Vasvári béke

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A vasvári béke okiratának kezdő sorai török nyelven.

A vasvári béke németül: Frieden von Eisenburg, törökül: Vasvar Antlaşması a magyarországi török háborúk során, a Vas megyei Vasváron 1664. augusztus 10-én kötött békeszerződés volt, ami az 1663-64-es török elleni háborút zárta le. Ma is a magyar történelem egyik megkérdőjelezhető eseménye, mert a Habsburgok a győztes pozíciójuk ellenére békét kötöttek, feladták az elfoglalt területeiket, és figyelmüket inkább nyugati ügyeik felé fordították. Szinte megalázóak voltak azok a békefeltételek, amelybe az udvar könnyen belement.

Előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Érsekújvár ostroma 1663-ban
Raimondo Montecuccoli olasz származású császári hadvezér
Zrínyi Miklós költő és hadvezér

1663-ban a törökök nagy támadó hadjáratukkal bevették Érsekújvárt. A nagyvezírnek, Köprülü Ahmednek feltett szándéka a Királyi Magyarország és a cseh területek elfoglalása, hogy ezáltal könnyebben meghódíthassa Bécset.

I. Lipót magyar király Zrínyi Miklós grófot nevezte ki a hadsereg főparancsnokának. Azonban a bécsi udvar Zrínyit politikai ellenfélként kezelte, ezért Lipót visszavonta fővezéri kinevezését és Raimondo Montecuccolit nevezte ki helyette, aki azt az utasítást kapta, hogy csak akkor bocsátkozzon harcba, ha a török Bécset fenyegeti. A következő évben a keresztények több győzelmet is arattak a törökökön, igaz Zrínyiújvárt elvesztették. Egyes források szerint Szentgotthárdnál Montecuccoli nyílt csatában felülkerekedett a nagyvezír ötszörös túlerőben levő hadán. Ez persze, így nem igaz. A "bölcs" Montecuccoli nem engedte megtámadni a törököt, pedig az már hidat kezdett veretni a Rábán. Még lövetni sem engedte az ellenséget. Az alá rendelt francia Jean de Coligny-Saligny és Nádasdy Ferenc gróf a határozott parancs ellenére megtámadta a törököket és visszaszorították őket a Rába túlsó partjára. A törökök a rettegett Zríni-oglu (Zrínyi Miklós) nevét kiabálva menekültek. Ezután Montecuccoli a magáénak vallotta a győzelmet annak ellenére, hogy sok köze nem volt hozzá.

A békekötés tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egész háború alatt a császári vezetés állandóan tárgyalt és alkudozott a nagyvezírrel, s a szultánnal a béke megkötését illetően. A háborút mindig is kerülni akarták az osztrákok, egyrészt mert nyugat-európai ügyeikkel voltak elfoglalva, s fő ellenfelüknek inkább a franciákat tartották.
Mivel a francia csapatok is részt vettek a török elleni háborúban, s nagy sikereket értek el, ez irigykedéssel töltötte el a Habsburgokat, akiknek mindez még presztízsveszteséget is jelentett. Erősen befolyásolta tettüket még az is, hogy a magyar rendek támogatást kerestek a Napkirálynál és szövetségre léptek a francia-barát Rajnai Szövetséggel, melyet a Habsburgok németországi befolyásának csökkentésére hoztak létre. Valószínűleg az osztrákok tartottak attól, hogy mind a szövetség, mind Franciaország támogatni fogja Magyarországot egy esetleges függetlenségi törekvésében. Nemsokkal a szentgotthárdi csata után az udvar megbízta Simon von Renigert, aki végig a török táborban tartózkodott, hogy tárgyaljon Köprülü nagyvezírrel a békéről. Előzőleg már Nándorfehérvárnál felkínálta ezt neki.

A tárgyalások Vas vármegye akkori székhelyén Vasváron zajlottak. Von Reniger bár többféle ajánlatott tett a nagyvezírnek, azonban ő ragaszkodott ahhoz, hogy Zrínyiújvár soha többé ne épüljön fel. A béke szövegének alapját a zsitvatoroki béke szövege alkotta, amit a vasvári az azóta kötött szerződésekkel együtt megerősített és néhány új ponttal egészített ki.[1] A lényege, bizonyos egyensúlyi helyzet fenntartása a két hatalom között. Zrínyiújvár nem épül fel soha többé, s az osztrák kivonja csapatait Erdély területéről, a török pedig nem állomásoztat semmilyen katonaságot, ugyanakkor a korábbi török elleni harcokat vezető II. Rákóczi György és Kemény János fiai közül nem kerül ki uralkodó, hanem I. Apafi Mihály marad az ország fejedelme. Lerombolják továbbá Székelyhídat, IV. Mehmed kezében maradhat Érsekújvár Várad, míg Gután császári helyőrség maradhat, hasonlóan Szabolcs és Szatmár váraiban, valamint a hajdú kerületekben is. A töröké lett azonkívül Lugos, Karánsebes és Jenő vára.

Emellett egy osztrák-török kereskedelmi szerződés is köttetett, amely az Udvar reményei szerint megtöltheti a mindig üresen tátongó kincstárat. Továbbá lerombolták Székelyhídat, I. Lipót kezében megmaradhatott Szabolcs és Szatmár, Erdély pedig megmaradt korábbi állapotában, így kivonták onnan az összes osztrákot. Továbbá az Udvar és a porta egymásnak 200 ezer forint értékű ajándékokat küldött és Lipótnak nem kellett adót fizetnie a szultánnak.

A békével így előnyösen zárult a törökök számára a háború, akik most minden erejüket Velence ellen fordították és le is győztek 1669-re.

Több magyar úr, mint Nádasdy Ferenc országbíró már tudott a békéről, de kényszerűségből tudomásul vette. Lippay György érsek később azzal vádolta Nádasdyt, hogy őneki is egyformán része volt a béke megkötésében.

Következményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az osztrákok számítottak rá, hogy nagy felháborodás kerekedik mindebből, ezért több mint egy hónapig titkolták. Ezenközben a francia király ígéretet tett a török elleni harc folytatására és Raimondo Montecuccoli tanácskozást tartott a közeljövőben tartandó hadműveletekről.
Szeptember 27-én óriási megdöbbenés és felháborodás fogadta a vasvári béke bejelentését, ugyan az udvar megpróbálta mentegetni magát, hogy „keservesen” és „szomorúan” ment bele. A franciák szerint Lipót megtagadta a keresztény szolidaritást ezzel a szégyenletes békével.[2] A vármegyék is erélyesen tiltakoztak, gyalázatosnak, helytelennek és teljességgel törvénytelennek tartva azt. Mind Erdély, mind a Királyi Magyarország nagy tragédiaként értékelte, de nemcsak ők, hanem a török uralom alatt élő népeket is elkeseredéssel töltötte el. Ghica György moldvai vajda is úgy fogalmazott, hogy „készek voltunk őfelsége szolgálatjára a pogány ellen”.

Gazdaságilag is elég súlyos következményei voltak a békének. Érsekújvár bevételével egy hatalmas ék vágott be Magyarország testébe. Kassa és Pozsony közt elvágta az addigi utat, s más szakaszon kellett, hogy haladjanak a Lengyelországba és Erdélybe futó kereskedelmi utak, de még ezt is jobban fenyegették a török portyázók, mint korábban.
De a Habsburg udvar is alaposan melléfogott, mert nemhogy elejét vette volna a magyar–francia kapcsolattartásnak, éppen fordítva, az egyre erősödött. A franciáknak kapóra jött ez az elégedetlenség, amelyet az osztrák ellenfeleikkel szemben kívántak felhasználni. Nagyon forrongó volt a helyzet és az udvar komolyan tartott egy esetleges felkeléstől. Sőt a velencei francia követ úgy vélte, hogy a magyar rendek már inkább királyuknak választanák Lajost. Velence pénzbeli támogatást helyezett kilátásba a magyar mozgalom számára, amely valóban elkezdődött.

Zrínyi halála, amikor 1664. november 18-án a kursaneci erdőben vadászva, egy vadkan halálra sebesítette

Zrínyi Miklós horvát bán Csáktornyán híveivel belefogott egy Habsburg-ellenes szervezkedés előkészületébe. Ennek jegyében meg akarta szabadítani hazáját a török és az osztrák hódítóktól. Be kívánta vonni a szomszédos államokat, amikkel talán egy konföderációt alkothatnának. Effajta integrációs elképzelés majdnem kétszáz évvel később, az 1848. évi eseményekkor is felvetődött.

Nem tudni, hogy a Habsburgok tudtak-e erről, de mindenesetre Kursaneczban rövidesen meghalt Zrínyi, egy vadászbalesetben, amelynek körülményei elég ellentmondásosak és rejtélyesek. Egyelőre nem volt utód terve folytatására, viszont később kibontakozott a Wesselényi-összeesküvés, Wesselényi Ferenc nádor vezetésével, ámbár ez elég szűk körű maradt. Mikor Wesselényi is meghalt, Zrínyi Péter, Miklós testvére és Frangepán Ferenc vették át a szervezkedés vezetését, amelyhez már török segítséget is igénybe akartak venni. Elhamarkodottan megindították a Habsburg-ellenes felkelést, de az csak kis területre terjedt ki és az osztrák hadseregnek nem okozott nagy nehézséget a felszámolása.

A vezetőket és a résztvevőket halálra ítélték, vagyonukat elkobozták, de a pereket kiterjesztették azokra is, akik nem voltak részesei a szervezkedésnek, mert meg akarták kaparintani a kincstár számára jószágaikat. Újból megkezdődtek a protestánsok elleni „irtó” intézkedések, melyek megint csak a vagyongyarapítást és az abszolutista hatalom kiépítését szolgálták. Csakhogy a külföldi visszhang ezúttal is óriási volt, sőt Északkelet-Magyarországon egy olyan felkelés bontakozott ki, amely az egész országrészre kiterjedt, önálló államalakulatot hozva létre, mely szintén török hűbéressé vált, s ezzel négy részre szakította Magyarországot. A mozgalom vezére Thököly Imre volt.

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyarország története, 1526-1686 2. kötet, 1139. old.
  2. R. Várkonyi Ágnes: Megújulások kora, 64. old.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]