II. Mehmed oszmán szultán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
II. Mehmed
Fatih.jpg

Oszmán szultán
Uralkodási ideje
1444. szeptember 1. – 1446. szeptembere
Elődje II. Murád
Utódja II. Murád
Uralkodási ideje
1451. február 3. – 1481. május 3.
Elődje II. Murád
Utódja II. Bajazid
Életrajzi adatok
Uralkodóház Oszmán-ház
Született
1432. március 30.
Drinápoly
Elhunyt
1481. május 3. (49 évesen)
Hünkârçayırı, Gebze közelében
Gyermekei II. Bajazid oszmán szultán
Dzsem
Édesapja II. Murád
Tughra of Mehmed II.JPG
II. Mehmed aláírása

II. Mehmed (perzsa Muhammad, melléknevén Hódító (Fatih), Nagy (Büyük), (Drinápoly, 1432. március 30.Hünkârçayırı, 1481. május 3.[1]) oszmán szultán 1444-től 1446-ig és 1451-től haláláig.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mehmed 1432. március 30-án született Drinápolyban. Édesapja II. Murád volt. 1444-ben, édesapja lemondása után rövid időre a birodalom élére került, de 1446-ban Murád újra kezébe vette a hatalmat.

Trónralépte, Bizánc elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizánc ostromának térképe
Mehmed és II. Gennadiosz konstantinápolyi pátriárka (mozaik)

Édesapja halála után, 1451-ben lépett ténylegesen trónra.[1] Nem sokkal később ostrom alá vette a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt.[1] 1453. április 10-től folyamatosan – egy Orbán nevű magyar által öntött – ágyúiból szakadatlanul lövette a várost, és május 29-én sikerült is bevennie.[1] Három napig tartó szabad rablást engedett katonáinak, de ezután hozzáfogott az elpusztult, részben leégett és kifosztott város újjáépítéséhez.[1] Több szép palotával (szeráj) és mecsettel díszítette új székhelyét; a Hagia Szophia templomot mecsetté alakította át.[1] Türelmesen viselkedett a Görög Keleti Egyház ötvenezer hívével, még azt is megengedte, hogy pátriárkát választhassanak[1], aki az Oszmán Birodalomban élő keresztényeket képviselte.[2]

Konstantinápoly sikeres elfoglalása nagy hírnevet szerzett neki és az Oszmán Birodalomnak. A szultán ekkor vette fel a kájszár (=császár) címet (Kayser-i-Rüm).

Konstantinápoly egészen 1923-ig volt az Oszmán Birodalom fővárosa, ekkor Ankara vette át a helyét.[3]

Háború a Balkán-félszigeten[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bizánc eleste után Mehmed a környező görög és latin utódállamok felé fordította figyelmét.[1] 1454 és 1478 között úgyszólván folyamatosan harcolt Albánia és a Görögország földjén, valamint a szigeteken alapított frank fejedelemségek területén. Nem kímélte a velencei és genovai gyarmatokat sem.[1] 1454-ben legyőzte Velencét, 14551456-ban pedig a két Palaiologosz-fejedelmet, Tamás (14091465) és Demeter (14071470) moreai despotákat verte le.[1]

A nándorfehérvári vereség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek után Mehmed Magyarország ellen indult.[1] Hunyadi Jánosnak 1454-ben ugyan sikerült Firuz béget elűznie Szendrő alól, de ez nem állította meg a szultánt.[1] Amikor 1456-ban Brankovics György szerb despota futárjai Budára hírt hoztak Mehmed nagy hadi készületeiről, Hunyadi a saját költségén 10 000 zsoldost toborzott és Juan de Carvajal pápai követtől, valamint Kapisztrán Jánostól és keresztes vitézeitől segítve, Nándorfehérvár felmentésére indult, amit Mehmed ekkor már erősen lövetett.[1] Hunyadi előbb a Zimonynál horgonyzó 200 török hajót szórta szét, hogy a várba utat törjön magának, azután pedig a törökök általános rohamát verte vissza (július 21.).[1] Végül általános kitörést rendelt, és törököket Mehmed szeme láttára széjjelkergette, táborukat elfoglalta.[1] A roppant győzelem híre nagy lelkesedést keltett egész Európában, de Hunyadi és Kapisztrán korai halála miatt a vérmes remények csakhamar füstté váltak.[1]

Kisebb hadjáratai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nándorfehérvári vereség annyira lehűtötte Mehmednek a Magyar Királyság ellen táplált harci kedvét, hogy a következő években a Balkán-félsziget délnyugati államaira vetette tekintetét.[1] 1456-ban Athén városa, 1458-ban az Akropolisz volt kénytelen megadni magát.[1] 1458-ban a szultán átment az Iszthmoszon és Palaiologoszt Demetert foglyul ejtette, míg Tamástól csak területének felét vette el.[1] 1461-ben pedig felszámolta a Trapezunti Császárságot.[1]

Jajcai vereség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Mehmed (Paolo Veronese [1528–1588] festménye)

Időközben az új magyar király Hunyadi Mátyás támadást intézett a törökök ellen: előbb Havasalföldet tette meg újra hűbéres fejedelemségévé, majd Boszniába tört, ahol a Jajca 14631464-ben sikerült a törököt elűznie.[1] A győzelmet azonban Mátyás nem használta ki – a cseh és a német-római korona elnyerésére irányuló törekvései más mederbe terelték politikáját.[1], Így a II. Piusz pápa és utódai által tervezett keresztes hadjárat terve – elsősorban – a Mátyás és Velence közötti barátságtalan viszony miatt nem valósult meg.[1]

Kisebb háborúk Velencével, Genovával, a Krími Tatár Kánsággal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szultán hamarosan ismét megtámadta Velencét és 1470-ben Negrapontéről és Lemnoszról elűzte a szigetváros csapatait.[1] 1475-ben Velence irigy versenytársa, Genova rövid harcot vívott a török ellen, amelynek eredményeként elvesztette Kaffát.[1]

Mehmed 1473-ban a krími tatárok kánját is hódolásra kényszerítette.[1]

A kenyérmezei ütközet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1470-es évek második felében Hunyadi Mátyás újra megtámadta a törököt: 14751476 telén bevette Szabácsot, 1479-ben pedig Verbász várát.[1] Mátyás vezérei, Kinizsi Pál és Báthori István még ugyanezen év október 13-án a kenyérmezei csatában mértek halálos csapást egy török seregre.[1]

Utolsó tettei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szultán 1480-ban Rodosznál a Szent János Lovagrendtől szenvedett el súlyos vereséget.[1]

Mehmed ezután váratlanul Itáliára támadt – Albániában, Zantéban és Kefaloniában készítette elő seregeit.[1] Miután az olasz csizma sarkán partra szállt, 1481-ben elfoglalta Otranto fellegvárát, de csak rövid ideig tudta megtartani.[1][4] A nápolyi király és a pápa Mátyás királyunkhoz fordult segítségért, aki seregével elűzte Mehmed törökjeit Otrantóból.[1]

A szultán ekkor még egyszer Rodosz ellen fordult, de a sziklavár előtt most is csak kudarcot vallott.[1]

Utolsó tetteként 1481 elején megtört testtel Perzsiának üzent háborút, de a hadjárat elején meghalt.[1] 49 éves volt és 2 + 30 évig uralkodott. A trónon fia, II. Bajazid követte.

Magasztalói kiszámították, hogy 30 évi uralkodása alatt 12 országot hódított meg és 200 várost kényszerített megadásra.[1] Hívei a Ghazi jelzővel illették és a Fatih (hódító) névre méltatták.[1]

Megítélése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mehmed egyik nagy alakja volt századának. A kegyetlenségéről ismert, de művelt, Konstantinápoly elfoglalásakor 21 éves császár legalább négy idegen nyelven beszélt, így perzsául, arabul, görögül, és valamennyire latinul.[forrás?] Csodálója volt az európai kultúrának, és támogatott itáliai művészeket, mint például a velencei Gentile Bellinit aki többször lefestette őt.

Ő volt az első szultán, aki törvényeket hozott és megalkotta az első alkotmányt jóval Nagy Szulejmán, a törvényhozó előtt, így megalapozta a klasszikus alkotmányos szultán (padisah) képét. Konstantinápoly eleste után sok egyetemet építtetett, amelyek közül néhány ma is működik.[forrás?]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj Bokor József (szerk.). Mohammed (2.), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.) 
  2. Encyclopedia of Modern Asia, 2002, Vol. 2., p. 317
  3. Encyclopedia of Modern Asia, 2002, Vol. 3., p. 187
  4. Crusades - The Illustrated History, p. 190

Egyéb irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Babinger, Franz, Mehmed the Conqueror and his Time. Princeton NJ: Princeton University Press, 1978. ISBN 0-691-01078-1
  • Dwight, Harrison Griswold, Constantinople, Old and New. New York: C. Scribner's Sons, 1915
  • Hamlin, Cyrus, Among the Turks. New York: R. Carter & Bros, 1878
  • Harris, Jonathan, The End of Byzantium. New Haven CT and London: Yale University Press, 2010. ISBN 978-0-300-11786-8
  • Imber, Colin, The Ottoman Empire. London: Palgrave/Macmillan, 2002. ISBN 0 333 613872
  • Philippides, Marios, Emperors, Patriarchs, and Sultans of Constantinople, 1373-1513: An Anonymous Greek Chronicle of the Sixteenth Century. Brookline MA: Hellenic College Press, 1990. ISBN 0917 653 165
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Mehmed oszmán szultán témájú médiaállományokat.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


Elődje:
II. Murád
Oszmán szultán
14441446
Az Oszmán Birodalom címere
Utódja:
II. Murád
Elődje:
II. Murád
Oszmán szultán
14511481
Az Oszmán Birodalom címere
Utódja:
II. Bajazid