Megszólító eset

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A megszólító eset, latinul vocativus bizonyos ragozó nyelvekben az a nyelvtani eset, amelyet megszólításban használnak. A régi indoeurópai nyelvekben, valamint egyes szláv nyelvekben önálló alakja van; a legtöbb modern nyelvben azonban alaktanilag megegyezik az alanyesettel.

A megszólítást a szervetlen mondatrészek között tartjuk számon (az indulatszókkal együtt), mert a mondatnak nem képezik szerves részét: soha nem alany, nem is tárgy, az igének sem lehet semmilyen vonzata, bővítménye, nem elemezhető. Mint ilyen, a mondatban gyakran vesszők közé ékelődik (l. például AkH. 254–255.).

Megfelelői a magyarban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarban nincs megszólító eset: nincs olyan rag, amely kifejezetten a megszólítást fejezné ki. Maga a megszólítás azonban a magyar nyelvben is ismerős: hasonló az „Uram!”, „Asszonyom!” (ezek ilyen alakban jellemzően csak megszólításban fordulnak elő), „Péter!”, „Főnök úr!”, „Bodri!” kifejezésekhez. Költői vagy más speciális szövegben tárgyakra is vonatkozhat: „Ó, te gyönyörű asztal!” – A megszólítást tehát alanyesetű vagy néha birtokos személyjeles formával fejezzük ki. (Idegen mintára sokáig hagyományosan az „ó” indulatszónak a szó elé illesztésével fordíttatták, holott ez a szócska a magyarban sem szükségszerű tartozéka a megszólításnak.)

Ha magyarról a fenti nyelvek valamelyikére fordítunk, ügyelni kell rá, hogy ugyanaz a szóalak helyzettől függően más és más módon fordítandó: ha alany, alanyesetben, ha megszólítás, akkor viszont megszólító esetben.