Ógörög nyelv

Ógörög Ἑλληνικὴ γλῶττα Helléniké glótta
Beszélik	-
Terület	Ókori Görögország, görög gyarmatok, Távol-Kelet
Beszélők száma	Nem beszélik, de sok helyütt oktatják humángimnáziumokban, tehát 0 fő
Nyelvcsalád	Indoeurópai nyelvcsalád    Hellenisztikus nyelvek     görög nyelv
Írásrendszer	Görög írás
Hivatalos állapot
Hivatalos	-
Gondozza	nincs hivatalosan szabályozva
Nyelvkódok
ISO 639-3	grc

Az ógörög nyelv dialektusai

Az ógörög nyelv (ἡ Ἑλληνικὴ γλῶττα, hē hellēnikē glōtta) különböző nyelvjárásait az ókori Görögországban Kr. e. 800-Kr. e. 300-ig beszélték, írásban tovább, Kr. u. 600-ig használták. Ezek egységesüléséből fejlődött ki időszámításunk kezdetén a koiné, majd belső fejlődés és más nyelvek hatására az újgörög nyelv, amelynek fonetikája erősen különbözik az ógörögétől és a koinétól. Legközelebbi rokona a kihalt makedón nyelv volt.

Nyelvtan

Az ógörög flektáló nyelv.

A görög nyelvben kiterjedt az ablaut (más néven fokváltakozás) jelensége – mely indoeurópai örökség – ez a magánhangzókat érinti. Bár a hangtörténeti fejlődés folytán egyes szavakban a fokok megváltoztak, eredetileg a következő öt fok volt:

• e-fok -τερ
• ē-fok -τηρ
• o-fok -τορ
• ō-fok -τωρ
• nullfok -τρ

Dialektusok, különbségek

A görög szavak, mondatok teljesen pontos kiejtésbeli alakját meghatározni nem lehet, mivel egyrészt egy széles körben elterjedt heterogén nyelvjárásokból álló nyelvről van szó, amely e három dialektustípusra tömörült: a dór, aiol, ión-attikai.

A dór dialektusok kezdetben Lakoniában, Messzeniában, Argoliszban, Magna Graeciában, Korinthoszban, Rhodosz szigetén beszélték, melynek a legfontosabb sajátosságaik:

• A ϝ-t (digammát) sokáig használták. (pl. ϝάναξ, ϝέργον, νέϝος)

• A ión-attikai dialektusban használt akkori szavakban η helyett ᾶ-t használtak. (pl. φᾱμᾱ, μᾱτηρ ~ φήμη, μήτηρ)

• Cselekvő akcióban, egyes szám harmadik személyben -τι, többes szám első személyben -μεσ, többes szám harmadik személyben -ντι. (pl. δίδωστι (~δίδωσι), φέρομες (~φέρομεν), φέροντι (~φέρουσι))

• A hangsúly (accentus) hátrébb tolódik. ἑλάβον (~ἔλαβον), ἁγγέλοι (~ἅγγελοι)

Az aiol dialektusokat Leszbosz szigetén, Thesszália és Boiótia területén beszélék, melynek sajátosságai:

• Az ékezet tartja magát az utolsó szótagtól (pl. βασίλευς (~βασιλεύς), θῦμος (~θυμός).

• A pótlónyújtás diftongust eredményez: (- ανσ-, -ενσ-, -ονσ- > -αισ-, -εισ-, -οισ-; pl. χόραις (~χωρᾱς), ἵπποις (~ἵππους))

• A hosszú ióta, amely előtt υ, λ, μ, ρ áll, valamint az -σλ-, -σμ- betűkapcsolatnál a υ, λ, μ, ρ szótagok megduplázódnak. (pl. ϰρίννω (~ϰρινω), χέλλιοι (~ ϰῑλιοι) ἕμμι (~εἷμι), φτέρρω (~φθείρω))

A ión dialektust Ióniában, Küklaszokon, Euboián beszélték, melynek sajátosságai:

• Az ᾱ helyett ε, ι, π után is η van. (pl. σοφίη (~σοφία), χορη (~χωρα))

• ττ helyett σσ: pl. πρησσω (~πράττω)

A ϝ és az erős hehezet korán kiveszett, a magánhangzókat nem vonja össze, ha egymás mellett vannak. Az ión nyelv - az attikai dialektussal keverve - volt az egyik mérvadó dialektus a homéroszi műnyelv kialakításában.

Az attikai dialektus Kr. e. 5. századtól kezdve mindegyik más nyelvjárást háttérbe szorít. Sajátosságai többek közt:

• Az egymás melletti magánhangzók összevonódnak.

• Az ősi η helyébe az ᾶ kerül (alpha purum).

A dór és aiol nyelvjárások keveredésével és mesterséges változtatásokkal jött létre az epikus dialektus.

Írás és kiejtés

Az Odüsszeia kezdősorai

Példa:

„ Ἄνδρα μοι ἔννεπε, Μοῦσα, πολύτροπον, ὃς μάλα πολλὰ πλάγχθη, ἐπεὶ Τροίης ἱερὸν πτολίεθρον ἔπερσε· πολλῶν δ’ ἀνθρώπων ἴδεν ἄστεα καὶ νόον ἔγνω, πολλὰ δ’ ὅ γ’ ἐν πόντῳ πάθεν ἄλγεα ὃν κατὰ θυμόν, ἀρνύμενος ἥν τε ψυχὴν καὶ νόστον ἑταίρων.”

– Homérosz, Odüsszeia 1-5 sor.

Nemzetközi, tudományos átírásban:

Andra moi ennepe, Mousa, polytropon, hos mala polla, planchtē, epei Troiēs hieron ptoliethron eperse; pollōn d' anthrōpōn iden astea kai noon egnō, polla d' ho g' en ponto pathen algea hon kata thymon, arnymenos hēn te psychēn kai noston etairōn.

Magyaros átírásban:

Andra moi ennepe, Musza, polütropon, hos mala polla, plankhthé, epei Troiész hieron ptoliethron epersze; pollón d' anthrópón iden asztea kai noon egnó, polla d' ho g' en ponto pathen algea hon kata thümon, arnümeosz hén te pszükhén kai noston etairón.

Ékezetek, hehezetek, egyéb jelek

A görög nyelvnél a klasszikus, ill. hellenisztikus korra egy igen gazdag jelrendszer alakult ki, amely az újgörög (dímothikí) államnyelvként elfogadása után szűnt meg végérvényesen, így csak az éles ékezet használata maradt meg. Kezdetben mindegyiknek volt külön jelentősége, azonban ez az idő folyamán inkább csak "hagyományként" szilárdult meg abból az okból, mert ez a "tradíció" kiválóan alkalmas volt az összetéveszthető betűk, szószerkezetek megkülönböztetésére. Azonban ennek megértése mind az anyanyelvi beszélőjének, mind a nyelvtanulónak módfeletti türelmet igényel. Ezeket a jeleket a ϱ-n (rho) kívül csak a magánhangzóknál alkalmazzák.

Ezeknek a jeleknek három típusa van: a hehezet (latinul: spiritus), az ékezet (accentus), és végül a magánhangzó alá írt ióta.

Hehezet

A hehezet azoknál a szavaknál használatos, amelyek magánhangzóval kezdődnek. A h betűt a görög külön betűként nem jelölte, csak a most elhangzó hehezetes eljárással, vagy egyes betűknek (mint pl. a θ, χ,φ) részét alkotja. A hehezetnek két fajtája van: ᾽ (gyenge hehezet, spiritus levis), és a ῾ (erős hehezet, spiritus asper). A gyenge hehezet azt jelenti, hogy a szókezdő magánhangzó előtt nem áll aspiráció, ti. "néma h" (pl. Ἀθῆναι - Athēnai - Athénai) az erős pedig azt, hogy a szókezdő magánhangzó előtt áll aspiráció (pl. Ἑλλάς - Hellász). A görög rót (ϱ) ha a szó elején áll, akkor az erős hehezetes (pl. Ῥώμη - Rhōmē - Rhómé). Két egymás melletti ró esetén vagy általánosan két hehezet nélküli róval áll (pl. Πύρρος), vagy az elsőt erős hehezettel, a másodikat gyenge hehezettel látjuk el ( Πύῥῤος.- Pyrrhos - Pürrhosz). A kisbetűkön közvetlen a betű felett áll (ἀ), nagy betű esetén mellette (Ἀ).

Ékezet

Az ógörög nyelvben az ékezeteknél megkülönböztetünk olyan ékezeteket, amely az ógörög szavak hangsúlyát befolyásolja (éles, hajtott, tompa), és olyan speciális ékezeteket (ϊ, ῑ, ῐ), amelyek az adott hang rendhagyó módját hivatottak kifejezni. A kettőspontot olyan esetben használjuk, amikor két magánhangzó diftongus helyzetben áll, de nem ejtük annak. Az utóbbi kettő - a latinhoz hasonlóan - nyelvkönyvekben és szótárakban használatos.

A hangsúly a nyelvben zenei volt (ld. görög προσ+ῳδία>óda, latinul ad+centus>cano, canere>énekelni), így a hangsúly nem egy mondat színezetét változtatta meg, hanem a szavakat külön-külön a maga hangsúlyával ejtették, így jöhettek létre a különféle időmértékes strófák, és pontos hexametert ezért tudnak csak az ilyen típusú nyelvek nyújtani.

A hangsúlyt meghatározó ékezetek első típusa az éles ´ (lat. accentus acutus), amelynek hangja határozottabban (ti. nyomaték) ejtendő minden szótagnál. Ez az ékezet a szó utolsó (végéles, lat. ultima; pl. σοφός - sophos - szofosz), az utolsótól második (másodéles, paenultima; pl. ϰόσμος - kosmos - koszmosz), és az utolsótól a harmadik (harmadéles, lat. antepaenultima, pl. ἄνθρωπος - anthrōpos - anthróposz) szótag magánhangzóján állhat. Jelölése kisbetűsen és nagybetűsen: ά és Ά (a nagybetűt nyilvánvalóan, ha szót kezd hehezetbe kell tennünk, tehát helyesebben: Ἅ vagy Ἄ).

A hangsúlyra rámutató ékezetek második típusa a hajtott ῀ (lat. accentus circumflexus), amelynek hangját emelkedettebben (ti. hosszan) ejtjük minden szótagnál. Ez az ékezet a szó utolsó (véghajtott, lat. ultima; pl. Ἑρμῆς - Hermēs - Hermész) és a szó utolsó előtti szótag (másodhajtott, lat. paenultima; δοῦλος - doulos - dulosz) magánhangzóján állhat. Jelölése kisbetűsen és nagybetűsen: ᾶ, Ἆ vagy Ἇ.

Az ilyen típusú ékezetekből az utolsó a tompa ` (lat. accentus gravis), amelynek önmagában nincsen szerepe. Ennek egy fajtája van, ti. a végtompa, amely csak az utolsó szótagra szorítkozik. Ez az ékezet azt jelzi, hogy az adott végéles szó nyomatéka nincsen; ugyanis a mondatban - az utolsó szót leszámítva -, minden végéles szónak a hangsúlyát nem ejtjük, és ezt akarja jelezni ez az ékezet típus. Jelölése kisbetűsen: ὰ.

Ezen ékezeteknek - az adott szó deklinálása, vagy konjugálása vagy ún. simulószók folytán - eredeti pozíciója megváltozhat, vagy más hangsúlyjel lép helyébe, így nem csak a ragozási töveket és annak szuffixumait kell megjegyezni, hanem azt is, hogy ilyenkor az adott hangsúly megváltozik-e vagy sem, és ha igen, milyen változások mennek végbe az adott szóban.

Például:

Ὁ σοφὸς καὶ ὁ καλὸς ἄνθρωπος βιβλία ἐπιλεγεῖται.

Kétféle átírásban:

Ho sophos kai kalos anthrōpos biblia epilegeitai.

Ho szofosz kai kalosz anthróposz biblia epilegeitai.

Magyarul:

A bölcs és szép ember könyveket olvas.

Az aláírt ióta kezdetben diftongusként hangzott (pl. ᾳ), a klasszikus korban azonban már csak nyelvtani funkciója volt, amely egyes deklinációkban a dativust jelezte, másutt egyes konjugációk tő-, vagy toldalékmorfémáinál álltak. Pl. ἐν τῇ Ῥώμῃ

Érdekesség, hogy az újgörögben ez a kötött jelölés teljesen haszontalanná vált. A hehezet már korán, a kiejtésben - noha írásban hagyományként a középgörög kor végéig megmaradt - koiné és bizánci görög nyelv ideje között kiveszett. A szavak eredeti hangsúlya az újgörög nyelvben eltűnt. A végéles ékezetnek - minthogy már megállapítottuk - lényeges funkciója nem volt, hiszen csak a végéles szó hangsúlyának hiányát jelölte. Így csak az éles ékezet (és a speciális ékezetek) maradtak meg.

Hangsúlytalan szavak

Vannak az ógörög nyelvben olyan szavak is (összesen 10), amelyeknek nincsen hangsúlyuk. A legfontosabbak az οὐϰ, οὐ, οὐχ tagadószó, és a hímnemű és nőnemű nominativusban levő névelő egyesszámú és többesszámú alakjai: ὁ, οἱ, ἡ, αἱ. A szavakra nincsen hangsúlytani szempontól befolyása.

Deklináció

Az ógörög a latinhoz hasonlóan deklinációkat használ, ám tőle eltérően csak hármat:

• 1. deklináció (α-tövű)
• 2. deklináció (ο-tövű)
• 3. deklináció (mássalhangzós tövű)

Az ógörögben három szám (singularis, dualis, pluralis), három nem (masculinum, femininum, neutrum) és négy eset van (nominativus, accusativus, genitivus, dativus), sok szónak azonban megszólító esete (vocativus) is van.

Példa: γίγας} (’óriás’)

Sing.	Dual.	Plur.
nom. γίγας [giga:s] acc. γίγαντα [giganta] gen. γίγαντος [gigantos] dat. γίγαντι [giganti] voc. γίγαν [gigan]	nom. γίγαντε [gigante] acc. γίγαν [gigante]}} gen. γιγάντοιν [gigantoin] dat. γιγάντοιν [gigantoin] voc. γίγαντε [gigante]	nom. γίγαντες [gigantes] acc. γίγαντας [gigantas] gen. γιγάντων [giganto:n] dat. γίγασιν [giga:sin] voc. γίγαντες [gigantes]

A latinhoz hasonlóan az ógörög semlegesnemű szavaknak sincs külön tárgyesetük, hanem az megegyezik a nominativussal.

Érdekes sajátsága e nyelvnek, hogy használ névelőket (articulus):

• hímnem: ὁ [ho]
• nőnem: ἡ [he:]
• semlegesnem: τό [to]

Névelő ragozása

	Masculinum			Femininum			Neuterum
	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.	Sing.	Dual.	Plur.
Nominativus	ὁ (ho)	τώ (tó)	οἱ (hoi)	ἡ (hé)	τώ (tó)	αἱ (hai)	τό (to)	τώ (tó)	τά (ta)
Genitivus	τοῦ	τοῖν	τῶν	τῆς	τοῖν	τῶν	τοῦ	τοῖν	τῶν
Dativus	τῷ	τοῖν	τοῖς	τῇ	τοῖν	ταῖς	τῷ	τοῖν	τοῖς
Accusativus	τόν	τώ	τούς	τήν	τώ	τάς	τό	τώ	τά
Vocativus	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ	ῶ

Külső hivatkozások

• A „kottázó” görögök – a hangsúlyról és annak jelöléséről (Szigetvári Péter, Nyest, 2011. november 11.)