Raguzai Köztársaság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Köztársaság földrajzi kiterjedése
A Köztársaság egy 17. századi térképen.

Raguzai Köztársaság történelmi állam a mai Horvátország déli részén, Raguza (ma Dubrovnik) központtal, amely a 14. századtól 1808-ig állt fent.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dubrovnik grb.svg

1358-ban a zárai békével a Magyar Királyság része lett, szimbolikusan I. (Nagy) Lajos lett az uralkodó. Valójában 1808-ig Raguzai Köztársaság néven önálló államként működött. A korábbi „Comunitas Regusina” címet a „Respublica Ragusina” váltotta fel. 1399-ben Dubrovnik kiterjesztette a fennhatóságát még a Ston és Orasac közötti partvidékre is, 1419-ben Konavlére és 1427-ben délen Cavtatra (a hajdani Epidaurum őstelepülés utódjára).

A köztársaság formailag 168 évig tartozott magyar fennhatóság alá és ez egy olyan periódus volt az állam életében, amikor a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között a Szent Koronához történő tartozás nem volt gátja a városállam fejlődésének. A fennhatóság elismerésének jeléül harminc gálya kiállítására kötelezték magukat, 500 aranyforintot fizettek Mátyás királynak és a magyar király tiszteletére ünnepeket tartottak.[1] Erről az időszakról Hegedűs István találóan így ír:

„Raguza nemcsak a törvény betűi szerint, de szellemben, lélekben is Magyarországhoz tartozott. Nem is érezte magát meghódított tartománynak, de történelmi öntudatába ment át a magyar korona iránti hódolat[1]

Lakói az oszmán Kelet és Nyugat-Európa közötti ügyes manőverezéssel évszázadokon át meg tudták őrizni a köztársaságot. Az Oszmán Birodalommal kötött stratégiai jelentőségű szerződés (adóvállalással) megóvta Dubrovnik szabadságát, és megadta a városnak azt a lehetőséget, hogy főszerepet játsszék a török birodalom és Európa közötti (sok esetben katonai célú) kereskedelemben.

A köztársaság virágkorában számos, szerteágazó termékfajták exportja felett gyakorolt ellenőrzést, mint például a boszniai és szerb bányák ezüst- és ónérctermelése. A só termelése (lepárlása) és exportja szintén az egyik legjelentősebb dubrovniki tevékenységnek számított. A város megszerezte a Neretva-öböltől a Drim-folyó torkolatáig terjedő terület sólepárlási monopóliumát, és ezzel a Balkán valamennyi országának sószállítójává vált. Más dubrovniki műhelyek tevékenységüket a személyi fogyasztás igényeire építették, jelentős mértékben az arany- és bőráruk kereskedelmére.

A zsidók 1492. évi spanyolországi kiűzetése után a város több hullámban sok menekülőnek ad otthont, hasonlóan a többi balkáni kereskedővárosokhoz. Az itt élő zsidó kereskedők a selyem-, a gyapjú-, a bőr- és a fűszerkereskedelemben vettek részt.[2]

A Raguzai Köztársaság egy arisztokrata köztársaság volt, amelyet a Nagytanács irányított. Másik két gyűlés a szenátus és a kistanács volt. Dubrovnik a 15. században 40 000 lakossal büszkélkedhetett, ami azt jelentette, hogy Európa egyik legnagyobb városa volt. Ekkoriban megszüntette a rabszolgakereskedelmet. A város virágkorát a 15. és 16. században élte, ekkor a Velencei Köztársaság legfőbb tengeri riválisának számított.

Az oszmánok balkáni uralma idején a kereskedelem, a hajózás és a hajóépítés a köztársaság legfontosabb gazdasági ágainak számított. A dubrovniki hajóépítés világszerte ismert volt ("hajóépítés dubrovniki módra”). Már a 16. század közepén több mint 180 nagy hajóval, 36 000 kocsirakománynak megfelelő hajótérrel rendelkezett. Virágkorában hajóállománya elérte az 550-et. A hitelkereskedelem és a biztosítások is nagy sikert jelentettek. A város 1568-ban törvényt alkotott a tengeri szállítások biztosításáról. Hajói elvitorláztak Angliáig, valamint az új útvonalak felfedezését követően a Jóreménység fokán át Kelet-Indiáig. A Földközi-tenger más tengeri kalmárhatalmaihoz hasonlóan az Amerikába és Indiába vezető újabb kalmárutak felfedezése után a városállamot is elérte a gazdasági hanyatlás.

A 15-17. századi látványos művészeti és irodalmi fellendülés miatt a várost mint a „délszláv Athént” kezdték emlegetni. Először születtek irodalmi alkotások nyugati délszláv nyelven.[3]

Miután azonban a Földközi-tengeri hajózás válságba került fokozatosan hanyatlani kezdett, melyet betetőzött az 1667. évi földrengés. Az 1718-as Požarevaci békében Neumot és Klekát is elveszítette. A 18. században a város hajói kimerészkedtek az Atlanti-óceánra is. Ez idő tájt Dubrovnikban 85 konzulátus volt. A vesztét azonban mégsem Velence, hanem I. Napóleon hadserege okozta, amely 1806-ban előbb a velencei területeket, majd a Raguzai Köztársaságot is meghódította. A város csak a napóleoni háborúk idején virágzott fel egy kis időre, mert mint az egyetlen semleges mediterrán állam, nagy hasznot húzott a hadiszállításokból.

Politikai berendezkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A köztársaságot tekinthetjük egy arisztokratikus, feudális, centralista államnak is.[4] A köztársaság élén a herceg állt. A legnagyobb törvényhozó testület pedig a nagytanács, a kistanács és a szenátus volt.[5]

A Nagytanács (latinul Consilium maius 1235-ben alakult az arisztokrata családok férfitagjaiból. Ez a testület 1332-ig létezett.[6] A tagokat minden évben választották. A nagytanács feladata a törvények elfogadása, az állami alkalmazottak kiválasztása.[7] A legfontosabb feladata azonban a herceg megválasztása volt.[8]

A Kistanács (latinul Consilium minus) a végrehajtó testülete volt előbb a Nagytanácsnak, majd a Szenátusnak. Kezdetben a herceg és 11 tanácsnok, később a hercegek és 6 szenátor volt a tagja.[8]

Szenátus (latinul Consilium rogatorum) ez volt a köztársaság „parlamentje”. A tagokat kérvények alapján hívták össze. A szenátus foglalkozott az ország ügyeivel, bel- és külpolitikájával.[7] Itt dolgozták ki a törvénytervezeteket, a nagytanács pedig a kiegészítette ezeket a tervezeteket. A szenátorokat 1 évre választották.[5]

Herceg (latinul rector), amelyet 1 hónapra választottak a mai kormányfőnek felel meg. 1358-ig Velence nevezte ki. Ekkoriban a mandátuma 2 év volt, később csökkent csak 1 hónapra, amikor már a Nagytanács választotta meg őt.[6] A 17. századra a hercegnek már csak reprezentációs feladata volt. Szálláshelye a hercegi udvar volt.[5]

Az államban használt nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1472-ig a latin volt az egyedüli hivatalos nyelv a városban és annak környékén, míg a köztársaság szenátusa úgy döntött, hogy a dalmát nyelvet teszi hivatalos nyelvvé, pontosabban a Raguzában használt dialektust. Ugyanakkor megtiltották, hogy bárki horvátul beszéljen, vagy bármely más délszláv nyelven. Több példa van arra, hogy a szenátusban használták a horvátot. Az évszázadok múlásával az arisztokrácia letért a dalmát használatáról és egyre inkább a horvát nyelvet vette át, amelynek egyik oka, hogy a dalmát városok és a Raguzai Köztársaság igyekezett magát távol tartani Velencétől és más olasz államoktól.[9]

Természetesen a latin nyelv nem szorult ki sem a hivatalos ügyekben, sem a köznapi használatból, s a dalmát mellett továbbra is beszéltek az emberek horvátul is. Ennek tetejébe, olaszul, velencei nyelven és toszkán dialektusban is beszéltek az országban, amelyek az itteni dalmát nyelvet is befolyásolták.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Hegedűs István (1905. augusztus 13.). „Raguzai emlékbeszéd”. Irodalomtörténeti közlemények XV. évfolyam (3. szám). Hozzáférés ideje: 2010. augusztus 16.  
  2. Zsidó virtuális könyvtár Dubrovnik (angol nyelven). www.jewishvirtuallibrary.org. (Hozzáférés: 2010. augusztus 15.)
  3. Ivan Franov Gundulić. Encyclopedia Britannica. (Hozzáférés: 2010. augusztus 16.)
  4. P. Krmpotić, Kazneni postupak prema srednjovjekovnom statutarnom pravu Dubrovačke Republike, Pravnik, 40, 2 (83), 2006
  5. ^ a b c Matica Hrvatska 372/2008.
  6. ^ a b Pravni leksikon, Leksikografski zavod Miroslav Krleža, Zagreb, 2006.
  7. ^ a b Povijest Dubrovnika
  8. ^ a b S. Berković, Diplomacija i diplomatska profesija, Zagreb, 2006.
  9. Grétsy Zsombor: Kihalt egy nyelv. Nyelv és Tudomány, 2010. január 28. (Hozzáférés: 2010. augusztus 15.)

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bernard Stulli: "Studije iz povijesti Dubrovnika", Konzor, Zagreb, 2001. (horvátul)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]