Ligatúra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
ß, ſt, fi, ſſ ligatúrák egy régi magyar szövegben
Egy újasszír ligatúra, a KA×GUR7, amelyben a KA alig ismerhető fel, és a GUR7 jel önmaga is ligatúra, a SÍG.AḪ.ME.U jelcsoportból áll. A ligatúra jelentése: „gabonahalmok összehordása/gyűjtése”

A ligatúra, magyarul ikerbetű nyomdászati szakkifejezés. Latin eredetű szó, amely elkötést, egyes írásokban összevont betűt, két egybeöntött nyomdai betűt, vagy kötőívet is jelenthet.

Két vagy több betű egybeírását, összekapcsolását, egyesítését jelenti. Ezt a nyomdai szakszót a történettudomány is átvette, mert nem csak a latin betűs írások használtak jelösszevonásokat, hanem gyakorlatilag minden hangjelölő írás, sőt a logografikus és szótagírások is, úgy mint az ékírás és hieroglif írás. A ligatúra attól lesz összevont jel és nem egyszerűen két szorosan egymás mellé írt karakter, hogy a jel (betű, szótag, szójel) egyes részei a másiknak is részét alkotják és a jel alakja torzulhat, azaz félbevágva az adott fontot nem kapjuk vissza az eredeti két fontot. Ligatúrának nevezzük azokat az állandó összekapcsolásokat is, amelyeknél a jelek külön-külön mást jelentenek, mint egymás mellé írva.

A középkorban a kéziratokban és az ősnyomtatványokban gyakori volt. A középkori írásgyakorlatban – körülbelül az 5-8. században, a karoling írásreform előtt – jellemző volt, hogy folyamatos kézmozdulattal, az íróeszköz felemelése nélkül minél több betűt írtak le, még ha ez a betűk torzulásával vagy helyzetük megváltozásával járt is. Így a kódexmásolók is nagyon sok rövidítést, betűösszevonást használtak, egyrészt, hogy munkát takarítsanak meg, másrészt, hogy a sorokat megfelelően ki tudják tölteni. A 15-16. századi nyomdák gyakran használtak ligatúrákat: Gutenberg 42 soros Bibliájában 290 betűjel fordult elő, ezek nagy része ligatúra volt. A ligatúrákat kétféleképpen hozták létre: a betűket egymásba tolták vagy ívvel kötötték össze.

A nyomdászatban két vagy több, egymásba kapcsolódó rajzú, egy testre öntött nyomdabetűt nevezünk ligatúrának. Több antikvánál ligatúraként jelennek meg az ff, fi, fj és fl betűpárok, mert ezekben a betűkapcsolatokban a második betű veszélyeztetné az f felső kanyarulatát, illetve az fi, fj kapcsolatokban az f az i vagy j pontját.

A francia és latin szedéshez gyakran ligatúrának öntik az ae, oe, AE, OE betűket. Egyes betűtípusokban (például fraktur) kiemelkedően sok ligatúra fordul elő.

Unicode[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ligatúrák, melyek a Unicode-ban is megtalálhatók
Latin ligatures ct and st.svg

A Unicode számos ligatúrát definiál, azonban ezek használata ellenjavallt. A szabványba felvett ligatúrák többsége is csak a Unicode előtt már meglévő karakterkódolásokkal való kompatibilitást szolgálja, és a Unicode jelenlegi álláspontja szerint további ligatúrák nem is fognak helyet kapni a szabványban.[1] Az ezzel kapcsolatos viták rendre újra és újra fellángolnak.[2]

Betűkapcsolat Ligatúra Unicode
Et & U+0026
ſz, ſſ, ss ß U+00DF
AE, ae Æ, æ U+00E6, U+00C6
OE, oe Œ, œ U+0152, U+0153
ue U+1D6B
ff U+FB00
fi U+FB01
fl U+FB02
ffi U+FB03
ffl U+FB04
ſt U+FB05
st U+FB06
IJ, ij IJ, ij U+0132, U+0133
A Unicode ligatúrák listája
A Unicode érvei
  • A ligatúrák megjelenítése nem a kódtábla, hanem a betűtípus feladata. Míg egyes betűkapcsolatok egy bizonyos betűtípusban lecserélhetők egy külön szimbólumra, addig ezt egy másik betűtípusban már nem biztos, hogy meg lehet tenni. A fix széles betűtípusokban például tipikusan értelmetlen ligatúrákat használni.
  • A Unicode nem szimbólumok, hanem karakterek gyűjteménye, így betűkapcsolatoknak nincs benne helyük.
  • Ha a szövegben külön kóddal helyettesítünk egyes betűkapcsolatokat, nem lehet többé keresni az eredeti szövegre azokon a helyeken, amiket érint a csere.
  • Egy szövegszerkesztő vagy szöveget megjelenítő alkalmazás (például webböngésző) a megjelenítendő szöveg nyelvétől függően eldöntheti, hogy a szövegben milyen betűkapcsolatokat vonjon össze ligatúrává (például latinban az „ae” összevonható, magyarban nem). A bizonytalan esetekre a Unicode biztosít két vezérlőkaraktert a ligatúrák kezelésére: A ZWJ (Zero Width Joiner, nulla szélességű összekapcsoló: U+200D) és a ZWNJ (Zero Width Non-Joiner, nulla szélességű össze nem kapcsoló: U+200C) karaktereket. Ezek nem láthatók – erre utal a nulla szélesség –, azonban két látható karakter közé téve őket szabályozhatjuk, hogy a jelölt helyen a betűk összevonva jelenjenek-e meg (ha ez a használt betűtípussal lehetséges) vagy ne.
Ellenérvek
  • A ligatúrák kezelése általában nem a szöveg írójának, hanem a tipográfusnak a feladata. Egy nyomtatott kiadvány esetén már nincs szükség szerkesztésre vagy keresésre a szövegben, ezért nem okoz zavart, ha a ligatúrák önálló szimbólumokként lettek kódolva.
  • Keresni egy ligatúrákat külön szimbólumként (karakterkódként) tartalmazó szövegben nem nehéz feladat. Egyszerűbb, mint például szavakat ábécébe rendezni egy adott nyelv helyesírása szerint.
  • A mai szövegszerkesztők, webböngészők stb. többsége még mindig nem kezeli a ligatúrákat és figyelmen kívül hagyják a ZWJ-ZWNJ vezérlőkaraktereket. Sok rendszeren ma is olyan betűtípusok a legelterjedtebbek, amelyek nem használnak ligatúrákat.
  • A nagyfokú nemtámogatottság következménye gyakran éppen az, hogy az ellenjavallt megoldások terjednek: makrók, amik a Unicode-ban meglévő pár ligatúrára cserélik le a felismert betűkapcsolatokat,[3] vagy olyan betűtípusok jelennek meg, amik a Unicode Private Use Area elnevezésű fenntartott helyeit használják a Unicode-ban eredetileg nem szereplő ligatúrákhoz (például „ct”, „fj” „tt”, stb.).[4] Ez utóbbi megoldás különösen ellenjavallt, hiszen a betűtípus cseréje olvashatatlanná teheti a szöveget, azonban a tipográfusnak gyakran nincs más lehetősége, ha az általa használt rendszer képes ugyan megjeleníteni a Unicode karaktereket, de nem alkalmazza a Unicode által javasolt megoldásokat a ligatúrák kezelésére.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]