Magánhangzó
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A magánhangzók (latinul vocales) olyan, önmagában kiejthető beszédhangok, amelyek képzésekor a tüdőből kiáramló levegő akadály nélkül távozik a szájüregből. A magánhangzók milyenségét a nyelv, valamit az ajkak állása határozza meg.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Csoportosításuk
A magánhangzókat a következőképpen csoportosíthatjuk:
- a nyelvállás szerint;
- nyíltság szerint;
- ajakkerekítés szerint;
- időtartam szerint.
[szerkesztés] A nyelvállás szerint
A nyelvállás (hangrend) szerint megkülönböztetünk:
- mély hangrendű, másképpen hátul képzett vagy hátsó nyelvállású (veláris) magánhangzókat: ilyenek az a, á, o, u.
- közepes nyelvállású magánhangzókat: a magyarban ilyen nincs, de a világ számos nyelvében általánosan használt magánhangzók (pl. schwa, jele: [ə]);
- magas hangrendű vagy elől képzett (palatális) magánhangzókat: ide tartozik az e, é, i, ö, ü.
[szerkesztés] A nyíltság szerint
A magánhangzó nyíltsági foka szerint lehet:
- nyílt: á, e.
- közepesen zárt: a, é, o, ö.
- zárt: i, u, ü.
[szerkesztés] Az ajkak állása szerint
Az ajkak helyzete szerint megkülönböztetünk:
- ajakkerekítéssel ejtett (labiális) magánhangzót: ilyenek az a, o, u, ö, ü;
- ajakkerekítés nélkül ejtett (illabiális) magánhangzót: ide tartozik az á, e, é, i, valamint a magyarban nem létező, de sok indoeurópai nyelvben előforduló egyéb magánhangzó ([ʌ], [ə], [ɨ], [ʊ] stb.).
[szerkesztés] Időtartam szerint
Időtartam (kvantitás) vagy hosszúság szerint a magánhangzó lehet:
- rövid: a, e, i, o, ö, u, ü;
- félhosszú: a magyarban ilyen nincs, viszont más nyelvekben létezik (pl. spanyolban a hangsúly kísérőjelenségeként);
- hosszú: á, é, í, ó, ő, ú, ű.
A magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetésének nem minden nyelvben van fonológiai (jelentésmegkülönböztető) szerepe. Az újlatin nyelvekben például szintén léteznek rövid, félhosszú és hosszú magánhangzók, azonban ezek ejtését csak a hangkörnyezet határozza meg, és spontán történik.
[szerkesztés] A magánhangzó négyszög
A magánhangzók kiejtését egy fejre állított trapéz alakú négyszöggel szokták ábrázolni, amelyben a trapéz függőleges húrjai a nyelvállást, a vízszintes húrok a nyíltsági fokozatot szemléltetik (lásd a fenti ábrán).
[szerkesztés] Felhasznált irodalom
- Egyetemes lexikon A–Z, Officina Nova – Magyar Könyvklub, 1996, p. 561.
- A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.
