Magyar–török háborúk

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyar-török háborúk
Battle of Nandorfehervar.jpg
A nándorfehérvári diadal egy ismeretlen XIX. századi festő alkotásán
Dátum 1366 - 1520 (a harc második szakasza az 1521-től 1699-ig tartó magyarországi háborúk alatt történik, a harmadik és egyben végső szakasz az Osztrák–török háborúk)
Helyszín Magyar Királyság: Magyarország, Horvátország és Erdély területén
és a balkáni területeken Boszniában, Havasalföldön, Moldvában és Bulgáriában
Eredmény 1520-ig tartó harcok váltakozó eredménnyel teltek, 1526-ban a törökök kerekedtek felül, s az ország jórészére rátették a kezüket. A végső 1683-tól 1699-ig tartó harcokban a keresztény államoknak sikerült döntő győzelmet kiharcolni, amelyből Magyarország is nagy szerepet vállalt, az azt követő harcok a törökökkel már kevéssé befolyásolták az itteni országok és a kontinens történelmét
Harcoló felek
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Military flag of the Crimean Tatars.PNG Krími Tatár Kánság[1]
Szerb, bolgár és egyéb hűbéresek
Armoiries Hongrie ancien.svg Magyar Királyság
Croatia, Historic Coat of Arms, first white square.svg Horvátország
Szerb címer (Lazarevics idejéből).jpg Szerbia
Tvrtko.png Bosznia
Coat of arms of Moldavia.svg Moldva
Havasalföld címere.PNG Havasalföld
Coat of arms of Albania.svg Albánia
StemaeFamiljesKastrioti2.GIF Alessói Liga és a Kasztrióta Fejedelemség
BG-gerb1483.png Bulgária
POL Przemysł II 1295 COA.svg Lengyel Királyság
Banner of the Holy Roman Emperor (after 1400).svg Német-római Birodalom
Coat of arms of the Czech Republic.svg Cseh Királyság
Blason France moderne.svg Francia Királyság
Aragon Arms.svg Aragóniai Királyság
Blason Castille Léon.png Kasztíliai Királyság
Coat of arms of Switzerland.svg Svájci Konföderáció
England Arms 1340.svg Angol Királyság
Lionrampant.svg Skót Királyság
Emblem of the Papacy SE.svg Pápai Állam
Coat of Arms of the Republic of Venice.svg Velencei Köztársaság
Flag of Genoa.svg Genovai Köztársaság
Flag of the Kingdom of Naples.svg Nápolyi Királyság
Insignia Malta Order Sovereign Military Order of Malta.svg Johannita Lovagrend
Teutonic order COA drawing.png Német Lovagrend
Armoiries Bourgogne Moderne.png Burgundi Hercegség
Dubrovnik grb.svg Raguzai Köztársaság
Vytis COA Lithuania.Codex Bergshammar.png Litvánia
Blason duche fr Savoie.svg Savoyai Hercegség
Greek Revolution flag.svg Leszbosz
Wappen Padua.png Pádua
A török hűbéres román fejedelmek csak a 15. század hódoltak be, korábban gyakran álltak a magyarok oldalán, vagy épp fordítva, igazán csak az 1470-es évektől figyelhető meg átállás Havasalföld részéről, míg Moldvánál később. A tatárok is csak 1475-ben lesznek a szultán hűbéresei, bár néhány betörést tettek ezelőtt és ezután is főleg Erdélybe, de nem a török támadások keretében. A Magyarországgal való összecsapás a Krími kánság részéről csak közvetve történik, így 1475-ben Moldvában kerül egy ilyenre sor. Egyes országok, mint a svájciak, vagy a skótok legfeljebb csak egy alkalommal vettek részt a török elleni harcokban. Szerbia, vagy Bosznia később teljesen török uralom alá kerültek, önállóságukat véglegesen elvesztve.

A magyar–török háborúk I. Lajos uralkodása idején indultak a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között. A történelem könyvek Lajost tartják az első európai uralkodónak aki az oszmánokkal megütközött. A Bulgáriában, 1377-ben aratott győzelmet jelentősnek ítélik a magyar történészek, mert további nagyobb hadmozdulatok 1389-ig nem történtek a területen. Még a század végén sor került a két ország közötti nyílt háborúra, I. (Luxemburgi) Zsigmond uralkodása kezdetén.
A háborúk szünetében a törökök rendszeresen portyáztak az ország déli végein, sőt néha mélyen behatoltak az országba, 1421-ben például Vasvárt is elérték.[2] Az állandó török támadásokat leginkább a délvidéki területek szenvedték meg.

Magyar-oszmán összecsapások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagy Lajos 1365-ben a belviszályok gyötörtre Bulgária északi felére támadt, amit Bodonyi bánság néven tartománnyá, később hűbérállammá szervezett. Az ország déli felét és a szerb területeket a törökök rendszeresen megtámadták, ezért előbb, vagy utóbb elkerülhetetlenné vált az összecsapás a magyarokkal. 1366-ban VI. Orbán pápa keresztes-hadjáratot hirdett. Magyarország összefogva Savoyával vezetett támadást. Míg Lajos serege szárazföldön aratott győzelmet, a savoyaiak elfoglalták Gallipolit.

Velencei–magyar háború (1372–78)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1372-ben Pádua kapcsán Lajos sokadjára keveredett Velencével háborúba. A velenceiek ekkor segítségül hívták a törököket és Treviso mellett vereséget mértek a magyarokra és páduai szövetségeseikre, ami miatt a város velencei fennhatóság alá került, de Dalmácia megmaradt a magyar király kezén.

Második magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Lajost a trevisói eset arra késztette, hogy hadat vezessen a török ellen. Serege bevonult Havasalföldre, de a kezdet azonban balszerencsésen indult, mert a románok nem Lajost, éppen fordítva a pogányokat támogatták a magyarok ellen, de az Erdélybe betört török martalócokkal szemben eredményesen harcolt. Lajos serege 1377-ben bolgár területen csatát nyert egy másik török sereggel szemben.
A vereség után több mint egy évtizeddel a törökök nagy hadjáratot vezettek Szerbia ellen, amely próbált koalícióba tömörülni (a magyar király nélkül) a többi szomszédos országgal, de végzetes vereséget szenvedett Rigómezőnél.

Harmadik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A törökök 1391-ben elfoglalták Galambócot. A további benyonulások és Bulgária lerohanása miatt Zsigmond király 1396-ban egy nagy törökelleni hadjáratra indult hadaival, amelynek egy részét tették csak magyarok a többiek Európa különböző helyeiről toborzott csapatok voltak, többek közt spanyolok, csehek, olaszok, franciák, stb. A nikápolyi csatában súlyos vereséget szenvedett nyílt csatában a szultáni főseregtől. A vereség hasznos tanulságul szolgált Zsigmondnak, aki ezután védelemre rendezkedett be.[3] Erre idő bőven kínálkozott, mert a törökök 1402-es veresége után a birodalom szétesett egy időre.

Negyedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

I. Mehmed 1413 és 1422 között újra egyesítette a birodalmat. 1415-ben szövetségben Boszniával támadást intézett Magyarország és Horvátország ellen. Ennek eredménye lett, hogy Boszniát a törökök uralmuk alá hajtva szandzsákot szerveztek belőle. Mehmed további hadjáratokat indított Havasalföld és a Temesköz ellen, de ott nem járt eredménnyel. 1419-ben a felek békét kötöttek.

Al-dunai háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Főleg az Al-Duna mentén végrehajtott sikeres török-elleni akciókat nevezi a történelem al-dunai háborúnak. 1420-ban, mihelyst a török megvetette a lábát Havasalföldön, rögvest megtámadta Erdélyt. A trónra jutó II. Murád szultán a Balkán teljes bekebelezésére törekedett. 1423-ban Ozorai Pipó olasz származású hadvezér mélyen benyomult az Al-Duna térségébe és ezt követte két másik sikeres hadjárat. 1426-ban bekövetkezett halála miatt elmaradt a déli védvonal eredményesebb megerősítése, de 1427-ben még sikerült annyit elértek, hogy a magyar-barát II. Dan üljön a román fejedelemség székébe.

Ötödik magyar–török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kisebb portyázásokat követően 1432-ben nagy török támadás zúdult Erdélyre. Zsigmond csak 2000 katonát küldött a szorosok őrzésére, de a védelmet a törökök áttörték és feldúlták a barcasági, hunyadi és kézdiszéki területeket, ahonnét több ezer fogollyal tértek vissza a balkánra.

Hatodik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A törökök 1437-ban indítottak újabb nagy hadjáratot Magyarország ellen, de 1435 és 1436 között is sorra vezettek portyázásokat főleg Erdélybe. 1437-ben a szultáni sereg ostromolta az al-dunai Szendrőt, de a magyar-cseh-szerb csapatok felmentették az erősséget. 1438-ban a törökök feldúlták Erdélyt. 1439-ben Szendrő is a kezükre jutott és a déli területeket alaposan feldúlták. Sikerükhöz hozzájárult, hogy Erdélyben 1437-ben nagy felkelést dúlt Budai Nagy Antal vezetésével, amely legyengítette az országrészt katonailag. 1441-ben Hunyadi János benyomult Szerbiába, egy évvel később leverte a ruméliai beglerbéget Erdélyben.

A Hosszú hadjárat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV. Jenő pápa ösztönzésére Hunyadi délnek egy nagy hadjáratot vezetett a Török Birodalomba, kihasználva, hogy a törökök keleten a perzsákkal háborúznak. A német és cseh zsoldosoktól is erősített magyar-lengyel hadak (akikhez szerb és bolgár sereg is csatlakozott) kis híján elérték Drinápolyt, a birodalom fővárosát. 1444-ben Váradon béke született a szultán kezdeményezésére, de a Giuliano Cesarini bíboros feloldotta esküje alól I. Ulászlót, hogy a török elleni háborút folytatni lehessen.

Hetedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Magyarországból Lengyelországból, Rómából, Velencéből, Burgundiából, Genovából és Havasalföldből álló koalíció (több nemzetiségű egységekkel kiegészülve) 1444-ben újabb törökelleni hadjáratra indult. A magyar hadak behatoltak Bulgáriába, de a genovai flotta állítólagos árulása miatt a szultán Várnánál várta Hunyadiékat. A város alatt vívott csatában I. Ulászló elesett, mert Hunyadi intése ellenére megrohamozta a janicsárokat. Hunyadi az elkövetkező években kormányzóként vezette az országot, s 1448-ban majdnem Macedóniáig nyomult seregével, hogy egyesülhessen Szkander bég albán vezérrel. Rigómező mellett II. Murádtól újabb vereséget szenvedett. A szultáni fősereget egész a 17. század végéig nem tudja senki leverni Európában.

Nyolcadik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bizánci Birodalom 1453-as bukása után Hunyadi újból a török ellen fordította fegyvereit és jelentős haditetteket hajtott végre a Balkánon. II. Mehmed szultán is készült egy Magyarország elleni nagy támadásra és 1456-ban hatalmas serege Nándorfehérvárt ostromolta. Hunyadi keresztesekkel megerősített csapataival áttörte az ostromgyűrűt és erősítést vitt a várba. Később az utolsó nagy rohamot is sikeresen visszaverték, világraszóló diadalt aratva, de Hunyadi nemsokkal később meghalt pestisben.

Kilencedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mátyás király trónra kerülésétől kezdve kevesebb mint egy évtizedig folytatta a törökelleni harcot. Visszahódította Galambócot, 1463-ban elfoglalta Jajcát és Bosznia még török kézben levő területeit. Mátyás világosan látta, hogy az egyre kiterjedtebb Oszmán Birodalommal szemben Magyarország ereje már kevés, ezért nyugatra a németek és a csehek ellen vezetett háborúkat, amellyel a német-római császári trónt akarta megszerezni. Ha Mátyás német császár lesz akkor a magyarokkal, a németekkel és a csehekkel fordulhat a törökök ellen és kiűzheti őket Európából.

III. István harca a török hódítók ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

III. István moldvai fejedelem nem volt hajlandó a török hűbért elismerni, ezért szembeszállt az ellenséggel. Ehhez segítségül hívta a magyar uralkodót és IV. Kázmér lengyel királyt. István a vászlói ütközetben lengyel-magyar segítséggel győzelmet aratott a török-tatár-bolgár-havasalföldi sereg fölött.

Tizedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1475-ben a törökök Váradig nyomultak előre, de 1476-ban elvesztették Szabács várát. 1479-ben Kinizsi Pál a Kenyérmezőnél szétverte a török sereget, s többször mélyen behatolt Szerbiába, számtalan győzelmet aratva a törökökön, s támadásaiknak újabban sikerült elején vennie.

Itáliai magyar expedíció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy török hadtest 1480-ban elfoglalta a nápolyiaktól Otrantót, ahol hídfőállás kiépítésébe kezdtek. II. Ferdinánd nápolyi király veje, Mátyás segítségét kérte, aki elküldte Itáliába Magyar Balázst és visszafoglaltatta Otrantót egy 2100 fős sereggel, aminek java része nem tért haza, és a segítséget senki nem hálálta meg nekik.

Tizenegyedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború főleg szerb területen zajlott, amit Kinizsi Pál vezetett. Kiváltó oka egy 1481-es török támadás volt, amit Kinizsi meg kívánt torolni. Az általa vezette délvidéki magyar-szerb hadak mélyen benyomulva 1482-ben gyors sikereket értek el, és a szendrői béget is leverték. A sikeres hadjárat tartós eredménnyel járt, mert nagyobb oszmán támadás majdnem tíz évig nem következett be. 1483-ban békét kötött a két hatalom egymással.

Tizenkettedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Ulászló a török ellen küldte Mátyás fekete seregét, de mivel nem tudta fizetni őket, azok fellázadtak. Kinizsi a lázadó zsoldosokat szétverte. A király halála után 1492-ben a törökök megkísérelték bevenni Nándorfehérvárt, de Kinizsi elűzte az ostromlókat és hadat vezetett Szerbiába. Ezután a Délvidéken többször legyőzte a benyomuló törököket, majd megakadályozta, hogy a várkatonaság árulása folytán Nándorfehérvárat elfoglalják 1494-ben. Még ebben az évben vezetett egy hadjáratot a törökök ellen, majd meghalt. 1495-ben a szultán és a király 3 éves békét kötött egymással.

I. Ulászló veszte – részlet Jan Matejko a várnai csatáról készült festményén.

Tizenharmadik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Corvin János 1499. évi sikeres boszniai győzelme után a pápa által létrehozott magyar–francia–lengyel–velencei szövetség 1500-ban még egy törökelleni háborút indított. A magyar sereg elérte Bulgáriát, de Vidin elfoglalásán kívül mást nem tudott felmutatni és a hadjárat eredményelen volt. Ezt a háborút is béke zárta le 1504-ben, s 1510-ben újra meghosszabították.

Tizennegyedik magyar-török háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legnagyobb részt a horvát-bosnyák végvárak környékén zajlott le, s a horvát csapatok a dubicai ütközetben, Jajcánál és Korenica mellett arattak győzelmet a törökökön. E harcok hőse Beriszló Péter volt, akinek halálával (1520) ezek a győzelmek semmivé lettek. 1514-ben van olyan terv, hogy önkéntesekből álló kereszteshadat toboroznak Magyarországon, de az a magyar történelem legnagyobb parasztháborújához vezetett.

Trogir: Tomiszláv (Beriszló Péter) püspök és horvát bán (I. Mestrovic, 1938)

A nagy török háborúk korszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 16. században egyre csak gyengült Magyarország katonai ereje, addig a törökök terjeszkedési vágya felélénkült. I. (Nagy) Szulejmán európai területek felé fordította figyelmét. 1521-ben indul a nagy török támadás, majd 1526-ban a szultáni sereg mélyen benyomul az ország területére. A mohácsi vészben ahol ismét odaveszett az ország királya és az egész sereg, eldöntötte az ország sorsát és hosszú távon olyan következményekkel járt amelynek még a 20. században is komoly hatásai voltak. Több mint 170 éven keresztül a magyarok és horvátok (s az osztrákok is) szakadatlanul a törökök ellen harcoltak és a Magyar Királyságot folytonos területvesztés jellemezte valemmennyi háborúban. Ennek ellenére a törökök csak lépésben voltak képesek alávetni a területeket, mert a magyar, horvát és más nemzetiségű lakosok szívósabban és kitartóbban ellenálltak az oszmán terjeszkedésnek mint a balkáni országok annak idején. Ráadásul Nyugatról is jött a segítség és harcászati technika is folyamatosan fejlődött, elsősorban a tűzfegyverek modernizálódásával a törökök erőfölénye csökkent, s a politika és gazdaság világméretű átalakulása miatt az Oszmán Birodalom minden kontinensen ahol megvetette lábát kezdett visszaszorulni. Az állandó harcokban az oszmánok is sorra elvéreztek, a magyaroknak ráadásul sikerült több összecsapásban lélektani győzelmet aratni, mint Eger alatt. A tizenöt éves háborúban már komoly gyengeségek merültek fel, majd a szentgotthárdi csatában katonai és erkölcsi vereséget szenvedett az oszmán főhaderő. 1683-tól kezdve 16 éven át az európai hadakkal szemben a törökök egymás után sorozatban vesztenek el döntő csatákat, mivel annyira elavult és hasznavehetetlen a haderejük összetétele, szervezése és felszereltsége, hogy képtelenek a szervezetten, modern fegyverekkel harcoló európai csapatokkal szembeszállni. Az 1699-es karlócai béke értelmében a magyarországi török hódítások legnagyobb részéről le kell mondaniuk.

Az utolsó összeütközések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1699 után még egy kisebb rész maradt a történelmi Magyarországból a török kezén. Az 1716–18-as Habsburg-török háborúban a császári haderők a temesvári vilajetet is felszámolták, sőt az Oszmán Birodalom észak-balkáni és havasalföldi területeit is elfoglalták. Ebben a háborúban a hadsereg egyharmadát alkották magyarok. Az 1736–39-es Habsburg-török háború már balszerencsés kimenetelű volt, annak ellenére, hogy az osztrákokat még az orosz hadsereg is támogatta. Az előző hódításokat mind elvesztette, a Birodalom déli határa a Dunánál alakult ki, és gyakorlatilag az első világháború végéig fennmaradt. Ebben a háborúban kevesebb magyar katona vett részt, állományuk nem haladta meg 15 000 főt.

A harmadik és egyben utolsó konfliktust, az 1787–91-es Habsburg-török háború t Ausztria ismét az oroszokkal szövetségben indította. A hatalmas méretű birodalmi hadseregbe, amelyet maga császár, II. József vezetett, mintegy félszázezer magyar katonát is besoroztak. A háború már az elején rosszul indult és nagyok voltak a veszteségek. Habár a törökök betörtek Magyarország déli területeire, de ez afféle szokványos határmenti előretörés volt, a közvetlen törzsterületeket nem fenyegették, és eszük ágában sem volt magyar, vagy erdélyi területek elfoglalása. Maga a császár súlyos betegen tért vissza a hadjáratból. 1789 októberében sikerült bevenni Belgrádot, II. József már halálos ágyán kapta a hírt. Halála után utódja, II. Lipót császár (a törökökkel szövetségre lépett poroszok fenyegetése miatt, a szövetséges oroszok felháborodása ellenére) 1791-ben megkötötte a sistowai (szvisovi) különbékét, amelyben Ausztria lemondott Belgrádról, és beleegyezett a háború előtti status quo helyreállításába. A török háborút Oroszország egyedül folytatta. Az 1791-es sistowai békekötés lezárta a magyarság és a törökök majdnem négy és fél évszázados háborúit is.

Lábjegyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. 1475-től számított a török szultán hűbéresének. Tatár csapatok török oldalon Magyarországon nem szerepeltek a harcokban, viszont határon túl, így a vaslui ütközetben harcoltak magyar katonák a tatárok ellen.
  2. M. Kozár Mária: Felsőszölnök meghódolása a töröknek 1640-ben, 123. old.
  3. Magyarország képes története, 53. old.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]