Indoeurópai nyelvcsalád

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Indoeurópai nyelvcsalád
Terület Anyanyelvként: Európa, Ázsia, Amerika, Ausztrália és Új-Zéland. Második vagy közvetítőnyelvként minden földrészen megtalálható.
Beszélők száma ~ 3 milliárd fő
Ágak indoiráni nyelvek
szláv nyelvek
balti nyelvek
italikus nyelvek
kelta nyelvek
germán nyelvek
anatóliai nyelvek
albán nyelv
görög nyelv
örmény nyelv
tokhár nyelv
ókori balkáni nyelvek
Írásrendszer latin, görög, cirill, arab, dévanágari, örmény stb.
IE countries.svg
Az indoeurópai nyelvcsalád földrajzi elterjedtsége

██ többségi ie. nyelv (anyanyelvként beszélik)

██ hivatalos kisebbségi ie. nyelv (a lakosság második nyelve, melyet a hivatalos érintkezésben használ)

Indoeurópai nyelvcsalád

Az indoeurópai nyelvcsalád (elavult elnevezéssel indogermán nyelvcsalád) a természetes nyelvek egyik nyelvcsaládja. Közel 150 nyelvből áll, amelyet kb. 3 milliárd ember beszél a Földön; tagjai valamilyen formában az egész világon megtalálhatóak. Ha csak az Európából kiinduló gyarmatosítók saját nyelveit tekintjük alapnak, akkor is elmondhatjuk, hogy manapság ezek a nyelvek az adott, egykori gyarmatokon vagy hivatalossá váltak, vagy pedig valamilyen összekötő szerepet töltenek be a helyi beszélt nyelvek között (például Afrikafrancia és angol; India, Pakisztán – angol; Mexikó, Közép- és Dél-Amerikaspanyol; stb.)

Az indoeurópai nyelvek kutatásának úttörője Sir Williams Jones jogász volt, aki fellelte a hasonlóságokat a latin, a görög, a szanszkrit és a perzsa nyelvek között. Később a szisztematikus összehasonlítást Franz Bopp kiterjesztette a németre és más nyelvekre is. A 19. század folyamán e kutatásokból alakult ki az „indogermán nyelvek” fogalma, amellyel akkoriban elsősorban a németnek a többi nyelvvel való rokonságát akarták kihangsúlyozni, és a német kultúrprioritást bizonyítani. További nyelvek vizsgálata során a nyelvcsalád elnevezése indoeurópaira változott.

Felosztása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai nyelvcsalád számos alcsoportra osztható. Listájuk a legkorábbi nyelvemlékük szerinti időrendben:

Csoport Nyelvek Első dokumentumok kora Megjegyzés
anatóliai nyelvek hettita, palái, lüd I. e. 20. század utód nélkül kihaltak
   – luvi nyelvek luvi, lük, kár, szidéi, piszidiai
indoiráni nyelvek
   – indoárja nyelvek szanszkrit stb. i. e. 20. század
   – iráni nyelvek aveszta, perzsa stb. i. e. 10. század
   – dárd nyelvek
   – nurisztáni nyelvek
görög nyelv a mükénéi formában i. e. 13. század
italikus nyelvek
   – latin nyelv i. e. 6. század
      – újlatin nyelvek francia, olasz, portugál, román, spanyol stb. 9. század Kb. a 79. század között alakultak ki a latin köznyelvi változataiból
ókelta nyelvek gall, keltibér, leponti, galata i. e. 6. század utód nélkül kihaltak
kelta nyelvek ír, skót gael, manx, cornwalli, velszi, breton stb. 4. század
germán nyelvek német, angol, svéd, norvég, dán, holland, jiddis, luxemburgi, gót stb. 2. század (rúnaírás)
örmény nyelv 5. század
tokhár nyelv 6. század Belső-Ázsiában beszélték, az indoeurópai nyelvek legkeletibb tagja
balti szláv nyelvek
   – szláv nyelvek orosz, ukrán, lengyel, szlovák, cseh, szlovén stb. 9. század
   – balti nyelvek lett, litván stb. 14. század alaktanilag sok ősi indoeurópai alapnyelvi jellemzőt őriztek meg
albán nyelv 15. század talán rokona az illír nyelvnek

A fenti csoportok tagjain kívül még számos kihalt és kevésbé ismert, írásos emlékekkel nem vagy alig rendelkező indoeurópai nyelv létezett. Közülük néhány:
phrügiai nyelv Phrügia nyelve, talán közelebbi rokona a görögnek vagy az örménynek
trák nyelv talán közelebbi rokona a dáknak
dák nyelv talán közelebbi rokona a tráknak vagy az albánnak, esetleg mindkettőnek
makedón nyelv talán közelebbről rokon a göröggel; nem ugyanaz, mint a macedón nyelv!
illír nyelv talán közelebbi kapcsolatban áll az albánnal
messzáp nyelv valószínűleg az illír nyelvvel egy csoportba tartozik

Ahhoz sem férhet kétség, hogy a felsorolt nyelveken kívül még számos olyan indoeurópai nyelv volt egykoron, aminek emléke dokumentálatlan mivolta miatt nem maradt az utókorra.

A nyelvcsalád gondolatának kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ma indoeurópainak nevezett nyelvek közül néhány rokonságát először a holland nyelvész, Marcus Zuerius van Boxhorn vetette föl 1647-ben. Felismerte a köztük rejlő hasonlóságokat, és feltételezte egy olyan primitív egykori közös nyelv létét, amit ő „szkítának” nevezett el. Az elméleti nyelvcsaládja eleinte a hollandot, a görögöt, a latint, a perzsát és a németet tartalmazta, majd később a szláv, kelta és balti nyelveket is hozzáadta a csoporthoz. Van Boxhorn vélekedése azonban nem vált széles körben ismertté, és nem vonzott maga után semmiféle kutatómunkát sem.

Az elmélet ismételten csak több, mint 100 évvel később, 1786-ban jelent meg újra, ezúttal Sir William Jones munkásságában. Jones az ő idejében ismert négy legrégebbi nyelv (a görög, a latin, a szanszkrit és a perzsa) hasonlóságait mutatta fel érvként. [1] Néhány további régi írásbeliséggel rendelkező nyelvvel egyetemben ezeknek a nyelveknek a rokonsága mellett Franz Bopp is kiállt szakszerű és tudatos kutatómunkájával. Bopp Összehasonlító Nyelvtanának 1833 és 1852 között történt megjelenése az indoeurópai nyelvészet történetének kiindulópontja. Ő azonban bizonytalan volt még abban, hogy az indoeurópai nyelvek őse a szanszkrit, vagy pedig mindezeknek van egy közös őse. Ezután még évtizedekig szanszkritcentrikus maradt az indoeurópai nyelvek kutatása. [2] August Schleicher (1831–1868) volt az első aki szakított azzal, hogy a szanszkrit alak szerepeljen, mint egy szó legrégibb formája, hanem ehelyett rekonstruálható PIE nyelvi alapgyököket állapított meg. [3]

Keleti és nyugati indoeurópai nyelvek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai nyelvek hangtani tulajdonságaik alapján két nagy csoportra oszthatók: keletire és nyugatira. E felosztásban az egyik legjellemzőbb meghatározó tényező az ősindoeurópai szókezdő k-, g-, kw-, gw- hangok alakulása. Míg a nyugati nyelvekben (kelta, itáliai, germán) e hangok képzési helye veláris maradt, addig a keleti nyelvekben (indoiráni, balti-szláv és örmény) ezek a hangok palatalizálódtak, majd elől képzett réshangokká vagy zár-réshangokká váltak (c, cs, dzs, s, sz). (Szokták ez alapján a nyelvcsalád két ágát szatem, illetve kentum nyelveknek is nevezni a „száz” jelentésű szó szanszkrit, illetve ólatin kiejtése alapján.) A két ág között átmenetet képez az albán és a görög nyelv, melyek keleti és nyugati hangtani tulajdonságokat is mutatnak.

E felosztás a ma beszélt modern indoeurópai nyelvekből vett példákkal is könnyen igazolható a legősibb szavak, például a számnevek alapján. Vegyük példaként a „4” számnevet, melynek ősindoeurópai rekonstruált alakja *kwetwores.

  • nyugati indoeurópai nyelveken:
    • latin: quattuor [kw-]
    • spanyol: cuatro [kw-]
    • ír: cethair [k-]
    • albán: katër [k-]
  • görög: tettara
  • keleti indoeurópai nyelveken:
    • szanszkrit: catur [cs-]
    • perzsa: câr [cs-]
    • orosz: csjetirje
    • örmény: csorsz

A rekonstruált indoeurópai alapnyelv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ma beszélt, valamint írásos emlékekből ránk maradt indoeurópai nyelvek alapján megpróbálták rekonstruálni az indoeurópai alapnyelvet (más néven: indoeurópai ősnyelv vagy protoindoeurópai; angol nyelvű irodalomban sokszor PIE-nek rövidítve), főleg a legősibb alapszókincsből származó szótöveket. Az indoeurópai alapnyelv egy feltételezett nyelv, amely i. e. 5000 körül kezdhetett nyelvjárásokra bomlani. Máig nem tudni, hogy pontosan hol beszélhették, és egyáltalán egységes volt-e.

Ma is beszélnek olyan nyelveket, amelyek az indoeurópai alapnyelv egyenes ági közvetlen leszármazottjai, vagyis történetük során teljesen elszigetelten fejlődtek, és nem a már felbomlott alapnyelv valamely későbbi nyelvjárásából (például óitáliai, ógermán, őskelta, ősszláv stb.) alakultak ki. Ilyenek a görög, az albán (amely egyes nyelvészek szerint a görögnél is idősebb), és az örmény nyelv – bár kezdetben a görög sem volt egységes, az indoiráni nyelvekkel közeli rokonságban álló örményt pedig erős idegen (kaukázusi) hatás érte, ami miatt hangrendszerében meglehetősen eltávolodott az indoeurópai nyelvektől.

A rekonstruált ősindoeurópai számnevek 1-től 10-ig: *oinos, *duwo, *treyes, *kwetwores, *penkwe, *sweks, *septm, *oktō, *newn, *dekm; 100: *dkmtom (< *dekm-tom) > *kmtom.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Makkay Indoeurópai: Makkay János. Az indoeurópai népek őstörténete. Gondolat•Budapest. ISBN 963-282-418-0 (1991) 
  • Cser András, Mayer Gyula, Összehasonlító nyelvészet → ΑΓΑΘΑ, V., Bevezetés az ókortudományba, II., Debrecen, Kossuth Egyetemi, 1999, ISBN 963-472-402-7, 7–82.
  • Mallory, J. P. (1989). In Search of the Indo-Europeans. Thames and Hudson. ISBN 0-500-27616-1.
  • August Schleicher, A Compendium of the Comparative Grammar of the Indo-European Languages (1861/62).
  • Watkins, Calvert (2000). The American Heritage Dictionary of Indo-European Roots. Houghton Mifflin. ISBN 0-618-08250-6.
  • Vekerdi Világ nyelvei: Vekerdi József. Világ nyelvei. Akadémiai kiadó, Budapest, 1294., 1296. o. ISBN 963-05-7597-3 (2000) 
  • Simon Wilusában: Simon Zsolt: Milyen nyelven beszéltek ... Wilusában?
  • Harmatta Iráni ősmagyar: Harmatta János. Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre, Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó, Budapest, 71–83. o. ISBN 963-506-108-0 (1997) 

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]