Szám (nyelvtan)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nyelvtani szám a névszókra, névmásokra (bizonyos nyelvekben a névelőkre is), valamint az igékre vonatkozó morfológiai kategória, amely azt mutatja meg, hogy az általuk kifejezett jelentés egy (kettő, három, négy, esetleg néhány) vagy több dologra/személyre utal.

A nyelvek többsége csak egyes számot és többes számot különböztet meg, több olyan nyelv van azonban (pl. néhány indoeurópai, valamint az afroázsiai nyelvek), amelyben kettős szám is létezik, de néhányban hármas, négyes számot, sőt, paucalist is számon tartanak (a latin PAUCUS ’kevés’ szóból), amely kevés számú, „néhány” dologra/személyre vonatkozik.

Képzési módjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyelvtani szám jelölésének módja többféle lehet:

Egyeztetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alaki többes szám néha ellentmond a jelentésnek, pl. a Gázművek bejelentette…, az Egyesült Államok azt javasolta… – ahol többes számú alany után a jelentésre tekintettel egyes számú állítmányt használunk. Másfelől az angolban lehetséges az is, hogy egyes számú, de csoportot jelölő szavak (pl. család, bizottság) után többes számú állítmány következzen, amennyiben az adott csoport egyes tagjait külön-külön értjük.

Nyelvenként eltérhet az is, hogy az állítmány egyes vagy többes számú-e abban az esetben, ha több egyes számú alany áll egymás mellett. A magyarban tárgyak esetében túlnyomórészt egyes számú ilyenkor az állítmány (A ceruza és a radír leesett az asztalról), személyeknél azonban gyakori a többes szám (Péter és Anna megnéztek egy kiállítást).

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.