Újlatin nyelvek

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Újlatin nyelvek
Terület Európa, Afrika, Amerika
Beszélők száma ~ 850 millió fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
   italiko-kelta ág
    italikus nyelvek
     latin nyelv
      újlatin nyelvek
Ágak keleti újlatin nyelvek
italodalmát nyelvek
galloromán nyelvek
iberoromán nyelvek
déli újlatin nyelvek
Írásrendszer latin ábécé
Map-Romance Language World.png
Az újlatin nyelvek földrajzi elterjedtsége

██ francia

██ spanyol

██ portugál

██ olasz

██ román

Latin nyelv
szerkeszt

Az újlatin nyelvek vagy román nyelvek egymással igen közeli rokonságban álló modern nyelvek, amelyek az indoeurópai nyelvek italikus (itáliai) csoportjába tartozó latin nyelv beszélt változataiból alakultak ki. Napjainkban hozzávetőlegesen 850 millió anyanyelvi beszélője van e nyelveknek világszerte, főleg Amerikában, Európában és Afrikában. Az újlatin nyelvű európai országokat összefoglaló néven Romaniának is nevezik.

Az összes újlatin nyelv az ún. vulgáris latinból származik, ami Róma valóságos, tehát beszélt nyelve volt, és melynek változásait az irodalmi nyelv jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem követte (azaz már igen korán kétféle nyelvállapotról beszélhetünk), és a különbség utóbb egyre nagyobb lett (bár az irodalmi nyelv, melyből aztán a középkor nemzetközi nyelve lett, maga is sokat változott közben). Tekintve, hogy az oktatásban mindenkor mutatkozott egy igény, hogy a beszélt nyelvet újra és újra közelítsék az ideálisnak elképzelt aranykori állapotokhoz (a legnagyobb presztízsű szövegek és a latin Biblia nyelvéhez), a folyamatos átalakulás egy bonyolult kölcsönhatás volt az írott és beszélt nyelvváltozatok között.

Az i. e. 3. század és i. sz. 2. század között a latin vált az uralkodó nyelvvé a Földközi-tenger térségében az Ibériai-félszigettől a Balkánig. A latin volt a birodalom nyugati felében az érvényesülés, a kereskedelem, a jog (utóbb pedig a kereszténység) nyelve, az áttérésre tehát sokféle erőteljes motiváció hatott. A provinciákban változatos tendenciák érvényesültek, annyit mindenesetre lehet mondani összefoglalóan, hogy meglepő gyorsasággal merült feledésbe számos helybeli nyelv, és a kulturális asszimilálódás is igen erőteljes volt annak ellenére is (vagy talán éppen azért), hogy a birodalomnak nem volt sem közös nyelvi, sem közös kultúrpolitikája. Az idő múltával a vulgáris latin területi változatai folyamatosan elkezdtek helyi nyelvjárásokká, majd dialektusokká fejlődni. Ez a változás az 5. században a Római Birodalom felbomlása után tovább gyorsult, és elvezetett a ma ismert újlatin nyelvekhez, úgymint: portugál, spanyol, katalán, francia, olasz és román. A 15. századra az újlatin nyelvek túllépték Európa határait és a spanyol, portugál és francia terjeszkedés során eljutottak Amerikába és Afrikába. Napjainkban már az újlatin nyelvek anyanyelvi beszélőinek kétharmada Európán kívül él.

Az újlatin nyelvek pontos besorolása mindamellett nem túl egyszerű, mivel (összevetve az egyéb indoeurópai rokon nyelvekkel) még mai állapotukban is igen közel állnak egymáshoz, ún. dialektális kontinuumot alkotva. Így az egyszerűbb szövegkörnyezetekben valamennyiük között – legalább írásban – elég jó a kölcsönös érthetőség: például egy elegendő nyelvérzékkel rendelkező spanyolul beszélő szóban alapvetően meg fogja érteni a galíciai portugált, a katalánt és az olaszt, írásban a portugált, a franciát és a románt is.

Felosztásuk, csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Újlatin nyelvek Európában

Az újlatin nyelvek részletesebb felosztása tekintetében mindmáig nincs egységes álláspont; a különféle csoportosítások más és más szempontokat vesznek figyelembe. Valameny nyelv konzervatívabb vagy újítóbb volta a romanizáció korával állhat kapcsolatban, illetve a szélső területek gyakran mutatnak régiesebb vonásokat a nagyobb forgalmú, dinamikusan fejlődő városokkal szemben, ezzel magyarázható többek között a szárd, a keleti újlatin nyelvek, illetve az iberoromán nyelvek hagyományőrzőbb viselkedését a latintól legmesszebbre került francia és északolasz nyelvekkel szemben.

A hagyományos nyelvészeti besorolás területi, illetve bizonyos hangtani és nyelvtani tulajdonságok alapján csoportosítja az újlatin nyelveket. E felosztás szerint a keleti újlatin nyelvek azok, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok megmaradnak, és a többes számot magánhangzóval (-i, -e) képzik; a nyugati újlatin nyelvek pedig azok, amelyekben a szóközi zöngétlen zárhangok zöngésülnek, esetleg réshanggá válnak, a többes számot pedig -s hozzáadásával képzik; míg a kettő között átmenetet képeznek az olaszországi dialektusok. A választóvonalnak e tekintetben a La SpeziaRimini olasz városokat összekötő képzeletbeli egyenes tekinthető, amelytől északra, illetve nyugatra a nyugati újlatin nyelveket, délre, valamint keletre pedig a keletei újlatin nyelveket beszélik. A csoportosítás ily módon a következőképpen alakul:

ÚJLATIN NYELVEK

Egy másféle csoportosítást az Ethnologue kiadvány tartalmaz.[10]

Történetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „vulgáris latin”[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Római Birodalom területe

A hagyományosan úgynevezett „vulgáris latin” mára már kissé elavult, téves alapokon nyugvó kifejezés a latin nyelv mindenkor élő és beszélt változataira. A latin kezdetben egy igen kis területen beszélt nyelvváltozat volt Itáliában, olyan nagy fontosságú és magasabb kultúrát közvetítő nyelvek mellett, mint például a nem indoeurópai eredetű etruszk, vagy a görög. Máig érthetetlen, hogyan terjedhetett el a latin a későbbiekben oly nagy mértékben, hiszen fordítva is történhetett volna: ha nevezetesen az etruszk válik Itália kultúrnyelvévé, akkor nagy valószínűséggel ma nem is beszélhetnénk újlatin nyelvekről. Amikor Róma felülkerekedett és meghódította először Itália többi részét, a római katonák által beszélt latin már akkor mutatott különféle szubsztrátum hatásokat (indoeurópai: kelta, oszk-umber, görög; illetve nem indoeurópai: etruszk, rhaetiai stb.). E hatásoknak köszönhető például az észak-itáliai és az összes nyugati nyelvjárásban a szóközi [p, t, k] zöngésülése [b, d, g] majd eltűnése bizonyos területeken. Mivel a latin ily módon a valóságban beszélt, élő nyelv volt, amely – mint minden nyelv – folyamatosan fejlődött, nem beszélhetünk úgy egy vulgáris latinról, mint a latintól eltérő nyelvről, hiszen a vulgáris latin volt maga a latin. Ugyanakkor egy fogalom nem utalhat egy dologra és egyidőben annak az ellenkezőjére, következésképpen a vulgáris latin, mint egységes nyelv, soha nem létezett. A folyamat éppen ellenkezőleg zajlott le. Róma terjeszkedése és a Mediterráneum meghódítása után szükségesség vált egy egységes, a közigazgatásban, a provinciák közötti kommunikációban és kultúra közvetítésében nélkülözhetetlen irodalmi nyelv kimunkálása, vagyis egy mesterséges nyelvi állapot létrehozása a nyelv szabályozásával, sztenderdizálásával: ennek eredménye az a klasszikus latin, amelyet ma csak latinként említünk.

A beszélt latin persze eközben folyamatosan fejlődött, regionális változatokra bomlott. A Római Birodalom széthullása után és a germán, arab hódítások folytán a közös irodalmi nyelv hatása egyre csökkent, a római provinciák közötti kommunikáció megszakadásával és az analfabetizmus növekedésével pedig az egyes latin nyelvjárások közötti különbségek kiéleződtek. A „barbár népek” (germánok, arabok) hódításaival azonban idővel kialakult egy törekvés az irodalmi latin, mint a művelt nyelv visszaállítására, azonban ezt már a nép nem értette: a hivatalos szövegeket le kellett fordítani az – azelőtt írásban nem létező, csak a mindennapi érintkezésben használt – élő latin nyelvjárásra. Ennek eredményeként születtek meg fokozatosan azok az iratok, amelyeket ma az újlatin nyelvek első emlékeinek nevezünk. Amennyiben viszont ragaszkodunk a hagyományos „vulgáris latin” megnevezéshez, mivel ez – a fentebb leírtak alapján – a mindenkor beszélt latin nyelvváltozatokra utal, valójában ma is „vulgáris latinul” beszélnek az olaszok, a spanyolok, a franciák, stb.

Az önálló újlatin nyelvek kialakulása a 3–7. századra tehető, azonban az első írásos emlékek csak a 9–10. századból maradtak fenn. Mindazonáltal csak a 13. századtól beszélhetünk valójában megszilárdult, már az irodalomban is használt önálló újlatin nyelvekről. Említést érdemel, hogy az első írásos emlékeknek nevezett szövegek készítői nem voltak tudatában annak, hogy már egy újlatin nyelvjárásban írtak: a scriptorok csupán a nép által beszélt és érthetőbb nyelvre fordították a mesterséges irodalmi nyelvet, és az általuk önkéntelenül elkövetett „hibák” (pejoratív értelemben „vulgarizmusok”) voltak a szövegekben elrejtett már újlatin (francia, spanyol, olasz stb.) szavak. E nyelvemlékek és a latin szövegekben elszórt újlatin elemekből annyi bizonyos, hogy ezek a nyelvek beszélt formájukban már a 7. században létezhettek.

A Római Birodalom felbomlása után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Római Birodalom felbomlása után az 5. században a germán, szláv, hun és egyéb törzsekkel folytatott háború során a Római Birodalom keleti területei elszakadtak a többi résztől (Keletrómai Birodalom), majd a Balkánon a latin helyét átvették a szláv nyelvek, és terjeszkedésük folyamán elszigetelték a román nyelvet beszélők területét a latin nyelvű világtól, amihez még az is hozzájárult, hogy beszélőik az ortodox (görög rítusú) egyházhoz tartoztak. A román nyelv innentől kezdve külön fejlődési útra lépett. A nyugati területeken a germán törzsek folyamatos betörései bomlasztották a birodalmat, ami a kereskedelemnek és a belső emberáramlásnak szabott gátat. Ez az elszigeteltség vezetett a nép körében a helyi nyelvváltozatok megjelenéséhez, bár a hivatalos életben még mindig csak a klasszikus aranykori latin volt elfogadott, amit már a nép egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben értett meg. Az írott és beszélt nyelv eltávolodása egyfajta tudathasadásos állapotot idézett tehát elő a beszélők körében: az iskolában oktatott nyelvváltozathoz képest a beszélt mindig „közönségesebbnek”, „rontottnak” minősült egészen addig, amíg a 9–10. században polgárjogot nem nyertek a dialektusok, és elkezdték írásban is használni őket. Erre a korra datálódnak az ún. „újlatin nyelvemlékek”, azaz a területi vulgáris dialektusok első írásos emlékei.

A 10. századra a helyi nyelvek számos változáson mentek át és egyre jobban eltávolodtak egymástól:

A latintól az újlatin nyelvekig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahogy arról az előzőekben már szó esett, a nép által beszélt latin, vagyis a vulgáris latin[11] erősen eltért az írásban őrzött latin nyelvtől. Mivel a vulgáris latin nagyon sokáig nem volt írott nyelv (írásban történő első megjelenéseit nevezik ma az újlatin nyelvek első emlékeinek), ezért a mai újlatin nyelvek alapján csak feltételezéseink lehetnek arról, hogy a kiejtés és a szóhasználat mennyire különbözött a klasszikus irodalmi nyelvtől. A vulgáris latin nyelvhasználatban létrejött változások alapja – akárcsak bármely népies nyelv esetében – a beszélők egyszerűsítési szándéka volt, ezzel magyarázható a legtöbb hang- és alaktani változás: például a klasszikus nyelv mássalhangzótorlódásainak feloldódása hangkiesés, hasonulás vagy palatalizáció útján; a szóközi zöngétlen hangok zöngésülése vagy eltűnése bizonyos változatokban; a kettőshangzók összeolvadása egyszerű magánhangzóvá; a magánhangzók mennyiségi különbségének átalakulási minőségi különbségekké; a kettős mássalhangzók leegyszerűsödése, stb. Az alaktani változásokra jellemző a névszóragozás erős redukciója (majdnem teljes eltűnése), az igeragozási rendszer átalakulása, a határozott névelő kifejlesztése stb. E változások természetesen nem voltak minden területen egységesek (hiszen ha így lett volna, nem beszélnénk különböző újlatin nyelvekről), és kisebb-nagyobb mértékben befolyásolták az őslakosság, illetve a később érkező hódító népek nyelvei is. A főbb eltéréseket az alábbiakban foglaljuk össze.

Hangtani változások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Néhány kivételes esettől (például lombard, rétoromán dialektusok) eltekintve eltűnt a rövid és hosszú magánhangzók fonológiai megkülönböztetése, amelyet a hangsúly szerepe váltott fel. A vulgáris latinban és az újlatin nyelvekben (néhány – általában nyelvjárási – kivételtől eltekintve) a magánhangzók hosszúsága csupán a hangsúly másodlagos kísérőjelenségeként fordulhat elő, többnyire csak nyílt szótagban, azonban nem kötelező érvényűen. E fonológiai megkülönböztetés eltűnésére a következő lehetséges magyarázatok léteznek: 1) statisztikailag, a latin szavak többségében a magánhangzók rövidek voltak; 2) a hosszú magánhangzók többsége hangsúlyos szótagban fordult elő; 3) a hangsúlyos rövid magánhangzók a hangsúly hatására meghosszabbodtak, a hangsúlytalan hosszú magánhangzók pedig lerövidültek. Következésképpen a hangsúlyos magánhangzók azonossá váltak a hosszú (pontosabban hosszabb) magánhangzókkal, a hangsúlytalanok pedig a rövidekkel, vagyis többé nem volt a hosszúság megkülönböztető értékű, hanem a hangsúllyal azonosult.
  • Az eredeti latin kettőshangzókból (ae, au, oe) nyílt e, o, illetve zárt e lett, majd később a nyílt e és o a legtöbb újlatin nyelvben kettőshangzóvá alakult (például latin caelum > olasz és spanyol cielo, francia ciel, ’ég[bolt]’; latin novus > olasz nuovo, spanyol nuevo, francia neuf, ’új’; latin aurum > olasz és spanyol oro, francia or, ’arany’; latin fortis > spanyol fuerte, román foarte, ’erős’ ; stb.).
  • Lekoptak a szóvégi -c, -d, -m, -t mássalhangzók – amelyek a névszóragozásban és bizonyos igealakokban jelentésmegkülönböztető szerepet is betöltöttek (például a latin cantabam ’énekeltem’ és cantabat ’énekelt’ a spanyolban mindkettő cantaba, csupán a szövegkörnyezetből, illetve az opcionálisan használható személyes névmásból derül ki a cselekvő személye) –, illetve a keleti újlatin nyelvekben a szóvégi -s is.
  • A latin rövid i, u magánhangzók – nyelvjárástól függően – megnyíltak, és e, o hangokká váltak.
  • A hátul képzett k és g hangok a vulgáris latinban elöl képzett *ty > c, illetve *gy > dzs hangokká váltak (kivétel bizonyos szárd nyelvjárásokban), majd a nyugati újlatin nyelvekben tovább alakultak sz és zs hangokká.
  • A félhangzós (j-nek ejtett) latin i hang palatális rés- vagy zár-rés-hanggá (dzs, s, zs) alakult – a spanyolban már egy későbbi, másodlagos fejleményként bizonyos szavakban összeolvadt a g/j-vel és az x-szel jelölt zs/s hangokkal és velarizálódott, azaz [x] hanggá alakult (például latin Iunius > olasz giugno – dzs-vel ejtve –, spanyol junio – [x]-vel ejtve, ’június’; latin iam > olasz già, portugál – zs-vel ejtve, viszont spanyol ya – j-vel ejtve, legalábbis a művelt köznyelvben – ’már’).
  • A latin szókezdő cl-, fl-, és pl- csoportok a nyelvterület legnagyobb részén – a francia, katalán és okcitán kivételével – különböző egyszerűsödéseket szenvedtek: az olaszban megtartották az első mássalhangzót, az l pedig palatalizálódott, vagyis [j] hanggá alakult (például latin plus > olasz più, ’több’; latin flore(m) > olasz fiore, ’virág’); a spanyolban jésült az l és az első hang kiesett (például latin clamare > spanyol llamar, ’hívni’; latin pluvia > spanyol lluvia, ’eső’; latin flamma > spanyol llama, ’láng’) vagy pedig a csoport változatlan maradt (például latin claru(m) > spanyol claro, ’világos’; latin flore(m), flores > spanyol flor, flores, ’virág, virágok’); a szárdban az l hang r-ré változott (például latin plus → szárd prus); a portugálban hol cr, fr, pr lett belőlük, hol palatalis réshanggá (magyar s) váltak. A franciában nem történt változás (latin florem > francia fleur; latin plenu(m) > francia plein, ’tele’).
  • Az egyszerű szóközi zöngétlen zárhangok [p, t, k] a nyugati újlatin nyelvekben zöngésültek, majd ellágyultak, a [b, d, g] pedig (a franciában már a [p, t, k] is) eltűntek, keleten általában megmaradtak (például latin vita > olasz vita; de spanyol, portugál, szárd vida, és francia vie, ’élet’).
  • A latin szóközi mássalhangzótorlódások (-ct-, -pt-, -gn- stb.) – hasonulással, palatalizálódással, hangkieséssel – leegyszerűsödtek (például latin octo > olasz otto, spanyol ocho, portugál oito, román opt, ’nyolc’).
  • A szókezdő s+mássalhangzó torlódásokat a nyugati újlatin nyelvek egy magánhangzó (e- vagy i-) betoldásával oldották fel – majd a franciában az -s el is tűnt (például latin spiritus > spanyol espíritu, portugál espírito, szárd ispìritu, ’lélek’; latin stella > spanyol estrella, portugál estrela, de francia étoile, ’csillag’); az olasz ezzel szemben alaktanilag oldja fel a mássalhangzótorlódást: s+mássalhangzós szókezdet esetén a magánhangzóra végződő lo és uno névelőt használják az il és un helyett (például lo spagnolo, ’a spanyol [nyelv]’), kiegészülve azzal, hogy az olaszban – néhány elöljárón kívül – nem létezik mássalhangzóra végződő szó. E fonológiai változás oka – azzal a triviálisnak tűnő „népszerű” magyarázattal ellentétben, mely szerint a latint elsajátító őslakosság csak így tudta kiejteni a szavakat – szintén a latinban keresendő. Az s+mássalhangzó kapcsolat ugyanis a szavakon belül két különböző szótaghoz tartozott (például detestare → /de-tes-ta-re/), így a latin beszélőknek az ilyen kapcsolat furcsának bizonyult a szó elején. Vagyis tulajdonképpen „szótagosították” a mássalhangzó előtt álló szó eleji s hangot egy i- hozzátételével, amely a nyugati újlatin nyelvekben (a rövid magánhangzók rendes fejlődésének megfelelően) e-vé vált. Az első erre utaló nyomokat Rómából származó feliratokon találták a II. században (például ismaragdus < smaragdus, ’smaragd’). Bár a régi olaszban is megvolt, a modern olaszban valószínűleg azért nem maradt meg e jellemző, mert mivel minden szó magánhangzóra végződik, a beszédben nem fordulhat elő mássalhangzótorlódás a szavak találkozásánál.
  • Általános jelenség továbbá a szóvégek, főleg a latin -e(m), -u(m) kisebb-nagyobb mértékű lekopása: a szóvégi magánhangzó az olaszban mindenhol, a spanyolban és a portugálban az -z (< -ce[m]), -l (< -le[m]), -n (< -ne[m]), -r (< -re[m]) és -d(e) (< -te[m]) kivételével megmaradt; a románban, franciában, katalánban stb. eltűnt.
  • A többes szám újlatin képzési módjainak eredete máig vita tárgyát képezi. A hagyományos elméletek szerint a keleti újlatin nyelvekben a latin magánhangzós tövű alanyeset többes számának -i és -ae végződése, míg nyugaton a latin tárgyesetű -s, vagy -es képzési mód maradt meg (például latin casa/casae > olasz casa/case, de spanyol casa/casas); ugyanígy latin amore(m)/amores > spanyol amor/amores, viszont olasz amore/amori). Az újabb feltevések szerint eredetileg mindehol -s-szel képezték a többes számot a vulgáris latinban, csak mivel a keleti latinságban eltűnt a szóvégi -s, más megoldást kellett keresni: s ezt váltotta fel az alanyesetű többes szám. Megint mások úgy vélik, hogy az -i, -e többes számú képzési mód is az -es-ből származik, azonban ez hangtanilag nem igazolható.

Alaktani változások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebben a részben négy lényeges változásról kell szólnunk. A legszembetűnőbb, amely megkülönbözteti a latint az újlatin nyelvektől, a névszóragozás erős leegyszerűsödése; az alapvetően kétféle többesszámképzési mód kialakulása, a határozott névelő kifejlesztése, valamint az igeragozás átalakulása.

A névszóragozás redukciója[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újlatin nyelvek többségében a névszóragozás szinte teljesen eltűnt (kivétel a román nyelvben, ahol szintén lényegesen leegyszerűsödve ugyan, de a nőnemű főnevek, illetve a szó végéhez kapcsolt határozott névelő esetei megmaradtak), és mindössze hímnem – nőnem, egyes szám – többes szám megkülönböztetésére korlátozódott. A névszóragozás leegyszerűsődése két fő okra vezethető vissza. Az egyik, amint már említettük, a szóvégi mássalhangzók lekopása (a szóvégi -m például már a klasszikus korban nem hangzott), amelyek a legtöbbször az esetragokat jelölték; szintén ehhez kapcsolódik a hosszú–rövid magánhangzó szembenállás eltűnése (például bizonyos szavaknál csak ez különböztette meg egymástól az egyes- és a többes számú alakot). Ez a hangtani jellegű változás, mindazonáltal, még nem indokolja teljesen az esetrendszer eltűnését, hiszen ugyanúgy érintette az igeragozást is, amely viszont mégsem tűnt el, sőt, mondhatni még bonyolultabbá vált az újlatin nyelvekben. A másik okot tehát nem a fonetikában, hanem a mondattanban kell keresni. A latin szavakat ugyanis általában elöljárószóval használták a mondatokban, a névszóragozással együttesen (amely eleve bonyolult és sokszor következetlen volt), vagyis az elöljárószó és névszó kapcsolata már önmagában kifejezte a jelentésviszonyokat. Következésképpen a névszóragozás lassan szükségtelenné vált, és bőven beérte a szám és a nyelvtani nem megkülönböztetésével.

A latin esetrendszer maradványai egyedül a személyes névmásoknál találhatóak meg, azonban ez is jóval egyszerűbbé vált: a részes és a tárgyeset a harmadik személyek kivételével összekeveredett, ezzel szemben kialakult egy hangsúlyos és hangsúlytalan szembenállás a névmások között oly módon, hogy a hangsúlyos alakok önállóan, elöljárószóval használatosak a mondatban, míg a hangsúlytalan névmások az igéhez szorosan kapcsolódó ún. kötött morfémák, és a helyük is szigorúan szabályozott a mondatban. Példaként az olaszban a hangsúlyos alakok a latin tárgyesetből (me, te), a hangsúlytalanok pedig a részes esetből (mi, ti < mihi, tibi) származnak; a spanyolban pontosan fordítva történt: a hangsúlyos alakok származnak a latin részes esetből (mí, ti < mihi, tibi), míg a hangsúlytalanok a tárgyesetből (me, te). Mivel ezek a névmások a részes és a tárgyesetet is jelölhetik, sokszor csak a szövegkörnyezetből, illetve az ige jelentéséből derül ki, hogy mikor melyikről van szó, de bizonyos esetekben a beszélő számára semmilyen különbség nincs a részes és a tárgyeset között (éppen ezért az újlatin nyelvekben a mordern grammatikusok már nem is tárgy- és részes esetről, hanem ún. közvetlen és közvetett bővítményről beszélnek).

A többes szám képzési módja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti és italo-dalmát, illetve a nyugati újlatin nyelvek közötti egyik legszembetűnőbb különbség a többes szám képzésének módjai, melynek eredete máig vita tárgyát képezi. A hagyományos elméletek szerint a keleti újlatin nyelvekben a latin magánhangzós tövű alanyeset többes számának -i és -ae végződése, míg nyugaton a latin tárgyesetű -s, vagy -es képzési mód maradt meg (például latin casa/casae → olasz casa/case, de spanyol casa/casas; ugyanígy latin amor/amores → spanyol amor/amores, viszont olasz amore/amori). Az újabb feltevések szerint eredetileg mindehol -s-szel képezték a többes számot a vulgáris latinban, csak mivel a keleti latinságban eltűnt a szóvégi -s, más megoldást kellett keresni: s ezt váltotta fel az alanyesetű többes szám. Megint mások úgy vélik, hogy maga az -i, -e többes számú képzési mód is az -es-ből származik, azonban ez hangtanilag nem igazolható. Az alábbiakban néhány példa látható a többes szám képzésére.

Nyugati latinság
Keleti latinság
  • olasz: Tutti gli esseri umani
  • román: Toate fiinţele umane

A határozott névelő kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újlatin nyelvek nem csupán a latin leegyszerűsödésével jöttek létre: természetesen kifejlesztettek olyan sajátosságokat is, amelyek a latinban nem voltak meg. Az egyik legjelentősebb ilyen újítás a határozott névelő megjelenése, amely a latin mutatónévmások rövidüléséből származik. A határozott névelő az újlatin nyelvek többségében a latin ille (jelentése: „az, amaz”) mutatónévmásból alakult ki. Ez alól kivételt jelent a szárd és a baleár-szigeteki katalán, ahol a névelő a latin ipse, ipsa, ipsum, ipsos, ipsas alakokból fejlődött ki (baleári katalán es, sa, ses, sos és szárd su, sa, sos, sas, is). Az alábbiakban az ille szó különböző alakjainak rövidüléséből származó névelők kialakulását fogjuk tárgyalni.

Az ille („az, amaz”) mutatónévmás alakjai a latinban
Nominativus (alanyeset) Accusativus (tárgyeset)
hímnem nőnem semlegesnem hímnem nőnem semlegesnem
egyes többes egyes többes egyes többes egyes többes egyes többes egyes többes
ille illi illa illae illud illa illum illos illam illas illud illa
A határozott névelő az újlatin nyelvekben
hímnem nőnem semlegesnem
egyes többes egyes többes egyes többes
latin ille, illum illi, illos illa, illam illae, illas illud illa
keleti és italo-dalmát újlatin nyelvek
olasz il, lo i, gli la le
szicíliai lu li la li
román -ul -i -a -le
nápolyi 'o (lo) 'e (le) 'a (la) 'e (le) 'o (lo) 'e (le)
nyugati újlatin nyelvek
spanyol el los la (el) las lo
francia le les la les
katalán el els la les 'ho los
okcitán lo los la las
portugál o os a as
déli újlatin nyelvek
korzikai u (lu) i (li) a (la) i (li)
Megjegyzések
  • Az egyes számú határozott névelő az újlatin nyelvek mindegyikében az ille szó alakjaiból fejlődött ki.
  • A román névelők: A románban a határozott névelő (ponotsabban fogalmazva determináns, mivel nem a név előtt áll) a szó végére kerül, például román ursul – olasz il urso, román lupa – olasz la lupa.
  • A hímnemű egyes számú határozott névelő kialakulása
    • Az olasz és okcitán lo: ille > il / illum > illu > illo > lo, hasonlóan alakult a szicíliai és korzikai lu, u, de ezekben az esetekben a latin u hang nem alakult o-vá, illetve a korzikai esetében még a szókezdő l hang is lekopott csakúgy mint a nápolyi nyelvnél (ahol viszont az u hang az szintén o-vá alakult).
    • A spanyol és katalán el: ille > il > el / illum > illu > illo > lo, hasonlóan alakult az olasz il és a román -ul is, de az olaszban megmaradt az i hang a románban meg u betűvé alakult.
  • A nőnemű egyes számú határozott névelő kialakulása: kivétel nélkül illam > illa > la (> ’a) változás révén alakultak ki.
  • A hímnemű többes számú határozott névelő kialakulása
    • A nyugati újlatin nyelvekben: illos > los (> les), a szókezdő i lekopásával.
    • A keleti újlatin nyelvekben: illi > lli > li (> i), a szókezdő i lekopásával.
  • A nőnemű többes számú határozott névelő kialakulása:
    • A nyugati újlatin nyelvekben: illas > las (> les), a szókezdő i, némely esetben az l lekopása jellemző.
    • A keleti újlatin nyelvekben: a latinban az alanyi alakban kétféle hanggal képezték a többesszámot -i-vel és -ae [ɛ]-vel. Ennek mintájára alakult a nőnemű többes számú határozott névelő képzése is. A legtöbb nyelvben egyszerűen a gyakoribb -i-vel váltották fel az ae hangot, míg a román és az olasz megtartotta (illae > ille > le [az olaszban], > -e [a románban]). A többi keleti újlatin nyelvben a hímnemhez hasonlóan illi > li (> i) a képzési forma.
  • A semlegesnemű alakok az újlatin nyelvek többségénél eltűntek (többnyire a hímnemű alakba olvadtak bele), illetve csak speciális esetekben használják őket, főként meghatározatlan egész jelölésére.
  • A déli újlatin nyelvek bár külön csoportként vannak osztályozva, valójában az italo–dalmát (korzikai) illetve a nyugati azon belül is az ibéroromán nyelvekkel (szárd) mutatnak hasonlóságokat. Természetesen egymáshoz is közel állnak.

Az igeragozási rendszer átalakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A latinban négyféle igeragozás volt: -are, -ere (másodéles), -ĕre (harmadéles) és -ire (az -ere és -ĕre csoport között csak a hangsúlyozásban volt különbség); megkülönböztettek kijelentő- (indicativus), kötő- (coniunctivus) és felszólító (imperativus) módot, valamint igeneveket, amelyeket a névszókhoz hasonlóan ragoztak. Mindhárom módnak kétféle ragozása lehetett: cselekvő és szenvedő, önálló igealakokkal; összetett (segédigével képzett) igealakok nem léteztek.

Az újlatin nyelvekben a négy igeragozási csoport többnyire megmaradt; a spanyolban és a portugálban azonban háromra redukálódott (-ar, -er, -ir, mindegyik véghangsúlyos). Az igemódok általában megmaradtak úgy, ahogy a latinban voltak; bizonyos újlatin nyelvek kifejlesztettek még feltételes módot is, amely a főnévi igenév + a habere ige folyamatos múltja igei körülírásból alakult ki (bár a spanyolban a nyelvészek egy része a feltételes mód időit a kijelentő módhoz sorolja). A szenvedő igeragozás eltűnt: a visszaható névmással ragozott alakok, illetve igei körülírások váltották fel. Például latin auditur „hallatszik” → spanyol se oye (szó szerint: „magát hallja”), vagy latin amor „szeretnek [engem]” → olasz sono amato (szó szerint: „szeretve vagyok”). Mint már említettük, míg a latinban nem léteztek az összetett igealakok, az újlatin nyelvekben az eredeti igei körülírásokból összetett igealakok alakultak ki, melyek egy része később önálló alakokká vonódott össze. Így például eltűnt a latin jövőidő – például amabo „szeretni fogok” – helyette életbe lépett az amare habeo (szó szerint: „szeretni kell/van nekem”) igei körülírás, amely az újlatin nyelvekben később összeolvadt egytagúvá: amare habeo > *amaraeo > olasz amerò, > spanyol amaré, > portugál amarei, stb. Hasonlóképpen jöttek létre a feltételes igealakok: amare habebam (szó szerint: „szeretnem volt”) > *amarebam > spanyol amaría, stb. Ezen kívül újabb igei körülírások is kialakultak, amelyek egy része beleolvadt az igeragozási rendszerbe, például olasz ho cantato, spanyol he cantado, román am cantat („[már] énekeltem”; < habeo cantatu(m) „nekem van énekelve”).

Mennyire távolodtak el a latintól?[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szókészleti egyezések szakaszban található táblázatot alapul véve, ha annak minden egyes sorából megkíséreljük kiválasztani azokat a szavakat, amelyek hang- és alaktanilag a legnagyobb mértékű egyezést mutatják az eredeti latin szóalakkal, majd a kiválasztott szavakat nyelvenként összeszámoljuk, eléggé pontos és objektív rangsor állítható fel. Az így kapott sorrend, kezdve a legkonzervatívabb nyelvvel, haladva a latintól leginkább eltávolodott újlatin nyelvig a következő:

  1. olasz/szárd
  2. spanyol
  3. portugál
  4. okcitán
  5. katalán
  6. román
  7. francia

Amint látható tehát, természetesen az olasz, melyet gyakorlatilag az itáliai latin mai nyelvváltozatának tekinthetünk, nyilvánvalóan a legközelebb áll az aranykori irodalom nyelvéhez. Ezután a szárd (egyes archaikus hangtani jellemzői miatt azonos szinten az olasszal) és a spanyol nyelvek állnak mai formájukban is a legközelebb a kései birodalom beszélt latinjához, míg a román és a francia a legújítóbbak.

Mai helyzetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legszélesebb körben beszélt újlatin nyelv a spanyol, azután a portugál, francia, olasz, román és katalán. A katalán kivételével ezen nyelvek mindegyike több országnak is a nemzeti és egyben hivatalos nyelve. A fő újlatin nyelvek mellett számos, a globalizáció és a többségi média térhódítása miatt kiveszőfélben lévő regionális újlatin nyelv is létezik.

  • Olaszországban: emilián-romanyol, friuli és ladin (rétoromán), korzikai, lombard, nápolyi, szárd, szicíliai, velencei stb.
  • Franciaországban: galíciai, okcitán (provanszál), frankoprovanszál
  • Spanyolországban: katalán (Andorra hivatalos nyelve), galíciai.
Az újlatin nyelvek beszélőinek százalékos megoszlása

A spanyol, portugál, francia, olasz és román az Európai és Latin Unió hivatalos nyelvei. A spanyol és a francia az ENSZ két hivatalos nyelve a hatból.

Európán kívül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Európán kívüli újlatin nyelvek a spanyol, portugál és a francia, számos országban beszélik őket (kisebbségi nyelvként több helyen az olaszt és más újlatin nyelveket is).

  • A spanyol nyelv Kanada kivételével az egész amerikai kontinensen (Észak-Amerikában Mexikóban és az Egyesült Államok déli részén, Közép- és Dél-Amerikában, Brazília kivételével) elterjedt, és Afrika, valamint Ázsia egyes részein is beszélik. Anyanyelvi beszélőinek száma közel 400 millió, ebből csak kb. 10% él az anyaországban. A legnépesebb spanyol anyanyelvű ország Mexikó, több mint 100 millió beszélővel, egyúttal itt található a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa is, Mexikóváros.
  • A portugál Dél-Amerikában és Afrika déli országaiban terjedt el. Érdekesség hogy Portugáliában az anyanyelvi beszélőknek csak 4%-a él. Anyanyelvi beszélőinek száma 200 millió.
  • A franciául beszélő közösségek a világon mindenhol fellelhetőek. Hivatalos nyelvként használják több észak- és közép-afrikai országban is, ahol a lakosság nagy része anyanyelvi szinten beszéli, viszont a helyi törzsi nyelvek többségben vannak ezen országokban. 7 milliós nagyszámú, a lakosság 24%-át kitevő francia közösség él Kanadában. A franciát sok szigetországban is beszélik, mint például Haiti, Seychelle-szigetek, Francia Polinézia stb. Mindazonáltal, összességében véve egymástól távoli kisszámú közösségek beszélik világszerte, ennélfogva beszélőinek száma a spanyoléhoz és a portugáléhoz képest viszonylag kevés, mindössze 110 millió, ebből 70% él az anyaországban.
  • Habár Olaszországnak voltak Európán kívüli gyarmatai, kivonulásuk után sehol sem maradt az olasz hivatalos nyelv, de ma is élnek olaszul beszélő kisebb közösségek észak-afrikai országokban, például Líbiában, Eritreában és Szomáliában. Anyanyelvi beszélőinek száma kb. 60 millió.
  • Romániának nem voltak gyarmatai, ezért saját régióján kívül szinte teljesen ismeretlen, viszont a Romániából Izraelbe menekült zsidó közösség magával vitte a nyelvét, így ma Izrael lakosságának 5%-a beszél románul. Anyanyelvi beszélőinek száma kb. 26 millió.

Nemzetközileg használt újlatin nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fenti adatok ellenére mindössze két újlatin nyelvről mondható el, hogy valódi univerzális státusza van.

  • A francia a legutóbbi időkig a nemzetközi diplomáciai kapcsolatok hivatalos nyelvének számított, egyúttal több művészet nyelve is, valamint az Európai Unió fő hivatalos nyelve (az angol mellett), amelyen az összes dokumentumot meg kell őrizni.[12]
  • Az olasz a zene és a zenei szakkifejezések nemzetközi nyelve.

A spanyol és a portugál – bár a legnagyobb területen e két nyelvet beszélik –, valamint a többi újlatin nyelv semmilyen kulturális státusszal nem rendelkeznek.

Az önállósuló újlatin dialektusok első írásos emlékei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mai Spanyolország területéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A valpuestai okiratok (Cartularios de Valpuesta) a 9. századból ókasztíliai nyelvjárásban

…in loco que vocitant Elzeto cum fueros de totas nostras absque aliquis vis causa, id est, de illa costegera de Valle Conposita usque ad illa vinea de Val Sorazanes et deinde ad illo plano de Elzeto et ad Sancta Maria de Vallelio usque ad illa senra de Pobalias, absque mea portione, ubi potuerimus invenire, et de illas custodias, de illas vineas de alios omnes que sunt de alios locos, et omnes que sunt nominatos de Elzeto, senites et iubines, viriis atque feminis, posuimus inter nos fuero que nos fratres poniamus custodiero de Sancta Maria de Valle Conpossita…

A „glosszák” (Glosas Emilianenses) a 10. századból La Rioja-i (aragóniai–kasztíliai) nyelvjárásban

Cono aiutorio de nuestro duenno, duenno Xristo, duenno salbatore, qual duenno yet ena honore et qual duenno tienet ela mandatione cono patre, cono spiritu sancto enos sieculos de los sieculos. Facanos Deus Omnipotes tal serbitio fere ke denante ela sua face gaudiosos seyamus. Amen.

A mai Franciaország területéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Strasbourgi eskü (Les Serments de Strasbourg) 842-ből

Pro Deo amur et pro christian poblo et nostro commun salvament, d’ist di en avant, in quant Deus savir et podir me dunat, si salvarai eo cist meon fradre Karlo, et in aiudha et in cadhuna cosa, si cum om per dreit son fradra salvar dift, in o quid il mi altre-si fazet, et ab Ludher nul plaid numquam prindrai qui meon vol cist meon fradre Karle in damno sit.

A mai Olaszország területéről[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Assisi Szent Ferenc naphimnusza (Cantico delle Creature) 1225-ből

Laudato sie, mi signore, cum tucte le tue creature, spetialmente messer lo frate sole, loquale iorni et allumini noi per lui

Laudato s' mi Signore, per sora nostra Morte corporale, da la quale nullu homo vivente po' skappare: guai a quelli ke morrano ne le peccata mortali; beati quelli ke trovarà ne le Tue sanctissime voluntati, ka la morte secunda no 'l farrà male.

Laudate et benedicete mi Signore et rengratiate e serviateli cum grande humilitate. Si Lodhwigs sagrament que son fradre Karlo jurat conservat et Karlus, meos sendra, de suo part n lostanit, si io returnar non l'int pois, ne io ne neuls cui eo returnar int pois, in nulla ajudha contra Lodhuwig nun li iu er.

Az újlatin nyelvek összehasonlítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szókincsbeli egyezések mértéke[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi mátrix az újlatin nyelvek közötti kölcsönös érthetőség mértékét szemléteti a szókincsbeli egyezéseket százalékban kifejezve. Az Ethnologue 15. kiadása a referenciapontot 85%-ban adja meg: az ennél magasabb százalékok esetén, kölcsönös érthetőség szempontjából, az összehasonlított nyelvek dialektusnak tekinthetők, míg az alacsonyabb értékek már valószínűleg megnehezítik a megértést.[13]

Francia Katalán Olasz Portugál Rétoromán Román Spanyol Szárd
Francia nincs adat 89 75 78 75 75 80
Katalán nincs adat 87 85 76 73 85 75
Olasz 89 87 nincs adat 78 77 82 85
Portugál 75 85 nincs adat 74 72 89 78
Rétoromán 78 76 78 74 72 74 74
Román 75 73 77 72 72 71 74
Spanyol 75 85 82 89 74 71 76
Szárd 80 75 85 78 74 74 76

Szókészleti összehasonlítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi táblázatban a mindennapi életben leggyakrabban használt szavak megfelelői láthatók latinul, illetve az egyes újlatin nyelveken.

Latin[14] Katalán Francia Olasz Okcitán Portugál Román Szárd Spanyol Jelentés
[mattiana] mala, (pomum[15]) poma pomme mela, pomo poma maçã măr mela manzana alma
bracchium braç bras braccio braç braço braţ bratzu brazo kar
sagitta (frank: fleuka) fletxa, sageta flèche freccia, saetta sageta seta, flecha săgeată fretza flecha, saeta nyíl
lectus, camba llit lit letto lièch leito, cama pat [16] lettu cama, lecho ágy
nigrum negre noir nero negre preto [17], negro negru nieddu, nigru negro fekete
liber, librum llibre livre libro libre livro carte [18] libru, lìburu libro könyv
pectus pit poitrine petto pitre peito piept pettus pecho mell
feles, cattus[19] gat chat gatto cat gato pisică[20] gattu, battu gato macska
sella (görög: kathedra) cadira chaise sedia cadièra cadeira scaun[21] cadira, cadrea silla szék
frigus (melléknév: frigidus) fred froid freddo freg frio frig fridu frío hideg
vacca vaca vache mucca [22], vacca vaca vaca vacă bacca vaca tehén
dies (melléknév: diurnus) dia, jorn jour giorno jorn dia zi die día nap
mortuus mort mort morto mort morto mort mortu, mottu muerto halott
mori morir mourir morire morir morrer (a) muri morrer morir meghalni
familia família famille famiglia familha família familie famìlia familia család
digitus dit doigt dito det dedo deget didu dedo ujj
flos, florem flor fleur fiore flor flor floare frore flor virág
donare, dare donar donner dare donar dar (a) da dare donar, dar adni
ire, (ambulare[23]) anar aller andare anar ir (a) merge [24], (a) umbla [25] andare ir menni
aurum or or oro aur ouro aur oru oro arany
manus main mano man mão mână manu mano kéz
altus alt haut alto aut alto [26] înalt artu, attu alto magas
domus, casa[27] casa maison[28] casa casa casa casă domo casa ház
ego jo je io ieu eu eu deo, eo yo én
atramentum, tincta tinta encre inchiostro tencha tinta cerneală[29] tinta tinta tinta
ianuarius gener janvier gennaio genièr janeiro ianuarie ghennarzu, bennarzu enero január
sucus suc jus succo suc suco, sumo suc sutzu jugo, zumo gyümölcslé
clavis, clavem clau clé chiave clau chave cheie crae llave, clave[30] kulcs
homo, hominem home homme uomo òme homem om òmine hombre ember
luna lluna lune luna luna lua lună luna luna hold
nox, noctem nit nuit notte nuèch noite noapte notte noche éjszaka
senex, vetulus vell vieux vecchio vièlh velho vechi, bătrân[31] betzu, sèneghe, vedústus[32] viejo öreg, régi
Latin Katalán Francia Olasz Okcitán Portugál Román Szárd Spanyol Jelentés
unus un un un, uno un um unu unu un, uno egy
duo, duos dos, dues deux due dos dois, duas doi duos, duas dos kettő
tres tres trois tre tres tres trei tres tres három
quattuor quatre quatre quattro quatre quatro patru batoro cuatro négy
quinque (vulg. cinque) cinc cinq cinque cinc cinco cinci chimbe cinco öt
sex sis six sei sieis seis şase ses seis hat
septem set sept sette sèt sete şapte sete siete hét
octo vuit huit otto ueit, uech oito opt oto ocho nyolc
novem nou neuf nove nòu nove nouă noe nueve kilenc
decem deu dix dieci dètz dez zece deghe diez (dieci-[33]) tíz
pirum, pira pera poire pera pera pêra pară pira pera körte
ludere (iocare[34]) jugar jouer giocare jogar jogar (a) se juca zogare jugar játszani
anulus, anellus anell anneau anello anell anel inel aneddu anillo gyűrű
flumen, rivus[35] riu fleuve fiume riu rio[36] râu riu, frùmine río folyó
consuere cosir coudre cucire cóser coser (a) coase cosire coser varrni
nix, nivem neu neige neve nèu neve nea, zăpadă[37] nie nieve
capire, prehendere agafar, prendre prendre prendere préner apanhar, tomar[38], colher (a) prinde pigare [39] agarrar, coger, prender, tomar (meg)fogni, elkapni
(accu+) ille aquell quel quello aquel aquele acel cuddu, cussu aquél az (névmás)
ille, illa, illud,
illi, illae, illa,
illum, illam, illud,
illos, illas, illa
el, la, ho
els, les, los
le, la
les
il/lo, la
i/gli, le
lo, la
los, las
o, a
os, as
-ul, -a
-i, -le
su, sa
sos, sas, is[40]
el, la, lo
los, las, –
a, az (névelő)
iactare, lanceare llençar lancer lanciare lançar lançar, atirar[41] (a) arunca[42] ghettare/bettare echar, lanzar dobni
Iovis dies[43] dijous jeudi giovedì dijòus quinta-feira[44] joi zobia jueves csütörtök
arbor arbre arbre albero arbre árvore arbore, pom,[45] copac[46] àrvore árbol fa
urna urna urne urna urna urnă urna urna urna
vox, vocem veu voix voce votz voz voce, glas[47] boghe voz hang
ubi, unde, quo on dove ont onde unde ue dónde[48] hol? hová?
albus (blancus, germanizmus) blanc blanc bianco blanc branco, alvo alb àbru blanco fehér
quis, quem qui qui chi quau quem cine chie quién ki?
mundus món monde mondo mond mundo lume[49] mundu mundo világ
flavus, galbus groc jaune giallo jaune amarelo[50] galben[51] grogu amarillo sárga
Latin Katalán Francia Olasz Okcitán Portugál Román Szárd Spanyol Jelentés

Hangpélda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezen a Sound hangfelvételen ugyanazt a rövid szöveget hallhatjuk négy újlatin nyelven, a következő sorrendben: portugál, spanyol, olasz és francia.

Jegyzetek és hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. VNY p. 1469 [újlatin nyelvek]: „Néhány lényeges ponton (pl. főnevek többes száma, latin magánhangzóközi mássalhangzók kezelése) a nyugati ~ együttesen állnak szemben a keletiekkel; a két terület határa a La Spezia és Rimini északolasz városok közé húzható képzeletbeli vonal, amely így az adott szempontokat tekintve, az olasz nyelvterületet is kettéosztja: északira és délire, ill. keletire és nyugatira.”
  2. VNY p. 1469: „iberoromán (a római kori Hispánia területén kialakult nyelvek)”
  3. A lexikon a „spanyol” címszó alatt tárgyalja mint „aragónai nyelvjárás” (VNY p. 1263: „A ránk maradt első spanyol szövegek ún. Glosszák, azaz egyházi latin kéziratok (prédikációk, bűnbánati előírások) lapszéleire és sorközeibe iktatott ~ nyelvű szómagyarázatok; a legrégebbiek a San Millán-i és silosi kolostorból származnak, és aragóniai-navarrai nyelvjárásban készültek a X. sz.-ban”).
  4. VNY p. 1469: „galloromán (galliai) nyelvek”
  5. A többes szám, valamint a magánhangzók közötti [p, t, k] zárhangok kezelése tekintetében a nyugati újlatin nyelvekhez sorolandó; egyéb vonatkozásban azonban a dél-itáliai nyelvváltozatokkal (szicíliai, calabriai), valamint a korzikaival mutat egyezéseket.
  6. A lexikonban csak „olasz” és „korzikai” bejegyzés található; a többi nyelvváltozatot olasz nyelvjárásként kezeli.
  7. Történetileg toszkánai nyelvjárás (ahogy a sztenderd olasz alapja is), hangtanilag azonban a szárdhoz, valamint a dél-itáliai dialektusokhoz áll közelebb.
  8. VNY p. 1469: „keleti romanitás: román, valamint a már kihalt dalmát.”
  9. A lexikon e nyelvváltozatokat a „román” címszó alatt, csak mint „román nyelvjáráscsoport”-okat tárgyalja.
  10. Lásd: Ethnologue report for Romance
  11. Itt a „vulgáris” szó jelentése nem rosszalló értelmű, hanem a nép által beszélt köznyelvet jelöli.
  12. Telegraph.co.uk
  13. Ethnologue, Languages of the World, 15. kiadás, SIL International, 2005.
  14. Szükség szerint feltüntettük a tárgyesetű alakot is, illetve zárójelben a nem latin eredetű átvételeket, ha valamely újlatin nyelvben azok éltek tovább.
  15. (=gyümölcs)
  16. (<görög πάτος)
  17. (<appectoratu)
  18. (<carta)
  19. (Ismeretlen eredetű)
  20. (Hangutánzó)
  21. (<scamnum)
  22. (vagy a muggire (bőgni)) vagy inkább a mungere (tejelni) szóból.
  23. (=sétálni)
  24. (<mergere)
  25. (<ambulare)
  26. (régen: outo)
  27. (Eredetileg = kunyhó, viskó)
  28. (<mansio)
  29. (< szláv *črъniti)
  30. (Átvitt értelemben)
  31. (Emberekre, <veteranus)
  32. (<vetustus)
  33. (Összetételben)
  34. (=tréfálni)
  35. (=kis folyó)
  36. (Régen frume is)
  37. (< szláv *zapadati)
  38. (ismeretlen eredetű)
  39. (<captiare)
  40. (<ipsu, ipsa, ipsos, ipsas; a campidanói nyelvjárásban a többes szám mindkét nemben is)
  41. (<adtirare)
  42. (<eruncare)
  43. (a.m. Jupiter napja)
  44. (<Quinta Feria)
  45. (< poamă < poma, gyümölcs)
  46. (Valamely keleti szubsztrátumból)
  47. (< szláv *gols)
  48. (< de unde)
  49. (<lumen)
  50. (<amarellus)
  51. (<galbinus)

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973. (VNY)

  • Manual de lingüística románica, José Enrique Gargallo Gil — Maria Reina Bastardas (coords.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2007. ISBN 9788434482685.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]