Vallásszabadság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A vallásszabadság – más kifejezéssel szabad vallásgyakorlás – azt az alapvető emberi jogot jelenti, mely szerint az embereknek nemcsak megengedett a hitük szerinti vallásgyakorlása, hanem ezek hirdetését is szabadon gyakorolhatják (amennyiben az mások személyiségi vagy egyéb jogait nem sérti). Tágabb értelemben a vallások és bizonyos (a fenti alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó) világnézetek (beleértve akár az ateizmust is) egyformán hirdethető, képviselhető és az állam szempontjából egyforma elbírálásban részesülő, főként megengedő állapotát értik.

A vallásszabadság fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallásszabadság sok esetben korlátozva van. A legdurvább korlátozás a vallásüldözés. A vallásszabadságba beletartozik a vallások szabad bírálhatósága, a szólásszabadság és a valláskritika is. A vallási tolerancia ellentéte pedig az egyházi diszkrimináció.

A történelem folyamán ritka volt a teljes vallásszabadság. A „törzsi vallások” idején a különböző vallású törzsek sokszor harcoltak egymással, és később is előfordultak vallásháborúk, ill. kisebb-nagyobb vallási villongások. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a vallásháborúk oka ritkább esetben volt valódi hitbeli nézetkülönbség, az anyagi-ideológiai-politikai mozgatórugók a legtöbb esetben kimutathatóak.

Vallásháborúkra példa:

  1. a felszabadító jellegű háborúk a keresztes háborúk;
  2. a hitetlenség nevében folytatott terjeszkedő háborúk, az iszlám nevében folytatott fegyveres terjeszkedés és hódítások, ideértve a közép- és kelet-európai oszmán török hadjáratokat;
  3. az új vallások térhódítása reformáció és ellenreformáció;
  4. egyes országokban kitörő polgárháborúval egyenértékű megmozdulások a francia vallásháborúk, illetve így is magyarázhatóak egyes modern kori konfliktusok;
  5. politikai és vallási ellentétek együttes hatása, például a Szovjetunió utódállamok területén vagy az arab-izraeli területeken.

A „kultúrateremtő” vallások megszületésével az éppen uralkodó vallások gyakran nem-háborús időkben is elnyomták vagy betiltották a többi vallásnak a gyakorlását, vagy akár lépéseket is tettek más vallások gyakorlóinak meggyilkolására. Ez a vallásüldözés különösen az euro-atlanti civilizációra volt jellemző. A középkori keleten a vallási tolerancia nagyobb volt, sok rivális filozófia, vallás és világnézet tudott és tud mai napig együtt élni India, Kína területén.

A vallásüldözés példái: a keresztényüldözések, zsidóüldözések, a kereszténység nevében folytatott inkvizíció Európában, az iszlám nevében folytatott hódítások az Arab-félszigeten; kommunizmus is a huszadik századi Európában vagy Ázsiában, ami a „tudományos világnézeten” (marxizmus–leninizmus, sztálinizmus) alapulva tiltotta (térben és időben változó hevességgel) a szabad vallásgyakorlást. A történelem során a pogányokat, a zsidókat és az iszlám hitűeket is érték üldöztetések Európában.

A reformáció korabeli vallásháborúkat az augsburgi vallásbéke zárta le. Jó példa az egyre nagyobb fokú vallási toleranciára a késő középkori Magyarországon, különösen Erdély történelmében az (1568-as tordai országgyűlés).

Az egyén vallásszabadsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány vallás már kisgyermek számára olyan szabályokkal rendelkezik, amely végérvényes és visszavonhatatlan az egyház szempontjából és a szabad vallás választás szempontjából. Bár az egyén dönthet úgy, hogy felnött korára mégis más vallást választ, de azt az egyháza soha nem fogja jóváhagyni. Ilyen az izraelitáknál a körbemetélkedés, és a katolikusoknál a keresztelő.

Vallásszabadságot biztosító törvények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tordai katolikus templom
Az 1568-as országgyűlést megörökítő emléktábla a tordai templomon

Az 1568-as tordai törvény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdélyben az 1568-as tordai országgyűlés, a tordai katolikus templomban Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…” (Ez a szabadság négy keresztény vallásra: a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallásra vonatkozott.)

A négy bevett vallás gyakorlását biztosító rendelkezés mögött természetesen politikai, társadalmi érdekek álltak. A Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom közé ékelt Erdélyi Fejedelemség nem engedhette meg magának, hogy belső vallási ellentétek miatt, kiszolgáltatottá váljon a létét fenyegető külső ellenség számára. A tordai országgyűlésnek a hitről, mint Isten ajándékáról leírt gondolatai azonban, már megelőlegezik a későbbi évszázadok ökumenikus keresztény törekvéseit.

Nantes-i ediktum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nem sokkal később írta alá IV. Henrik francia király a Nantes-i ediktumot 1598-ban. Ebben biztosította a hugenottáknak a szabad vallásgyakorlatot. A katolikusokat pedig visszahelyezte jogaikba és visszaadta a vallásháború során elvesztett javaikat.

Az Emberi Jogok Nyilatkozata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallásszabadságot az emberi jogok egyetemes nyilatkozata is deklarálja:

18. cikk
„Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”

Jogi szabályozása Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Alkotmányban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Magyar Alkotmány 1949 óta biztosítja a vallás szabadságát:

"54. § (1) A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát. (2) A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól. " [1]

Ez a cikkely jelenleg ebben a formában érvényes:

"60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. (2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa. (3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. (4) A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges."

[2]

Törvényekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyarországon a rendszerváltás időszakában az alkotmány alapján egy törvényt is hoztak: 1990. évi IV. törvény.
  • A hatályos szabályozás a 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról

Az Alapvető Jogok Európai Kartája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallásszabadságba az is beletartozik, hogy mindenki szabadon, mindenféle külső kényszerítő tényező nélkül tudja megválasztani a saját vallását, vagy – ateisták esetén – a világnézetét. Továbbá az is, hogy ha közben megváltoztak a nézetei, bármikor szabadon elhagyhasson egy adott egyházat, vallást és másikat választhasson magának. Ez utóbbi esetben sok bírálat éri a magyar katolikus egyházat, hogy állítólag annak ellenére is a tagának tekint egyeseket, hogy azok már egy másik vallás tagjai.

Az Amszterdami Szerződéshez csatolt 11. Jegyzőkönyvön kívül a nizzai értekezleten 2000. december 7-én elfogadott Alapvető Jogok Európai Chartájának 10. cikkelye is foglalkozik a vallásszabadság kérdésével:

"10. cikkely Gondolat,- lelkiismereti és vallásszabadság
1. Mindenkinek joga van a gondolat- lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ezek a jogok magukba foglalják a vallás és hit változtatásának szabadságát, valamint a vallás és hit egyénileg, vagy másokkal közösségben, nyilvánosan vagy magán keretek között történő kifejezésre juttatását imádsággal, tanítással, gyakorlással, vagy szertartásokkal.
2. A katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadásához való jogot az e jog gyakorlását szabályzó nemzeti jogszabályok szerint el kell ismerni."

Valláskritika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

“Minden egyénnek joga van a szabad gondolkodáshoz, a szabad vallásgyakorláshoz, a lelkiismereti szabadsághoz…”; “Minden egyénnek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz és a szólásszabadsághoz, ami azt is jelenti, joga van hozzá, hogy ne üldözzék a véleménye miatt, és azért sem, ha határokra tekintet nélkül, bármiféle eszközzel keresi, kapja és terjeszti az információkat és a gondolatokat.” Részlet az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 18. és 19. szakaszából.

Tehát a vallások bírálata, kritizálhatósága, vagy a velük szembeni emberbarát szkepticizmus, ugyanolyan alapvető emberi jog, mint a gyakorlásuk.

Az egyházakban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római katolikus egyház második vatikáni zsinata 1965. december 7-én kibocsátott Dignitatis humanae című nyilatkozatában deklarálta a vallásszabadsághoz való elidegeníthetetlen jogot, fenntartva ugyanakkor, hogy a maga részéről a katolikust tartja az egyetlen igaz vallásnak.

Esélyegyenlőség kérdései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Esélyegyenlőség a tanok terjesztésében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vallásszabadság azt is jelenti, hogy a különféle vallások, egyházak és világnézetek követői azonos jogokat és azonos segítséget kapnak a tanaik terjesztésében, és egyiket sem gátolják, és nem is favorizálják törvényekkel, rendeletekkel. Például ezen elv alapján egyre több országban kiszélesedett a tanítható vallások száma az oktatásban. Hazánkban is egyre több vallás, egyház kap ingyenes lehetőséget a köztelevizíóban vallási műsorok leadására. Sőt egyre több országban ezeket a jogokat az ateisták is megkapják.

Az egyházalapítás és a gazdasági esélyegyenlőség problémái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A (minden jelző nélküli) egyházak kiemelt társadalmi szerepét Magyarországon törvény rögzíti (1990. évi IV., a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény), melyet még az utolsó nem-szabadon választott országgyűlés fogadott el.

Egyes, elsősorban SZDSZ-es politikusok és közéleti szereplők, illetve egyes kisegyházak szerint csak akkor beszélhetünk vallásszabadságról, ha az állam egyenlő esélyt ad minden vallásnak, egyháznak és világnézetnek pénzügyi területen is. Szerintük ezt az esélyegyenlőséget például sértette volna a hazánkban bevezetni kívánt úgynevezett „történelmi egyházak” és „destruktív szekták” minősítések, amely jelenősen befolyásolta volna az adott egyházak pénzügyi, gazdálkodási lehetőségeit. Mások szerint a történelmi egyházaknak (például az általuk végzett szociális és oktatómunka miatt) kiemelt társadalmi szerepük van, melyet támogatni kell – bár ilyen feladatot kisegyházak és civil szervezetek szintén kiválóan ellátnak. Semjén Zsolt bírálata szerint Magyarországon az egyházalapítás túl könnyű, nagy részük az adókedvezmények igénybe vételére jött létre, és a törvény túl egyformán kezeli a nagy intézményrendszert fenntartó egyházakkal az „álegyházakat és destruktív szektákat”.[1]

Vallási diszkrimináció a rendszerváltás után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tomka Miklós vallásszociológus szerint (Hátrányban a felekezeti iskolák, Magyar Nemzet, 2005. szeptember 24., 6. old.) kimutatható az egyházak iránti negatív elfogultság kormányzati szinten is, például a közoktatásügyi ill. az esélyegyenlőségi minisztérium részéről az egyházi fejkvótákkal kapcsolatban. Egy másik példa – ez már az intézkedések szintjén – hogy az állami költségvetés az iskolafinanszírozás egy részét az önkormányzatokra hárította. Az intézkedés után egy évig az volt a helyzet, hogy az iskolák költségeinek egy részét az állami költségvetés fizette – ezt az egyházak is megkapták – a másik részét az önkormányzatok saját költségvetésükből – ebből az egyházi iskolák nem részesültek. A diszkriminációt a független magyar bíróság és az alkotmánybíróság is elítélte (1997. április). Ez és az egyházi tiltakozás vezetett részben a vatikáni szerződés megkötéséhez, ami átmenetileg minimálisra csökkentette az egyházi iskolák hátrányát. Ez a katolikus egyházakkal köttetett, de a kormány hasonló megállapodásokat kötött azután más egyházakkal is. Tomka szerint szokásos egyházellenes „trükk” még a szociális intézmények finanszírozásának pályázati útra terelése, mert a pályázatok gyakran kikötik, hogy „felekezetileg elkötelezett intézmények” nem pályázhatnak.[2]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Új Ember, LXI. évf. 4. [2945]; 2005/01/23 sz; online
  2. Magyar Kurír

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]