- A törökök ellen vívott előző, 1389. évi csatát lásd a Rigómezei csata (1389) c. szócikkben!
|
|
Ez a szócikk szaklektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi. Ha nincs indoklás a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont! |
A második rigómezei csata (gyakran csak rigómezei csata) 1448. október 17–20-án a II. Murád szultán vezette oszmán és a Hunyadi János magyar kormányzó által vezérelt keresztény hadak között zajlott, s magyar vereséggel zárult. Vereségével Hunyadi az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúinak egyik legnagyobb kudarcát szenvedte el.
1448-ban látta Hunyadi János elérkezettnek a pillanatot, hogy visszavágjon az 1444-es várnai vereségért. Hunyadi stratégiája a meglepetésen, valamint a Balkán népeinek felkelésén alapult, valamint azon, hogy a török fősereget egyetlen döntő ütközetben képes lesz felmorzsolni. Hunyadi elbizakodott volt, s seregeit úgy vezényelte egyre mélyebbre az ellenséges területekre, hogy nem biztosította a kellő védelmet egy esetleges visszavonuláshoz. Még a támadást megelőzően Hunyadi megállapodott Szkander béggel, hogy egyesítik seregeiket, s együtt fogják kiűzni a törököt a Balkánról; ezen egyesség értelmében Kasztrióta György, azaz Szkander bég, megindította csapatait Hunyadi közeledésének hírére, hogy egyesüljenek, de ebben a szándékában megakadályozta Brankovics György, szerb despota, aki csapataival útját állta, valamint tájékoztatta a szultánt a magyar seregek helyéről, hadmozdulatairól, s így a törökök még az albánokkal való egyesülés előtt döntő csatára kényszerítették a magyar sereget.
Az első hadmozdulatok 1448. október 16-án mentek végbe, ekkor sorakoztak fel a szemben álló felek, a török sereg körülbelül 60.000, míg a Hunyadi vezette keresztes hadak 24.000 főt számláltak. Október 16-án az akindzsik és a ruméliai szpáhik vették fel a harcot Hunyadival, de nem jártak sikerrel. Másnap az anatóliai szpáhik támadtak, de rohamukat visszaverték a magyar lovasok, azonban ellentámadásba nem tudtak átmenni, a török centrumban álló gyalogság helytállásának köszönhetően. A lovasságban pánik tört ki a török centrum áthatolhatatlanságát látva, s a szárnyak megfutamodásához vezetett, ekkor Hunyadi parancsot adott a centrum rohamára, a lovagok megrohamozták a janicsárokat, de még a török tábor előtt megállították és megfutamították őket. A keresztes lovasság visszavonult saját táborába, sorsárahagyva a gyalogságot, melyet így a törökök könnyűszerrel bekeríthettek és felőrölhettek.
A több napos csata végül meggyőző török győzelemmel zárult, a csatában elesett Székely János, szlavón bán, a balszárny parancsnoka; számos nemes, több báró, köztük Tallóci Frank, Bebek Imre, Marcali Imre, Szécsi Tamás. A keresztes hadak veszteségeit tovább tetézte, hogy mélyen ellenséges területen voltak, ahol mind a szerb, mind a török csapatok vadásztak rájuk, így sokan menekülés közben lelték halálukat, vagy estek fogságba, mint például a Szerbián át menekülő Hunyadit Brankovics György szerb despota elfogatta, s csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki II. Murád szultánnak.
Ezután Rigómező oly mértékben meg volt pestissel fertőzve, hogy évekig nem lehetett, az amúgy nagyon termékeny területen élni. A későbbiekben Koszovó területét szerb lakossága elhagyta, helyükre rengeteg albán települt be (ezzel egyidejűleg Macedónia északi felébe is), akik ma is itt élnek.
Bár a második rigómezei csatában a szerbek nem vettek részt, valószínűleg ez a csata szintén hozzájárult a Rigómezővel kapcsolatos szerb nemzeti legenda kialakulásához.
- Stephen R. Turnbull, The Ottoman Empire 1326–1699, Osprey Publishing, 2003.
- Jean W. Sedlar, East Central Europe in the Middle Ages, 1000–1500, University of Washington Press, 1994.
- Matthew Bennett, The Hutchinson Dictionary of Ancient & Medieval Warfare, Taylor & Francis, 1998.
_big.svg){kind=small}
