Oszmán Birodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát (részletek a cikk vitalapján).

Devlet-i Âliye-i Osmâniyye
دولتِ عليه عثمانيه
Osmanlı Devleti

←  ←  ←  1299 — 1923. október 29.  →
Mottó دولت ابد مدت Devlet-i Ebed-müddet (az örök állam)
Térkép
Az Oszmán Birodalom hatalma csúcsán (1683)
Általános adatok
Főváros	Söğüt (1299-1326), Bursa (1326-1365), Edirne (1365-1453), Konstantinápoly (1453-1923)
Területe	6,3 millió km² (1902) maximális kiterjedése 19,9 millió km² (1595 körül)
Lakossága	kb. 40 millió
Hivatalos nyelv(ek)	török (beszélt) oszmán-török (írott)
Vallás(ok)
Nemzeti ünnep
Himnusz
Törvényes fizetési eszköz	akçe, kuruş, török líra
Történelem	{{{Történelem}}}
Kormányzat
Államforma
Dinasztia
Államfő	Az Oszmán-dinasztia padisahja
Államfő-helyettes
Kormányfő
Törvényhozás

Az Oszmán Birodalom a középkor folyamán egészen az első világháború végéig fennállt birodalom, amelynek törzsterületei a kis-ázsiai Anatóliában voltak. Maguk az oszmán-törökök a birodalom atyja I. Oszmán után kapták nevüket, aki megszerezte Kis-Ázsia egyrészét, mely korábban a velük rokon szeldzsuk-törökök birtoka volt. A törökök a Bizánci Birodalom és más szomszédos államok rovására fokozatosan terjesztették ki hatalmukat a térségben, de a 14. századtól már nyomba Európa felé tekintettek. A mozgékony, gyors és eredményesen harcoló törökök a legtöbb európai állammal megütköztek már ekkor, leigázták a balkáni délszlávokat, függésbe vonták a románokat és kemény harcokat folytattak előbb Magyarország, majd Velence ellen, de a Földközi-tenger néhány szigetén fennmaradt keresztes lovagrendek is szívósan küzdöttek terjeszkedésüknek.

Az Oszmán Birodalom évszázadokon át a legrettegettebb ellenség volt Európában. Hódító háborúit a kereszténység elleni harccal leplezte az iszlám állam. A 15. századra már a Balkán gyakorlatilag teljes része a hatalmába került, hűbéresévé tette a Krími Tatár Kánságot és csapataik megközelítették Lengyelország, Ukrajna és Oroszország területét is. A főváros 1453 óta Konstantinápolyban (Isztambul) volt, ahonnét a további hódításokat és a birodalom kiépítését vezették a török uralkodók, a szultánok. 1526-ban hatalmuk csúcspontjaként a törökök leverték a magyarokat a mohácsi csatában. I. Szulejmánnal érte el a birodalom a fénykorát. Szulejmán majdnem Bécset is elfoglalta, Magyarország javarészét ellenőrzése alá vonta, visszaszorította a perzsákat keleten, s megszállta Mezopotámia, Palesztina területét, Észak-Afrika partvidékét és az Arab-félsziget egyrészét, ahol Mekkát meghódítva a szultán az egész iszlám világ ura lett, ettől kezdve minden háború idején dzsihádra szólíthatta fel a világ muszlimjait. A hatalmas birodalmat azonban már csak Szulejmán tudta eredményesen és szilárdan kezében tartani. Halálát követően (1566) az Oszmán Birodalomban a lassú hanyatlás jelei mutatkoztak és fokozatosan vesztették területeiket Európában és Ázsiában egyaránt. Különösen a magyarországi hadszíntérrel gyűlt a birodalom baja. A nyugati erőkkel főként itt folytatta a háborúit a török hadsereg, de egy-egy nagyobb győzelem ellenére nem tudott teljes döntést kicsikarni, ugyanis Magyarország és a nyugati államok gyorsabban tudtak regenerációt és erősebb ellenállást mutattak, mint eddig bármi más hatalom. A 17. század közepén még valamelyest sikerült talpraállást kieszközölni a birodalom apparátusában, hadseregében és gazdaságában, de ezek csak lassítani tudták a hanyatlást, amelynek rengeteg kiváltó oka volt. A birodalom még makacsul erőltette hadseregét, hogy a Nyugat felett hatalmas győzelmet arathassék, de 1683-ban Bécs alatt a török hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett. Az első csapást azután katasztrófák sorozata követte, amit a modern és sokkal képzettebb nyugati hadaktól szenvedett sorozatban. 1699-ben a karlócai békével hatalmas területeket vesztett el és már semmi sem akadályozhatta meg a birodalom szétesését. A 18. századtól, főleg az Oroszország elleni háborúkban az oszmánok felmorzsolódtak. A 19. században a nacionalizmus megjelenésével a birodalom több népében felerősödött a függetlenségi szándék. A balkáni nemzetek közül a görögök gyorsan kivívták a függetlenségüket, őket követték a szerbek, a románok és a bolgárok. Az északi tatár területeket az oroszok már Nagy Katalin alatt bekebelezték. 1912-1913-as balkáni háborúban a maradék európai birtokait is elvesztette, de a török hadsereg makacs ellenállása során Konstantinápoly és környéke megmaradt. Az első világháborúban az antant még megkísérelte innét is kiszorítani a törököket, de nem sikerült, azonban az Arab-félszigeten birtokolt tartományok a háborúban sorra elvesztek és brit, valamint francia mandátumokká váltak.
Az Oszmán Birodalom sorsa megpecsételődött, de Kemal Atatürk vezetésével megakadályozták, hogy Kis-Ázsiát is elveszítsék a törökök. Atatürk eredményes harca és politikája nyomán az Oszmán Birodalom romjain megszületett a mai modern Törökország.

Tartalomjegyzék 1 Történelem 1.1 A kezdetektől a 16. századig: a birodalom felemelkedése és fénykora 1.2 A 16–20. század: hanyatlás 1.3 Az Oszmán Birodalom államszerkezete 2 Kultúra 3 Katonaság 4 Tartományok 5 Szultánok 6 Lásd még 7 Külső hivatkozások (angolul) 8 Irodalom

[szerkesztés] Történelem

[szerkesztés] A kezdetektől a 16. századig: a birodalom felemelkedése és fénykora

Az Oszmán Birodalom magja Kis-Ázsia nyugati részén terült el. E területet lakták az oszmán törökök, akik a Szeldzsuk Birodalom szolgálatában voltak. Vezetőjük, I. Oszmán a „Győzedelmes” (1288-1326), feladata az volt, hogy ne hagyja megerősödni a Bizánci Birodalmat, illetve a környező keresztény államokat és támadásokkal, hódításokkal gyengítse azokat. I. Oszmán azonban a meghódított területeket a maga felügyelete alá vonta és 1299-ben kinyilvánította függetlenségét a széthullóban lévő Szeldzsuk-Török Birodalomtól.

Oszmán fia Orhán (1326-1359) volt, ő vetette meg a kormányzati és a szervezeti alapokat. Elfoglalta Bursza (Bursa) városát, ez volt az első nagyobb város, amit az oszmánok elfoglaltak Bizánctól. Orhán a törzsi jellegű államot átalakította, rendszeres közigazgatást vezetett be, melynek központja Bursza lett. Az állam sajátossága, hogy hódításra és határkiterjesztésre alapult.

Az oszmánok Európában 1354-ben vetették meg a lábukat, Gallipoli elfoglalásával. 1362-ben Murád (1359-1389) szultán elfoglalta Drinápoly (Edirne) városát, ami a birodalom új fővárosa lett. I. Murád támadta a balkáni országokat is (Szerbia, Bulgária), melyek a támadások alatt meggyengültek. 1389-ben a rigómezei csata után megszűnt Szerbia függetlensége is, Bulgáriáé már korábban. A magyar királyoknak sikerült ezután körülbelül ötven évre megállítani a törökök európai terjeszkedését.

I. Bajazid (1389-1402), Murád utóda (aki a rigómezei csatában halt meg) a legyőzött szerbeket és bolgárokat beolvasztotta az oszmán Birodalomba. Luxemburgi Zsigmond magyar király a nikápolyi csatában egy nemzetközi összefogás élén küzdött a törökök ellen és veszített. Ez a nyugati lovagi haderő válságát jelezte, egyúttal a sikertelen csata után a magyar határ is nyitottá vált a törökök előtt. I Bajazidot 1402-ben Timur Lenk mongol uralkodó támadta meg és győzte le az ankarai csatában. Ez lett a magyarok szerencséje, ugyanis így a szultán nem tudta kihasználni magyarországi győzelmét. I. Bajazid maga is Timur Lenk fogságába esett. Az oszmán állam ebben a nagy csapásban majdnem megsemmisült, és 1402-1435-ig a török csapatok nem is voltak képesek újabb erőfeszítésre. Ezt az időszakot oszmán interregnum néven is emlegetik.

I. Mehmed (1413-1421) volt az, aki konszolidálta az államot, majd II. Murád (1421-1451) alatt újra hódító politkát folytattak. Ő kétfrontos harcot vívott, nyugaton szembetalálkozott a Hunyadi János által megreformált magyar haderővel. Keleten Ruméliában és Anatóliában harcolt. A megfáradt Murád a magyarokkal megkötötte a váradi békét, hogy keletre koncentrálhasson, de a magyarok nem tartották meg az egyezséget és hadjáratot indítottak a Balkánon. Az 1444-es várnai csatában azonban vereséget szenvedtek, ahol I. Ulászló, a magyar-lengyel király is elesett.

Miután II. Mehmed (1451-1481) elfoglalta Konstantinápolyt 1453-ban, a kis török állam egy hatalmas birodalommá nőtte ki magát. Az 1456-os Nándorfehérvár ostroma a szultán életének nagy kudarca volt. Ezután a törökök az 1480-as évekig nem támadták többet Magyarországot. Majd elfoglalta a bizánci utódállamokat Moreát 1460-ban és a Trapezunti Császárságot 1461-ben. A Krími Tatár Kánság azután, hogy hűbéresként térdre kényszerítették, megkezdték a támadásokat a szomszédos lengyel és ukrán területek ellen, s az oroszokkal is háborúba bonyolódtak. Az igazi orosz–török háborúk korszaka majd csak a 16. században jön el.

II. Mehmed utódja II. Bajazid (1481–1512) lett, aki a háborúnál jobban kedvelte a jogtudományt és költészetet. Fia, Szelim az életére is tört, végül a janicsárok segítségével 1512. április 25-én lemondásra kényszerítette. Az 1480-as évektől 1520-as évekig terjedő időszakban is főleg a keleti terjeszkedéssel voltak elfoglalva az oszmánok. Elfoglalták a görögországi velencei támaszpontokat Kis-Ázsiában leszámoltak a szeldzsuk-törökökkel. A Fekete-tenger török beltengerré vált. A 15-16. század fordulóján uralkodik I. Szelim (1512-1520) „a Rettenetes”, aki az egész Közel-Keletet lerohanta. Példaképe Nagy Sándor (törökül: Iszkender). Elfoglalta Szíriát, Irakot, Egyiptomot. Szulejmánon kívül megölette összes fiát, hogy megelőzze a trónharcokat. Az Irán (Szafavida birodalom) elleni hadműveletek is ekkor kezdődtek, azonban itt sosem sikerült végleges sikert aratniuk a törököknek.

II. Szulejmán (1520-1566) kelet helyett inkább nyugatra koncentrált, egyrészt a Földközi-tengerre, másrészt Pest-Buda, távlatokban pedig Bécs elfoglalása volt a célja. Ő alatta vált a birodalom tengeri hatalommá, flottáját Barbarossa Hajreddin vezette. A birodalom tetőfokát is II.(Törvényhozó) Szulejmán uralkodása alatt érte el, amikor határai a Perzsa-öböltől egészen Magyarországig és Egyiptomtól a Kaukázusig húzódtak, s az Indiai-óceánon a portugál gyarmatosítók fölé kerekedtek.

[szerkesztés] A 16–20. század: hanyatlás

Szulejmán halála után a birodalom stagnált és hanyatlásnak indult. E folyamat fontos útjelzője volt a bécsi vereség 1683-ban. A 18. századra magyarországi hódításait teljesen elvesztette, de ettől a századtól kezdve, egész az I. világháború végéig legfőbb ellenfele már nem a Habsburg Birodalom, vagy Velence volt, hanem az egyre erősődő Oroszország, aki meg akarta szerezni a Fekete-tenger feletti teljes hegemóniát, sőt ki akart jutni a Földközi-tengerre. Ideológiai indítékot a török teljes kiűzése szolgáltatott, ugyanis még mindig uralta a Balkánt. A 19. században terjedő pánszlávizmus eszméje még inkább veszélyesebbé tette a birodalom helyzetét. Az oroszok magukénak tartották a szláv egység megteremtését és a török által uralt balkáni népek a cártól várták megszabadulásukat. A nyugati hatalmak, akik féltek az orosz terjeszkedéstől sokáig közbeléptek, nehogy az oroszok tényleg megszerezzék a Boszporuszt és a Dardanellákat. Az 1877-78-as orosz-török háború elhozta a balkáni népek szabadságát, de az oroszok vágyát nem, mert Anglia nem engedte, hogy a két tengerszoros az ő hatalmuk alá kerüljön. Az Oszmán Birodalom az I. világháború végén összeomlott, ellenben Oroszország most sem tudta megvalósítani tervét.

[szerkesztés] Az Oszmán Birodalom államszerkezete

Az oszmán állam sikere a birodalom belső felépítésén alapult. Élén a szultán állt. Övé volt minden föld, alatta voltak a vezérek és más udvari méltóságok és a katonai parancsnokok. A birodalom a folyamatos hódításból tartotta fenn magát (meghódítani és letarolni a földet). A meghódított területet szandzsákokra (tartományokra) osztották fel. Az élükön álltak a beglerbégek. A kisebb (például: megye, grófság) méretű földeket a szpáhik nem öröklődő földként kapták a katonáskodás fejében. A hadsereg fenntartására szükséges pénzt az adók beszedéséből biztosították, az adót a defterdárok (adószedők) kíméletlenül beszedték. Vitás ügyekben a kádik (bírók) ítélkeztek a Korán alapján.

[szerkesztés] Kultúra

Az oszmán törökök nagy toleranciát tanúsítottak az idegen kultúrával és hagyománnyal szemben (legalábbis középkori mércével mérve). Mielőtt a törökök elfoglalták volna Anatóliát a Bizánci Birodalomtól, a kultúra a Dzsihád része volt a kereszténység ellen. Az első oszmán uralkodók magukat Gázinak (Szent Harcosnak) nevezték. Ahogy az oszmánok egyre nyugatabbra hatoltak hódításaikban, a török uralkodók átvettek néhány vonást az elfoglalt népek kultúrájából. Az idegen kultúrát lassan magukévá tették. 1453-ban Konstantinápoly eleste után a legtöbb templomot érintetlenül hagyták és csak néhányat (köztük természetesen a Hagia Szophia templomot) alakították át mecsetté. Az oszmán udvari élet hasonló volt az ősi perzsa sahok udvarához, de sok görög és európai vonással is rendelkezett. Évszázadokon át a Birodalom a zsidók menedékhelyéül szolgált.

[szerkesztés] Katonaság

Az oszmán katonaság egy hibrid és komplex rendszer volt. A könnyű lovasság volt a mag. Ezek nyilakat és rövid kardokat használtak, amelyek a Mongol Birodalom hadseregéhez hasonló harcmodort tettek lehetővé. Az oszmán katonaság volt az elsők között a világon, amely a muskétákat bevezette. A híres janicsárság elit csapatot képezett, amely a szultán testőrségeként is szolgált. Azonban a 17. század vége fele a reformok hiánya miatt a hadsereg elavult, főleg a korrupt janicsárok miatt, akik mindenfajta reformot elleneztek és több szultánt is letettek a trónról emiatt. 1826-ban a janicsárság feloszlatása már túl későn jött, és az Oroszország elleni háborúkban a Birodalom alulmaradt.

[szerkesztés] Tartományok

A Birodalom a virágzásának a tetőfokán 29 tartományból, három adófizető fejedelemségből és Erdélyből (a Birodalommal szövetséges fejedelemség) állott.

[szerkesztés] Szultánok

A szultán (másképp padisah) a Birodalom egyedüli ura és kormányzója volt (legalábbis hivatalosan). A szultán a következő címeket is viselhette: Szultánok szultánja, Kánok kánja, A próféta leszármazottja. Az első uralkodók nem nevezték magukat szultánoknak, hanem bej-eknek.

1922-ben a szultánság eltöröltetett, de az uralkodócsalád azóta is számon tartja a trónkövetelőket, akik magukat Törökország uralkodójának tekintették és tekintik:

• II. Abdul-Medzsid (1922–1944)
• IV. Ahmed Nihad (1944–1954)
• IV. Oszmán Fu'ad (1954–1973)
• II. (Mehmed) Abdul-Aziz (1973–1977)
• Ali Vâsib (1977–1983)
• VII. Mehmed Orkhán (1983–1994)
• V. (Ertuğrul) Oszmán (1994–2009)

[szerkesztés] Lásd még

• Törökország (Az Oszmán Birodalom utódállama)
• Magyar–török háborúk
• Török háborúk Magyarországon
• Török hódoltság (Magyarország, 16-17. század)

• Spanyol–török háborúk
• Török–portugál háborúk
• Lengyel–török háborúk
• Orosz–török háborúk
• A Szent Liga háborúja
• Görög szabadságharc
• Balkán-háború
• Örmény népirtás

• Oszmán könyvillusztráció

[szerkesztés] Külső hivatkozások (angolul)

• Oszmán weboldalak – Angol információk az Oszmán Birodalomról
• Törökország – Terjedelmes információs weboldalak
• Civilizációk: Az Oszmánok – Könnyen érthető információk a kormányzatról
• Az oszmánok – Nagyon jó információs oldalak az Oszmán Birodalomról

[szerkesztés] Irodalom

• Britannica Hungarica 2005 (CD-verzió)
• G. Ostrogorsky: A bizánci állam története, Osiris, Budapest, 2003.
• Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása, Varia Byzantina. Bizánc világa II. kötet, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 1997

m • v • sz Törökország története Anatólia Çatal Hüyük · Alaca Hüyük · Anatólia történelme Szeldzsuk korszak Ikóniumi Szultánság · Szeldzsuk Birodalom · Manzikerti csata · I. Tugrul Oszmán Birodalom Konstantinápoly eleste · Szultánok · Hadsereg · Háborúk · Ifjútörökök · Örmény népirtás · Első világháború · Mudroszi fegyverletétel · Sèvres-i békeszerződés Függetlenségi háború Török függetlenségi háború · Nemzeti Egyezmény · Lausanne-i békeszerződés Török Köztársaság Törökország történelme · Egypártrendszer · Atatürk reformjai · EU-csatlakozás · Török–kurd konfliktus · Erdoğan-kormány Lásd még Törökök · Török nyelvek · Atatürk · Észak-Ciprus  · Kurdok Törökország története a legfontosabb évszámok tükrében