Rigómezei csata (1448)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A törökök ellen vívott előző, 1389. évi csatát lásd a Rigómezei csata (1389) c. szócikkben!
Rigómezei csata (1448)
Konfliktus Magyar–török háború (1444–48)
Időpont 1448. október 18.19.
Helyszín A Szerb Fejedelemség déli részén, Lab folyó melletti Rigómezőn (Rigóföld), Priština mellett (ma Koszovó Polje)
Eredmény Oszmán-török győzelem
Szemben álló felek
Armoiries Hongrie ancien.svg Magyar Királyság
Havasalföld címere.PNG Havasalföld
 Oszmán Birodalom
Parancsnokok
Coa Hungary Family Hunyadi János (extended) big.svg Hunyadi János magyar kormányzó II. Murád török szultán
Szemben álló erők
Kb. 15 000 nehéz- és könnyűlovas
Kb. 8000 havasalföldi lovas
Kb. 6000 gyalogos
Kb. 7 000 janicsár
Kb. 10-10 000 ruméliai és anatólai szpáhi
Kb. 10000 akindzsi
Kb. 10000 azab
Veszteségek
Kb. 15 000 fő ismeretlen

A második rigómezei csata (gyakran csak rigómezei csata) 1448. október 1720-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el.

Előzménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1448-ban látta Hunyadi János elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Szkander béggel (azaz Kasztrióta Györggyel), hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról. Ezen egyezség értelmében Kasztrióta György Hunyadi közeledésének hírére megindította csapatait, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök még az albánokkal való egyesülés előtt döntő csatára kényszerítették a magyar sereget.

Lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60 000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24 000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállásának köszönhetően. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, ami a szárnyak megfutamodásához vezetett. Ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsára hagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.

A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult. A csatában elesett Székely János szlavón bán, a balszárny parancsnoka, számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba, mint például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics György szerb despota elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki II. Murád szultánnak.

Hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett az amúgy nagyon termékeny területen élni. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Macedónia északi felébe is), akik ma is itt élnek.

Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Stephen R. Turnbull, The Ottoman Empire 1326–1699, Osprey Publishing, 2003.
  • Jean W. Sedlar, East Central Europe in the Middle Ages, 1000–1500, University of Washington Press, 1994.
  • Matthew Bennett, The Hutchinson Dictionary of Ancient & Medieval Warfare, Taylor & Francis, 1998.