Ógörög nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban Kr. e. 800-Kr. e. 300-ig beszélték, írásban tovább, Kr. u. 600-ig használták. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk kezdetén a koiné, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Tartalomjegyzék

[szerkesztés] Nyelvtan

Az ógörög flektáló nyelv. A nyelvészek szerint az összes indoeurópai nyelv közül ez őrzi leghűbben az eredeti hangzórendszert.[forrás?]

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

  • e-fok -τερ
  • ē-fok -τηρ
  • o-fok -τορ
  • ō-fok -τωρ
  • nullfok -τρ

[szerkesztés] Névszók

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:[1]

  • 1. deklináció (α-tövű)
  • 2. deklináció (ο-tövű)
  • 3. deklináció (mássalhangzós tövű)

Az ógörögben három szám (singularis, dualis, pluralis) és négy eset van (nominativus, accusativus, genitivus, dativus), sok szónak azonban megszólító esete (vocativus) is van.

Példa: γίγας (’óriás’)

Sing. Dual. Plur.

nom. γίγας [giga:s]
acc. γίγαντα [giganta]
gen. γίγαντος [gigantos]
dat. γίγαντι [giganti]
voc. γίγαν [gigan]

nom. γίγαντε [gigante]
acc. γίγαντε [gigante]
gen. γιγάντοιν [gigantoin]
dat. γιγάντοιν [gigantoin]
voc. γίγαντε [gigante]

nom. γίγαντες [gigantes]
acc. γίγαντας [gigantas]
gen. γιγάντων [giganto:n]
dat. γίγασιν [giga:sin]
voc. γίγαντες [gigantes]

A latinhoz hasonlóan az ógörög semlegesnemű szavaknak sincs külön tárgyesetük, hanem az megegyezik a nominativussal.

Érdekes sajátsága e nyelvnek, hogy használ névelőket (articulus):

  • hímnem: ὁ [ho]
  • nőnem: ἡ [he:]
  • semlegesnem: τό [to]

[szerkesztés] Jegyzetek és források

[szerkesztés] Jegyzetek

  1. ^ A különbség voltaképpen csak az eltérő hagyományú felosztásból adódik, nyelvészeti értelemben a rendszer teljesen azonos: -a és -o tövű névszók két csoportját különböztetünk meg a voltaképpen egy csoportot alkotó msh-tövűektől (és félhangzósoktól). A latin grammatikai hagyományban az első két deklináció ugyancsak az -a és -o tövű névszóké, de az msh-tövűeket hagyományosan két külön deklinációba osztják (-i, gyenge i és msh), a voltaképpen félhangzós gyökerű u-decl. is külön áll, és van egy szakadár 5. decl. az -e tőnek. A görög felosztás, melynek a szisztémája már nyelvészeti alapokon szilárdult meg, szigorúbban követi a tőtípusokat.
  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap