Velence (Olaszország)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vilagorokseg logo ff tif.png  A településen világörökségi helyszín található 
Velence
Venice - Gondolas - 3833.jpg
Velence címere
Velence címere
Velence zászlaja
Velence zászlaja
Becenév: A lagúnák városa, Az Adria királynője
Közigazgatás
Ország  Olaszország
Régió Veneto
Megye Velence
Polgármester Giorgio Orsoni
Irányítószám 30 100
Körzethívószám 041
Népesség
Teljes népesség 263 624 fő (2013. szeptember 30.)[1]
Népsűrűség 652,89 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 0 m
Terület 412 km²
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Velence (Olaszország)
Velence
Velence
Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 45° 26′, k. h. 12° 19′Koordináták: é. sz. 45° 26′, k. h. 12° 19′
Velence weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Velence témájú médiaállományokat.

Velence (olaszul Venezia [veˈnɛ:ʦja]; velencei nyelvjárásban Venesia [veˈnɛːsja],) a lagúnák városa, az észak-olaszországi Veneto régió székhelye. Az Adriai-tenger északi részén fekvő mocsaras Velencei lagúnában fekszik, amely két jelentős folyó, a és a Piave torkolata között húzódik.

A szigetvilág valamivel több mint 7 km²-re terjed ki. A „comune” területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt –, illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé.

Közigazgatásilag részét képezi a szárazföldön fekvő Asseggiano, Carpenedo, Chirignano, Dese, Favaro, Malcontenta, Marghera, Mestre, Tessera, Trivignano és Zelarino települése.

A várost sokszor illetik az „Adria királynője”, a „víz városa” és a „fény városa” jelzőkkel.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyszín: Velence a lagúna királynője[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Venedig panorama.jpg
A velencei lagúna térképe

Velence létrejötte mind a természet, mind az ember munkájának köszönhető, ám a környezeti feltételeket a természeti tényezők alakították ki: a lagúnák és szigeteik a legutóbbi jégkorszak hatalmas folyamáradatainak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származnak. Az Alpokból lezúduló, gleccserek által szaggatott kövek, törmelékek elérték a tengert, amit az Adria hullámai a part előtt teregettek el – így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, mely 6–10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé.

A lagúna a part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A másik részébe viszont bejut a tenger kismértékű apálya és dagálya, és mivel vize együtt él az Adriával, így nem mocsarasodik el. Ez utóbbi az élő lagúna – s ebből született, nőtt ki Velence. A holt lagúna csak tavaszi áradások idején áll víz alatt, míg az élő lagúna egész esztendőben.
A középkorban számos apró sziget benépesült s kisebb települések jelentek meg, kolostorokkal, épültekkel. Mára már ezek nagy része egyáltalán nem látható. Csupán néhány sziget maradt lakott, ahová hajón vagy menetrend szerinti közlekedési eszközökkel lehet eljutni.

A lagúnát a Lido és Pellestrina homokzátonyai választják el a tengertől. Három csatornája, kijárata a tenger irányába a Porto di Lido, a Porto di Chioggia és a Porto di Malomocco. A lagúna kiterjedése mintegy 50 km², vize legtöbb helyen sekély.

Éghajlata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A város klímáját a tenger határozza meg. Bár télen előfordulhatnak hideghullámok, nyáron pedig kánikula, a tenger felől szinte mindig érkezik friss szél. Téli időszakban néha sűrű tengeri pára burkolja a várost.

Magas vízállás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence jellegzetessége a magas vízállás (acqua alta). Évente több alkalommal is előfordulhat november és április között, hogy ár önti el a város mélyebben fekvő részeit.

Míg 1966-ban 200 cm-rel, addig 2000-ben 144 cm-rel emelkedett az átlagos fölé a lagúna vízszintje. Csak egyetlen esztendőben, 1996-ban több mint 100 alkalommal öntötte el a 80 cm-es vagy ennél is magasabb acqua alta („magas víz”) a Szent Márk teret illetve Velence alacsonyabban fekvő részeit.

Velence két állandó veszélyforrása ma az eliszaposodás és az acqua alta. A 20. század második felében a környék vegyi üzemeinek, kőolaj-finomítójának környezetszennyezése és a közlekedési eszközök légszennyezése miatt egyre gyorsuló ütemben zajlik a város építészeti emlékeinek pusztulása, süllyedése.

A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.

Velence védelme[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „murazzi” 200 évig védte Velencét a tengertől

Velence megmentése szinte évszázadok óta fontos kérdést jelentett a városlakók számára. Nem csupán magát a központot, a történelmi centrumot próbálták védeni, hanem a teljes lagúnarendszer megmentését célozták meg.

Csatornák építése

A Velence körül épített csatornák egy része a 14–15. századból származik. Az Adriába csak három csatornán engedték be az iszapban gazdag folyók vizét a közelben, s az is állandó ellenőrzés alatt folyt. 1501-ben létrejött egy bizottság, a Magistrato alle Acque, mely máig ellenőrzi a lagúnába jutó iszap mennyiségét.

Murazzi

A legújabb korig hatásos védekezőrendszert hozatott létre a Köztársaság, amikor 1782-ben felhalmozott isztriai terméskövekből 15 kilométernyi, ún. „murazzi”-t, azaz falat alkottak, amely megbízható hullámtörőként működött majdnem 200 esztendőn át. 1966. november 4.-én azonban a rendszer felmondta a szolgálatot, s ekkor óriási áradás lepte el a várost. A történelmi központ 1,40 m magasságig került víz alá.

Kormányvédelem

Az olasz kormány 1973-ban törvényben rögzítette a város védelmét. 1984-ben e törvény hatályát megerősítették.

UNESCO-védelem

Velence és lagúnája 1987-óta az I-es, II-es, III-as, IV-es, V-ös és VI-os kritériumok alapján a Világörökség részét képezi. Megmentésére évről évre újabb és újabb ötletek születnek, de eddig még nem tudták megállítani a város süllyedését. Az UNESCO helyi intézménye a Szent Márk tér 63. számú épületében kapott helyet.

Mo.S.E.-terv (MOdulo Sperimentale Elettromeccanico) (2003–2014)

A Mo.S.E. működési vázlata
A: lagúna
B: nyílt tenger
1: meder
2: zsilip
3: sűrített levegő
4: kiszorított víz

A terv szerint 79 üreges gátmodul láncolata készül el, amelyek együttesen meggátolják, hogy a víz Velence három tengeri bejáratánál Lido–San Nicoló, Malamocco, Chioggia) bejuthasson a lagúnába. A védőláncot alkotó modulok egyenként 20 m széles, 20–30 m hosszú, illetve 4–5 m vastag, üreges fémtartályok. Alaphelyzetben a modulok a tengerfenéken kialakított betonágyazatban fekszenek. Ha a tengerszint a különösen magas dagály és/vagy a széljárás következtében jelentős mértékben emelkedik, akkor a tartályokból sűrített levegővel kinyomják a tengervizet, így azok mintegy 30 perc alatt csaknem függőleges helyzetbe fordulva ideiglenes gátat alkotnak. A magas vízállás elmúltával ismét beengedik a tengervizet a modulokba, amelyek súlyuknál fogva visszafordulnak fekvő helyzetükbe. A rendszer része a lagúna legszélesebb Lido–San Nicoló bejáratánál kialakított mesterséges sziget.

„Az 1988-ban született »Mózes-terv« mozgatható (szükség esetén a vízszint fölé magasítható) gátakkal zárná el a lagúnát az Adriától, de ez több milliárd dolláros beruházást igényelne, s a környezetvédők szerint megzavarná a lagúna ökológiai egyensúlyát” – olvashattuk a Britannica Hungarica világenciklopédiában (39.old.). A terv anyagi források miatt váratott magára. Emellett több ellenzője is akadt. A város lakói évek óta tüntetésekkel kívánják felhívni a figyelmet e projekt megvalósíthatalanságára vagy káros hatásaira.

„…a kormány hozzáfogott a Moise (Mózes-terv) nevű velencei árvízvédelmi program megvalósításához, amelynek keretében 78 mobil töltést építenek összesen mintegy 2 kilométer hosszúságban a lagúnák bejárata körül. A munkálatok 2003-ban kezdődtek, és a tervek szerint 2012-ben fejeződnek be. Velencét 1993 és 2002 között több mint ötven áradás sújtotta, s a város 23 centimétert süllyedt a 20. században” – jelentette a National Geographic híradása 2006 decemberében.

További a lagúna illetve a műemlékek megmentését szolgáló intézmények:

  • Velence Veszélyben Alapítvány (British Centre, Campo San Luca),
  • Világ Műemlékei Alapítvány (Venezia, Castello 3701.),
  • Centro Europeo di Formazione degli Artigiani (San Servolo szigete).

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Letelepedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még: a Velencei dózse és a Velencei dózsék listája cikkeket
Paolo Lucio Anafesto, 697-ben Velence elsőnek választott dózséja

Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.

Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vizét a behordott földdel és az ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni. A mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20–30 családból kerültek ki. Ezen közösség azonban állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie.

A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paolo Lucio Anafesto személyében. Ő volt az első dózse, és ezzel megkezdődött a Velencei Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az Arengo döntötte el, de az urak már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján. Mindeközben a város tengeri hatalommá fejlődött, ugyanis a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek.

A Velencei Köztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még: a Velencei Köztársaság cikket
Szent Márk szobra a szintén őróla elnevezett Szent Márk-székesegyház főhomlokzatán

827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból. Ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát. A 10. században az irányítást a Nagytanács vette át, ez azt jelentette, hogy a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a Signoriát. Az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.

A Bizánci Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a IV. keresztes hadjáratban keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került. 1297-től 1319-ig kialakult a velencei arisztokratikus jellegű államszervezet. A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.

A zsákmány felébresztette a másik hajósállam, Genova, irigységét, amely mindeddig eredményesen kereskedelmet folytatott Bizánc, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence azonban kisemmizte társait, és a város és Genova között megkezdődött a két tengeri köztársaság háborúja, melynek 1381-ben a torinói békével szakadt vége, Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma tovább növekedett, 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén kezébe jutott a Ciprusi Királyság is. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, köztük 1406-ban Vicenzát, Padovát, Veronát. 1421-ben hatalma alá került Dalmácia. Még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania. 1454-ben az öt hatalom, Velence, Firenze, Milánó, Nápoly és a pápai állam Lodiban 25 esztendőre békét kötött.

A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek. Amikor az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is. Több természeti csapás sújtotta a várost, így két tűzvész 1574-ben és 1577-ben. 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte. Ezen csapások sokasága megtörte a Velencei Köztársaságot. A 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.

Francia és Habsburg uralom alatt (1797–1866)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bucintoro, a dózse ünnepi hajója, melyet Napóleon hadai az Arzenálban elsüllyesztettek

A köztársaságot Napoléon Bonaparte, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797. május 17.-én a hadvezér minden ellenállás nélkül vonult be a városba. A Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet.

Az 1797-ben megkötött Campo Formió-i béke értelmében Bonaparte tábornok előbb a Habsburg Birodalomnak engedte át Velencét. 1798-ban elhagyva a várost, a francia csapatok kirabolták az Arzenált, elsüllyesztették a hajóhadat, s számos műkincset Párizsba vittek magukkal.

Az 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében Velence visszakerült a Napóleon által kreált Itáliai Királysághoz, azaz a második francia megszállás 1806-tól 1815-ig tartott. A királyság Napóleon mostohafiának, Eugène de Beauharnais alkirálynak uralma alatt állt. Ekkor bezáratták a scuolákat, az ipartestületeket, 48 kolostort és 26 templomot (köztük 49-et teljesen megsemmisítettek). A műkincseket széthordták, jelentős részét pedig elégették, feldarabolták.

Napóleon bukása után a város ismét az osztrákok birtoka lett. Ez az időszak bizonyos tekintetben hasznos volt a város fennmaradása szempontjából, a rendezett és szigorú közigazgatás lehetővé tett valamelyes modernizációt (szárazföldi kapcsolat a töltés-híd megépítése révén, gázvilágítás), az osztrák konzervativizmus és az általános pangás, elszegényedés azonban megakadályozta, hogy nagyszabású átalakításokkal változtassanak a város történelmi arculatán.

1848-ban Velencében is népfelkelés tört ki és Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot. Radetzky marsall kitartó, csak a magyar szabadságharchoz hasonlítható hosszúságú ellenállás után 1849. augusztus 21-én végül elfoglalta az élelmiszerkészleteiből kifogyott várost. Velencét az ostrom alatt érte a történelem első légitámadása, személyzet nélküli, időzítő órával felszerelt léggömbökről bombázták a másképpen bevehetetlen települést – az egyik töltet a Szent Márk tér közepén robbant, komoly károk azonban nem keletkeztek.

Az Olasz Királyság és Olaszország Velencéje (1866 után)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velencét 1866-ban, a porosz–osztrák háborút lezáró békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom átengedte az Olasz Királyságnak. A várost az első világháborúban is több száz bombatalálat érte, ám műemlékeiben sok kár ennek hatására nem keletkezett – bár a mai Piazzale Roma autóbusz-pályaudvar és az Autorimessa parkolóház nagy területe éppen az osztrák légitámadások nyomán vált a földdel egyenlővé – ezeket a helyszíneket a második világháborúig mementóként beépítetlenül hagyták. Az 1920–30-as esztendőkben óriási építkezésekbe fogtak, ekkor született hatalmas kereskedelmi kikötője Margheránál, illetve kőolaj-finomítója is.

Ezer éves hatalma lehanyatlott bár, ma már a művészek és a turisták kedvelt célpontjává, Veneto régió és Olaszország legkeresettebb természeti-kulturális látnivalójává vált.

Gőgös Velence oly kihalt: a téren
zenétlen csönd, a báli fény kilobbant.
Ódon kapuk lépcsőzetére, roppant
márványokon a hold suhan fehéren.
Okeanost ríkatja a kanális.
Ő futna örökifjú szenvedéllyel
s menyasszonyát csókjával öntené el,
de a falakra loccsan zúgva máris. (Eminescu: Venetia, ford. Dsida Jenő: Velencei szonett)

Demográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A teljes velencei község (comune) lakossága 268 993 fő (2008. május 1.)[2], ebből a „centro storicoban” (a történelmi városközpont, Velence „magja”) 62 000-en, a „terra fermában” (a lagúnán kívüli területek), nagyrészt Mestrében és Margherában 176 000-en élnek. A Padova és Velence által alkotott urbanizált régió lakossága 1 600 000 fő.

A történelmi Velence, amely a középkorban 200 ezres lakosságával még Európa egyik, ha nem a legnagyobb városa volt, ma súlyos demográfiai problémákkal küzd. A túlzott turizmus kísérőjelenségeként kialakult magas megélhetési költségek miatt sokan elvándorolnak – az élelmiszer és közszükségleti cikkek ára néha háromszorosa a mestrei szintnek és a kisebb boltok is sorban bezárnak.

Egy jobb állapotú, frekventált helyen lévő polgárlakás egymillió eurót is érhet a turisztikai befektetők számára, ezért sok tősgyökeres, például tisztviselői család a szárazföldre költözik és inkább ingázva látja el a munkáját – a megtakarításból pedig jobb életkörülményeket és oktatást nyújt gyermekei számára, akik már nem is térnek vissza a csatornák közé. A lakosság elöregedése komoly probléma, amelyet a befektetők mohósága is súlyosbít – 2007. tavaszán a város egyik utolsó játszóterét bontották le szállodaépítés miatt, miután a ferences rend csak a templomuk kertjéhez tartozó terület eladásából tudta fedezni a konvent épületének felújítását.

A városi baloldali önkormányzata tartós ellentétben áll a Berlusconi-kormányzattal, ami akadályozza a revitalizációs tervek megvalósítását – elsősorban brit karitatív szervezetek támogatásával azonban több fejlesztés is történt az utóbbi években. Régi, elhagyott házak falainak sómentesítése után megfizethető, kisebb alapterületű szociális bérlakásokat alakítottak ki és több épület lagúna által gyakran elárasztott „utcaszintjét” lebegő padlózat beépítésével ismét lakhatóvá tették. (Velence épületei ugyanis 23 cm-t süllyedtek 1890–1960 között az artézi talajvíz kitermelése miatt és így a lakóterületek egy jó része elveszett.)

A távlati tervek között infokommunikációs fejlesztői iparágaknak a szigetvárosban történő letelepítése szerepel, ezek ugyanis minimális környezeti terhelés mellett, élőmunkával tudnának jelentős jövedelmet termelni. Valós veszély azonban, hogy a jelenlegi trend fennmaradása esetén a történelmi városmag a természetes fogyás miatt 2050-re elnéptelenedik, „vízi Disneyland” válik belőle.

A népesség változásai:

Év Népesség (fő)
1861 adat nélkül
1871 164.965
1881 165.802
1901 189.389
1911 208.463
Év Népesség (fő)
1921 223.373
1931 250.327
1936 264.027
1951 316.891
1961 347.347
Év Népesség (fő)
1971 363.062
1981 346.146
1991 309.422
2001 271.073
2007 268.736

Nyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence saját regionális nyelvvel rendelkezik. Bár a velencei nyelvet sokan csak az olasz nyelv egyik északi nyelvjárásnak tekintik, valójában teljesen önálló újlatin nyelv, amely nem is ugyanabba a csoportba tartozik, mint az olasz, és inkább a katalánnal és a spanyollal áll közelebbi rokonságban, mint az olasszal.

Vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A katolikus egyház[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence történelme során ellentmondásos kapcsolatban állt a katolikus egyházzal. A lakosság tengeri népekre oly jellemző mély vallásossága ellenére „először velenceinek és csak utána katolikusnak” tartotta magát – ennek demonstrálására a középkori egyházi-világi viszályok során gyakran sor került. A várost a Pápák legalább háromszor átkozták ki bullában, a főtanács (Serenissima Signoria) azonban halálbüntetés terhe alatt arra kötelezte a városi papokat, hogy továbbra is lássák el szakrális feladataikat – cserében megvédte őket a Vatikán által emelt vádaktól.

A város hatalmának a lepantói fényes győzelem ellenére megindult gyors hanyatlását jelzi, hogy a Szent Inkvizíció képviselői 1592-ben fényes nappal, a Canal Grande partjáról hurcolták el Giordano Brunót, a nyolc évvel később máglyán megégetett zseniális filozófus-szerzetest. A barokk korban Velence vallási-morális tartása már annyira meggyengült, hogy Casanova gyakran apácákkal bonyolította le szexuális kalandjait.

Velence kegyura a korai középkorban a torcellói püspök, később a gradói pátriárka volt, ma az ún. trivenetói püspökség és a Velencei patriarchátus egyházi körzetébe tartozik. Pátriárkája 2002–2011-ig Angelo Scola bíboros volt, 2012 óta Francesco Moraglia. A város területén belül jelenleg 38 parókia található, a 11. századtól folyamatosan 70 épült ki, számuk mára azonban jelentősen lecsökkent.

Mintegy 100-ra tehető a katolikus egyház épületeinek száma a történelmi belváros hat negyedében. Ennél korábban jóval több is létezett, de a napóleoni megszállás idején sokat leromboltak, megszüntettek.

A velencei patriarchátus a 20. században három pápát is adott a katolikus egyháznak. A városból vagy annak környékéről származó egyházfő viszont több is vezette a Pápai Államot.

Egyházfő Pontifikátus Neve, megelőző tisztsége
XII. Gergely pápa 1406–1415 Angelo Correr, Olivolo püspöke
IV. Jenő pápa 1431-1447 Gabriele Condulmer, Siena püspöke
II. Pál pápa 1464–1471 Pietro Barbo, Vicenza és Padova püspöke
VIII. Sándor pápa 1689–1691 Pietro Ottoboni, Brescia püspöke
XIII. Kelemen pápa 1758–1769 Carlo Rezzonico, Padova püspöke
X. Piusz pápa 1903–1914 Giuseppe Sarto, Velence pátriárkája
XXIII. János pápa 1958–1963 Angelo Giuseppe Roncalli, Velence pátriárkája
I. János Pál pápa 1978 Albino Luciani, Velence pátriárkája

Velence patrónusa: Szent Márk evangélista, ünnepe minden esztendő április 25-én a Szent Márk-székesegyházban zajlik misével és áhítattal.

További egyházak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Evangélikus közösség, templomuk a Santi Apostoli,
  • Anglikán közösség, templomuk a San Gregorio,
  • Metodista közösség, templomuk a Santa Maria Formosa 2170.,
  • Izraelita hitközség, működő zsinagógák a Scola Spagnola és a Scola Levantina,
  • Ortodox hitközség, templomuk a Ponte dei Greci.

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence közigazgatásilag a következő kisebb adminisztratív egységekre, körzetekre (municipalità) tagolódik:

Velence belvárosának negyedei (sestiere, aminek magyar jelentése tulajdonképpen hatod):

Venezia városrész kerületei

Városkép[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence városképe a 15. században

Velence épületeit egymáshoz közel álló, vörösfenyőből készült cölöpökre építették – mert ez a fa a víz alatt nem rothad el –, amelyek belenyúlnak a tengerfenék homokos és agyagos rétegeibe is, közel 8 méter mélységig. A cölöpök felett isztriai mészkő képezi az épületek alapjait. A házak megtámasztására használt fákat a mai Szlovénia nyugati területein vágták ki, ezzel a mai Kras, Lika és Gorski kotar régiók sivárságát okozva. A pillérek nagy része sok évszázad után még ma is érintetlen.

Mi volt ez a furcsa bűvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről – a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól –, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos – írja Szerb Antal az Utas és a Holdvilág című művében Velence hangulatának megragadásaképpen.
Canal Grande

A belvárosi területet kb. 100 csatorna szeli át, melyeknek két legnagyobbika a két fő közlekedési útvonal is egyben, ezek a Giudecca csatornája (Canale di Giudecca) és a Canal Grande. A kisebb csatornák rio elnevezést kaptak. A kis szigetekhez hozzáépültek oldalról a terek és utcák, és évszázadok alatt váltak szűk riókká. A csatornákon hidakon lehet átjutni, melyből több mint 400 található Velencében. A hidakat többnyire isztriai kőből és téglából készítették, nevük ponte, esetleg pontine. A keskeny utcák az ún. callék, ha bevásárlóutak, akkor salizzádák, vagy calle largák (azaz hosszú utcák). Az aprócska mellékutcák a caletta nevet viselik, míg a rio mellett haladók neve a fondamenta.

Velence történelmi belvárosának terei között előfordul egy piazza, két piazetta, míg a többi ún. campo, ha még kisebb, akkor campiello vagy corte. A velencei tájékozódást nem segíti, hogy a házszámok megadásában általában a negyed megnevezése és egy sorszám szerepel (például 3384, Cannareggio).

Velence nagyobb terei a következők:

„A legemberszabásúbb város. (…) Velence nem ’fejlődhet’, nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ősidőktől fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok.” Ezért is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet jutni félóra alatt: „Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán” – vetette papírra ugyancsak Szerb Antal A harmadik torony című esszéjében.

A városban egyaránt fellelhetők a mór, a bizánci, a gótikus, a reneszánsz, a manierista és a barokk építészet emlékei, melyek szerves egységet képezve alakították ki Velence ma ismert képét. Tipikus épületek:

  • Középületek: példaként említhető a Dózse-palota, a Piazza San Marco kerülete mentén Napóleon által emeltetett hivatali épületek, a Dogana (vámház) és a Fondango Turchi, az ottomán-török kereskedelmi képviselet. A Dózse-palota oszlopokon „lebegő” masszív tömbstílusa jelentős hatással volt a modern középület-tervezésre, ma elsősorban a skandináv országokban alkalmazzák ezt a koncepciót.
  • Paloták (Palazzo, Casa, Ca): Nemcsak csatornáinak partján, hanem szinte minden kisebb-nagyobb téren is észrevehetők palazzók (családi paloták), építőanyaguk az égetett tégla, magasabb emeleteken vagy utólagos emelet-ráépítések esetén alkalmanként a vályogtégla. (Súlyosabb szerkezeti építőanyagot, például követ csak a legerősebb, több százezer cölöpre alapozott középületeknél alkalmazhattak). A paloták nagyszerű szépségét a falazatot teljesen beborító fehér isztriai márvány díszburkolat, a mozaikok és a kültéri freskók adják – sajnos a falfestmények közül a legtöbb a vízpára miatt az évszázadok során teljesen lemállott.
  • Polgárházak: A történelmi lakóépületek gyakran eredetibb módon megőrizték a gótikus stílus tiszta jegyeit, mint a többször újjáépített vagy bővített paloták, a szűk mellékutcákban barangolva számtalan érdekes épületet fedezhetünk fel.
  • Céhes házak (Scuola): A paloták mellett azonban számos más polgári, világi épület fedezhető fel bejárva a zegzugos utcákat: így például a jótékonysági testvériségek, céhek székházai (scuolák, azaz „iskolák”).
  • Templomok (Chiesa, Cattedrale, Basilica): A vallási élet központjai a templomok, melyek közül szintén akad bizánci-mór, gótikus, kora reneszánsz, vagy barokk stílusú is. Ismertek még a különböző kolduló rendek templomai (S. Giovanni e Paolo, Sta Maria Gloriosa dei Frari).

Művészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képzőművészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence képzőművészete ugyancsak világhírű, elsősorban a reneszánsz velencei iskola festőinek köszönhetően.

Zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A város hosszú ideig a zenei élet rangos képviselőinek otthona volt, miután Ottaviano Petrucci találmánya nyomán a 16. század elején a városban létesültek Európa első kottanyomdái. A velencei kereskedelmi és politikai hatalom 17. századi hanyatlásával még inkább előtérbe került a luxus és szórakoztató-kulturális tevékenység, itt került színre az egyik első opera, Claudio Monteverdi (1567–1643) Proserpina elrablása (Proserpina Rapita) című műve. A város leghíresebb zeneszerzője kétségkívül az olasz barokk kimagasló egyénisége, Antonio Vivaldi (1678–1741) volt. Sok neves zeneszerző mutatta be első darabját a ma is jelentős Gran Teatro La Fenice operaházban, például Giuseppe Verdi (1813–1901), Gioacchino Rossini (1792–1868) vagy Igor Stravinsky (1882–1971). Az idős Richard Wagner élete utolsó évét Velencében töltötte, 1883 februárjában gondolája fedélzetén érte a halál.

A város ma is hű zenei hagyományaihoz, ezt azonban árnyalja a sok kommersz, turisztikai jellegű esemény, például a Canal Grandén éjszakánként végighajózó szerenád (szalonzenekar).

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Carlo Goldoni, miután 1747 után végleg az irodalom mellett döntött, Girolamo Medebac színtársulatához csatlakozott Velencében. 1748–53 között a Medebac vezette Sant'Angelo Színház írójaként dolgozott. Ellenfele ekkoriban a szintén a Köztásaságban élő Pietro Chiari és az igen népszerű Carlo Gozzi volt. 1753–1762 között Goldoni a Francesco Vendramin féle San Luca Színház társulatának írt. Vivaldi és Galuppi librettóival a zenés komédiát az író e városban európai szintre emeli, kialakítja a vígjáték polgári, realisztikus szemléletmódját, színházi reformját, s megalkotja a polgári vígjátékot mint műfajt.

Giacomo Casanova ugyancsak Velencében írta A párbaj című alkotását, melynek első kiadása szintén a városban jelent meg 1780-ban (Opusculi Miscellanei (Hg.: Giacomo Casanova), Il duello ovvero Saggio della vita di G.C. veneziano.) Bár nem itt született, de a Köztársaságban zajlik a Szökés az ólomkamrákból, mely életének egy epizódjára emlékezik.

Filmművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence 1932-ben vált a Nemzetközi Filmfesztiválok (Mostra del Cinema) egyik fővárosává. Az első filmművészeti seregszemlét augusztus 6–21. között tartották a Hotel Excelsior teraszán. 1935-től már évente bemutatták az újdonságokat, az első itt megismertetett művek között üdvözölhette a közönség Clarence Brown Anna Karenina, Luis Trenker Kalifornia császára (Der Kaiser von Kalifornien), vagy Julien Duvivier Carnet du bal, illetve Leni Riefenstahl Olimpia (Olympia, 1936) című filmjeit.

1937. augusztus 10-én felavatták a Lidón a Filmpalota épületét és a sziget a fesztiválok állandó színterévé vált. Egy évvel később már az újonnan felépült Palazzo del Casinò is a filmbemutatókat megtekintő vendégsereg rendelkezésére állt.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Márk tér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Velence leghíresebb épületének tartott Szent Márk-székesegyház

A Szent Márk tér, olaszul: Piazza San Marco, Velence központja, amelynek – ahogy Francesco Petrarca írta – „nincsen párja a földön”. Az 56–82 méter széles, 175 méter hosszú tér a világ legszebb terének is nevezett hely, amely sok történelmi esemény színtereként is szolgált, és ma is a város életének központi szerepét tölti be. Három oldalról középületek veszik körül. Számos látnivalója közül kiemelkedik a Szent Márk-székesegyház, azaz a Basilica di San Marco, mely egyben Velence egyik legismertebb és leghíresebb látnivalója. A székesegyház egy 882-ben alapított csodálatos díszítésű épület, mely elemeiben és formavilágában is megőrizte a bizánci építészet hagyományait. Tetején öt hagymakupola nyúlik a magasba. Mind kívül, mind belül márvánnyal, mozaikkal, faragásokkal ékesített alkotás. Restaurálása már a 16. században megkezdődött. A székesegyház előtt állnak az 1571-ből származó, Leopardi féle Zászlórudak, melyek bronztalapzaton helyezkednek el. A székesegyház mellett áll a Pátriárka palotája. A 20. században három pátriárka került Szent Péter székébe, közülük kettőre márvány tábla emlékezik a Palota bejárata mellett.

A Szent Márk téren álló, a város arculatát nagyban meghatározó épület, a Campanile harangtorony

A tér egy másik híres épülete, mely a város arculatát is nagyban meghatározza, a Campanile. A harangtorony a Szent Márk-székesegyház bejáratával szemben magasodik 98,6 méter magasra. 888 és 912 között épült eredetije, mely 1902-ben összeomlott. A téren tartózkodók nem sérültek meg, és az új téglatornyot, melyet ma is láthatunk 1912-ben avatták fel. A torony alatt helyezkedik el Sansovino munkája, a Loggetta. A carrarai fehér márványból, isztriai kőből és porfírból készült épület. Bronzkapuját Antonio Gai készítette a 18. században.

A teret körbeveszik a templom prokurátorainak, a legmagasabb állami méltóságoknak épült prokuráciák, ezek részei a Régi Prokuráciák (Procuratie Vecchie) és az Új Prokuráciák (Procuratie Nuove). Az Óratorony, a Torre dell'Orologio a székesegyháztól jobbra található, amelyet 1496-ban emeltek. Az óratornyot 2005 és 2006 között felújították. Az óra építésének idejében csodaszerkentyűként tartották számon, ugyanis mutatja az időt, a holdfázisokat és a nap haladását az állatövekben. A torony alatti árkád Velence Váci utcájába, a Merceriára vezet.

Piazetta[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szent Márk tér folytatása a tenger felé nyitott Piazetta, melynek hossza 97 méter, szélessége 41–48 méter. A tér egyik oldalán a Libreria épülete foglal helyet. Vele szemben a Dózse-palota fala terpeszkedik. A két épület között két oszlop magasodik. A Dózse-palota háta mögött áll a Piombi, mellyel a Sóhajok hídja jelent összeköttetést. A téren álló két oszlop a Szent Tódor és Szent Márk oszlopa, azaz a Colonne di San Teodoro e di San Marco, ami egy az 1172-ben sikeresen a magasba emelt két oszlopfő, melyen a két szent szobra látható. A mai oszlopok mindkettője másolat.

Az Antonio Contino által tervezett, a Piombi börtönt és a Dózse-palotát összekötő Sóhajok hídja

A Dózse-palota, a Palazzo Ducale a dózse lakóhelye és az állam hatalmi központja volt több száz éven keresztül. Már a 9. század óta ezen a helyen, bár korábbi épületekben laktak a dózsék. A mai építését 1340-ben kezdték el, és 1420 és 1440 között fejezték be. A Libreria, egy a Dózse-palotával szemben álló épület. Az építkezést 1537-ben Jacopo Sansovino kezdte meg, melyet Scamozzi fejezett be. A reneszánsz épület isztriai kőből készült római klasszikus stílusban. Ma könyvtár és archeológiai múzeum. Mennyezetét Tintoretto, Tiziano és Veronese képei díszítik.

A Piombi, a Dózse-palota háta mögött, annak folytatásaként épült fehér falú börtön, melyet Antonio Contino mester emelte a 16. század végén. A Sóhajok hídja, a Ponte dei Sospiri nem más, mint e börtönt és a Dózse-palotát összekötő híd, amelyet ugyancsak Antonio Contino mester épített 1600-ban isztriai kőből. Nevének elterjedése Lord Byrontól származik. A hídhoz fűződő sok rémtörténet többek között a költőnek Victor Hugónak köszönhető. Velence igazságszolgáltatása a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt. 1660-ban itt szüntették meg először a kínzásokat a világon.

Canal Grande[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Canal Grande egy csatorna, ami egyben a város fő közlekedési útvonala, a Giudecca után Velence második legszélesebb vízi útja. 3 km hosszúságú, és átlagosan 4–5 méter mély. Több mint 100 palota illetve több templom sorakozik fel a csatorna mindkét partján. A Canal Grande fölött négy híd ível át, leghíresebb, legnagyobb és legrégibb hídja a Rialto-híd, amin két soron üzletek találhatók. A csatorna kiemelkedő épületei:

Bal parton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Santa Maria della Salute-templom a Canal Grande bal partján

A Vámház azaz a Punta della Dogana a Canal Grande nyílásánál áll. A történelem során az épületnél álltak meg a hajók portékáikat elvámolni. Az épületet Giuseppe Benoni tervezte a 17. században. A Santa Maria della Salute, épült 1631 és 1681 között, egy barokk fogadalmi templom, felszentelésére 1678-ban került sor. Építését az 1630-as pestisjárvány idején határozták el. Építője Baldassare Longhena volt. Anyaga isztriai mészkő és márvánnyal fedett tégla marmorino. A San Gregorio-apátság alacsony, több épületből álló együttes. Kapuját a szent domborműve ékesíti. A középkorban Velence egyik fontos vallási központja volt. A Ca' Rezzonico a 18. századi gyűjtemények otthon. Az épületet Baldassare Longhena tervezte 1667-ben, majd Giorgio Massari bővítette ki 1745-ben. A Palazzo Barbarigo Terrazza a Canal Grandera nyúló erkélyeiről nevezték el. Ma a Német Intézet található benne. Tiziano évekig dolgozott itt. A Pesaro-palota, egy a Baldassare Longhena által tervezett barokk stílusú palotaépület, ami 1679 és 1710 között készült el. Tulajdonosai Tiziano mecénásai voltak, ma itt található a Modern Művészeti Galéria.

A csatorna bal partja a Ca'Pesaro' azaz a Modern Művészeti Galéria épületével

További épületek a bal parton, a 15. századi reneszánsz Palazzo Contarini, a 16. századi Palazzo Loredan II, ma Cini-palota, a portikusza szobrokkal díszített Palazzo Molin Balbi-Valier, a gótikus csipkézésű Palazzo Pisani della Moretta a 15. század második feléből, az 1442-ben épített gótikus homlokzatú Palazzo Bernardo, a Gian Giacomo Grigi tervezte reneszánsz Palazzo Tiepolo Papadopoli, a nevét a homlokzaton elhelyezett Máriát a gyermekével ábrázoló domborműről kapó Palazzo Donà della Madonetta, a gazdag díszítésű reneszánsz palota a Palazzo Camerlenghi amit 1525 és 1528 között Guglielmo Bergamasco építettet, a 18. századi Domenico Rossi műve, a Palazzo Corner della Regina, a szintén 18. századi nem túlságosan látványos San Eustachio-templom, a 12. századi török kereskedők székházaként szolgáló Fondaco dei Turchi, ami ma Természettudományi Múzeumként működik, és a bal part utolsó épülete, a San Simeone Piccolo-templom.

Jobb parton[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lagúnák szigetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Északi Lagúna szigetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence, Murano utcaképe
Velence, Burano utcaképe
Velence, San Michele temetősziget
  • Lido di Venezia: a legnagyobb, hosszan elnyúló sziget a város partja előtt, 18 000 lakossal; nevét a világon számos fürdőhely átvette. A 19. század elején Európa divatos üdülőhelyeként ismerték.
  • San Giorgio Maggiore: A szigetet a San Giorgio Maggiore templom és bencés kolostor uralja, Velence egyik leglátványosabb temploma. Reneszánsz alkotás, építői: Andrea Palladio (15081580) és Baldassare Longhena (15981682).
  • San Michele-sziget: Velence temetője. Itt áll a San Michele di Isola reneszánsz temploma.
  • Murano: másfél kilométerre terül el Velencétől, maga is öt apró sziget összeépüléséből keletkezett. 1292 óta a velencei üveggyártás központja, különösen a 16. században élte virágkorát e tevékenységnek köszönhetően. 1861 óta a Museo Vetrario mutatja be az üveggyártás történetét.
  • Burano: apró halászfalucska 5000 fős lakossággal, látnivalója a San Martino plébániatemplom. Hajdan a velencei csipkegyártás központjaként működött. Iskolájában ma is tanítják a csipkeverés technikáját.
  • Torcello: már csak néhány tucat ház emelkedik e hangulatos, régies atmoszférát sugárzó szigeten. A 15. században iszaposodott el partja, s lakói a mocsárláz miatt elmenekültek innen. Néhány fennmaradt építészeti emléke a Santa Maria dell'Assunta-katedrális, a Palazzo del Consiglio, a Santa Fosca-templom és a Palazzo dell'Archivo.
  • Sant'Erasmo-sziget: a a 19. század végétől katonai területként működött, majd 1975-ben kiürítették.
  • San Francesco del Deserto-sziget: a lagúna déli részén terül el, Burano közelében. Ma csupán két kolostor áll itt.
  • Lazaretto Vecchio-sziget: a 12. századi zarándokpihenőhelyre 1434-ben pestiskórházat emeltek a köztársaság rendeletére. Ma lakatlan.
  • Le Vignole-sziget: főleg mezőgazdasági területként működik.
  • La Certosa-sziget: robbanószergyár volt egykor e szigeten, ma nyilvános park.
  • Sant'Elena
  • Lazaretto Nuovo-sziget
  • San Giacomo in Paludo-sziget

A Déli Lagúna szigetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Velencei lagúna szigetei

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence a mai napig a kultúra egyik fellegvára Olaszországban. Erről rendezvényei, ünnepei, múzeumai, kiállításai, színházai, balett-, opera- és hangversenyprogramjai, fesztiváljai tanúskodnak.

Hagyományos ünnepek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jellegzetes karneváli jelmezek
  • Velencei karnevál: évente megrendezett télbúcsúztató rendezvénysorozat a városban.
  • Vogalonga: május egyik vasárnapján megrendezett ünnep. 32 km útvonalat kell végigevezni a jelentkezőknek a csatornákon, bármely méretű és típusú csónak vagy hajó részt vehet a látványos felvonuláson.
  • Festa del Redentore: július harmadik szombatján és vasárnapján zajló ünnep. Résztvevői csónakhidat építenek a Giudecca csatornán illetve pompás tűzijátékkal kísért éjszakai virrasztást tartanak.
  • Regata Storica: szeptember első vasárnapjának ünnepe. Különleges, gazdagon díszített csónakok felvonulásával kezdődik a Canal Grande csatornán. Ezt követi a kétevezős gondolák versenye.
  • Festa della Sensa: áldozócsütörtök utáni vasárnapon tartják. A Köztársaság kezdete óta azzal ünnepelték, hogy a dózse Velence és a tenger házasságának jelképeként a San Nicoló al Lídónál a Bucintoró nevű díszes hajóról a tengerbe vetett egy gyűrűt. Napjainkban a polgármester, a pátriárka és más velencei tisztségviselők követik ezt a hagyományt.

Kulturális rendezvények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Biennálé-kertek bejárata

A Biennálé Alapítványa (Fondazione della Biennale) rendezi a Velencei Nemzetközi Művészeti Kiállítást (Esposizione Internazionale d'Arte), mely 1895 óta kétévente tekinthető meg és 1932 óta Velencei Nemzetközi Filmfesztivált (Mostra Internazionale d'Arte Cinematografica), mely előbb kétévente, majd minden esztendőben jelentkezett modern filmbemutatóival.

További rangos eseményt jelent a szintén általuk szervezett Velencei Építészeti Biennálé (Mostra Internazionale di Achitettura), a Zenei Fesztivál (Festival della Musica), a Táncfesztivál (Festival della Danza) illetve a Színházfesztivál (Festival del Teatro).

Kulturális intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Peggy Guggenheim Gyűjtemény
Természettudományi Múzeum (egykor a Török Kereskedők Háza)
Nemzetközi Modern Művészeti Galéria (Ca'Pesaro)

Múzeumok, állandó kiállítások:

  • Akademiai Képtár (Velence) (Galleria dell'Accademia): a Scuola della Caritá épületében (1357) foglal helyet az Akadémia galériája. Maga a palota barokk homlokzatú. Bent Giovanni Bellini, Tiziano, Tintoretto, Veronese és más velencei mesterek pompás alkotásaiban gyönyörködhet a látogató.
  • Gettómúzeum (Museo del Ghetto)
  • Palazzo Grassi
  • Peggy Guggenheim-gyűjtemény (Collezione di Peggy Guggenheim, Peggy Guggenheim Collection)
  • Querini Stampalia
  • Szent Márk Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nazionale Marciana)
  • Goldoni Háza (Casa Goldoni, Palazzo Centano)
  • Giorgio Franchetti Galéria (Galleria Giorgio Franchetti alla Ca'd'Oro)
  • Nemzetközi Modern Művészeti Galéria (Ca'Pesaro, Galleria internazionale d'arte Moderna di Venezia)
  • Palazzo Cini Galéria (Galleria di Palazzo Cini)
  • Muranói Üvegmúzeum (Museo del Vetro di Murano)
  • Természettudományi Múzeum (Museo di Storia Naturale di Venezia)
  • Correr Múzeum (Museo Correr)
  • AZ Erotika Művészetének Múzeuma (Museo d'Arte Erotica di Venezia)
  • Keleti Művészetek Múzeuma (Ca' Pesaro, Museo d'Arte Orientale)
  • Buranói Csipkemúzeum (Museo del Merletto di Burano)
  • Velencei Settecento Múzeuma (Ca' Rezzonico, Museo del Settecento veneziano)
  • Hellén Intézet Múzeuma (Museo dell'Istituto Ellenico)
  • Museo della Scuola Dalmata dei SS. Giorgio e Trifone
  • Torcellói Múzeum (Museo di Torcello)
  • Museo Diocesano di Arte sacra di Venezia
  • Marciano Múzeum (Museo Marciano)
  • Museo parrocchiale San Pietro Martire
  • Tengerészeti Múzeum (Museo Storico Navale di Venezia)
  • Palazzo Fortuny
  • S. Lazzaro degli Armeni Képtára és Múzeuma (Pinacoteca e Museo di S. Lazzaro degli Armeni)
  • Manferdini Képtár (Pinacoteca Manfrediniana)
  • Scuola Grande di San Rocco di Venezia
  • Scuola Grande dei Carmini
  • Scuola Grande di San Giovanni Evangelista
  • Scuola Grande di San Marco

Színházak:

Gran Teatro La Fenice
  • La Fenice Színház (Teatro La Fenice): az egyik legnevesebb operaház Olaszországban, balett- és operarendezvények számára.
  • Malibran Színház (Teatro Malibran): balett-, hangverseny-, és operaelőadások láthatók itt.
  • Goldoni Színház (Teatro Goldoni): prózai darabokat játszanak a színházban.
  • L'Avoragia Színház (Teatro L'Avoragia): prózai jellegű műsor látható.
  • Del Ridotto Színház (Teatro del Ridotto): ugyancsak prózai darabok kerülnek színre az épületben.

Könyvtárak:

  • A Correr Múzeum Könyvtára (Biblioteca del Museo Correr)
  • A Ca'Pesaro Könyvtára (Biblioteca di Ca' Pesaro)
  • A Goldoni Színház Könyvtára (Biblioteca di Studi Teatrali di Casa Goldoni)
  • A Mocenigo-palota Könyvtára (Biblioteca di Palazzo Mocenigo)
  • A Természettudományi Múzeum Könyvtára (Biblioteca del Museo di Storia Naturale)
  • A Querini Stampalia Alapítvány Könyvtára (Biblioteca della Fondazione Querini Stampalia)

Oktatási intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velencében négy egyetem működik:

  • Università degli studi „Ca' Foscari” di Venezia – gazdasági, idegennyelvi és irodalmi, irodalmi, filozófiai, matematikai és fizikai illetve természettudományi fakultánsokkal.
  • Università IUAV di Venezia – építészeti, urbanisztikai, művészeti és design stúdiumok lehetőségével.
  • Velencei Szépművészeti Akadémia (Accademia di Belle Arti di Venezia – vizuális művészetek oktatása.
  • Velencei Nemzetközi Egyetem (Venice International University).

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence turisztikai kiadványa 1920-ból

A város főként idegenforgalmából él. A turizmushoz kapcsolódik az üveg-, csipke- és textilgyártás is, mely a helyi munkaerőt foglalkoztatja. E hagyományos ipari ágazatok központja Murano illetve Burano szigetei évszázadok óta.

A szárazföldi részén levő Mestre és Marghera elővárosokban települt a petrolkémiai, alumínium- és hajóipar. Marghera kikötőjének ma már jelentősebb a forgalma, mint magának Velencének.

Közlekedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megközelítési lehetőségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Így újra meglátta a bámulatos kikötőhelyet, fantasztikus építmények e káprázatos kompozícióját, amelyet közeledő hajósok megilletődött pillantása elé tárt a Respublica: a palota könnyed nagyszerűségét és a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra s a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődése közben arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvaron érkezni Velencébe annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem volna szabad másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger felől. (Thomas Mann: Halál Velencében, Lányi Viktor fordítása, Kner, Gyoma, 1922)

A 19. század elején egy csak gyalogosok által használható töltésutat építettek a városból a szárazföldre, ennek nyomvonalán aztán vasút és autóút is épült.

Velence repülővel, vasúton, közúton és vízi úton egyaránt elérhető.

Légikikötő:

  • Marco Polo Nemzetközi Repülőtér (Tessera / VCE): 9 km-re helyezkedik el a belvárostól. A repteret 1987 óta a SAVE társaság üzemelteti, közvetlen összeköttetést jelent a világ számos nagyvárosával. Elsősorban a hagyományos, nem fapados légitársaságok használják; a MALÉV megszűnése óta Budapestről közvetlen járat nincs oda. Bejutás a Tessera repülőtérről a Piazzale Romára menetrend szerinti autóbuszokkal, illetve az Alilaguna cég gyorshajóival vagy privát vízitaxikkal lehetséges.
  • Antonio Canova Nemzetközi Repülőtér (Treviso / TSF): kb. 40 km-re helyezkedik el a belvárostól. Elsősorban "fapados" (low-cost) légitársaságok kiszolgálására szakosodott repülőtér, amelyet 2011-ben felújítottak és korszerű navigációs berendezésekkel láttak el. Budapestről jelenleg csak erre repülőtérre lehet közvetlenül eljutni a venetói régióban. Bejutás a repülőtérről a Piazzale Romára a gépek érkezéséhez igazított indulású távolsági autóbusz-járatokkal lehetséges (menetidő kb. 50 perc). Alternatívaként városi autóbusszal a trevisói vasútállomásig utazva és a Trenitalia onnan induló elővárosi vonataira átszállva juthatunk be a csatornaparti Santa Lucia pályaudvarra.
  • Giovanni Nicelli Repülőtér (Lido di Venezia / LIPV): 3 km-re keletre helyezkedik el a belvárostól Velence egykori közforgalmú repülőtere. Ma már kizárólag magán üzemeltetésű, illetve sportcélú kisrepülőgépeket fogad (ún. general aviation), amelyek számára 1 km hosszú füves talajú leszállópályával rendelkezik. Eljutás a Nicelli repülőtérről a történelmi városközpontba az ACTV Lidót kiszolgáló kompjárataival, illetve privát bérlésű vízitaxikkal lehetséges.

Kikötők tengerjáró hajók számára:

  • Tengeri kikötő (Stazione Marittima, cím: Venezia, M 103): Szárazföldi taxik és vízitaxik megállóhelye.
  • Tengeri kikötő (Stazione Marittima, cím: Venezia, San Basilio): Szárazföldi taxik és vízitaxik, illetve vaporettók megállóhelye.
  • Tengeri kikötő (Stazione Marittima, cím: Venezia, Riva 7 Martiri): Vízitaxik és vaporettók megállóhelye.

Vasúti megállóhely:

  • Venezia Santa Lucia vasúti pályaudvar (Stazione ferroviarria di Santa Lucia, cím: Venezia, Cannaregio): nemzetközi és belföldi vasútvonalak találkozásánál fekvő, nagy forgalmú állomás. Innen a belvárosba juthat a látogató vaporettón, vízitaxival vagy gyalogosan.

Közúti megközelítés:

A velencei autópályarendszer
Ponte della Libertà

Velence közúton két irányból érhető el, nyugatról az az A4-es autópályán Padova, Vicenza, Verona, Brescia irányából illetve észak és északkeleti irányból az A4–A27-es úton Treviso, Udine, Trieszt felől. A szárazföldről Velence centruma a Ponte della Libertà 3 km-es hídján át érhető el, mely a Piazzale Romára és a Tronchettóra vezet.

Parkolóhelyek autóval illetve autóbusszal érkezők számára a centrumban:

  • Piazzale Roma parkoló (cím: Venezia, Piazzale Roma) – Nemzetközi és belföldi autóbuszok állomása, autóparkoló két parkolóházzal, összesen 2100 autó számára, nyitva 0–24.00-ig. Innen a belvárosba juthat a látogató vaporettón, vízitaxival vagy gyalogosan.
  • Tronchetto parkoló (cím: Venezia, Isola Nuova del Tronchetto) Különjárati autóbuszok 500 férőhelyes parkolója, fedett parkolóház 3500 autó részére egész nap folyamatosan nyitva. A parkolót a Venezia Tronchetto Parking S.p.A. társaság üzemelteti. Innen a belvárosba vaporettón, taxival, magántársaságok hajóin, gondolán vagy gyalogosan juthat a látogató, a Piazzale Roma érintésével.

Parkolóhelyek autóval illetve autóbusszal érkezők számára a szárazföldön:

  • Punta Sabbioni parkoló (cím: Cavallino, Punta Sabbioni) Különjárati autóbuszmegálló és parkoló. Innen a belvárosba juthat a látogató az ACTV társaság menetrend szerinti hajóján, illetve magántársaságok kisebb hajóin.
  • Zona Ind. parkoló (cím: Marghera, Zona Ind.) – belföldi autóbusz állomás.
  • F.S. parkoló (cím: Mestre, F.S.) – nemzetközi és belföldi autóbusz állomás, szárazföldi taxiállomás.
  • Fusina parkoló (cím: Mestre, Fusina) – belföldi autóbusz állomás, hajókikötő.
  • San Giuliano parkoló (cím: Mestre, san Giuliano) – parkoló 800 autó számára, nyitva 08–20.00 között.

Építés alatt lévő villamos[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mestre településen 2010. december 20-án került üzembe helyezésre a mestrei villamos első vonala, amelynek bővítéseként építés alatt van Velence és szárazföld közötti 2 villamos vonal. Az 1-es villamos: Velence–Favaro között 14 km-en 23 megállóval, 5 perce követési idővel, míg a 2-es villamos: Velence–Mestre között 12 km-en 17 megállóval 7 perces követési idővel fog közlekedni várhatóan 2014. őszétől.[3][4]

A környezetbarát villamos indulásával a párhuzamos buszjáratokat módosítani fogják, egyeseket meg is szüntetnek. Ezzel egy időben szeretnék elindítani öt város (Velence, Mestre, Padova, Treviso és Castelfranco Veneto) közötti új regionális városi vasutat (sistema metropolitano ferroviario regionale – SFMR) is, ami szintén érintheti a jelenlegi autóbusz-hálózatot, nem csak Mestrében, hanem a Piazzale Romától induló velencei járatokat is.

Közlekedés Velencében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence gondolái

A szigeteket, amelyeken Velence felépült, több mint 400 híd köti össze. Az óvárosban a csatornák (riók) az utak szerepét látják el, ahol a közlekedés vízi- vagy gyalogos formában zajlik. Szárazföldiek számára érdekes látvány, hogy a zöldségesbárkák mellett az építkezéseket (főként restaurálást) kiszolgáló daruk, anyagszállítással oda és el, mindenféle áruszállítás, a szemét- és szennyvízszállítás, a pompás esküvői és a temetési menetek is mind hajón zajlanak, a mentők, tűzoltók és a rendőrség szolgálata nem különben. Éjjel-nappal hatalmas a forgalom, a szárazföldi kresz-szabályok és -táblák használata szokatlan, de praktikus a vízi közlekedésben.

Jellegzetes közlekedési eszközök:

  • Gondola: ma már főleg sétacsónakázásra használt vízi jármű. Pár velencei család mindmáig saját gondolával rendelkezik. A gondola kinyúló orr-részének fémből készült hatos fogazású díszítése a város hat kerületére (sestiere) utal. A különleges faépítésű jármű színe fekete, 1562-ben ugyanis rendeletet hoztak rá, hogy minden gondolát egyformára kell festeni – ezzel kívánták csökkenteni a nemesi családok rivalizáló kedvét. Ma a kapatosan éneklő német turistákat szállító, párhuzamosan összekapcsolt, gyertyafényes gondolák uralják sötétedés után a Canal Grandét. A csatornák mentén az egyik partról a másikra módosabb vagy siető embereket szállító gondolák az ún. traghettók (kompok).
Ki nem küzdött futó borzongással, titkos és szívszorongató félénkséggel, ha első ízben vagy hosszú elszokás után kellett velencei gondolába szállnia? Ez a különös alkalmatosság – ahogy balladás időkből teljesen változatlanul átszármazott, oly sajátságos feketén, aminő különben minden dolgok közt egyedül a koporsó – hangtalan, bűnös kalandokra emlékeztet csobogó éji vizeken, még inkább magát a halált juttatja eszedbe, a ravatalt, a komor gyászmenetet, a végső, hallgatag elvonulást. És föltűnt-e már valakinek, hogy az ilyen csónak padkáján, azon a fekete, koporsófényű karosszéken, tompa fekete vánkosán a világ legpuhább, legbujább, legernyedtebb ülése esik? (Thomas Mann: Halál Velencében)
  • Vízibuszok: (helyi elnevzéssel vaporettók menetrend szerinti közlekedésű járművek. Fajtái: a vaporetto (220 fős) és a gyorsabb motoscafo (130 fős). A vízibuszokat az ACTV társaság üzemelteti.
  • Vízitaxik: tulajdonképpen motorcsónakok, magánkézben.

Helyi szervek, intézmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Velence szülöttei és lakói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Giacomo Casanova
Marco Polo
Carlo Goldoni
Claudio Monteverdi

Utazók, felfedezők, kalandorok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Képzőművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zene[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szépirodalmi művek Velencéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

… Velence talán az egyetlen példa arra, hogy a költészet ráteheti kezét egy városra, és foglyul ejtheti. Immár sokadszor mutatkoznak a dolgok a fejük tetején állva ebben a lagúnában, ahol az ellentmondás az úr, és a révedezés mit sem tud a kudarcokról. A lagúna csendre inti a gyakorlatias fitymálást, és polgárjogot ad a megnevezhetetlen szomorúságnak, amely hatalmába kerít csupán csak azért, mert a víz sejtelmesen ring a kőből emelt rakpartok között, és valami illanó van a levegőben, a feledéshez hasonló. A romantika itt már nem fél, hogy divatjamúltnak nézik. Sőt, az ellenségei azok, akik csak szökve tehetik be a lábukat Velencébe. – írja a vízen ringó városról Octavian Paler: Velence és a tenger, Velence és a romantika című művében (ford. Haller Béla)

A 19. század óta sokan és sokféle megközelítésben ábrázolták a sejtelmes, romantikus, titkokkal átszőtt vagy éppen enyészetté vált egykor ragyogó, tengeren és lagúnán kialakult, sokszínű települést. Néhány szépirodalmi példa a széles skálán mozgó művek sorából:

Nem fiktív jellegű történetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar művek Velencéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha réges-rég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a rosszban
Fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar. (Részlet, 1908)


A magyarok (Ungri) igen pogány és kegyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent elpusztított, az emberek legnagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként életben is tartott. Berengár király egy tizenötezer emberből álló hadsereget küldött ellenük, de ezekből kevesen tértek vissza. A magyarok pedig keresztül-kasul száguldozva Trevisón, Padován, Brescián és a többi határvidéken, Paviához és Milánóhoz érkeztek, és a Jób hegyéig mindent elpusztítottak. De lovaikon és bőrhajóikon Velencébe behatolva Cittanuovát a lakosság elmenekülése után tűzzel felperzselték, azután Equilioót, Finét, Chioggiát és Capo d’Arginét gyújtották fel és a tengerpartot végigpusztították. De Péter és Pál kínhalálának napján megkíséreltek behatolni a Rialtóra és Malamoccóra azokon a helyeken, amelyet Albiolának neveznek. Ekkor Péter dózse úrIsten segítségével az említett magyarokat hajóhaddal megfutamította. Ez a háborgatás Itáliában és Velencében egy évig tartott. Berengár király tehát túszok és ajándékok adásával rávette az említett magyarokat, hogy Itáliából vonuljanak ki mindazzal a zsákmánnyal együtt, amit szereztek.

– János diakónus

Filmográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberi ideák kimeríthetetlen tárháza Velence. De az emberi jellemek utolérhetetlen formálója is. Az irodalmi alkotásokban egytől egyig megfigyelhető a jelenség, hogy e város – illetve alkotói recepciója – magához idomítja a képzeletben ide érkezőket, és megfordítva, a hősök magatartását, lélekrezdüléseit Velence minden porcikáján magán viseli. A filmek sem mentesek ettől a ténytől, kezdve a ma már klasszikusoknak számító alkotásoktól egészen a legújabb kori feldolgozásokig. Megfigyelhető azonban, hogy míg az irodalom kimeríthetetlen – bár sablonos – tárházát nyújtja e jelenség részelemeinek, a filmek csak néhány, igen hangsúlyos jellemzőt nagyítanak fel: rejtélyesség, szenvedély, halál. – idézhetjük Velence-filmek. A tükrök városa című írásából Győrffy Iván sorait. A városban játszódó vagy arról szóló filmek (időrendi áttekintésben):

Testvérvárosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Városkép[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy panorámakép a városról
Egy panorámakép a városról

Jegyzetek, hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. http://www.demo.istat.it/bilmens2013gen/index02.html
  2. ISTAT 2008. május. 1. adatok (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2009. március 18.)
  3. Villamos Velencébe. myvenice.org. Hozzáférés ideje: 2013. augusztus 12.  
  4. (2014. június 10.) Velence, az utolsó simitások a villamos és a kerékpárúton. http://nuovavenezia.gelocal.it/. Hozzáférés ideje: 2014. augusztus 18.  

Források és szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fajth Tibor: Itália (Panoráma útikönyvek, Athenaeum Nyomda, Bp. 1980) ISBN 963-243-235-5
  • Wellner István: Velencétől Rómáig. Panoráma K. 1974. ISBN 963-243-012-3
  • Wolfgang Thoma: Velence (Polyglott útikönyvek, Pegazus Rt. 1990)
  • Alta Macadam: Velence (Kék útikönyvek, Corvina., 1994)
  • Velence (Velencei kiadás magyarul)
  • Venedig (Storti Edizioni, Mestre 1993.)
  • Loretta Santini: Venedig Fotorapidacolor Terni 1971
  • Pogány Frigyes: Velence Corvina K. Bp. 1979. ISBN 963-13-0608-9
  • Carlo Goldoni komédiái, előszó. ISBN

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Velence (Olaszország) témájú médiaállományokat.

Fényképek és rajzok:

Térképek:

Velence megmentése:

Velence történelme:

Velence kultúrája: