Szám (nyelvtan)

A nyelvtani szám a névszókra, névmásokra (bizonyos nyelvekben a névelőkre is), valamint az igékre vonatkozó morfológiai kategória, amely azt mutatja meg, hogy az általuk kifejezett jelentés egy (kettő, három, négy, esetleg néhány), vagy több dologra/személyre utal. A nyelvek többsége csak egyes számot és többes számot különböztet meg, több olyan nyelv van azonban (pl. néhány indoeurópai, valamint az afroázsiai nyelvek), amelyben kettős szám is létezik, de néhányban hármas, négyes számot, sőt, paucalist is számontartanak (a latin PAUCUS ’kevés’ szóból), amely kevés számú, „néhány” dologra/személyre vonatkozik.

Képzési módjai

A nyelvtani szám jelölésének módja többféle lehet:

• elő- vagy utóképzők hozzáadása, amely főként az agglutináló nyelvekre jellemző (pl. a magyarban, baszkban -k, törökben -lar/-ler, stb.);
• a flexió valamely fajtája a flektáló nyelvekben (pl. spanyol este ’ez’ ~ estos ’ezek’, canta ’énekel’ ~ cantan ’énekelnek’);
• reduplikáció (a szó megismétlése), például a japán nyelvben (pl. yama ’hegy’ és yama-yama ’hegyek’);
• analitikus (eltérő névelők/determinánsok, vagy módosítószók használata), például a chabacano nyelv a vonatkozó mondatrész elé tett maga szócskával képzi a több számot.

Felhasznált irodalom

• A világ nyelvei, Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. ISBN 9630575973.

• número – Diccionario de la lengua española