Kereszténység

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kereszténység
Christian Cross icon.svg
Kereszt, a keresztények általánosan elterjedt jelképe.
Christian world map.png
A kereszténység mai elterjedése.
(Lila = a lakosság 50%< keresztény, rózsaszín = a lakosság 10–50%-a keresztény)

Kialakult 1. század
Alapító Jézus (Kr. e. 4Kr. u. 29/33)
Fő próféta Jézus
Szent iratok Biblia
Felekezetek katolicizmus, ortodox kereszténység, ókeleti egyházak, protestantizmus

Államvallás Görögország
Korábban majdnem minden európai államban a középkortól a XIX. századig
Fő vallás majdnem minden európai és amerikai államban
Követők száma kb. 2.200.000.000 fő
a világ
lakosságának
(2010-es adat) 32,8 %-a[1]
Főbb események:
29 vag 33Jézus halála
1. egységes (ős)kereszténység
  1. század – apostolok kora
  1.3. századkeresztényüldözések
  313milánói eduktum
  325niceai zsinat
2. hitviták kora
  4.8. századegyházatyák kora
3. középkori kereszténység
  756Pápai állam létrejötte
  1054nagy egyházszakadás
4. a megreformált kereszténység
  1517reformáció
  17. századellenreformáció
5. felvilágosodás, szekularizáció
  18. századfelvilágosodás
  20. század – kommunista vallásüldözések



Ókeresztény ikon.
Középen Nagy Konstantin császár. aki a "Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum", az első nikaiai zsinaton 325-ben elfogadott keresztény Nikaia–konstantinápolyi hitvallás közösen elfogadott szövegének részletét tartja az egyházatyákkal

A kereszténység (a magyarországi protestáns hívők szóhasználatában gyakran keresztyénség)[2] egyistenhívő[3] vallás, amelynek középpontjában a názáreti Jézus élete és tanításai állnak, ahogy az az Újszövetségben szerepel, illetve ahogyan azt az egyes felekezetek magyarázzák.[4] Mintegy kétmilliárd követőjével a legelterjedtebb világvallás. A zsidó és iszlám vallással együtt a bibliai Ábrahámhoz visszavezethető egyistenhívő vallásokhoz tartozik.

A kereszténység az Ószövetségen, valamint Keresztelő Jánosnak, Jézus Krisztusnak és első követőiknek az Újszövetségben leírt életén és tanításaikon alapul. A keresztények egyistenhívőknek vallják magukat, és néhány felekezet kivételével azt is vallják, hogy az Egy Isten a Szentháromságot alkotó három személyben (Atya, Fiú és Szentlélek), mint az Isten szétválaszthatatlan lényegében (hiposztasis) létezik.

A keresztények hite szerint Jézus az ószövetségi próféciák által megjövendölt Messiás (Fölkent), más néven Krisztus, az emberiség megváltója a bűntől. Jézust a keresztény hit Isten fiának, megváltóként emberré lett Istenembernek tartja, aki teljes Isten és teljes ember egy személyben.

A kereszténység számos, kultúránként változó vallásgyakorlatból és számos különféle hitet valló felekezetből tevődik össze. Az elmúlt két évezredben kialakult keresztény felekezetek négy fő ágazatba, időrendben az ókeleti, az ortodox és katolikus, illetve a protestáns (és neoprotestáns) egyházakba csoportosíthatók.

Etimológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A héber Mosiah (משיח), azaz Messiás jelentése: Fölkent. A Messiás szó fordítása óhéberről ógörögre a „Krisztus” szó a Chrisztosz (Χριστός) főnévből származik. Ebből született a görög chrisztianosz (Χριστιανος), illetve a latin Christianus kifejezés, amelyek jelentése „Krisztus-követő”, „krisztusi”. A szó középkori magyar formája kirisztián, kirisztyán, majd keresztyén volt (érdekes, hogy az orosz krisztyányin parasztot jelent, a prasztój, viszont, egyszerűt). A 17. századtól azonban, a katolikus egyházban elterjedt a keresztény alakváltozat a könnyebb ejthetősége miatt, majd a kereszt szóval is összekapcsolták. A magyar protestánsok nagyobb része még ma is a keresztyén alakváltozatot használja, de ma már egyre több újprotestáns is kereszténynek mondja magát, tudva hogy ugyanazon szó régi és új használatáról van szó csupán. Ma egymás mellett használjuk e két kifejezést, a keresztyén egyértelműen a hagyományos protestáns egyházak műszava.

A keresztények száma napjainkban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zichy Mihály: Mentőcsónak, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

(Az itt szereplő adatok a megkeresztelteknek az egyházak saját nyilvántartása szerinti és nem hitet vallók számát jelentik.)

2005-ben a kereszténység mintegy 2 milliárd követőjével a világ legelterjedtebb vallása. (Összehasonlításul: az iszlám követői 1,5 milliárdnyian, a hinduk mintegy 841 millióan, a nem vallásosak kb. 774 millióan vannak.) A kereszténység számos ágazata közül a katolikusok vannak a legtöbben, 1,1 milliárdnyian. A protestánsok száma a nagyszámú felekezetekben összesen kb. 800 milliónyi [5], az ortodox egyházakhoz tartozóké pedig 240 millió. Van még kb. 216 milliónyi anglikán és 414 milliónyi független (akik nem tartoznak a főbb egyházakhoz), valamint 32 milliónyian egyik felsorolt csoporthoz sem tartozó egyházak tagjai (Jehova tanúi, mormonok stb., akik magukat keresztényeknek tartják, de más felekezetek nem ismerik el őket annak).

Bár a kereszténység a világ legtöbb hívővel rendelkező vallása, és világszerte kiterjedt missziós munkák folynak, a Föld népességéhez viszonyítva a keresztények száma folyamatosan csökkenőben van. Amíg a Föld lakossága évente kb. 1,25% évi növekedéssel bír, addig a kereszténység csak 1,12%-kal növekszik az iszlám 1,76%-os növekedésével szemben. Ennek egyik oka az lehet, hogy a keresztényekéhez viszonyítva az iszlám nemzetek születési arányszáma jelentősen magasabb. A másik jelentősebb ok, hogy az ú.n. keresztény világhoz a Földnek a felvilágosodás által szekularizált országai tartoznak. Több nem hagyományosan keresztény országban, mint például Kínában a kereszténység ugyanakkor gyorsan terjed. [6]

Alapvető tanítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység alapvető tanítása az, hogy az ember elbizakodottságában elfordult Istentől, és bűnbe esett. Ezzel együtt a teremtés is megsérült, és megjelent a világban a szenvedés. Az ember a bűnből saját erejéből nem tud szabadulni, ezért meg kell halnia. Isten Krisztus képében emberré lett, magára vette az emberiség összes bűnét, és kereszthalált halt, hogy áldozatával megváltsa az őt elfogadókat. Isten végül új teremtésben fogja megújítani a világot, ekkor a halottak is örök életre támadnak. Ennek két formája lehet: a teljes közösség Istenben (üdvösség) vagy az Istentől való végtelen távolság állapota (pokol). A kereszténység határozottan tanítja, hogy az ember test és lélek egysége, és mint ilyen, a feltámadás is testben történik majd. Isten a Szentlélek formájában mindenütt jelen van, ő eszközöli ki, hogy az emberek megtérjenek Krisztushoz és a bűn legsúlyosabb következményeitől megszabaduljanak.

A kereszténység erkölcstana[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szabadság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ember szabadsága azt jelenti, hogy felelősen tud dönteni az élet kérdéseiben, mert van egy objektív erkölcsi norma, amelyhez az ember magát mérheti. A szabadság nem lehet szabadosság, s nem lehet korlátlanság, mivel az egyes emberek szabadságát a másik ember hasonló szabadsága korlátozza. A keresztény ember szabadsága Isten ajándéka, amely lehetővé teszi, hogy felismerje és önként megtegye Isten akaratát, így eljutva az örök életre. A jó ismerete még senkit sem tesz jóvá. A megismert jó megvalósítására rá is kell nevelni az embereket – azaz tudatosan kell az ember lelkiismeretét Jézus tanítása szerint alakítani. Jézus tanítása azonban nem különíthető el Jézus személyétől és a vele való személyes közösségtől. „Én vagyok az út, az igazság, és az élet. Senki sem mehet az atyához csakis én általam.” /János evangéliuma 14.fejezet 6. verse/ „Magamtól sem tehetek semmit … Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött” /János evangéliuma 5. fejezet 30. verse/ „… mindig azt teszem, ami tetszésére van” /János evangéliuma 8, fejezet 29. verse/

A kereszténység fő ágai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység főbb ágai

Családfa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztények számos különböző vallási felekezetbe tartoznak szerte a világon. Bizonyos egyházi közösségek úgynevezett „szupertestet” alkotnak, melyben egymástól független keresztény szervezetek egymással lelki közösséget tartanak fenn, egymás keresztségét kölcsönösen elismerve és arra utalva, hogy eretnekség vagy szétválás a közös gyökereiket nem szakította el. Ezek az egyházak elismerik a hitelméleteikben és hitgyakorlataikban kialakult különbségeket, de egyetértenek a hittanaik eredetiségében és a Krisztus testéhez való tartozás fontosságában. Ilyen közösség létezik többek között például

  • a katolikus (nyugati és Rómával egyesült keleti) részegyházakat alkotó egyházak között, vagy
  • az ortodox egyházakat alkotó mintegy 16 független egyház között
  • a kopt (egyiptomi), örmény, eritreai és indiai egyházak között (antikhalkedóni egyházak)
  • az evangélikus, presbitárius egyház, az Amerikai Reformált Egyház és a Krisztus Egyesült Egyháza között
  • az európai Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezetek és az amerikai Apostoli Keresztény Egyház között.

Az alábbi családfa a kereszténység főbb ágait mutatja be kialakulásuk idejével.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
KATOLIKUSOK
(1. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
ÓKATOLIKUSOK
(19. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
EVANGÉLIKUSOK (LUTHERÁNUSOK)
(16. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
REFORMÁTUSOK (KÁLVINISTÁK)
(16. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
ANGLIKÁNOK
(16. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
BAPTISTÁK
(17. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
PROTESTÁNSOK
 
 
METODISTÁK
(18. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Nyugatiak
 
 
 
 
 
 
 
 
ADVENTISTÁK
(19. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
KVÉKEREK
(17. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
PÜNKÖSDISTÁK
(20. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
ANABAPTISTÁK
(16. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Keresztények
 
 
 
 
 
 
 
 
UNITÁRIUSOK
(16. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
MORMONOK
(19. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
JEHOVA TANÚI
(19. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
ORTODOXOK
(1. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
NESZTORIÁNUSOK
(5. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Keletiek
 
 
 
ÓKELETIEK
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
MONOFIZITÁK
(5. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
KELETI KATOLIKUSOK
(16. század)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

A három fő irányzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katolicizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolicizmus a hívei szerint nem csupán a kereszténység egyik ága, hanem a keresztényeknek Rómához, azaz a pápához hű közössége, tulajdonképpen maga az Egyház. „Te Péter vagy – azaz Kőszikla, és én erre a sziklára építem Egyházamat és a pokol kapui sem vesznek erőt rajta” (Máté evangéliuma 16,18) - Jézus Krisztusnak ezek a szavai a katolikusok számára azt jelentik, hogy Pétert, az apostolfejedelmet nevezte ki utódjának, mielőtt elhagyta volna a Földet. A katolikus egyház hű maradt ehhez a parancshoz, és azóta is Péter utóda, a római pápa az egyház feje. A nagy egyházszakadásig ezt tulajdonképpen senki sem vonta kétségbe, bár mindig volt rivalizálás nyugat és kelet között. Az egyházszakadás után a keleti egyház már nem nevezte magát katolikusnak, csak igazhitűnek, azaz ortodoxnak.

A katolikus szó egyetemeset jelent. Az egyetemességnek bibliai alapjai vannak. Már az ószövetség prófétái hirdették, hogy az eljövendő Messiás világosság lesz a pogányok számára is. (Izajás könyve 49,6). Krisztus maga is vallotta, hogy amíg az evangélium (örömhír) nem jut el a világ összes népéhez, nem következik be a világ vége (Máté evangéliuma 24,14).

Az egyetemesség háromféle formában nyilvánul meg.

1. Földrajzi értelemben: Az Egyház a földkerekség minden részében megtalálható és az így szétszórt egyházak egyetlen családot alkotnak.

2. Személyes értelemben: Az Egyház egészen különleges módon képes alkalmazkodni, elvei feladása nélkül, minden emberfajtához, néphez, kultúrához és történelmi sajátossághoz.

3. Az Egyház tartalmazza a kinyilatkoztatás teljességét. Ezt hívják chatolicitas intensivának.

A katolikus egyház meghatározása szerint a katolicizmus másik sajátossága az ortodoxia, ami igaz hitet jelent. Krisztus evangéliumát sértetlenül, teljes egészében kell átadni az utódoknak. Erre garancia az apostoli utódlás. A katolikus egyház dogmákban, azaz hittételekben fogalmazza meg az alapvető tanokat, melyek a Szentírásra (Biblia) és a szent hagyományra, azaz a szóbeli apostoli hagyományra épülnek. Maga a hittétel úgynevezett dogmafejlődés által jön létre, amely általában egy-egy vitatott témának megfelelően kidolgozott kifejtését jelenti. Ezt a zsinatok vagy a pápa ünnepélyesen hirdeti ki.

A katolikusok számára tehát a katolikus egyház Krisztus Egyházának két legfőbb jellegzetességét őrzi: az egyetemességet és az igazhitűséget. A többi keresztény felekezet szerintük, bár egyháznak nevezi magát, nem mondható a szó szoros értelmében egyháznak. Az egyház részegyházak összessége. A nyugati egyházszakadás után levált kisebb-nagyobb közösségek – például evangélikusok, reformátusok, baptisták – bár fölépítették a saját szervezetüket, a katolikusok szerint nem rendelkeznek sem az egyetemesség, sem az ortodoxia követelményeivel. A pápaság elvetésével éppen attól a „kősziklától” szakadtak el, amely az egyház fennmaradásának a garanciája a katolicizmus szerint.

Protestantizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A protestantizmus a kereszténységnek a reformáció korában kialakult egyik legfőbb ága, több keresztény felekezet gyűjtőfogalma. A protestánsok a katolicizmus több tanítását elutasítják, többek között a cselekedetek (például rituális szertartások) véghezvitelétől függő üdvösség tanítását. Ezzel szemben a Jézus Krisztus kereszten elszenvedett csereáldozatára épülő kegyelemből fakadó üdvösségben hisznek. A protestantizmus legnagyobb történelmi felekezetei a lutheranizmus (az evangélikus egyházak), a kálvinizmus (a református egyházak) és az anglikanizmus (az anglikán egyház). Ezenkívül még számos igen elterjedt irányzata létezik, így az Amerikai Egyesült Államok két legnagyobb vallási felekezete, a baptizmus és a metodizmus. Az egyes protestáns felekezetekről és csoportokról részletesebben lásd a Protestantizmus szócikket!

Ortodoxia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyéb keresztény irányzatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókeleti keresztények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókeleti keresztények hét egymástól teljesen független ősi keresztény egyház tagjai. Ezek két fő csoportra oszthatók: egyfelől a hat úgynevezett antikhalkedóni egyházra („keleti ortodox” egyházak), másfelől az Asszír Keleti Egyházra.

Az ókeleti keresztények egy része az arab világban (különösen Libanonban, Irakban és Szíriában), valamint Izraelben él. A libanoni és iraki ókeleti keresztények főleg az Asszír Keleti Egyházhoz tartoznak, míg Szíriában a Jakobita Ortodox Egyház tagjai. Az arabok mellett azonban sok más nép tagjai is az ókeleti keresztények közé tartoznak, például az örmények nagy része, az egyiptomi koptok, valamint egyes kelet-afrikai népcsoportok (Eritreában, Etiópiában és Szudánban), sőt az Indiában élő nasrani keresztények is.

Arianizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szentháromságtagadó irányzat.

Antitrinitarizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Unitarizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyetlen magyar alapítású keresztény felekezet. Alapítója Dávid Ferenc volt a 16. században. Magyar, illetve magyar származású hívei Romániában, Magyarországon és Észak-Amerikában élnek. Tagadják a Szentháromságot, Jézust pedig csak mint embert tisztelik.

Mormonizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hitük eltér a hagyományos kereszténységtől abban, hogy nem fogadják el, hogy Krisztus mennybemenetele után befejeződött a kinyilatkoztatás. Tanításuk szerint Joseph Smith (18051844) a modern kori próféta, aki Isten irányítása alatt megszervezte Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát 1830-ban. Lefordított egy ősi szentírást, amit egy angyal átadott neki, és kiadta A Mormon könyve néven. Ezen a könyvön és a Biblián alapszanak az egyház tanításai. Ma az egyház központja Salt Lake Cityben, Utah államban van, és 13 millió tagot számol, akiknek több mint a fele az Egyesült Államokon kívül lakik.

Milleriták (világvége várók)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

főcikk: Millerita mozgalom
Adventisták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újabb kori adventizmus vagy advent mozgalom a William Miller által 1831-ben indított világvége-váró mozgalomra vezethető vissza. Miller a Biblia és kivált Dániel könyvének tanulmányozásából új felismerésekre jutott, ezeknek a profetikus bibliai üzeneteknek a hirdetése alapján az Amerikai Egyesült Államokban mintegy kétszázezren várták 1844-ben Jézus Krisztus eljövetelét. (Az advent szó jelentése eljövetel, először a sajtóban nevezték adventistáknak a mozgalom különböző felekezetekből származó követőit.) Miután Krisztus eljövetele elmaradt, a mozgalom nem szűnt meg teljesen. 1844 végén egy fiatal lánynak, Ellen Gould White-nak látomásai voltak, amelyekben magyarázatot kapott Istentől a csalódást kiváltó eseményekre. Eszerint Jézus Krisztus a prófécia alapján várt időben, azaz 1844-ben nem a Földre jött el, hanem a mennyei szentély belső részébe lépett be, ahol főpapi szolgálatának részeként megkezdte a „vizsgálati ítéletet”, vagyis a bűntörlő kegyelem gyakorlását „az Istennek házán” (I. Pét. 4,17.). A hosszú életű White asszony nem tekintendő a felekezet alapítójának (hivatalt sosem töltött be az egyházban), de az ő lelkesítő munkásságának is köszönhető, hogy a Hetednapi Adventisták Egyetemes Zsinata (angolul General Conference) 1863-ban bejelenthette a H.N. Adventista Egyház hivatalos megalakulását. Ez a legnagyobb adventista közösség ma a harmadik világ egyik leggyorsabban növekvő vallási felekezete és 2007-ben több mint 15 millió felnőtt megkeresztelt tagot tartott számon. Az adventizmusra jellemző, hogy heti nyugalomnapként nem a vasárnapot, hanem a Tízparancsolatban Isten által meghatározott szombatot ünneplik meg, tagjaik „bemerítkezés által”, azaz felnőtt keresztségben részesülnek, valamint a Sola Scriptura (csak a Szentírás) elve. A Bibliát egységes egészként kezelik, Pál apostollal együtt vallják: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (II. Tim. 3,16-17.) Ezért minden adventista szent feladatának tekinti a Biblia rendszeres tanulmányozását. Nagy tiszteletet tanúsítanak Ellen Gould White műveinek is (kb. 40 ezer oldal), akiről vallják, hogy szolgálata prófétai jellegű volt. Az adventisták 28 hitelvei között különleges, hogy a bibliai hitből kifolyólag nagy fontosságot tulajdonítanak az egészséges életmódnak, testmozgásnak és tudatos táplálkozásnak. Tagjaik jellemzően nem dohányoznak és nem fogyasztanak szeszes italt, és ajánlott a vegetariánus étrend.

Jehova tanúi[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jehova Tanúi Istent Jehovának nevezik, ami a Jahve (יהוה) héber szóból származik. Tagadják a Szentháromságot. Jézus Krisztust és Mihály arkangyalt egy személynek tartják. Jézus szerintük nem kereszten, hanem kínoszlopon halt meg. Azt vallják, hogy az emberiség az utolsó időkben él. A csecsemőkeresztséget bűnnek tekintik. Minden napot egyformának tartanak, így még a születésnapot sem ünneplik (ez bűnnek számít).

A kereszténység és más vallások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kereszténység és zsidóság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zsidó vallás messiásfogalma hasonlít ugyan a keresztényekéhez, de lényeges különbségekkel. A zsidók szerint a héber szent írásokban néhány prófécia, azaz jövendölés olvasható Dávid király egy bizonyos jövőbeni leszármazottjáról, aki a zsidó nép új vezetőjévé kenetve és Dávid trónját Jeruzsálemben újraalapítva ott örökké fog uralkodni. A zsidó nézetben ez az eljövendő egy teljesen emberi, halandó vezér lesz, aki Dávid királyságát visszaállítja és Izrael földjét újraépíti. Ez a téma a zsidóknak az utolsó időkre vonatkozó elképzelései (zsidó eszkatológia) körébe tartoznak. A keresztények messiásfogalma ezzel szemben Jézusnak az Újszövetségben olvasható bizonyságtételein alapul, vagyis:

  • Jézus volt az ószövetségi jövendölések beteljesedése (főleg Ézsaiás „Szolga Énekei”-ben (Ézsaiás könyve, 41:8-16 és 42:1-9, 49:1-6, 50:4-9, 52:13, 53:12)
  • Jézus azért jött el, hogy Isten országát, királyságát (nem földi királyságot) alapítsa meg.
  • Amikor megkérdezték Jézustól, hogy ő-e az eljövendő Messiás, ő csak az általa művelt csodákra és az általa beteljesült jövendölésekre mutatott, emellett magára olyan címekkel hivatkozott, amiket a zsidók a Messiásra utalókként ismertek fel és az isteni királyság örökösének szerepében az alázatosság példaképének mutatta be magát.

A messiási zsidóság az evangelizáló keresztények vallásos mozgalmának zsidó csoportja, mely elfogadja Jézust Krisztusnak, azaz a Messiásnak. A judaista (zsidó) vallással ellentétben ők hisznek a Szentháromságban, és vallják, hogy Jézus a megtestesült Isten. Bár legtöbbjük zsidó származású, a fővonalbeli zsidó csoportok nem tartják őket a zsidó közösség részének és ugyancsak nem keverendők össze azokkal a zsidó származású keresztényekkel, akik valamelyik keresztény egyháznak tagjai.

Kereszténység és iszlám[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység számos hitelemét az Iszlám is osztja. Így mindkettőnek hasonló nézetei vannak az egyistenhitről, ítéletről, mennyről, pokolról, angyalokról és a jövőbeni feltámadásról. Jézust a muzulmánok nagy prófétának (sőt, az egyetlen bűntelen prófétának) ismerik el és tisztelik, és olyan címekkel illetik, mint Messiás, vagy Isten Lelke, de míg a muzulmánok Jézus Krisztust Istennél alacsonyabb rendűnek („az Allahhoz legközelebb lévők csoportjába” tartozónak) tartják a Koránban, a keresztények meglehetősen határozottan és minden kérdés nélkül hisznek abban, hogy Jézus Krisztus Isten, a Kereszténység Szentháromságának egyik lénye, az Atyával és a Szentlélekkel egyenlő istenség.

Ezenfelül mindkét vallás hisz Krisztusnak szűztől való születésében, csodáiban, gyógyításaiban, és hogy Jézus Krisztus testileg felemeltetett a mennyekbe, azonban a muzulmánok nem mennek annál tovább, hogy Krisztust szereti Isten. Szerintük Isten egy egyedülálló egyéni lény, nem a kereszténység által szélesen elfogadott Szentháromság, s ebből kifolyólag tagadják, hogy Jézus Krisztus a Fiú megszemélyesítője. Nem fogadják el Krisztus keresztre feszítését sem, mert nem hisznek abban hogy Isten emberi testet öltött volna. A protestánsokhoz hasonlóan nem fogadják el a szentképeket, sőt még az állatok ábrázolását is bálványimádásnak vélik, és prófétájukhoz, Mohamedhez sem imádkoznak.

Más hitűek térítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kereszténység terjedése a történelem folyamán mindig is átlépett nemzeti különbségeken és országhatárokon, noha a kezdeti időkben többféle irányzattal és másféle vallásokkal harcolt (ilyen a perzsa eredetű manicheizmus, vagy a keresztény arianizmus, illetve a tömegerejét és transzcendentalitását egyre inkább elvesztő, de a keresztényellenesnek mondható római hivatalnoki rétegben tradicionális okokból magát tartó szinkretista jellegű pogányság). E harc nem volt mentes az üldöztetésektől sem. A kereszténység a császárkori Róma korszakának végére államvallássá lett az akkori művelt világ nagy részét uraló Rómában. Az első keresztény vallásra tért királyság Örményország (Armenia) volt.

A római birodalom összeomlása hatalmi vákuumot és káoszt teremtett a térségben („sötét középkor”). A népvándorlások eredményeképp új népek özönlötték el Európát, azonban királyaik – különféle megfontolásokból – egy idő után többnyire felvették a kereszténységet, sőt a Bibliát is lefordították (gótra például a VI. sz. második felében, Wulfilla király uralkodása alatt és az ő parancsára).

Ugyanakkor a keresztény egyházak egysége e korban végzetesen megbomlott. Ennek kevésbé hitbeli okai voltak, mint inkább a római pápa és egyes püspökségek primátusáról szóló vita[forrás?]. Az első szakadás a keleti és nyugati egyházra való; ezután nyugaton jellemző volt a felerősödő eretnekmozgalmak elleni küzdelem is (ezt tekinthetjük egy újabb szakadásnak is). A harmadik nagy szakadás a reformáció korában következett be. A nyugaton uralkodó katolikus és az új protestáns vallások híveinek viszonya igen mérges volt, és nem mentes az egymás megtérítésére irányuló szándéktól. A nyugati és keleti egyház harca – egyetlen keresztes háborút kivéve – általában szellemi természetű volt és békés eszközökkel folyt; nem úgy az eretnekmozgalmak elleni küzdelem és a reformáció körüli harcok. E viszony a katolicizmus más keresztény egyházakkal való viszonyát – egészen az ún. vallásháborúk kitöréséig – nagyon megterhelte. A modern keresztények – különösen nyugaton – szégyenkeznek vallásuk ezen erőszakos múltja miatt. A dogmatikai különbségek mellett, azonban, e harcoknak komoly materiális alapú okaik is voltak (egyes huszita irányzatok például a társadalom radikális reformját szándékozták véghez vinni, noha az Evangéliumokból kiindulva; hasonlóan a bogumil és hasonló eretnekmozgalmaknak is voltak antifeudális jellegű motivációik stb.).

A politikai hatalomban lévő keresztények a más vallásúak szabad hitgyakorlatának engedélyezésében a történelem során sokszor több, máskor kevesebb toleranciát tanúsítottak. A mai kereszténységben a vallási tolerancia többnyire növekedni látszik, bár például az Amerikai Egyesült Államokban az Amerikai Kereszténység Visszaállítása nevű mozgalom igyekszik elősegíteni a szakadár hitek elnyomását, követőinek üldözését[forrás?].

Jézus azon szavai, hogy „aki megvall engem az emberek színe előtt, megvallom azt én is az én Atyám színe előtt”, sokan értelmezik úgy, miszerint a keresztény hitre tért embernek kötelessége másokat (békésen) téríteni[forrás?]. Ugyanakkor ez nem következik szükségszerűen az idézett szavakból, hiszen a hit megvallásra történhet kizárólag a mások érdeklődésére való válaszul. A katolikus és protestáns egyházak tradicionális álláspontja szerint a más hitűek térítésére irányuló próbálkozás az Evangéliumokban foglalt örömhírek és az egyént boldoggá tevő krisztusi életmód (stb.) terjesztése (evangelizáció). A nagyobb keresztény egyházak modern felfogása szerint ez azonban kiegészül azzal, hogy a keresztény hitre tért személynek ezt az evangelizációs munkát elsősorban saját életpéldájának felmutatásával kell folytatnia, nem pedig egyfajta „ügynöki” munkával[forrás?], amely elsősorban a legkisebb vagy legújabb egyházak (tkp. magától értetődő, a helyzetükből adódóan természetesen kínálkozó) módszere.

Annak ellenére, hogy korunk kereszténységének csaknem minden felekezete és szektája elutasítja a kereszténység katonai hódítás útján való terjesztését, még ha a más hiten lévők megtérítésének erkölcsi vonatkozásaiban közel sincs ilyen egyetértés – a szeretet általi igehirdetés általi missziós munkán keresztül történik is. Sok keresztény szervezet továbbra is feladatának, sőt kötelességének tartja megtérőket találni minden nép között[forrás?] (Máté 28,18-20)

Az utóbbi években azonban a kereszténység és más vallások közötti megbékélés ökumenikus mozgalmainak felerősödése tapasztalható. E mozgalmak helyenként meglehetősen sikeresek és ennek eredményeképpen azokon a területeken a hittérítési igyekezetek teljesen meg is szűntek.

Az ökumenizmuson túl, példa a kereszténység és más vallások egymás iránti toleráns fellépésére, az utóbbi időben tapasztalható (és katolikus részről elsősorban II. János Pálhoz köthető) „kiegyezés” a zsidó vallási vezetőkkel. Ez – az „ökumenizmus” fogalmával ellentétben – nem jelenti az alapvető hittételek összehangolásának igényét, ugyanakkor a bizonyos dolgokban való egyet nem értés nem zárja ki egymás megértését és elfogadását. Általában kielégítőnek, konfliktusmentesnek mondhatjuk a nagyobb keresztény egyházak kapcsolatát a buddhizmus főbb képviselőivel is; annál is inkább, mivel nagyon sok alapvető elvben (erőszakmentesség, a háború elutasítása) megegyezés van ezen vallások közt.

Kereszténység és erőszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

XVI. Benedek pápa látogatása az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban[7]

Az elmúlt két évezredben gyakran fel-feltűnő üldöztetésekben a keresztények áldozatokként és üldözőkként is részt vettek. A Krisztus utáni első három évszázadban a keresztény mártírokat a rómaiak más politikai foglyaikhoz hasonlóan keresztre feszítették vagy cirkuszaikban látványosságként az oroszlánok elé vetették őket. Az üldöztetések ezen áldozatait általánosságban vértanúnak ismerik el, mert ők a halált választották ahelyett, hogy Krisztust megtagadták volna.

Napjainkban mintegy 100 millió keresztényt érint közvetlenül az erőszakos vallási üldözés, így napjainkban a kereszténységet tarthatjuk a legnagyobb mértékben üldözött vallásnak.[8]

Annak ellenére, hogy a keresztények széles köre az erőszak alkalmazását Krisztus tanításaival ellentétesnek tartja, a kereszténység képviselői a hitbéli kérdések végső megoldását gyakran az erőszakban látták, másokat üldöztek, kínoztak és öltek meg azért, mert azok megtagadták a kereszténység általuk képviselt felfogásának elfogadását. A keresztények által elkövetett történelmi bűnök elkövetői az akkori egyház tagjai és hívei voltak. A mai keresztények elítélik ezeket a cselekedeteket.

A katolikus egyház első ízben 1998-ban, II. János Pál pápa emlékezett meg a Soáról, egy erről szóló pápai dokumentumban. 2000-ben pedig a Szentföldre látogatott, és Izraelben, a jeruzsálemi Siratófalnál imádkozott és kért bocsánatot a zsidóságtól a keresztények velük szemben elkövetett bűnökért.[9][10] Akkor szólította fel bocsánatkérésre az egyház tagjait a Jubileumi Év nagyböjtjének első vasárnapján: „Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot! ...miközben megvalljuk saját bűneinket, megbocsátjuk mások ellenünk elkövetett bűneit. A történelem folyamán a keresztények számtalanszor szenvedtek elnyomást, hatalmaskodást, üldözéseket a hitük miatt. Miként e visszaélések áldozatai megbocsátottak, úgy megbocsátunk mi is.”[11]

Kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Friedrich Nietzsche filozófiájában a keresztény erkölcsi felfogást kritizálja, dekadensnek tartja, melyet meg kell haladni

A kereszténység, mint vallás filozófiai kritikáját az európai civilizáción belül a felvilágosodástól kezdve főképp (bár nem kizárólag) az ateizmus adja, noha léteznek és az ókorban még inkább léteztek kifejezetten vallásos jellegű kritikák is. Az elméleti ateisták elsősorban a keresztény istenség létezését, s sokszor e fogalom ésszerűségét kérdőjelezik meg, vannak továbbá Jézus létezését, alakjának hitelességét, illetve általában a Biblia megbízhatóságát kritizáló művek is (erről lásd a Jézus szócikk kritikai részét).

Főleg az ateisták, és elsősorban az elméleti ateisták körében népszerű az a nézet (de bizonyos értelemben a kereszténység filozófiailag radikális és főképp az USA-ban terjedő neokreacionista szárnya is vallja), miszerint az ateizmus a tudomány álláspontja, és a (keresztény) vallás és a (materialista) tudomány élesen szemben állnak egymással[12], minthogy a tudományok egyre újabb és újabb felfedezései cáfolják a vallási dogmákat. Bár a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi Európában ez a szembenállás valóban nagyon éles volt, e nézet sem a modern tudományfilozófián belül nem tekinthető uralkodónak a kereszténység olyan nagyon jelentős irányzatai, mint a katolikus teológia, szintén elvetik. A vallás és tudomány élesen szétválasztandóak, azaz a vallás kívül áll a tudományon.

Albert Einstein elutasította az antropomorfizált Isten-képet, ám vallásos áhítattal csodálta a világegyetem harmóniáját

Ezen túl azonban létezik a kereszténység másféle indíttatású kritikája is. Kritizálják a keresztény egyházak erőszakos múltját. (Erre példa Ellebre (1995) – lásd: Külső hivatkozások, lásd még: inkvizíció.) Ludwig Feuerbach „A kereszténység lényege” című művében azt fejtegeti, hogy az ellentét vallás és filozófia között kiegyenlíthetetlen; úgy viszonyulnak egymáshoz, mint képzelet és érzés a gondolkodáshoz, mint betegség az egészséghez. Nem az Isten teremti képmására az embert, hanem megfordítva: az ember a saját képmására teremti istenét. A túlvilági élet sem egyéb, mint az idealizált földi élet. Így a teológia antropológia lett. Friedrich Nietzsche filozófiájában a keresztény erkölcsi felfogást kritizálja, dekadensnek tartja, melyet meg kell haladni, nála az ateizmus (amely inkább gyakorlati ateizmust jelent, mint észérvekre alapozott filozófiai elméletet) egyenesen az ember fölemelkedésének egyetlen útjává válik.

Albert Einsteint egyesek ateistának, mások istenhívőnek vélik. Ő maga valahol a kettő közötti kíváncsi keresőnek, „mélyen vallásos hitetlennek” vallotta magát. Elutasította az antropomorfizált Isten-képet, ám vallásos áhítattal csodálta a világegyetem harmóniáját: „Elég elgondolkozni az Univerzum csodálatos felépítésén, amit csak homályosan tudunk felfogni, és alázattal próbáljuk egy elenyésző részét megérteni a természetben megmutatkozó értelemnek.”[13]

Einstein kijelentette az univerzum építkezésének racionalitása kapcsán, hogy „Isten nem szerencsejátékos… szeretném megtapasztalni a világegyetemet, mint egy egységes kozmikus egészet”. Ugyanakkor mindig elutasította, hogy harcos ateisták kisajátítsák őt maguknak: irritálta ugyanis a belőlük hiányzó alázat, valamint az, hogy „képtelenek megérteni a világ örök misztériumát”.[14]

Kereszténység és fenntarthatóság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lynn White 1974-ben megjelent tanulmánya [15][16] felvetette a kereszténység felelősségét a természet pusztításában. Írása hatalmas vitát váltott ki, rengeteg teológiai reflexió született ezzel a művel kapcsolatban. Lányi András úgy értékeli Lynn megállapításait, hogy annak valóban van jelentősége, hogy a keresztény isteneszme nagyon távol van az úgynevezett archaikus vallási felfogástól, amely utóbbiban a vallásos tisztelet transzcendens tárgya a természet fizikai megnyilvánulásaitól elválaszthatatlanul jelenik meg. Ugyanakkor úgy látja, hogy hasonlóan jelentős az ember közvetítő szerepe: „a transzcendens és az anyagi valóság között ösztönözhetik a zsidó-keresztény hagyományban nevelkedett európai emberiséget, hogy az etikus (...) magatartást kiterjessze a nememberi lénytársaira is.” [17]

Az orosz teológus Bergyajev a(z emberi hatóképesség határait kiterjesztő és ezáltal sok esetben komoly környezeti problémát okozó) technikához való viszonyunkat a Gondviseléshez való viszonyunkhoz hasonlítja, s szerinte „olykor már úgy tűnik, hogy a gépek és a technika az ember hitének egyedüli, kizárólagos tárgyaivá lettek” [18]

A keresztény egyházi vezetők több levélben, nyilatkozatban és konferencián nyilatkoztak a környezetvédelem témakörében, amelyeket a Védegyletnek a környezetvédők és keresztény vallásúak párbeszéde ösztönzésén munkálkodó Vallás és ökológia munkacsoport[19] adott ki.[20],[21] A környezetvédelem keresztény megfelelőjének tekinthető a teremtésvédelem.[22]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikidézet
A témához kapcsolódó idézetek a Magyar Wikidézetben:
Kereszténység.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. The World Factbook 2008., International Journal For Religious Freedom Vol 5.
  2. A régies „keresztyén” változatot egykor katolikusok (például Pázmány) és protestánsok egyaránt használták. Ma főleg a protestáns nagyegyházak, illetve a Károlyi-bibliát használók részesítik előnyben. Eredete Krisztus nevéhez, nem a kereszthez köti. A múlt századi nyelvújításkor született modern „keresztény” változatot használják ma a katolikusok és a protestáns kisegyházak egy része. Apológia Alapítvány – Apológia > Vallások > Fogalmak, nevek > Felekezetismereti fogalmak
  3. The Catholic Encyclopedia, Volume IX, Monotheism; William F. Albright, From the Stone Age to Christianity; H. Richard Niebuhr; About.com, Monotheistic Religion resources; Jonathan Kirsch, God Against the Gods; Linda Woodhead, An Introduction to Christianity; The Columbia Electronic Encyclopedia Monotheism; The New Dictionary of Cultural Literacy, monotheism; New Dictionary of Theology, Paul, p. 496-99; David Vincent Meconi, "Pagan Monotheism in Late Antiquity" in Journal of Early Christian Studies, p. 111–12
  4. BBC, BBC - Religion & Ethics - Christianity
  5. Jay Diamond, Larry. Plattner, Marc F. and Costopoulos, Philip J. World Religions and Democracy. 2005, page 119., írja könyvében „A protestánsok ma nem csupán 13 százalékát adják a világ népességének, de 1900 óta nagyon gyorsan terjednek Afrikában, Ázsiában és Latin Amerikában.
  6. http://www.bbc.co.uk/news/magazine-14838749 A független becslések mind megegyeznek abban, hogy a hivatalos 40 milliós szám a keresztények számára mélyen alulbecsült. A konzervatív adat 60 millió. Már több kínai jár gyülekezetbe vasárnaponként, mint Európában összesen.
  7. A pápa a kereszténység védelmére szólított fel
  8. Az Open Doors szervezet jelentése a mai keresztényüldözésről
  9. Gergely Jenő: A „remény pápája”
  10. Pope John Paul II asks for forgiveness, Sacred Heart University, 2000. március 12.
  11. Puskás Attila: Emlékezet és kiengesztelődés
  12. A nagy konvergencia, tudomanyesvallas.uw.hu
  13. Isten a tudomány poharában
  14. Einstein szerint az istenhit „gyerekes babona”, tudomany.ma.hu
  15. (Lynn White Jr: Ökológiai válságunk történeti gyökerei In: Lányi András - Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény Bp. : L'Harmattan, 2005)
  16. Lynn White: The Historical Roots of Our Ecological Crisis az angol eredeti szöveg
  17. Lányi András: A fenntartható társadalom 32.oldal
  18. Nyikolaj A. Bergyajev: Az ember és a technika – organizmus és mechanizmus In: A későújkor józansága II. szerk.: Tillmann J.A. Budapest, Göncöl Kiadó 2004
  19. Vallás és ökológia
  20. Felelősségünk a teremtett világért
  21. Felelősségünk a teremtett világért
  22. Teremtésvédelem

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]