradt. Évszázadokon keresztül csak egy-egy jelképpel utaltak Istenre. De az Újszövetség szerint a Fiú színre lépésével az ábrázolás tilalma megszűnt, hiszen a megtestesülés annyit jelentett, hogy Isten, emberré válása által, látható kifejezési formát öltött. Az ókeresztény egyházatyák még többnyire elítélték Isten képi megfogalmazását, jelképes ábrázolása viszont már elfogadottá vált. A későbbi időkben Jézust először képmásként ismerték meg az emberek és a képek szemlélése az isteni misztériumok szemlélését jelentette számukra. „Aki engem lát, látja az Atyát” – mondta Krisztus, János evangéliuma szerint.

 »Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is egy mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.«
János evangéliuma 17,21

A keresztény Apostoli hitvallásban a következőképpen foglalják össze, hogy szerintük kicsoda Isten: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”. Istent egy, a kereszténységbe bevezető könyv a következőképpen határozza meg: „Isten a végtelen Szeretet, végtelen Jóság, végtelen Szépség.” [6] A kereszténység legtöbb változata szerint egyszerre három személy: az Atya, a Fiú (Jézus Krisztus) és a Szentlélek (vagy Szent Szellem); ez a Szentháromság.

Legfőbb tulajdonságai: örökkévaló, egyedüli, láthatatlan, mindenható, mindentudó, szent, tökéletes, jó, igazságos, hűséges, irgalmas, kegyelmes és féltve szerető. Isten lénye az emberi értelmet és befogadóképességet túlhaladja, de kinyilatkoztatásán keresztül megismerhető. Az Újszövetség szerint három személyben jelentette ki magát: ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ezeket a kereszténység a következőképpen határozza meg:

Az Atya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Atya maga az örökkévaló Isten, aki minden létező gondviselője. A Fiún keresztül ismerhető meg: ő nyilatkoztatta ki az Atya természetének lényegét, a szeretetet. Az Atyától született a Fiú. Ortodox szemlélet szerint a Szentlélek is, a katolikusok szerint viszont a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik.

A Fiú[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Torinói lepel: Jézus a Fiú, aki Isten akaratának engedelmeskedve megüresítette magát és emberi természetet vett fel

A láthatatlan Isten képmása és egyszülött Fia, és egyben ő is maga az örökkévaló Isten, egy az Atyával. Minden teremtmény előtt született, a földi és mennyei dolgok és létezők őbenne, őáltala és őérte állnak fenn. Isten akaratának engedelmeskedve megüresítette magát, emberi természetet vett fel. A Szentlélek által fogantatott, a Szűz Máriától megszületett és Jézus Krisztusként itt élt a Földön.

Mindenben hasonlóvá lett az emberekhez, kivéve a bűnt. Földi életében és szolgálatában is engedelmes volt az Atyának, egészen a kereszthalálig. Ezért az Atya feltámasztotta őt a halálból, és dicsőséggel, tisztességgel koronázta meg, úrrá tette kezeinek minden munkája fölött, és a maga jobbjára ültette. „Ajándékozott Néki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”[7] Ő az új és örökkévaló szövetség szerzője, közvetítője az Atya és a világ között.

A Szentlélek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szentlélek szintén valóságos személy, aki az Atyától és a Fiútól származik. Azért jött, hogy a keresztény egyházban Jézus Krisztus személyét fölmagasztalja, és minden hívőt elvezessen a Fiúval való személyes közösségre, Isten valóságos ismeretére és imádatára. A Szentlélek is maga az Isten. Az ellene elkövetett bűnökre nincs bocsánat. Ő kente fel Jézust, hogy betegeket gyógyítson, démonokat űzzön ki, halottakat támasszon fel és hirdesse Isten országát. Ő munkálja ki az emberekben – az Igével egységben – a megtérést, újjászületést, és teszi valóságossá a hívőkben a megváltás ajándékait. Legfontosabb tevékenységei: vezet, tanít, vigasztal és bizonyságot tesz Jézus Krisztusról.[8]

Az emberi élet és a világ értelmezése az egyistenhit szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Isten személyéhez a következő cselekvések kapcsolódnak:

  • ha jutalmaz, akkor áldásban részesít
  • ha megbocsát, akkor kegyelemben részesít
  • ha büntet, akkor elfordítja rólunk tekintetét
  • ha megnyugtat, akkor megvilágosít, stb.

Az ember és Isten viszonylatában az ember Istenről úgy vesz tudomást, hogy

  • imádja, imádkozik hozzá
  • kér tőle, könyörög neki és fohászkodik hozzá
  • tanúságot tesz mellette, illetve a benne való hitéről stb.

Végül Isten fogalmát átszövik az egyéb mindent magába foglaló fogalmakhoz kötődő képzetek, így a természet, az ismeretlen, a csoda, a felfoghatatlan stb. Ilyennel találkozhatunk a panteizmusnál, mely a természetre vagy a világmindenségre tekint istenként.

Deizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A deizmus a 17. és a 18. században kialakult vallásos filozófia, amely nem tagadja Isten létét, de úgy látja, hogy Isten, miután megteremtette a világot, nem avatkozik annak további sorsába. A deizmus tipikusan tagadta a természetfeletti jelenségek – mint a próféciák, csodák, kinyilatkoztatás, szent könyv – létezését és elutasította a kinyilatkoztatott vallási tanokat. A deisták szerint a vallást az emberi észre kell alapozni, illetve a természet megfigyelésének tapasztalataira – mindezek a deizmus rendszerében elegendőek ahhoz, hogy feltárják Isten, a legfőbb létező létét.

Gnoszticizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gnosztikus vallások, világnézetek alapja az, illetve a különféle gnosztikus irányzatok abból indulnak ki, hogy

  • Az igazság előbb létezett, mint minden más
  • Minden emberben eleve benne van ez az eredendő igazság
  • Aki ezen abszolút tudásra szomjazik, az belülről megtalálhatja.

A gnoszticizmus az Istent feltételező világképektől jelentősen, elvi alapjaiban eltérő, spiritualitás. A gnosztikus felfogás szerint mindenki önmagát válthatja meg, azáltal, hogy a világot megismeri, s végül önmagába jut vissza.

Istentagadás (ateizmus)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

"A mai szellem előtt két út áll. Vagy magasabb inspirációkra hagyatkozik, vagy elveszik.” Simone Weil francia aktivista, filozófus és misztikus

Az isten fogalmának memetikai értelmezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Isten létezik, ha másként nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke, vagy fertőzőképessége van.”Richard Dawkins

A memetika képviselői (többek között Dawkins és Blackmore) szerint isten eszméje egy a mémek közül, a vallási mémkomplex egyik tagja. Egy nagyon régóta létező, mutációk során többször függetlenül kialakult mémről van szó, amelynek nagy a túlélési értéke a mémkészletben. Ennek főbb okai a következők lehetnek:

  1. Rendkívüli másolási sebessége
    • Nagy lélektani vonzerő:
      • A lélek örök életét ígérve megoldást kínál a haláltól való félelemre
      • Biztonságérzetet ad az e világi cselekedetek igazságos másvilági jutalmát és büntetését előrevetítve
      • Támaszt nyújt saját fogyatékosságaink miatti aggályainkkal kapcsolatban, placeboként működve
    • Önmaga terjesztésére biztat
  2. Nagy másolási pontossága:
  3. Stabilitása:
    • Dogmatikus, készen kapott válaszokat kínál
    • Könnyen együttműködik más, hozzá közel álló mémekkel, amik hatékonyan növelik stabilitását

Dawkins a kritikusai szerint, a kreacionizmus és a vallás kritikája kapcsán elköveti a csuszkahibát: egy jelenség következményei közül egy rosszat választ ki, és azt általánosítja, ráadásul mindezt úgy, hogy ő maga is bírálja ezt az érvelési típust, amikor ellenfelei kerülnek szóba. Szerintük Dawkins gondolati rendszere „szórakoztató logikai ámokfutás”, amelyben teljesen megalapozatlan következtetések követik egymást.[9] Ezek a vélemények azonban abból az alapvetően téves prekoncepcióból indulnak ki, hogy a memetikai érveknek szükségképpen a teológiai érvekkel kell ütközni. A teológia a vallás egy bizonyos szemszögű megközelítése, a memetikai vallásfogalom pedig egy másik. Nem lehet elvárni egy vitában, hogy az egyik félnek csak az általa cáfolni kívánt véleménynek megfelelő állításokat lehessen tenni.

Az isten mint érzelmi, pszichológiai alapú konstrukció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok eltérő nézet és álláspont van arról, hogy mik az istenek (főként a bibliában leírt Isten) iránti emberi érzelmek és kötődések mozgatórugói. Sigmund Freud az ateista német tudós [10] szerint az egyén nem tud érzelmileg felnőni és továbbra is szüksége van egy óvó és büntető uralkodó apaképre. (Freud 1927)

Kétséges, vajon az emberek egészében véve boldogabbak voltak-e a vallásos tanok korlátlan uralmának idején, mint ma: erkölcsösebbek semmi esetre sem voltak
Sigmund Freud

Isten absztrakciójának társadalmi hasznosságát a lelkiismeret nevű önkontroll megerősítése adja, amely istennek, mint arccal, de főleg mindent látni képes, tekintettel rendelkező személynek a képzetét tételezi, amely bevált viselkedés-irányítási szociális innováció.

Ezen kívül Istennel azonosítjuk a gondolkodást lehetővé tevő „elhatárolás” legszélesebb, legáltalánosabb megfogalmazásait, a kezdő- vagy fix kiindulási pontot (origó), illetve a kezdetet és a véget (alfa és ómega). Ilyen fogalmak, illetve az elhatárolás művelete nélkül ugyanis nagyon nehéz bármit is elgondolni, megragadni.

A 17. század óta a filozófia nem akart mást, mint tudásunknak - melynek igazán érvényes formája egyre inkább a matematikai természettudomány alakját öltötte magára - szilárd bázist, ahogy Descartes mondotta, fundamentum absolutum inconcossumot, valami abszolút, megrendíthetetlen alapot teremteni. Ez a bizonyos alap, ez a fundamentum absolutum inconcossum mindenekelőtt a tudományok nyújtotta világmagyarázat megalapozását szolgálta volna, de tulajdonképpen végső soron mindenfajta igaz tudásét is, amennyiben az újkor elképzelése szerint minden igaz tudás megalapozott, tudományos tudás kell hogy legyen: episztémé, nem pedig puszta vélekedés - doxa. Az európai újkor filozófiája az "egészre" vonatkozó tudásunkat egy matematikai észrendszer formájában akarta kiépíteni. Descartes úgy képzelte például, hogy előbb-utóbb sikerülni fog az erkölcsre vonatkozó tudásunkat is tudományosan megalapozni, a keresztény hagyományra épülő erkölcsi tudást csak addig tekintette követendőnek, amíg nem sikerül az erkölcs tudományos megalapozását megvalósítani.
Vajda Mihály: A kontinentális filozófia helyzete a 20. század végén[11]

Istenérvek és kritikáik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Isten létezése mellett – vagy ellen – számos úgynevezett istenérvet ismerünk a filozófiában. Néhány az ismertebbek közül:

Az istenek létezése tekintetében konszenzus van általában a teológusok, a hívők egy része és a tudósok között abban, hogy ez tudományosan nem értelmezhető, ezért nem igazolható és nem cáfolható. Ennek megfelelően Isten nem szerepel a tudományos elméletekben. Ez alól kivétel például Swinburne és Plantigua.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel
  2. Terebess Ázsia Lexikon - Zoroasztrizmus
  3. Polgár Ernő: A kultúrák eredete és ősképei
  4. Perzsa mitológia
  5. Kiv 3,14, ill. 2Móz 3,14 (katolikus fordítás, protestáns fordítás)
  6. (Dr. Tomka Ferenc: Találkozás a kereszténységgel.)
  7. Fil 2,9–11 (protestáns fordítás, katolikus fordítás)
  8. Egyes egyházak (például Hit Gyülekezete; Jehova Tanúi) hívei a Szent Szellem kifejezést használják, a szellem szót ugyanis alkalmasabbnak tartják az eredeti görög nyelvű újszövetségi pneuma (πνευμα = „szellő”, „lehelet”) kifejezés visszaadására, mint a „lélek” szót.
  9. Dawkins istenellenes könyve „szórakoztató logikai ámokfutás”, www.magyarkurir.hu
  10. Szummer Csaba: Freud avagy a modernitás mítosza, beszelo.c3.hu
  11. Vajda Mihály: A kontinentális filozófia helyzete a 20. század végén

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá az isten címszóra a Wikiszótárban!