Dalmácia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Dalmácia
Horvátország délkeleti része
Dalmácia zászlója Dalmácia címere
Zászló Címer
Dalmatia (Kotor).svg
Dalmácia megyéi
A megye neve
(horvát nyelven)
Területe (km2) Lakossága (2001) Székhelye
Zára megye
(Zadarska županija)
3643 162 045 Zára
Šibenik-Knin megye
(Šibensko-kninska županija)
2994 112 891 Šibenik
Split-Dalmácia megye
(Splitsko-dalmatinska županija)
4524 463 676 Split
Dubrovnik-Neretva megye
(Dubrovačko-neretvanska županija)
1782 122 870 Dubrovnik
honlap

Dalmácia (horvátul Dalmacija, olaszul Dalmazia, latinul Dalmatia) Horvátország egyik régiója. Területe közel 11 960 km2, Horvátország területének körülbelül 21%-a, lakossága 2001. évi adatok alapján mintegy 855 000 fő, amely Horvátország lakosságának 20%-a. Népsűrűsége 71,5 fő/km2 (Horvátországé 78 fő/km2).

Domborzat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dalmácia hegyes vidék, amelyet szélesebb-keskenyebb völgyek szelnek át. Az Adriai-tenger felé általában meredeken ereszkedik le. Hegyei túlnyomórészt mészkőből állnak, ezért legnagyobb része karszt természetű. Északon a Velebit-hegység emelkedik, amelynek legmagasabb csúcsai a Vakanski (1758 m) és a Sveto brdo (1750 m). A Velebithez csatlakozik a bosznia és hercegovinai határon végignyúló Dinári-Alpok, a Troglav (1913 m), a Dinara (1811 m) és a Janski (1790 m) hegycsúcsokkal. A Dinári-Alpokkal párhuzamosan emelkedik a Castella (1780 m) és a Mossor Planina (1339 m), valamint a Biokovo Planina nevű hegylánc, az 1762 m magas Sveti Juroval. A legszaggatottabb és legzordabb hegyek takarják a Cattaro körüli részeket. Itt emelkedik az Orijan 1898 m és a Lovsen 1759 m magasra. A meredek partok előtt mintegy 20 nagyobb és száznál több kisebb sziget és szikla emelkedik ki az Adriai-tengerből. A nagyobb szigetek: Arbe, Brazza, Bua, Coronata, Curzola, Grossa, Lagosta, Lesina, Lissa, Lokrum, Meleda, Pago, Pasman, Premuda, Solta, Ulbo, Zelva és Zuri. A barlangokban, szakadékokban és víznyelőkben gazdag vidéken a csapadékvíz gyorsan a felszín alá folyik. Kevés az olyan hely, ahol homokkő és agyag van, ahol források fakadnak és a termékenység jobb.

Vízrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dalmáciában három nagyobb öböl nyúlik be a szárazföldbe: északon a Novigradi-, középen a Sabioncelloi- és délen a Cattarói-öböl. Dalmácia jelentősebb folyói: a Novigradi-öbölbe szakadó Zrmagna; a Krka, amely Knin fölött a világ egyik legnagyobb forrásából ered és 16 vízesést alkotva, a Sebenicoi kikötőnél torkollik a tengerbe; a Zadvarjénél vízesést alkotó Cettina; a Narenta, amelynek csak alsó folyása tartozik Dalmáciához; végül a Narenta és a Bocche di Cattaro közt, a Raguzánál torkolló Ombla, amely egy barlangból mint folyó lép ki és forrásához igen közel eléri a tengert.

Éghajlat és élővilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dalmácia éghajlata mediterrán. Az évi középhőmérséklet sok helyen meghaladja a 15 °C-ot. A nyár, amely májusban kezdődik, forró és nagyrészt száraz; télen a ritkán esik. Az évi csapadékmennyiség közel 800 mm. Zivatarok egész évben előfordulnak. Az uralkodó szélirány északnyugati, jelentősebb szelek a sirokkó, a bóra és a misztrál. Természetes növénytakarója hasonló a mediterrán országokéhoz. Állatvilága gazdag; a skorpiók gyakoriak; nem ritkák a kígyók és gyíkok sem. A madarak közül jellemző a havasi sarlósfecske és a kék kövirigó, továbbá a számos sirály.

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dalmácia fő mezőgazdasági terménye az olajbogyó, a szőlő, az árpa, a kukorica, a búza, a déligyümölcsök és a dohány. A karsztjellegű vidéken sok a terméketlen talaj - a mocsarakat miatt is. A legnagyobb területet foglalják el a rétek , azután az erdők - amelyekben jellemző az olajfa- és szelídgesztenye -, a szántóföldek , szőlők és a kertek. A fentebb említett termékek közül a legfontosabbak: az olajfa, a déligyümölcsök és különösen a szőlő. Dalmácia évente közel 1 millió hl bort szüretel, amelyből nagy mennyiséget visznek ki, különösen Franciaországban a bordeauxi borok készítéséhez. A legjobb minőségű helyi boroknak tartják a rebenicoi maraschinot, a cattardi marzaminit, a ragusai malvásiait, az almissai és macarascai muskotályt és a lirsai borokat. Jelentős a tengeri halászat, különösen a szigeteken.

A bányászat jelentéktelen; barnakőszenet Dernisznél a Monte Prominán nyernek, fontosabb a tengeri lepárlása. Legismeretesebb dalmát iparcikk: a Zára környékén készített marasquino; azonkivül készítenek durva posztót (schiavina) és a parti hajózásra meg tengeri halászatra alkalmas bárkákat (trabacoli). A bevitel tárgyai az iparcikkek, a kivitelé: bor, olívaolaj, füge, hal, hús és állati termékek. Kikötői miatt Dalmáciában voltak egykor a Balkán-félsziget északi részének legvirágzóbb kereskedő városai.

Dalmácia története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ókorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Illíria területén élő törzsek az i. e. 43. században

Illyria partvidékén laktak a dalmát törzsek, akik I. e. 180 körül a önálló országot alapítottak, melynek Delminium (ma Županja) lett középpontja. A rómaiak kr. e. 156-ban feldúlták Delminiumot, a dalmát törzsek meghódoltak. Kr. e. 49-45 között Dalmácia is színhelye volt a Caesar és Pompeius pártbeliek versengésének s végül Augustus hadvezérei meghódították. Augustus szervezte meg Dalmatia provinciát Illyricum déli részéből, mely északra Arsiáig (Isztriában) és a Száváig, keletre pedig a Drináig terjedt. A római helytartó Salonában székelt, a két légió közül pedig az egyik Delminiumban, a másik Burnumban állomásozott. A provincia parti része hamar romanizálódott. A virágzásnak a népvándorlás vetett véget. Diocletianus császár (Dalmácia szülötte) még kiverte a betolakodókat, de halála után Dalmácia a barbárok (gótok, alánok, hunok) prédája lett. 403-ban I. Alarich nyugati gót király mint "keletrómai fővezér" kapta egész Illiriát.

A középkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

500 után Theodorik keleti gót király űzte el a többi barbárt Dalmáciából. Teodorik gyenge utódai alatt azonban I. Justinianus bizánci császár vezérei, Flavius Belisarius és Narses, visszahódították s 537 után az ország a keletrómai császár felsőbbségét ismerte el, mig a szlávok teljesen meg nem szállták. Több avar hadjáratot a déli szláv törzsek végleges betelepedése követett (610 és 640 táján.

641 táján rendeződött Bizánc és a szlávok viszonya. A főbb kikötővárosok, mint Zára, Trau, Spalato, Raguza megmaradtak bizánci kézben, de a nyílt vidék a déli szlávok hatalmába került. Dalmácia alatt ekkor már csak a partvidéket és a szigeteket értjük. A 8. század közepén Dalmácia themává alakult az általában Zárában székelő sztratégosz irányításával. [1]

Az Avar Birodalom megdöntése után közvetlenül az Aquileiai Patriarchátus felől hittérítők jelentek meg a horvát–dalmát területekre. A 9. század második felében a horvátok is benyomultak Dalmáciába, ahol létrehozták saját püspökségüket Nin központtal valószínűleg I. Miklós pápa idején aki az aquileiai pátriárka helyett római felügyelet, azaz a Spalatói Érsekség alá rendelte azt. [2]

I. Tomiszláv horvát király bizánci szövetségben részt vett a Nagy Simeon bolgár cár elleni harcban, akit legyőzött Boszniában. Jutalmul megkapta Bizánctól a Dalmácia feletti felügyeletet. Ekkor egyesült először Horvátország és Dalmácia. [1]

925-ben és 928-ban az első és második spalatói zsinaton a spalatói érsek lett egész Horvátország és Dalmácia prímása. Határozatot hoznak a szláv liturgia ellen a latin javára, azonban eredménytelenül, mert a két liturgia párhuzamosan fennmarad az egész középkorban. 1000-ben a horvát belharcokat kihasználva a velencei flotta először foglalta el a dalmát városokat, Bizánc azonban hamarosan visszafoglalta őket. IV. Krešimir horvát király (1058 – 1075) felveszi a Horvátország és Dalmácia királya címet. A névleges bizánci függés tiszteletben tartásával a dalmát városok Krešimirnek is adót fizettek. Az egyházi szertartásokon a bizánci császár és a horvát király nevét is imába foglalták. [3]

1091-ben I. László, 1097-ben pedig Kálmán magyar király hódította meg Horvátországot. I. Alexiosz bizánci császár a magyar terjeszkedés meggátlására I. Vitale Michiele velencei dózsére bízta dalmáciát, aki felvette a Dalmácia és Horvátország hercege címet. 1098-ban Kálmán megegyezett a dózséval, hogy Horvátország magyar, Dalmácia pedig velencei uralom alatt marad. Kálmán 1102-ben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát, majd 1105-ben a záraiakkal kötött egyezmény alapján bevonult Zárába és 1107-ig megszerezte Traut és Spalatót, valamint a dalmát szigetek egy részét is. [3] Csak Raguza és Cattaro tartották meg önállóságukat. 1115-ben Ordelafo Faliero velencei dózse Zárát és Dalmácia nagyobb részét elfoglalta, de II. István magyar király Zára és a szigetek kivételével visszafoglalta.

1165-ben I. Manuél bizánci császár hadvezére Dalmáciát mint Béla herceg örökségét (mint lánya jegyesének „hozományát”) vette Bizánc birtokába Trautól Cattaróig. Mánuel halála után (1180) III. Béla visszaszerezte Trau és Spalato mellett még az időközben elpártolt Zárát is (1181). [1] 1194-ben III. Béla fiát, Imre herceget tette Horvátország és Dalmácia kormányzójává, amit Imre már mint király 1197-1198 fordulóján átenged öccsének András hercegnek. [3]

A velenceiek felhasználva az Imre és András közti viszályt 1202-ben a IV. keresztes hadjárat csapataival visszafoglalták Zárát. [3] 1204-ben Velence megszerezte Raguzát is, Cattaro és a dél-dalmát városok ekkor szerb kézen voltak. [1] II. András, hogy saját keresztes hadjárata során (1217) a velencei gályák őt Spalatóból a Szentföldre szállítsák csapataival együtt, Velence javára lemondott Záráról. [3]

1242-ben a tatárjárás idején Kadán csapatai a dalmát partokat is felperzselték, de a Trau szigetére menekült IV. Béla királyt nem fogták el. Velence 1243-ban hadjáratot indított a dalmát városok visszaszerzésére, Zárát sikerült elfoglalnia, de Nonát nem. Béla 1244-ben megegyezett Velencével, ez alkalommal a kikötő vámbevételeinek 2/3-áért lemondott a városról. [3] Ezután Velence a szigeteket és a partvidéket Kerkáig birtokolta, a déli partmellék Magyarországhoz tartozott, csak Raguza állt a velencei dózse által kinevezett gróf fennhatósága alatt.

Az utolsó Árpád-háziak idejében a pápák a nápolyi Anjoukat igyekeztek Magyarország birtokába juttatni. A Frangepánok és egyéb főúri családok részben az Anjouk pártjára szegődtek és innen vethette meg Károly Róbert is lábát a tartományurak hatalma alatt álló Magyar Királyságban. Šubić Mladen tengermelléki bán visszaélései ellen Trau és Sebenico Velence segítségét kérte, amely városok 1324-ben Velence birtokába kerültek Nonával együtt. [1] 1328-ban Spalato) is elszakadt Magyarországtól, ezenfelül több horvát, dalmát és bosnyák bárói család függetlenségre tört.

Nagy Lajos – akinek Dalmácia fontos volt a Nápolyi Királysággal való kapcsolat fenntartása szempontjából – a dalmát tengerpartot teljes egészében visszafoglalta. 1346-ban még sikertelenül háborúzott, de az 1358-as zárai béke és az 1381-es torinói béke során Velence lemondott a dalmát parti sávról és a hozzá tartozó szigetekről a Kvarner-öböltől Durazzóig. Raguza ekkor került először magyar fennhatóság alá. Lajos figyelembe vette a dalmát városoknak a magyarétól eltérő, itáliai mintát követő berendezkedését és hatalma megszilárdítása érdekében a városoknak nagyfokú autonómiát hagyott. Királyi elöljárójukat, a comest maguk választhatták, bár személyét a királynak jóvá kellett hagynia, ezért ezek gyakran a király környezetéből kerültek ki. A város comesétől bírói ügyekben a horvát–dalmát bánhoz lehetett fellebbezni. Zárának Lajos kiemelt szerepet szánt, ők közvetlenül a királyhoz fellebbezhettek. Megreformálta dalmáciai jövedelmeit is, a só- és harmincadvám kezelését kivéve a városi tanácsok kezéből horvátországi és dalmáciai só- és harmincadkamarák kezelésére bízta. A kamarákat bérbe lehetett venni, főleg firenzeiek voltak a bérlők. Ösztönözni próbálta a magyarországi és erdélyi városok kereskedelmét Dalmáciával, főleg Zárával, de a közvetlen kereskedelem nem indult meg, csak firenzeiek közvetítésével. A velence után második legjelentősebb adriai város, Raguza esetén Lajos sokkal több szabadságot hagyott. Évi 500 dukát adót kellett fizetniük és magyar felségjelek alatt kellett működniük, de comesük személyét nem kellett megerősíttetniük a királlyal. Ennek fejében élvezték a király védelmét ellenségeikkel, elsősorban velencével szemben. Raguza vazallus államként teljes önkormányzattal rendelkezett. [1]

Nagy Lajos halála felélesztette a bárói ligák küzdelmét a Magyar Királyságban. Az özvegy királynét, Erzsébetet a novigrádi börtönben megölték, akit Zárában temettek el, lányát, Mária magyar királynőt sikerült férjének, Zsigmond magyar királynak a velencei hajóhad segítségével kiszabadítani. Dél-Horvátország és Dalmácia 1391-ben bekövetkezett haláláig Zára és Raguza kivételével I. Tvrtko bosnyák király uralma alá tartozott. Utóda Dabiša István ugyan Zsigmondnak engedte át Dalmáciát (1393), csakhogy a dalmát városok, Zára példájára, Nápolyi Lászlót ismerték el királynak, akit 1403-ban Zárában magyar királlyá koronáztak. Zsigmondnak és híveinek 1409-re sikerült felülkerekedniük és visszaszerezniük Dalmáciát, Nápolyi László válaszul eladta Dalmáciára vonatkozó jogait Velencének 100 ezer aranyért. Zárát még ebben az évben elfoglalta Velence. Zsigmond két hadjáratban (14111412, 14181420) is megpróbálta visszafoglalni Dalmáciát, [3] de Zárát és Sebenicót már 1413-ban átengedte Velencének, az 1435. évi nagyszombati békeszerződés értelmében pedig az egész dalmát tengerpart Velencéé lett, a Narenta vidéke és Raguza kivételével. Az előbbi Boszniához tartozott, az utóbbi önállóságát nemcsak Velencével, hanem még a mind fenyegetőbb török hódítással szemben is sokáig meg tudta védeni. Horvátországnak és a Magyar Királyságnak csak egy jelentős kikötője maradt, Zengg. [3]

A török korban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence a Cettina és Narenta közötti részt átengedte a szultánnak, de a törökök folytatták a hódítást (1537: Klisza). 30 esztendei fegyverszünet után II. Szelim megint háborúban állt (1570) Velencével. Zárát meg Spalatót ugyan most sem tudta bevenni, de Lesinát igen. 1646: a Kréta birtokáért kitört harcban Dalmácia is színhelye lett a háborúnak, melynek folyamában a törökök kudarcot vallottak, Knin vára pedig újra a velenceiek kezébe került. Bár az 1671-es béke szerint a velenceiek hódításaikat megtarthatták volna, a törökök számos várat (köztük Knint is) visszaszereztek. Bécs felmentésével és Magyarország felszabadításával párhuzamosan Velence is támadást intézett az oszmán birodalom ellen és Cornaro Girolamo Castelnuovót, Knint és Trebinját bevette. A császáriak azonban a karlócai békekötéskor (1699) nem voltak tekintettel Velencére, így a magára maradt signoriának a sikerek dacára kedvezőtlen békét kellett kötnie, melynek értelmében csak Dalmácia déli része Knintől Castelnuovón át Cattaróig került a signoria birtokába. Dalmáciának ezt az újabban szerzett részét az acquisto nuovo névvel jelölték, megkülönböztetésül az acquisto vecchiotól, melyhez a tengerpart és a szomszédos terület tartozott. Raguza a háborúban kétkulacsos politikát követett, megtartotta területét, melyet Klek és Sutorina, két török kézen maradt vár, különített el Velencétől. Mikor 1715-ben a törökök újra átkeltek a határon, III. Károly szövetséget kötött Velencével, melynek hadserege ez alkalommal Bosznia-Hercegovinába is benyomult.

Az újkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1718-1797 között Dalmácia Velencének hódolt meg, melynek főkormányzója provveditore generale cimen Zárában székelt, mig a városok élén a rappresentati, a velencei grófok álltak. 1797-ben Franciaország és Ausztria Campoformióban megegyezésre jutottak Isztria és Dalmácia Ausztriához csatolásáról. (Kaunitz kancellár már 1786-ban Pray Györgyöt bízta meg, hogy II. Józsefnek, mint magyar királynak a Dalmáciára való jogait kimutassa.)

Az 1805-ös pozsonyi béke véget vetett az osztrák uralomnak Dalmáciában, melyet Molitor francia tábornok szállt meg. A francia kormányzó Marmont tábornok lett, az oroszok az 1805-ös orosz–osztrák–francia háborúban sem kísérelték meg Raguza felmentését. Marmont Raguzában is bevezette a francia közigazgatást, utakat építtetett. 1809 tavaszán Ausztria és Franciaország újból összecsaptak, a bécsi béke egész Dalmáciát a franciáknak ítélte, míg Veglia két másik szigettel Isztriához került (1809).

A 19. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1813-ban az angolok és osztrákok közösen foglalták vissza Zárát, Milutinovic osztrák tábornok Raguzát, s kijátszotta az helyi olaszoknak a köztársaság visszaállítására irányuló törekvéseit. Dalmácia Raguzával, Bochéval, sőt Albánia egy részével Ausztriához tartozott, és 1816-ban dalmát királyság címen az osztrák örökös tartományok sorában foglalt helyet.

Az olasz városi polgárság a bécsi birodalmi gyűlésbe küldte képviselőit, nem Zágrábba, ami ellen a szláv kisebbség tiltakozott. Ez utóbbi párt 1861-ben külön feliratot is intézett a császárhoz, melyben a hármas királyság visszaállítását kérte. Az 1878-es bosnyák okkupáció után Bécs okkupált tartományokat, azok biztosítása végett, a dalmát partokkal vasúti összeköttetésbe hozta.

Az utolsó dalmát nyelven beszélő ember Tuone Udaina Burbur (olaszul: Antonio Udina) volt, akit egy anarchista bombája ölt meg 1898-ban.[4]

A 20. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Teke:Dalmáciáért:7–15.sz.: Teke Zsuzsa: Harc Dalmáciáért a 7–15. században. História, 5–6. sz. (2011)
  • História:2011.5-6.:Kronológia: Bíró László, Ress Imre, Sokcsevits Dénes: A horvátok története (7. század eleje – 2011) (kronológia). História, 5–6. sz. (2011)
  • Váczy 1938: Váczy Péter. Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. MTA (1938) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]