Ukrán nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ukrán
Українська
Beszélik Ukrajna, Fehéroroszország, Oroszország, Lengyelország, Magyarország, Kanada, USA
Terület Kelet-Európa
Beszélők száma ~ 41 000 000 fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
   Balti-szláv nyelvek
    Szláv nyelvek
     keleti csoport
      ukrán nyelv
Írásrendszer Cirill írás
Hivatalos állapot
Hivatalos Ukrajna
Nyelvkódok
ISO 639-1 uk
ISO 639-2 ukr

Az ukrán nyelv (украї́нська мо́ва, ukrajinszka mova, [ukraˈjinsʲka ˈmɔva]) a szláv nyelvek keleti szláv alcsoportjába tartozó nyelv; cirill betűkkel írják. Ukrajna hivatalos nyelve. Szókincse mutat némi hasonlóságot a környező szláv népek nyelveivel, főként a belarusz, lengyel, orosz és szlovák nyelvekkel.

Az ukrán a történelmi Kijevi Rusz állam keleti ószláv nyelvéből származik, és máig fennmaradt annak ellenére, hogy a cári Oroszországban kétszer is betiltották, és a 19. század végén, 20. század elején üldözték beszélőit. Főként elterjedtségének, népdalainak, kobzarjainak, valamint nagy költőinek (Tarasz Sevcsenko, Leszja Ukrajinka) köszönhetően maradt fenn.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még:Ukrajna történelme

Történelmi háttér[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. század előtt a modern ukrán nyelv elődje vernakuláris nyelvnek számított, nagyrészt a parasztok és kispolgárok használták, és mellette létezett egy idegen eredetű irodalmi nyelv is, az egyházi szláv, ami a bulgáriai egyházi ószlávból alakult ki. Bár a beszélt ukrán nyelvet nem fenyegette a kihalás veszélye, csak úgy emelkedhetett az irodalom, filozófia és tudomány nyelvére, hogy az „előkelőbb” körökben használt nyelvek (görög, egyházi szláv, lengyel, latin, orosz) rovására fejlesztették.

Ivan Kotljarevszkij 1794-ben kiadta Enejida című eposzát, egy ukrán nyelvű paródiát, mely Vergilius Aeneasán alapult. Ez lett az első vernakuláris ukrán nyelven megjelent könyv, ma az ukrán irodalom klasszikusa. Az ukrán nyelv híven tükrözi Ukrajna gazdag történelmét, az idegen elnyomást és az örök ellenállást. Az ukrán nyelv eredete a 14. század közepén keresendő, mikor a Litván Nagyfejedelemség egyik hivatalos nyelve volt, illetve a 10. századi Kijevi Rusz idejéből fennmaradt írott dokumentumokban.

Eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 18. század végéig az írott ukrán nyelv nagyban különbözött a beszélttől, ezért nincs közvetlen adatunk a nyelv eredetéről. Emiatt közvetett módokra kell hagyatkoznunk: régi kéziratokban ejtett tipikus hibák elemzésére, a nyelvészeti adatok és a történelmi, antropológiai, régészeti leletek egybevetésére. A kérdés eldöntésének nehézsége miatt több elmélet is létezik a nyelv eredetéről. Némelyiket a modern nyelvészet már megcáfolta, másokat még vitatnak a tudósok.

Az eredetről szóló első elméletet Mihail Vasziljevics Lomonoszov vetette fel a 18. század közepén, amikor modern nyelvészeti tanulmányok még nem álltak rendelkezésre. Lomonoszov feltételezte, hogy a Kijevi Rusz idején létezett egy közös nyelv, amit minden keleti szláv beszélt; ezt a nyelvet ruszinak (Русский) nevezte el (az orosz nyelvben ez a szó egyszerre jelenti a modern Oroszországgal és a régi Russzal kapcsolatos dolgokat). Lomonoszov szerint az orosz (nagyorosz) és ukrán (akkori nevén: kisorosz) nyelv közti különbségeket a lengyel hatása eredményezte – a Kijevi Rusz felbomlása után ugyanis Ukrajna területe a Lengyel-Litván Államszövetséghez tartozott. Ez az elmélet igen elterjedtté vált az Orosz Birodalom tudósai körében, főként mert politikai szempontból is megfelelőnek számított. A „lengyelesedés” elméletét támogatta az Orosz Birodalom akkor is, amikor 1876-ban megtiltották, hogy ukrán nyelven bármit is kiadjanak a birodalom területén (lásd: Ems Ukáz).

A „lengyelesedés” elméletét Mihajlo Makszimovics már a 19. század elején is kritizálta. Az ukrán nyelv legjellemzőbb sajátosságai sem az orosz, sem a lengyel nyelvben nincsenek jelen. Az ukránban és a lengyelben sok közös szó található, de ez a többi szláv nyelvre is igaz, mert sok szó átkerült a kihalt protoszláv nyelvből utódaiba, a modern szláv nyelvekbe. A két nyelv későbbi egymásra hatása sokkal kevesebb megegyezést okozott. A „lengyelesedés” elméletét a tudósok már a 20. század eleje óta nem veszik komolyan, de több ukránellenes szervezet és politikus még támogatja.

Az ukrán nyelv elterjedése a 20. század első felében

A 19. és a 20. század folyamán kialakult egy újabb nézőpont, melyet az Orosz Birodalom és a Szovjetunió támogatott. Lomonoszovéhoz hasonlóan ez az elmélet is feltételez egy korábbi közös nyelvet, melyet a keleti szlávok beszéltek, de Lomonoszov feltevésével ellentétben a három utódnyelv (ukrán, orosz és belarusz) kialakulásának okaként nem külső hatást (lengyelek) tételeznek fel, és az elmélet támogatói nem értenek egyet abban, mikor váltak külön a nyelvek.

A szovjet tudósok jóval későbbi időre tették a különbség kialakulását az orosz és az ukrán között (14.–16. század). Eszerint az elmélet szerint a keleti szláv nyelv a 15. és 18. század közt vált szét ukrán és belarusz nyelvre (közös nevükön: rutén nyelv) nyugaton, és óorosz nyelvre északkeleten, miután a Kijevi Rusz határai a 14. században átalakultak. Amikor Ruténia (Ukrajna és Fehéroroszország) a Lengyel-Litván Unió részei lettek, az ukrán és belarusz jól megkülönböztethető nyelvekre vált szét. Ezt azonban megcáfolta az a tény, hogy Novgorod vidékén a 9. században keletkezett írások kerültek elő, amelyek azt mutatják, hogy nem lehetett egységes keleti szláv nyelv, mert a Novgorodban beszélt nyelv rendkívül nagyfokú önállóságot mutatott, ami miatt az sem kizárt, hogy akár egy külön szláv nyelvcsalád egyik nyelve lehetett (ezt több tudós északi szláv nyelvnek nevezi).[1]

A cári Oroszországban az ukrán nyelv használata az irodalomban, vagy nyilvános helyen szigorúan tilos volt. Az orosz nacionalizmus felfogása szerint ez csupáncsak nyelvjárás, amely nem lehet irodalmi nyelv, de a többi szláv nyelvet is „szakadárnak” tekintették az orosz nacionalisták és pánszlavisták, míg az orosz nyelvet az igazi szláv nyelvnek.

Ukrán nyelvű népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ukrán nyelvű népesség százalékban kifejezve a mai Ukrajna területén 2001-ben

Ukrán nemzetiségűek körülbelül 36 894 000-en vannak a világon, főként szovjet utódállamokban illetve Kanadában és az Egyesült Államokban. A beszélők száma országok szerinti felbontásban:

  1. Ukrajna 31 058 000
  2. Oroszország 4 363 000 (1 815 000 a 2002-es népszámlálás adatai alapján [1])
  3. Brazília 900 000
  4. Kazahsztán 898 000
  5. Egyesült Államok 844 000
  6. Moldova 600 000
  7. Olaszország 500 000 [2]
  8. Portugália 300 000 [3]
  9. Fehéroroszország 291 000
  10. Spanyolország 200 000 [4]
  11. Kanada 175 000
  12. Üzbegisztán 153 000
  13. Lengyelország 150 000
  14. Kirgizisztán 109 000
  15. Szlovákia 100 000
  16. Argentína 100 000
  17. Lettország 17 301 [5]
  18. Románia 57 600
  19. Grúzia 52 000
  20. Litvánia 45 000
  21. Tádzsikisztán 40 000
  22. Türkmenisztán 37 000
  23. Azerbajdzsán 32 000
  24. Paraguay 26 000
  25. Észtország 21 000
  26. Magyarország 8213 (KSH.hu)
  27. Örményország 8000
  28. Szerbia és Montenegro 3000

(A forrás, ahol mást nem jelöltünk, az Ethnologue [6])

Az ukrán nyelv Ukrajna hivatalos nyelve, valamint a szakadár moldovai köztársaság, a Dnyeszter Menti Köztársaság három hivatalos nyelvének egyike. (Forrás: Transznisztria alkotmánya, 12. cikkely [7])

A nyelv felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összehasonlító nyelvtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti ószláv és az orosz nyelv о betűje az ukránban több esetben і-nek felel meg, például a подпід, azaz „alatt” szóban. A történelmi о bizonyos ragozott alakokban megmaradt, például рік (alanyeset) → році (lokatív eset); „év”. (Ez a hangzóváltozás egyébként megegyezik a lengyel "ó" → "o" hangzóváltozással.) A Г betű különböző mássalhangzót jelöl a keleti ószlávban és az ukránban, lásd a Cirill ábécé nyelvi jegyzeteit. Az ukrán Г a keleti ószláv Х zöngés változata (gyakran h-nak írják latin betűs átírásban), míg az orosz (és a keleti ószláv) Г kiejtése a magyar g betűnek felel meg. Az oroszul beszélő ukránok gyakran a lágyan ejtett ukrán változatot használják a keményen ejtett keleti ószláv eredetű hang helyett.

Az ukrán eseti végződések némileg különböznek a keleti ószlávétól, a szókincsben pedig nagy az átfedés a lengyellel. Az orosz на первом этаже, „az első szinten” a prepozíciós eset. Az ennek megfelelő ukrán kifejezés: на першому поверсі. Az -ому a hivatalos lokatív eset, de nyelvjárásokban és a költészeben gyakori az -ім végződés is, és ez a változat is hivatalosan elismert. Az ukrán поверх-ből az х a lágy і magánhangzó hatására с-szé változott (a szóvégi к hasonló helyzetben ц-vé változhat, például рiк – в році). A modern keleti szláv nyelvek közül az ukrán az egyetlen, amiben megmaradt a vokatív (megszólító) eset.

Fonetika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd: Ukrán fonológia

Az ukrán nyelvben hat magánhangzó van: [a], [e], [i], [ɪ], [o], [u], és két félmagánhangzó [j], [ʋ].

Számos mássalhangzó három formában létezik: kemény, lágy és hosszú, például: [l], [lʲ] és [ll] vagy [n], [nʲ] és [nn]. Az ukránok gyakran ejtenek hosszú hangot más nyelvekben is, ahol egy betűt duplán látnak.

Az ukrán [ɦ] és az orosz [g] (cirill г) hangok különbségét már tárgyaltuk. Egy másik fonetikus különbség a két nyelv közt a /v/ (cirill в) ejtése. Míg az oroszok [v]-nek ejtik, az ukránok [ʋ]-nek

Ábécé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ukrán nyelv ábécéje 33 betűből áll, a cirill írásból származik. A modern ukrán ábécé a 19. századi és 20. század eleji reformtervezetek eredménye. Hivatalosan 1927-ben vezették be a Nemzetközi Ortográfiai Konferencián Harkovban (bár az ukrán „ge” betű használatát – ґ – a Szovjetunióban 1933 és 1990 között tiltották, de ma már ELVILEG újra használatban van, bár keveset használják).

A 33 betűvel és az aposztróffal 38 fonémát fejeznek ki. Az ukrán nyelv fonetikus, egy betű többnyire egy fonémának felel meg, bár kivételek vannak. A szemantikai, történelmi és morfológiai elveket is alkalmazzák helyenként.

A "щ" betű két mássalhangzót is jelöl [Scs]. A [j] hang és egyes magánhangzók kombinációját szintén egy-egy betű mutatja ([ja]=я, [je]=є, [ji]=ї, [ju]=ю), míg a [jo]=йо és a ritkább, regionális [jɪ]=йи két különböző jellel írandó. Ezek a jésített magánhangzók előtt és egy speciális lágyjel (Ukránul: Апостроф ) előtt a mássalhangzó keményről lággyá vált. Ahol mégis keményen kell ejteni a hangot, ott ezt aposztróf ( ' ) jelzi.

Ha egy hangot hosszabban kell ejteni, a betűt megkettőzik.

Az [Dz] és [Dzs] fonémáknak nincs külön betűjük az ábécében, a дз és дж kettős betűk jelölik őket. A [ʣ] jelzi a dz, a [ʤ] a dzs hangot.

Lásd még: Drahomanivka, Ukrán latin ábécé.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikipedia
Tekintsd meg a Wikipédia
ukrán nyelvű változatát!