Magánhangzó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A magánhangzók (latinul vocales) olyan, önmagában kiejthető beszédhangok, amelyek képzésekor a tüdőből kiáramló levegő akadály nélkül távozik a szájüregből. A magánhangzók milyenségét a nyelv, valamint az ajkak állása határozza meg.

Csoportosításuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az IPA-hangtáblázat

A magánhangzókat a következőképpen csoportosíthatjuk:

  • a nyelvállás szerint;
  • nyíltság szerint;
  • ajakkerekítés szerint;
  • időtartam szerint.

Keletkezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tüdőből kiáramló levegő megrezegteti a hangszálakat és akadály nélkül távozik.

A nyelvállás szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyelvállás (hangrend) szerint megkülönböztetünk:

  • mély hangrendű, másképpen hátul képzett vagy hátsó nyelvállású (veláris) magánhangzókat: ilyenek az a, o/ó, u/ú; (könnyen megjegyezhető varázs szó: autó)
  • közepes nyelvállású magánhangzókat: a magyarban ilyen nincs, de a világ számos nyelvében általánosan használt magánhangzók (pl. schwa, jele: [ə]);
  • magas hangrendű vagy elöl képzett (palatális) magánhangzókat: ide tartozik az e, é, i/í, ö/ő, ü/ű. (könnyen megjegyezhető varázs szó: teniszütő)
  • vegyes hangrendűek olyan szavak melyekben szerepelnek magas, mély hangrendű magánhangzók

A magyar á-t hangrend szempontjából velárisnak tartják, képzéshely szerint azonban elöl képzett.

A nyíltság szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magánhangzó nyíltsági foka szerint lehet:

  • nyílt: például a magyar á,
  • félig nyílt: például a magyar a, e,
  • félig zárt: például a magyar é, o/ó, ö/ő,
  • zárt: például a magyar i/í, u/ú, ü/ű.

Az ajkak állása szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ajkak helyzete szerint megkülönböztetünk:

  • ajakkerekítéssel ejtett (labiális) magánhangzót: ilyenek az a, o, u, ö, ü;
  • ajakkerekítés nélkül ejtett vagy ajakréses(illabiális) magánhangzót: ide tartozik az á, e, é, i, valamint a magyarban nem létező, de sok indoeurópai nyelvben előforduló egyéb magánhangzó ([ʌ], [ə], [ɨ], [ʊ] stb.).

Időtartam szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Időtartam (kvantitás) vagy hosszúság szerint a magánhangzó lehet:

  • rövid: a, e, i, o, ö, u, ü;
  • félhosszú: a magyarban ilyen nincs, viszont más nyelvekben létezik (pl. spanyolban a hangsúly kísérőjelenségeként);
  • hosszú: á, é, í, ó, ő, ú, ű.

A magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetésének nem minden nyelvben van fonológiai (jelentésmegkülönböztető) szerepe. Az újlatin nyelvekben például szintén léteznek rövid, félhosszú és hosszú magánhangzók, azonban ezek ejtését csak a hangkörnyezet határozza meg, és spontán történik.

A magánhangzónégyszög[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magánhangzók kiejtését egy fejre állított trapézzal szokták ábrázolni, amelynek függőleges húrjai a nyelvállást, a vízszintes húrok a nyíltsági fokozatot szemléltetik (lásd a fenti ábrán).

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Officina egyetemes lexikon. Főszerk. Markó László. Budapest: Officina Nova. 1994. 561. o. ISBN 963-8185-87-2

A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.