Ógörög nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ógörög
Ἑλληνικὴ γλῶττα helléniké glótta
Beszélik -
Terület ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet
Beszélők száma 0; nem beszélik, de sok helyütt oktatják humán gimnáziumokban fő
Nyelvcsalád indoeurópai nyelvcsalád
   hellenisztikus nyelvek
    görög nyelv
Írásrendszer görög ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos -
Gondozza nincs hivatalosan szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3 grc
Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γλῶττα, hé helléniké glótta, újgörög olvasatban í Elinikí glóta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban i. e. 800i. e. 300 között beszélték. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk kezdetén a koiné, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól.

Legközelebbi ismert rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Írás és kiejtés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Odüsszeia kezdősorai

Magánhangzók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Elől képzett Hátul képzett
  ajakréses ajakkerekítés
Zárt ι /i, iː/ υ /y, yː/
Félig zárt ε /e/, ει /eː/ ο /o/, ου /oː/ vagy /uː/
Félig nyílt η /ɛː/ ω /ɔː/
Nyílt α /a, aː/

Az ógörög (fenti esetben klasszikus attikai kiejtésű) magánhangzóknál megkülönböztetünk rövid és hosszú magánhangzókat, amelyek közül az ε, ο mindig rövid, az η, ω mindig hosszú. Ezek közül az ο egyezik meg maradéktalanul a magyar o hanggal, az ε (rövid magyar é) zárt, az η (hosszú magyar e), ω nyíltak. Az α, ι, υ betűk lehetnek mind hosszúak, mind rövidek egyaránt; hogy ezek közül melyik milyen időtartamú, azt a breve-makron jelek (˘,¯) jelölik. Az α - időtartamától függően - magyar (hosszú) á-val, vagy annak rövid változatával azonos, az ι a magyar i, í, az υ pedig a magyar ü, ű hangokkal.

Az ógörög magánhangzók képezhetnek kettőshangzót is két magánhangzóval, az ι-val és az υ-nal, amelyek a szóvégi -αι, -οι kivételével mindig hosszú hangmértékűnek számítanak. Ezek az αι, οι, ει, υι, ᾳ, ῃ, ῳ, αυ, ου, ευ, ηυ diftongusok. Ha az első magánhangzó hosszú és a diftongus másik tagja ióta, akkor a kisbetűs írásban alulírt iótát kap, nagybetűsen ugyanúgy egymás mellé írják, mint a többi esetben. Hogyha nem ezek a hangkapcsolatok állnak fenn, - ellentétben az újgörög kiejtéssel -, két egymás mellett levő magánhangzót külön szótagként ejtünk[1] (pl. az ióta kiejtése i-ó-ta, nem pedig jó-ta).

Az ógörög nyelvben léteznek áldiftongusok is, az ει és az ου, amelyeket kezdetben ugyan diftongusnak ejtettek (/eɪ/ és /ου/), de a klasszikus korban már a magyarral azonos é és ó hanggá váltak. Tehát ezek jelölték az ε és ο hangok hosszú változatát[2]. Az előbbi későbbi korra néhol /i, iː/ fonémává változott (ld. latin átírások, mint pl. Kleitarkhosz > Clitarchus), az utóbbi viszont egyetemlegesen a magyarral azonos u, ú /u, uː/ lett.

Mássalhangzók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bilabiális hangok Dentális hangok Veláris hangok Glottális hangok
Nazális hangok μ /m/ ν /n/ γ[3] (/ŋ/)
Zárhangok zöngések β /b/ δ /d/ γ /ɡ/
zöngétlenek π /p/ τ /t/ κ /k/
hehezetesek φ // θ // χ //
Réshangok σ, ς /s/ ῾ /h/
Pergőhangok ρ /r/
Laterális hangok λ /l/

Példa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

(1) Eredeti szöveg: Σώκρατες δοκεῖς νεανιεύεσθαι ἐν τοῖς λόγοις ὡς ἀληθῶς δημηγόρος ὤν.
(2) Magyaros átírás: Ó Szókratesz dokeisz neanieueszthai en toisz logoisz hósz aléthósz démégorosz ón.
(3) IPA (rekonstruált kiejtés): ɔ̂ː sɔ́k.rat.es do.kêːs neaː.ni.éu̯.es.tʰai en tôi̯s ló.goi̯s hɔːs a.lεː.tʰɔ̂ːs dεː.mεː.gó.ros ɔ́ːn.
(4) Ó Szókratész tűnsz megfiatalodni -ban a szavak ahogyan igazán szónok való.

Fordítás: Ó Szókratész, úgy tűnik, mintha megfiatalodnál a szavakban (fiatalosan, merészen beszélnél), mint ahogyan egy igazi szónokhoz illő.

Platón, Gorgiasz, 482c

Diakritikus jelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eredetileg a görög írás nem használt semmilyen diakritikus jelet. Hosszú magánhangzót csak kettőt ismernek, az ómegát és az étát, amelynek külön írásjele van (a két o összetételéből ligatúrásodott ω), hasonlóképpen a nyelvben előforduló zöngés–zöngétlen–sziszegő–felpattanó hangzópárokat (p/b, t/z/sz, stb.) is önálló betűkkel írták le. A hangsúlyok jelölése akkor vált fontossá a görögség számára, amikor irodalmuk elterjedt az ismert világban, mivel így könnyebb volt az írás élő nyelvi ejtését megtanulni és alkalmazni.

Ezeknek a jeleknek négy típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), a hangsúlyjel (accentus), a magánhangzó alá írt ióta (iota subscriptum) és a tréma. A hangmértéket jelölő breve (˘) és makron (¯) később jött a szótáraknál használatba, amikor az α, ι, υ betűknek a hangmértékét kellett jelölni (a többi magánhangzónak csak egy hangmértéke van, vagy rövid, vagy hosszú).

Hehezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Greek asper.svg Greek lenis.svg
Erős Gyenge
Greek asper acute.svg Greek lenis circumflex breve.svg
Kombináció a hangsúlyjelekkel

A hehezet diakritikus jelként azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. Hehezetes egy szó kétféleképpen lehet: vagy a magánhangzóval kezdődő szó elején, vagy hehezetes mássalhangzókkal (χ /kʰ/, θ /tʰ/, φ /pʰ/). A magánhangzóval kezdődő /h/ hangot az attikai ógörög nagybetűs írás sokáig nem is jelölte[4], csak a kisbetűs írásrendszer kialakulása után jelölték egy diakritikus jellel. A hehezet diakritikus jelének két fajtája van: (gyenge hehezet, spiritus levis), és a (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy nincs hehezet (pl. Ἀθῆναι - Athénai), az erős pedig azt, hogy van (pl. Ἑλλάς - Hellász). Ez a jellegzetesség a korábbi betűírások hagyatéka lehet, ahol a magánhangzókat egyáltalán nem jelölték, de a magánhangzókezdetet igen.

A görög (ϱ) /r/ vagy /rʰ/, ha a szó elején áll, akkor erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két nem hehezetes róval áll (pl. Πύρρος), vagy az első erős hehezettel, a második pedig gyenge hehezettel ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). Más esetekben rendesen /r/-nek ejtjük, hehezetes írás nélkül.

A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Speciális diakritikus jelek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Tréma, amit pl. az ἄυλος /á.y.los/ ('anyagtalan') és a αὐλός /a͜ʊ.lós/ ('fuvola') szó megkülönböztetésére használnak.

Az ógörög nyelvben léteznek olyan speciális diakritikus jelek (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A trémát (betű feletti kettőspont) olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtjük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos annak kifejezésére, hogy a magánhangzó rövid és a hosszú.

Az alulírt ióta (iota subscriptum) olyan iótával képzett diftongusokat fejezett ki, amelynek első hangja hosszú volt (ᾳ = ᾱ + ι, ῃ = η + ι, ῳ = ω + ι). Ennek kiejtése később is fennmaradhatott, amint a τραγῳδία - κομῳδία szavak latin tragoedia-comoedia átírása is mutatja. Ezt nagybetűsen mindig különírták.

Hangsúly[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Greek acute.svg Greek gravis.svg
Éles Tompa
Greek circumflex tilde.svg Greek circumflex breve.svg
Hajtott (alternatív alakok)

Egyik, ma általánosan elfogadott elmélet[5] szerint az ógörög hangsúly tonális vagy proszódikus volt [6], ellentétben a modern nyelvek dinamikus hangsúlyával. A kettő közötti különbség voltaképpen az, hogy az ilyen nyelvek szavaiban egy vagy több szótagot más hangmagasságban ejt a többinél. Ilyen nyelv például a kínai, japán, és a védikus szanszkrit. A hivatalos ógörög tonalitás csupán abban áll, hogy a hangsúlyos szótagot magasabb hangmagasságban ejtik, ami visszatér az eredeti hangmagasságba: vagy már a hangsúlyos (hajtott), vagy a következő szótagnál (éles).

Ha a hang kiejtésének hosszát is változtatja, akkor az az érdekesség látszik, hogy ezeket a görögök két egymás után ejtett magánhangzóként fogták fel (lásd az ómega-ligatúrát), és az összetett diakritikus jellel egyszerre jelölték, hogy duplán kell ejteni a hangot, és hogy az elején vagy a végén van a hangsúly. A tonális hangsúlyra ad alapot a következő három diakritikus hangsúlyjel létezése: az úgy nevezett éles (acutus vagy oxeia), hajtott (circumflexus vagy periszpómené), és tompa (gravis vagy bareia) hangsúlyok.

A hangsúlyt meghatározó diakriktikus jelek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek szótagja nagyobb hangmagassággal ejtendő minden szótagnál. Ez azt jelenti, hogy a hang a jelölt szótagon emelkedik fel, ami a következő szótagnál eltompul. Állhatnak mind monomoraikus, mind bimoraikus magánhangzóknál. Bimoraikus magánhangzónál az első mora alacsonyabb, és a második mora az erősebb (aá).[7] Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima vagy oxütonon; pl. σοφός - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima vagy paroxütonon; pl. κόσμος - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima vagy proparoxütonon, pl. ἄνθρωπος - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése: ά.

A hangsúlyt kifejező ékezetek második típusa a hajtott (lat. accentus circumflexus). Ez azt jelenti, hogy az adott szótagban nemcsak felemelkedik a hang, hanem mielőtt a következő szótaghoz érnénk, már az adott szótagban a tónus el is tompul. Ilyen csak bimoraikus magánhangzóknál (hosszú magánhangzók vagy diftongusok esetében) lehetséges (áa).

Ez a hangsúly szó utolsó (véghajtott, lat. ultima vagy gör. periszpómenon; pl. Ἑρμῆς - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima vagy properiszpómenon; δοῦλος - dúlosz) magánhangzóján állhat. Jelölése: ᾶ.

Az utolsó a tompa ` (lat. accentus gravis). Csak az utolsó szótagon lehet. Ez rendes esetben akkor használatos, hogyha a szó végéles, és ez a végéles szó nincs pl. egy több szóból álló szókapcsolat vagy mondat végén, vagy nem kerül simuló szó elé. Mivel a végéles szótag a legutolsó szótag, ezért nincs egy következő szótag a szóban, ahol a hangemelkedés eltompulna, így nem történik az egész szóban hangemelkedés. Hogy valójában miként ejthették ki az ilyen tompa szót, a nyelvészetben vitás kérdés. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen szavak dinamikus hangsúlyúak voltak (tehát a szó hangmagasság nélkül volt hangsúlyos), némelyek úgy gondolják, hogy ezek a szavak hangsúly nélküliek voltak, de vannak olyan vélemények is, amelyek egyenesen hangcsökkenést feltételeznek.

Pl. ἀγαθὸς ἄνθρωπος - agathosz anthróposz (jó ember). Jelölése: .

Egy másik, a XIX. századi újgörögtudomány elmélete szerint a hangsúlyjelek nem különböző hangmagasságokat fejeztek ki, mivel a politonális diakritikus jeleket általában meghatározott, logikus szabályok szerint használták (ld. következő alfejezetet) és csak az a középkorban vált általánossá, amikor a hangsúly már biztosan dinamikus volt.[8]

Hangsúlyszabályok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szavak hangsúlyhelyének többsége akármilyen lehet, ezért például a névszóknál minden szónak külön hangsúlya változó. Három hangsúlyhelyzetnek azonban meghatározott szabálya van, szófajtól teljesen függetlenül.

  • Harmadéles a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó szótag magánhangzója rövid hangmértékű vagy más szóval monomoraikus. Pl.: ἄνθρωπος (ember), ὑπόστᾱσῐς (megszilárdult alak), λέγουσῐν (mondják).[9].
  • Másodhajtott a szó csak akkor lehet, ha a szó utolsó előtti szótagjának hangja hosszú hangmértékű vagy más szóval bimoraikus; és az szó utolsó szótagjának magánhangzója rövid hangmértékű vagy más szóval monomoraikus. Pl. κρῖσμα (kenet), δῆμος (nép), de latin átírások is: Ἰοῦστος (Iustus), Καῖσαρ (Caesar), Φαῦστος (Faustus).[10]
  • A tompa hangsúly, mint már fentebb említettük, önmagában egy szónál sincsen, hanem legalább két szóból álló mondatszerkezetben lehetséges a létezése. A tompa hangsúly csak végéles szóknál jöhet létre. Ha egy végéles szó nem áll egy fő-, vagy mellékmondat végén[11], és nem áll utána simulószó (ekkor mindig végéles marad), akkor a szó eltompul. De nem csak mondatoknál van ez így, hanem minden egynél több szavas szószerkezetnél, ahol végéles szó után más nem simuló szavak állnak. Pl. τ καλόν.
Hangsúlytalan szavak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen tíz), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οὐ, οὐκ, οὐχ tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyesszámú és többesszámú alakjai: ὁ, οἱ, ἡ, αἱ, az ἐκ, ἐξ (-ból, -ből jelentésű) elöljárószó. A szavakra nincsen hangsúly szempontjából befolyása.

Simulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A simulás (enklízis) az a folyamat, amikor a szavaknak a hangsúlya az ún. simulószókra (enklitikonokra) megváltozik. A simulószók olyan egy, vagy két szótagú szavak (pl. τι, τις, τε, γε, létige jelenidejű alakjai E/2 kivételével, személyes névmásokból képzett birtokos névmások), amelyek saját hangsúlyukat az előző szavaknak "adja át" oly módon:

  • A végéles szó nem tompul el.

Pl. λογός + τε = λογός τε.

  • A harmadéles szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. ἄνθρωπος + τε = ἄνθρωπός τε.

  • A másodhajtott szó saját hangsúlyán kívül felvesz még egy végéles hangsúlyt.

Pl. δῆμος + τε = δῆμός τε

  • Másodéles szó esetén nincs változás.

Pl. κόσμος + τε = κόσμος τε

  • Véghajtott szó esetén nincs változás.

Pl. λογοῦ + τε = λογοῦ τε.

Dialektikus különbségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektustípusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.[12]

A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzénében, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik[12]:

  • A ϝ-t (digammát) sokáig használták. (pl. ϝάναξ, ϝέργον (vö. német Werk, angol work), νέϝος (vö. latin novus, angol new, német neu), ϝοῖνος (vö. latin vinum, német Wein))
  • Az ión-attikai dialektusban használt akkori szavakban η helyett ᾱ-t használtak. (pl. φᾱ´μᾱ, μᾱ´τηρ ~ φήμη, μήτηρ)
  • Cselekvő akcióban, egyes szám harmadik személyben -τι, többes szám első személyben -μεσ, többes szám harmadik személyben -ντι. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))
  • A hangsúly (accentus) hátrébb tolódik: ἐλάβον (~ἔλαβον), ἀγγέλοι (~ἄγγελοι).

Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélék, melynek sajátosságai:

  • A hangsúly távol tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θῦμος (~θυμός).
  • A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- ανσ-, -ενσ-, -ονσ- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χώρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))
  • A hosszú ióta, amely előtt υ, λ, μ, ρ áll, valamint az -σλ-, -σμ- betűkapcsolatnál a υ, λ, μ, ρ szótagok megduplázódnak. (pl. κρίννω (~κρινω), χέλλιοι (~ κῑ´λιοι) ἔμμι (~εἷμι), φτέρρω (~φθείρω))

A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:

  • Az ᾱ helyett ε, ι, π után is η van. (pl. σοφίη (~σοφία), χόρη (~χῶρα))
  • ττ helyett σσ: pl. πρήσσω (~πράττω).

A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.

Az attikai dialektus az i. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorított. Sajátosságai többek közt:

  • Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.
  • Az ősi η helyébe az ᾱ kerül (alpha purum).

A dór és aiol nyelvjárások keveredésével, valamint további mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.

Nyelvtan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ógörög az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; a névszók ötféle, az igék több ragozási csoportba tartozhatnak attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik.

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

  • e-fok -τερ
  • ē-fok -τηρ
  • o-fok -τορ
  • ō-fok -τωρ
  • nullfok -τρ

Az ógörög szórend, a latinhoz hasonlóan meglehetősen szabad, annyi eltéréssel, hogy az ógörögben még egységes drámai szórend sincsen, viszont alárendelő mellékmondatokat szinte sohase halmoz oly gyakorisággal, mint a latin. Helyette (főleg a klasszikus görög irodalomban) általánosak az igen szabad és a latinnál is gazdagabb mellékmondat-tömörítő szerkezetek. Tulajdonképpen a főmondat mondatrészei bármilyen sorrendben állhatnak. Az érthetőséget viszont megkönnyíti a latinnal szemben a rengeteg töltelékszó, a névelő megléte, a viszonylag logikusan rendezett jelzői keretes szerkezetek, és a mondattani funkciók világos szétválasztása (pl. a latin coniunctivus 5-6 külön jelentést tömörít egymagába, míg az ógörögben csak a felszólítást fejezi ki).

Névszók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deklináció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:[13]

  • 1. deklináció (ᾱ-tövű)
    • Tiszta α-tövűek (alpha purum).
    • Nem tiszta α-tövűek (alpha impurum).
    • -η végűek.
    • Hímnemű -ας, -ης végűek.
    • Összevont végűek.
  • 2. deklináció (ο-tövű)
    • Hímnemű -ος végűek.
    • Semlegesnemű -ον végűek.
    • Attikai tövűek.
    • Összevont végűek.
  • 3. deklináció (mássalhangzós tövű)
    • Néma mássalhangzós tövűek.
      • K-, P- hangú tövűek.
      • T- hangú tövűek.
    • Folyékony mássalhangzós tövűek.
    • Szigma (-ς) végűek.
    • Félhangzós tövűek.
      • υ-tövűek.
      • ι-tövűek.
    • Kettőshangzón végződő tövűek.
      • ευ-, ου-, αυ- tövűek.
      • οj-, ωϝ- tövűek.

Az ógörögben három szám (numerus - arithmosz) (egyes - singularis - henikosz, kettős - dualis - düikosz, többes - pluralis - pléthüntikosz), három nem (genus - genosz) (hímnem - masculinum - arszenikosz, nőnem - femininum - thélükosz, semlegesnem - neutrum - udeterosz) és öt eset (casus - ptószisz) van (alanyeset - nominativus - onomatiké, tárgyeset - accusativus - aitiatiké, birtokos eset - genitivus - geniké, részes eset - dativus - dotiké), több névszónak ezenkívül megszólító esete (vocativus - klétiké) is van. Nagyon ritkán megmaradtak a locativus maradványai is.

Első deklinációs főnevek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első deklinációs főnevek túlnyomó részük nőneműek, egy csoportjuk hímnemű. A nőneműek az -η végűek, a tiszta α- és a nem tiszta α-tövűek, és a hímnemű -ᾱς, -ης végződésűek. A tiszta α-tövűek rokonságban vannak az -η végűekkel, mert az archaikus görögben több hosszú α-tövű szó vált -η végűvé (pl. φᾱ´μᾱ > φήμη), szintúgy a nem tisztákkal is, amelyeknek azonos végződéseik vannak egyes szám birtokos és részesesetben. A nem tiszta -α tövűeket onnan lehet megkülönböztetni a tisztától, hogy azoknak (ti. a nem tisztáknak) a szótöve mássalhangzóval végződik (γλῶττᾰ), míg a tisztáknak a szótövei ε, ι, ρ hangokkal végződnek (pl. χώρᾱ). A tiszta tövűek végződéseik rendszerint mindig hosszúak (az -ειᾰ, -οιᾰ kivételével). A nem tiszta tövűek kivétel nélkül mind rövid, ugyanis az összeset az archaikus -ja képzőből lehet vissza vezetni (Μόντjα > Μοῦσα).

A hangsúlyt illetően a következő szabályok érvényesek az általános hangsúlyszabályok mellett:

  • A hangsúly bármilyen deklinációs alcsoport esetén bármilyen lehet. Tehát a bemutatott főnévcsoportok egyes főnevei nem csupán abban a hangsúlyban lehetnek, mint amelyiket a táblázatnál kiválasztottunk.
  • Ha a szó végéles (pl. σχολή), akkor véghajtott lesz az egyes szám birtokos (σχολῆς) és az egyes és többes szám részes eset (σχολῇ, σχολαῖς) is.
  • A többes szám alanyeset -αι végződése rövid, monomoraikus, tehát ennek értelmében a tiszta tövűeknél, ha másodéles volt alanyesetben, szabályszerűen másodhajtott lesz (χώρᾱ - χῶραι).
  • A többes szám birtokos eset -ων végződése mindig véghajtott, függetlenül az eredeti szó hangsúlyától (γλῶττᾰ - γλωττῶν, χώρᾱ - χωρῶν, φήμη - φημῶν).
  • Első deklinációs hímnemű főnevek egyesszám birtokos esete megegyezik a második deklinációséval.
  • Ha összevont főnévről van szó, akkor az általános szóösszevonás törvényei érvényesek (-η végűek közül γῆ > γεᾱ´, -α végűek közül Ἀθηνᾶ > Ἀθηνᾰᾱ´, -ας, -ης végűek közül Ἑρμῆς > Ἑρμεᾱ´ς). Annyiban különböznek az egyszerű főnevektől, hogy mindig véghajtottak.

Az alábbi táblázat ezekkel az igékkel mutatja be az első deklinációt: γλῶττα (nyelv), χώρᾱ (föld), φήμη (hír), νεᾱνίᾱς (ifjú). Ezenkívül a legutóbbi csoportba tartozik az -ης végűek, amelyek annyiban különböznek az -ας végűektől, hogy egyes szám tárgy, és részes esetben az -η végűek ragozásával azonos.

Első deklináció
Esetek Tiszta α-tövűek
χώρᾱ, -ᾱς ἡ
terület, föld
Nem tiszta α-tövűek
γλῶττα, γλώττης ἡ
nyelv
-η végződésűek
σχολή, -ῆς, ἡ
szabadidő
Hímneműek
νεᾱνίᾱς, -ου, ὁ
ifjú
Egyes szám Kettes szám Többes szám Egyes szám Kettes szám Többes szám Egyes szám Kettes szám Többes szám Egyes szám Kettes szám Többes szám
Alanyeset χώρᾱ χώρ χῶραι γλῶττᾰ γλώττ γλῶτται σχολή σχολ´ σχολαί νεᾱνίᾱς νεᾱνί νεᾱνίαι
Tárgyeset χώρᾱν χώρ χώρᾱς γλῶττᾰν γλώττ γλώττᾱς σχολήν σχολ´ σχολᾱ´ς νεᾱνίᾱν νεᾱνί νεᾱνίᾱς
Birtokos eset χώρᾱς χώραιν χωρῶν γλώττης γλώτταιν γλωττῶν σχολῆς σχολαῖν σχολῶν νεᾱνίου νεᾱνίαιν νεᾱνιῶν
Részes eset χώρ χώραιν χώραις γλώττ γλώτταιν γλώτταις σχολ σχολαῖν σχολαῖς νεᾱνί νεᾱνίαιν νεᾱνίαις
Megszólító eset χώρ χώρ χῶραι γλῶττ γλώττ γλῶτται σχολή σχολ´ σχολαί νεᾱνί νεᾱνί νεᾱνίαι

Névelő ragozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Masculinum Femininum Neuterum
Sing. Dual. Plur. Sing. Dual. Plur. Sing. Dual. Plur.
Nominativus (ho) τώ (tó) οἱ (hoi) (hé) τώ (tó) αἱ (hai) τό (to) τώ (tó) τά (ta)
Genitivus τοῦ τοῖν τῶν τῆς τοῖν τῶν τοῦ τοῖν τῶν
Dativus τῷ τοῖν τοῖς τῇ τοῖν ταῖς τῷ τοῖν τοῖς
Accusativus τόν τώ τούς τήν τώ τάς τό τώ τά
Vocativus

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Bár a metrikában néhol más hangokis összemosódhatnak, mint pl. az attikai időtartam-áttételes (-εως végződéssel képzett) magánhangzópárok esetében, amely közelítőleg "-jósz"-ként hangozhatott.
  2. Vö. az összevont igék ragozását: ποιέ+ει>ποιεῖ, δουλο+ομεν>δολοῦμεν.
  3. Csupán ezeknél a kapcsolatoknál: γγ (nk), γκ (nk), γχ (nkh), γξ (nx).
  4. Az attikait megelőző nyugati, archaikus görög viszont igen, a Η héta főníciai eredetű betűvel, amelyet később a latin az eredeti hangmértékével mindmáig megtartott, de a görögben ión-aiol hatásra a héta mássalhangzóból az éta (η, Η) magánhangzó lett.
  5. Ld. Halikarnasszoszi Dionüsziosz: Περὶ συνθέσεως ὀνομάτων, 12. fejezet.
  6. Érdekes etimológia: görög προσ+ῳδία > óda, latinul ad+centus > cano, canere > énekelni. Sokan nevezik a görögöt inkább dallamhangsúlyosnak, ugyanis a klasszikus (pl. kínai) tonális hangsúlynál egy-egy intonációnak már jelentésmegkülönböztető szerepe van, és ilyen funkció az ógörögben csak ritkán áll fenn.
  7. Morának nevezzük a hagyományos nyelvtanban a magánhangzók hosszúságának mértékegységét. Egy morának felel meg pl. a magyar nyelv rövid magánhangzói (ebben az esetben a hang monomoraikus), két morának, ha a magánhangzó, mint a magyarban, hosszú (ebben az esetben bimoraikus).
  8. Ld. Geldart, Edmund Martin: The Modern Greek Language in Its Relation to Ancient Greek
  9. Megj.: Két kivételes eset van: a névszók magánhangzó-deklinációjának az -αι, -οι többesszámú alanyesetben levő végződései (sg. nom.: ἄνθρωπος > pl. nom. ἄνθρωποι) és az attikai hangmérték-áttétel (metathesis quantitatis) az -ις végű főnevek birtokos esetében, ahol egyesszámban megmaradt az eredeti harmadéles szó (sg. nom. θέσις > sg. gen. θέσηος > sg. gen. θέσεως (tétel), többes szám pedig ezt követte (pl. gen. θέσεων).
  10. Megj.: Ahogy a harmadéleseknél, úgy a másodhajtott névszóknál is rövidnek vagy monomoraikusnak számít a magánhangzó-deklináció többes számú -αι, -οι végződései. Pl. sg. nom. χώρᾱ > pl. nom. χῶραι (vidék, vidékek)
  11. Bizonyos régebbi bizánci átírási hagyományokban a mellékmondatok végén is eltompulnak a végéles szavak, és csak a főmondat végén nem tompul el, a modern átírásban viszont egyik esetben sem.
  12. ^ a b Maywald: Görög nyelvtan ISBN 963-17-3228-2, nyolcadik oldal
  13. A különbség voltaképpen csak az eltérő hagyományú felosztásból adódik, nyelvészeti értelemben a rendszer teljesen azonos: -a és -o tövű névszók két csoportját különböztetünk meg a voltaképpen egy csoportot alkotó msh-tövűektől (és félhangzósoktól). A latin grammatikai hagyományban az első két deklináció ugyancsak az -a és -o tövű névszóké, de az msh-tövűeket hagyományosan két külön deklinációba osztják (-i, gyenge i és msh), a voltaképpen félhangzós gyökerű u-decl. is külön áll, és van egy szakadár 5. decl. az -e tőnek. A görög felosztás, melynek a szisztémája már nyelvészeti alapokon szilárdult meg, szigorúbban követi a tőtípusokat.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]