Török háborúk Magyarországon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
További információkat a Török háborúk c. egyértelműsítő lap tartalmaz!
Török háborúk Magyarországon
Magyar–török háborúk
Osztrák–török háborúk
2lajos.jpg
Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása. A király halálából fakadó gyászos hangulata a képnek nagyszerűen érzékelteti azt, hogy a nemzet önállósága is odaveszett.
Dátum 1521. május 18.1718. július 21.
Helyszín Magyar Királyság: Magyarország, Horvátország és Erdély területén
Habsburg Birodalom: Ausztria és az örökös tartományokban (mint a morva, krajnai, stájer, vagy cseh részeken)
Oszmán Birodalom: Havasalföld, Moldva, Szerbia, Bulgária, vagy Bosznia területén
Eredmény Majdnem két évszázados harc után a török hódítókat kiszorítják a történelmi Magyarország területének nagy részéről[1]
Harcoló felek
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
…és mások
Dubbele Adelaar door Strohl.jpg Habsburg Birodalom
Coa Hungary Country History (14th century).svg Magyar Királyság
…és mások


A török háborúk Magyarországon azon konfliktusok egész sorát alkotják, amelyek 1526-os mohácsi vésztől 1699-ig, az oszmán-török kiűzéséig tartottak. A háborút 1699-ben a karlócai béke zárta le, török hódoltság maradványát 1718-ban számolták fel végleg.

14. századi fennállása óta az Oszmán Birodalom Európa legtöbb államával már háborúba keveredett és azokkal vívott összecsapások többségét a magyar fronton vívta.

Török elleni háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1526-tól Magyarország történetének egyik hosszú, nehéz kora kezdődik el a mohácsi vésszel. A történelmi Magyarország egyes területei százötven, mások majdnem kétszáz évnyi török uralom alá kerülnek és csaknem állandó hadszíntérré válnak, mert békeidőben is rendszeresek a portyázások.

Magyar–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1490-ben immáron második alkalommal Magyarországon a Jagelló-ház foglalhatta el a trónt. Az új király II. Ulászló cseppet sem volt olyan határozott és erős kezű uralkodó, mint elődje I. Mátyás. Uralkodása alatt az ország a teljes anarchiába süllyedt és a hatalmat egymással rivalizáló bárói csoportok kaparintották kezükbe, akik vagyonukat királyi jövedelmekkel gyarapították.
Ulászló utódjának, II. Lajosnak az uralkodása alatt is változatlan maradt a helyzet. Az ország hadi felkészültsége a mélyponton állt, s teljesen elavult, kis létszámú erőkkel bírt. Az ország erejét jelentősen apasztotta az 1514. évi magyar parasztháború is. A király és az ország vezetőinek nagy része szinte nem törődött a török veszéllyel, legfeljebb csak a béke fenntartását igyekezték elérni, mialatt az ország ebek harmincadjára jutott.
A törökök 1521-ben elfoglalták Nándorfehérvárt, és a Duna vonalán az ellenség már a fővárost fenyegette. A védelem megszervezésével teljesen elkéstek, bepótolni egyáltalán nem tudták. Ilyen kaotikus állapotban került sor a mohácsi vészre, a „magyarok Rigómezejére”, ahol csaknem harmadannyi magyar állt szemben egy gyakorlott és eltökélt török sereggel, amelynek vezére a zseniális stratéga és nagyszerű politikus Nagy Szulejmán volt. A magyar sereget a szultán menetből megsemmisítette.
Odaveszett a csatában a király is. A szultán nem akarta teljesen meghódítani sem Magyarországot, sem Horvátországot, megelégedett volna a román vagy tatár fejedelemségekhez hasonló vazallus állapottal. Igazi célja a Nyugat meghódítása volt, és ennek kulcslépése Bécs megszerzése lett volna. Ezt az álmot azonban az Oszmán Birodalom soha nem tudta megvalósítani.

Magyar belháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mohácsi vész és a szultán kivonulása után az ország király nélkül maradt. A magyar rendek még az 1505-ös rákosi országgyűlésen úgy döntöttek, hogy a magyar főurak közül választanak királyt, mert az ország hanyatlásáért a köznemesség az idegen uralkodót tette felelőssé. Uralkodói ratifikáció hiányában azonban ez sohasem emelkedett törvényerőre. II. Ulászló ugyanis nem ratifikált olyan országgyűlési határozatot, amely az 1491-es Habsburg-Jagelló örökösödési szerződés ellenében született. 1515-ben új Habsburg-Jagelló házassági szerződést kötöttek, amelynek értelmében Lajos feleségül vette Habsburg Máriát, a német-római császár unokáját, és vállalta, hogy ha utód nélkül hal meg, akkor a trón a Habsburg uralkodóra száll.

A király halála után Habsburg Ferdinánd magát tekintette magyar királynak, de a rendek Szapolyai János erdélyi vajdát választották meg, akinek hatalmas birtokai mellett még egy 15 ezer fős serege is volt. Ám amikor az osztrákok azonos számban álló hadai benyomultak az országba és elűzték Lengyelországba Szapolyait, az emberek rádöbbenhettek, hogy ha nem tud egy kisebb nyugati hadat feltartóztatni, akkor miként fogja a töröktől megvédelmezni az országot. Ferdinánd aki Magyarország mellett az osztrák és a cseh területek uralkodója volt, láthatóan jobb erőkkel szállhatott szembe a törökökkel, s ebben a reményben meg is választják királlyá. De aztán Szulejmán deklarálja a háborút Ausztria és Ferdinánd Magyar Királysága ellen, s ekkor az is bebizonyosodik, hogy Ferdinánd éppúgy nem fogja tudni megállni a helyét a törökkel szemben. 1529-ben Bécsnél, majd 1532-ben Kőszegnél sikerül gátat vetni a török seregek előrenyomulásának. 1538-ban aláírták a háborút lezáró váradi békét, amelyben az országot kettéosztották és Szapolyai megígérte, ha utód nélkül hal meg, az ő része is Ferdinándra száll.

A háború nem pusztán csak a török-német, vagy magyar-német fegyveres-összecsapásokból állt. 1526 végén a délvidéki szerbek félkatonai csoportjai fellázadtak és a Habsburg uralkodó alá adták magukat, ezzel tulajdonképpen elindították a polgárháborút. A lázadás vezetője Cserni Jován volt, akire a szerb nacionalisták ma is úgy tekintenek, mint a Szerb Délvidék Állam megteremtéséért küzdő szabadságharcosra, de inkább közönséges kiskirály volt.

Első Habsburg–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Szulejmán török szultán.

Szapolyainak időközben fia született, akit János Zsigmondnak neveztek el apja és nagyapja, a lengyel király után. Épp ezért a király megváltoztatta korábbi döntését és őt jelölte ki utódjául. A csecsemő gyámjai Török Bálint zászlósúr és Fráter György (György barát) váradi püspök lettek. A püspök eléggé ravasz politikusnak bizonyult, aki a török mellett kötelezte el magát, de közben az ország egyesítését próbálta elérni. Mivel a váradi békében foglalt pontokat nem teljesítették a magyar rendek, Ferdinánd dühében sereget küldött Buda elfoglalására kétszer is. A második alkalommmal már Szulejmán hadai vonultak ellene és vereséget mértek az osztrákokra, elűzve őket a főváros alól. A szultán ekkor rájött, hogy az a magyar csoport, melyet ő támogatt nem elég erős, sőt nem is megbízható, ezért elkezdte az ország tényleges megszállását. Budáról kicsalta az őrség jó részét és a magyar vezetőket a csecsemő királlyal és anyjával Izabella királynéval. Ott tudatta a királynéval, hogy Budát „védnökségébe” veszi, neki pedig meghagyja Erdély és a Tiszántúl kormányzását évi adó fejében. Mialatt a fogadás tartott, a janicsárok ügyesen besompolyogtak a várba, az őrséget ártalmatlanították és kitűzték a lófarkas zászlókat a vár ormaira. (Lásd: Buda török kézre kerülése.) Szulejmán erős őrséget hagyva Budán és Pesten elvonult, Török Bálintot pedig magával vitte rabláncon Isztambulba, hogy eszközként használhassa fel később a magyarok ellen.

Fráter György is rádöbbent, mennyire helytelen úton járt, s ezúttal minden erővel próbálta egyesíteni az országot, aminek területébe ékként hasított az új hódoltság. 1541 végén a gyalui egyezményben Izabella hajlandó lett volna átadni Erdélyt, de miután Ferdinánd nem tudta visszafoglalni Budát, az erdélyiek visszatértek a szultán hűségére. A szultán fő hadereje 15431544-ben alaposan kiszélesítette a hódoltságot. A további nagyszabású terjeszkedést meggátolta a Perzsiával vívott háború, de a helyi török csapatok is folytatták a hódításokat.

1547-ben Szulejmán Ferdinánddal és vele keresztül V. Károllyal is békét kötött.

Székely Bertalan: Egri nők. Eger 1552. évi megoltalmazása a magyarországi török háborúk legnagyobb eseménye.

Második Habsburg–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarországnak most volt egy kis ideje a török elleni védelem megszervezésére, s egy új végvárrendszer kiépítésére. Az új végvárak ellenben korántsem voltak olyanok, mint a délvidékiek, de tény, hogy sokuk megállta a helyét.

Erdélyben Fráter György lázasan szervezte az országegyesítés előkészületeit és mindenképp a Habsburgok támogatását kívánta megszerezni. A törökök nem nézték sokáig tétlenül ténykedését és 1550-ben, majd 1551-ben megtámadták az országot. Fráter György vezette erdélyiek és a Habsburg zsoldosok eleinte sikeresen harcoltak a betörő ellenséggel, s közben György barátot kinevezték esztergomi érsekké. A barát politikájával ellenben igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha Erdély ténylegesen mégsem állna a Habsburg uralkodó pártján. Ennek oka az volt valószínűleg (korábbi tapasztalatokból), hogy a Habsburgokban teljességgel mégsem lehet megbízni. Ezzel azonban csak zavart okozott mindkét fél előtt és emiatt gyilkolták meg.

A következő év háborús eseményei a végvári erőpróba leghíresebb fejezetei. A támadó török sereg a kialakuló végvári rendszert csaknem összeroppantotta, de Eger alatt megakadt diadalmenetük.

A várak védői előnyt élveztek azzal, hogy a török seregnek meg voltak a maga korlátai a hadakozásban (a kitelelés gondjai), másrészről viszont a belső magyar területeken elhelyezkedő várak a török hadigépezettel szemben méretükből és minőségükből adódóan aligha vehették volna fel a harcot. Ráadásul Magyarországon és Horvátországban hazai katonaság mellett idegen (javarészt zsoldos), német, cseh, itáliai és spanyol katonaságot is állomásoztattak, akik az elégtelen körülmények között (mint például a zsoldfizetés hiánya) nem kívántak harcolni a törökökkel és gyakran harc nélkül feladták a várakat. Erre 1552-ben szép számmal került sor. Addig más várak – amiket színmagyar katonaság és a környék lakossága védelmezett –, utolsó leheletükig védték az erősséget, mint Drégelynél, s olykor nem hiába. Hazájukért és családjaikért küzdő magyarok eltökéltsége a rossz körülmények ellenére megállította a törököt, amit Európában ma is nagyra becsülnek.
A várak eleste ellenére sem volt hasztalan az ellenállásuk. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a törökök nem harcolhattak egész évben és Magyarország is elég kis területűre zsugorodott, akkor a kisebb várak néhány napig tartó védekezése is olykor létfontosságúnak bizonyult.
A váraknak úgy kellett kitartaniuk, hogy felmentő seregre nem is számíthattak. Ebben a háborúban is mindössze egy felmentő kísérletre került sor, Szigetvár 1556-os ostrománál, amit Nádasdy Tamás és Zrínyi Miklós hajtott végre. Egy hasonló felmentésre pedig tíz év múlva kerül sor Várpalota alatt. További felmentésekre 1683-ig nem találunk példát a történelemben, s csak akkor is Magyarország területén kívül.

Harmadik Habsburg–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1558-ban, békének tekintett átmeneti fegyverszünetet még 1559-ben, 1560-ban és 1561-ben is újabb eredménytelen béketárgyalások követtek. Időközben a török katonai tevékenysége 1560-ban újból felélénkült. Az erdélyi hadsereg János Zsigmond vezetésével támadásokat intézett Észak-Magyarország ellen, de végül Hadadnál súlyos vereséget szenvedtek.
1562-ben a Habsburg udvar kötött egy megállapodást a Portával, amely megtartotta eddig hódításait és Erdély továbbra is független államnak minősült. 1564-re az erdélyiek is beszüntetik a háborút.

Zrínyi Miklós kiront az égő Szigetvárból. Johann Peter Krafft festménye (1825.)

Negyedik Habsburg–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebben a konfliktusban is jobbára a várharcos állóháborúk dominálnak. 1566-ban Szulejmán utolsó hadjáratára indult és ostrom alá vette a Zrínyi Miklós védelmezte Szigetvárt. Az ostrom alatt a szultán meghalt, a vár védői pedig végsőkig kitartottak, de nem adták meg magukat. Ugyanekkor Szulejmán alvezére, Pertaf basa 9 hetes véres ostrom után bevette Gyulát, ahol az őrség maradékát hitszegő módon legyilkolták.
1568-ban a háborút lezárta a drinápolyi béke, amely hosszabb időre átmeneti nyugalmat jelentettek. Jóllehet a harcok csak kisebb portyázásokra korlátozódtak, de lehetőség nyílt az erők újra szervezésére.

Vitézi portyák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A végeken a török portyázások és a vitézi párviadalok rendszeresekké vált. 1577-ben, majd 1588-ban Szikszónál a környék végvári katonasága két alkalommal mért katasztrofális vereséget nagyobb portyázó török csapatokra. Közben az Oszmán Birodalom Kelet-Európában új ellenséget szerezz magának Oroszország személyében, aki idővel a török legveszedelmesebb ellenfelévé növi majd ki magát.
Lassacskán az Erdélyi Állam is kezd megszerveződni, ami majd kulcsfontosságú szerepet fog vállalni a térségben egy időn keresztül.

Bekes Gáspár támadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdély új fejedelmének az országgyűlés egyhangúlag Báthory Istvánt választotta meg 1571-ben. Ezzel szemben a korábbi uralkodó János Zsigmond nem őt, hanem Bekes Gáspárt jelölte ki utódjául, viszont ő erősen kötődött Ausztriához. A Habsburgok nem akarták tudomásul venni Báthory megválasztását, ezért Bekest igyekeztek felléptetni Báthoryval szemben, aki szintén nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy nem őt választották fejedelemmé. Bekes Magyarországon toborzott seregével bevonult Székelyföldre, majd Báthory ellen indult a Partium irányába. Báthory török és havasalföldi segítséggel a kerelőszentpáli ütközetben döntő vereséget mért Bekesre, akit Erdélyből is kiűzött.

A Hosszú háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A végeken rendszeres portyák 1591-re nagyszabású portyaháborúkká szélesedtek ki, 1593-ban már nyílt háborúvá. A szerveződő nagy törökellenes szövetség tagjai a Habsburg Birodalom és Magyarország mellett a Német-római Birodalom, Spanyolország, a kozákok, Perzsia és a Pápai Állam lettek. Báthory Zsigmond vezetésével rövidesen Erdély is csatlakozott a török elleni koalícióhoz a két román fejedelemséggel együtt.
Számos vár került újra keresztény kézre, és 1595-ben Gyurgyevónál a magyar, erdélyi és havasalföldi seregek török területen mértek vereséget az ellenségre. 1596-ban Mezőkeresztesnél nyílt csatát vállaltak a keresztények a török fősereggel, amit személyesen a szultán vezetett. A csata egy Mohács utáni újabb nagy vereséget eredményezett, és ez megfordította a háború menetét. A váltakozó eredményű harcok nem szolgálták sem Erdély, sem a királyi Magyarország érdekét. Sokkal nagyobb volt a pusztítás, mint a korábbi háborúkban: a zsoldosokat nem fizették, így azok rabolni és fosztogatni kényszerültek. Állandóvá váltak a töröknél sokkal szörnyűbb tatár betörések.
A véres események hatására az ország lakosságának java része a reformáció híve lett, és a bécsi udvar felelevenítette a protestánsok ellen korábban hozott intézkedéseit. Az ország totális anarchiába süllyedt, állandósultak a belső zavargások.

A Bocskai-szabadságharc[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az állandóan üresen tátongó kincstárat az udvar most koholt felségsértési perekkel történő vagyon elkobzással akarta megtölteni. El akarták fogni az ország egyik hatalmas főurát, Bocskai Istvánt, a gyurgyevói csata győztesét, aki azonban a leghűségesebb Habsburg-pártiakhoz tartozott. Bocskai az ekkor reguláris egységekké szerveződött hajdúkat maga mellé állítva szembeszállt az osztrákokkal és kiszorította őket Magyarország nagy részéről. Ezután véget vetett a hosszú háborúnak (a zsitvatoroki béke, 1606) és hogy az ország számára hasznos katonai erőt biztosítson, kiváltságokat adott a hajdúságnak. Mindenképpen fenn akarta tartani az Erdélyi Fejedelemséget, hogy az majd később nemzeti királyságban egyesítheti a szétesett országot.

Első erdélyi–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdélyre Báthory Gábor uralkodása alatt még újabb viszontagságok vártak, amely egy újabb török elleni háborút eredményezett, ennek előzménye pedig egy polgárháborús konfliktus volt.

Erdélyi belháború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Báthory Gábor hatalomra jutása után olyan botrányos tetteket követett el, amellyel maga ellen fordította a szomszédos államokat. Később alattvalói fellázadtak ellene, köztük a szászok, majd egy csomó idegen had dúlta az országot. A polgárháborúnak egyelőre egy török beavatkozás véget vetett.

A török támadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Báthory semmit sem tanult eddigi baklövéseiből és folytatta korábbi politikáját. Ezúttal Erdélyt újra a Habsburg Birodalomhoz akarta kötni. A török válasza nem maradt el és 1612-ben támadást intéztek Báthory ellen, amit az visszavert. A törökök ellen a fejedelem az osztrákokhoz folyamodott segítségért, mire 1613-ban újabb nagy török támadás zúdult Erdélyre. Báthory fejedelemségét megdöntötték és helyébe Bethlen Gábort ültették, akinek uralkodása aranykort hozott.

Érsekújvár várának alaprajza. 1543-ban kezdték korszerűsíteni végvárrá és a század végén itáliai hadmérnökök tervei alapján hatágú csillag alakúra építették át. A várat 1660-ban foglalta el a török sereg és a vasvári béke továbbra is a szultán kezén hagyta.

Második erdélyi–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bethlen Gábor utódjául szeretett feleségét, Brandenburgi Katalint jelölte meg utódjának, aki viszont szeretett volna a katolikus hitre áttérni, s nagy befolyással voltak rá szintén katolikus Habsburg-párti nemesek. Bethlen István, a fejedelem testvére ezt megakadályozni kívánván Rákóczi Györgyöt hívta segítségül. 1630-ban Istvánt választották fejedelemmé, de Rákóczi maga mellé állította a székelyeket és a hajdúkat, akikkel megszerezte a fejedelmi hatalmat. Bethlen 1636-ban összefogott a budai pasával, aki hadjáratot indított Rákóczi megbuktatására, de a fejedelem október 6-án Nagyszalontánál győzelmet aratott. Bethlen letett akciójáról, de a Porta nem feledte el Rákóczi tettét és később vissza is vágott.

Harmadik erdélyi–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 17. században Bécs egyre csak kerülni kívánta a háborút a törökkel, míg azt a magyarok annál inkább sürgették. Ezért tekintettek nagy reménységgel Erdélyre, amely talán egyesíthette volna a széthullott országot, hacsak egy váratlan fordulat nem következik be. II. Rákóczi György fejedelem trónrajutásától kezdve sikerrel érdekkörébe vonta a két román fejedelemséget és azt tervezte, hogy megszerzi magának a lengyel trónt, ha kell, erővel. Apja már megpróbálta megnyerni a lengyel rendeket 1648-ban fia megválasztásához, de nem sikerült. Rákóczi ettől kezdve minden erejével a korona megszerzésén volt. 1657-ben a svédekkel szövetségben, török hozzájárulás nélkül hadjáratot vezetett Lengyelországba, ami katasztrófába torkollott. Seregét a krími tatárok elfogták és rabságba hurcolták, majd benyomultak Erdélybe. Mivel a porta követelésére sem volt hajlandó lemondani, a török sereg rövidesen Erdélyt dúlta.
Rákóczi segítséget kért I. Lipót osztrák császártól, akit erre szorítottak más országok és a magyar rendek is, de a császár állandóan kitért a segélynyújtás elől.

A Szejdi-dúlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rákóczi pályája tragikus fordulatot vett 1660-ban. A budai pasa Szejdi Ahmed az ország keleti felét feldúlta és a szászfenesi csatában megsemmisítő vereséget mért a fejedelemre, aki röviddel ezután meghalt. Ezt kihasználva a pasa elfoglalta Váradot is. Az ostrom hallatán Magyarországon Zrínyi Miklós horvát bán azonnal egy török elleni támadást vezetett, de sikerrel ez sem járt.

A Rákóczit és Barcsay Ákost követő Kemény János sem tudta kiverni a törököket és a tatárokat Erdélyből. A Habsburgok ezúttal is elmulasztották a segítségnyújtást, hiába ösztökélték őket Zrínyi és a többi magyar főúr. Az új fejedelem, I. Apafi Mihály most megpróbált a romhalmazzá lett országból újat építeni.

Ötödik Habsburg–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A törökök 1663-ban folytatták a háborút, ezúttal már effektíven Ausztria ellen. Köprülü Ahmed nagyvezír tervében az állt, hogy meghódoltatja a Magyar Királyságot, Morvaországot és Sziléziát, melyet kiinduló pontként használ egy Bécs elleni akcióhoz.
A szinte készületlen keresztény hadak alig bírták felvenni a harcot a török támadógépezettel. A törökök ostromolni kezdték Érsekújvárt, de a bevételére csak ősszel került sor, így nem sikerült a nagyvezír első próbálkozása az ország meghódítására.

A Téli hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zrínyi Miklós a Dunántúl déli felén nagyszabású támadó hadjáratba kezdett 1664 elején. Röpke egy hónap alatt több várat visszafoglalt és az eszéki hídat is elpusztította, amely a török utánpótlás számára nagyon fontos volt. Ha az udvar nem tétovázott volna, akkor az igazi siker most sem maradt volna el.

A Kanizsát ostromló keresztény hadat Ahmed nagyvezír visszavonulásra kényszerítte és röviddel ezután elfoglalta Zrínyiújvárat is. A nyugatnak törő oszmán hadsereg előtt már csak a Rába állt. Egy meglehetősen kis létszámú nemzetközi had a szentgotthárdi csatában nyílt ütközetben legyőzte a törököket. Most először nem nyert ilyen nagy csatában török fősereg. De az Udvar nem akarta folytatni a háborút és békét kötött Vasváron megalázó feltételekkel.
Zrínyi Habsburg-ellenes szervezkedésbe fogott, amely egy időre megtorpant hamarosan bekövetkezett halála miatt. A továbbiakban a szervezkedés nem nyert nagyobb teret és leleplezték. Kapóra jött mindez az Udvarnak, hogy ezt felhasználva megnyirbálhassa az ország jogait.

Bujdosók harcai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leleplezett Wesselényi-összeesküvés miatt kibontakozott megtorló akciók során rengetegen menekültek Erdély és a hódoltság területére. A bujdosók, akiket később már kurucok-nak neveztek, rendszeresen támadták a Királyi Magyarországot. A felkelőknek a hódoltsági pasák kisebb erősítéseket küldtek, majd francia, erdélyi, tatár és lengyel csapatok érkeztek a segítségükre, de nem harcoltak ki tartós eredményeket, s az ország tovább pusztult.

A Thököly-felkelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1678-ban viszont Thököly Imre állt az élükre, aki a kuruc sereggel a Garam vonaláig tört előre, elfoglalta a bányavárosokat és ott saját pénzt veretett. Adó fejében Felső-Magyarország urának ismeri el a török, s seregeit oszmán és tatár segélyhadak egészítik ezentúl ki. A „kuruc király” ezzel azonban az országot már négy részre osztotta, s Erdély is aggódva figyeli lépéseit, mert Apafi és kancellárja Teleki Mihály úgy vélik, hogy Erdély fejedelme is akar lenni.

Buda visszafoglalása 1686-ban. Benczúr Gyula festménye.

A török kiűzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyengülő Oszmán Birodalom még mindig nem tett le arról a tervéről, hogy meghódítsa Bécset. A Köprülüt követő Kara Musztafa nagyvezír újra elővette a szulejmáni tervet és egyből a császárváros meghódítására indult. Nagyon elbízta magát és nem mérte fel az osztrák–lengyel szövetség erejét, amelyet a két uralkodó arra az esetre kötött, ha bármelyikük fővárosát támadás érné. Kara Musztafa a hadjárat megkezdésére bátorító üzeneteket kapott nyugat-európai szövetségesétől, XIV. Lajos francia királytól is, aki saját területszerző háborúját készítette elő, számára előnyt jelentett a Habsburg haderő keleti lekötöttsége.

A nagyvezír az 1683-ban elindított hadjáratához csatlakozásra szólította fel az erdélyieket és a kurucokat, azok viszont a tényleges ostromban való részvételből kihúzták magukat. Magyarországot az osztrákok egyszerűen martalékul dobták a törököknek. A magyarok nem tehettek mást, minthogy meghódoltak a nagyvezír előtt és megnyitották az utat Bécs felé.
A birodalmi székvárost halálos gyűrűbe fogó török sereget három hónapos ostromot követően elsöprő támadással összeroppantották a német–lengyel felmentő hadak. Mivel a nagyvezír visszautasította a békeajánlatot, a keresztény hadak benyomultak a hódoltság területére és visszavették Esztergomot.

A Szent Liga koalíciója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1684-ben XI. Ince pápa létrehozta a Szent Ligát, amely a törököt nemcsak Magyarországról, hanem az egész európai kontinensről ki akarta szorítani. A Ligát a Habsburg Birodalom, több német állam, a Pápai Állam, Velence és később az orosz cár is segítette.

A zentai csata. A szultáni főhaderő az európai hadszíntéren ebben a csatában végre vereséget szenvedett. Eisenhut Ferenc festménye

1686-ban hosszú ostromot követően a liga hadai felszabadították Budát a 145 éves török uralom alól. 1687-ben Nagyharsánynál újabb nyílt csatában megverték a törököket, s attól kezdve az ellenség nem bírt a Dunántúl földjére lépni. 1688-ban a franciák offenzívát indítottak a Rajna-menti Pfalz tartományban és kirobbant a kilencéves háború. A nyugati háború jelentős Habsburg-erőket vont el a török frontról. Az elfoglalt szerb területek Nándorfehérvárral együtt ismét török kézbe kerültek, de a török haderő már nem tudott nagy mélységben Magyarország területére hatolni. A visszatérő törökök bosszúja elől tömegesen menekülő szerb népesség egy részét a Habsburg hatóságok végleg Magyarországon telepítették le.

Thököly mindvégig kitartott a szultán oldalán, miután felajánlkozását Bécsnél elutasították. Egy alkalommal még győzött is a császári seregek felett, de katonáinak nagy része elhagyta, mert a keresztény haderőkhöz kívántak csatlakozni.

1697-ben II. Musztafa hadserege döntő vereséget szenvedett Savoyai Jenő csapataitól a zentai csatában, és belátta, hogy már nincs esélye Magyarországot visszaszerezni. További vereségeket szenvedtek a törökök a lengyel, a velencei és az orosz frontokon. Az 1699-ben megkötött karlócai (karlovici) békével véget ért a magyarországi török uralom (egyedül a Temesköz maradt a törökök kezén).

Bécs az országot azonban meghódított tartományaként kezelte és jogait ismét nem tartotta a tiszteletben, hivatkozva arra, hogy a háború kezdetén a magyarok, még ha passzívan is, de a török oldalán álltak. A hatalmaskodások már a török háború alatt megkezdődtek és ez vezetett 1697-ben a hegyaljai felkeléshez, mely a thökölyánus mozgalom utolsó megnyilvánulása, és a Rákóczi-szabadságharc előhírnöke volt.

Osztrák–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. Károly király hadai élén még egy háborút indított a török teljes kiűzésére a történelmi Magyarországról. Az császári-magyar hadak bevették Temesvárt, és ezzel a Temesközt gyakorlatilag teljesen felszabadították. A péterváradi csatában nyílt mezőn súlyos vereséget mértek a török főseregre, ezután elfoglalták Nándorfehérvárt.

Az utolsó tatárjárás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1717-ben III. Ahmed megpróbálta a balkáni fronttól elvonni az osztrákokat azzal, hogy Erdélybe küldte a tatár sereget. Ezek hosszú ideig zavartalanul pusztítottak, a késve felvonuló helyi erők a zsákmánnyal elvonuló hordákat a Máramarosban utolérték, egy részüket szétverték, és számos magyar rabot kiszabadítottak.[2]

A háborút végül a pozsareváci béke zárta le, ezzel a hódoltság utolsó része is visszajutott Magyarországhoz. Nándorfehérvár viszont a későbbiekben újra török kézbe került, Orsovával és a szerb-bosnyák területekkel, s mindaddig ott is maradt, ameddig az Oszmán Birodalom Szerbiát uralta.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1570-ben egy ismeretlen személy, Karácsony György elszánt közemberekkel maga akart harcot kezdeményezni Magyarország török uralom alóli felszabadítására. A Karácsony-felkelés nem tekinhető a törökelleni háborúk részének, annál is inkább mert a felkelés vezetőjének hihetetlenül vadregényes és döbbenetes elképzelései voltak erről, mintha Isten annyira mellettük állna, hogy a várak „falai leomlanak” majd. A felkelőket a törökök vajmi kevés erővel szétkergették, majd a megmozdulást a vármegyei erők végül felszámolták.

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Mátyás király által megszervezett és azelőtt magyar kézben levő egyes román, bosnyák, szerb és horvát területek továbbra is török közigazgatás alatt maradtak.
  2. Barta János, Ifj.: A kétfejű sas árnyékában, Gondolat Kiadó, 1984. 79-80.old. (Magyar Krónika sorozat) ISBN 9632813839

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]